A sajtóhíradások szerint 2020 július 28-án, 83 éves korában elhunyt Horváth Bálint operaénekes

Eddig a tömör tényközlés, én azonban azt is gyászolom benne, akinek kiváló tenorhangja és illúziókeltő színpadi megjelenése révén - középiskolás koromban - az opera világa magához vonzott és csodás élményekkel gazdagodhattam. Később már a feleségemmel együtt csodáltuk a művészetét. Természetesen ő erről mit sem tudott, hacsak később  elébe nem került ez az operablog, amelyet már jóval a visszavonulása után kezdtem el írni. 

Az utóbbi időben érdekes "karanténinterjút" adott  Horváth Bálint és felesége, Mészöly Katalin, az Operaház örökös tagja (lásd még az Operacafé videoportréját is). Olyan részletek is előkerültek, amelyek korábban nem voltak ismertek az egyszerű néző számára.

Én minden fontosat leírtam a Horváth Bálint - a Tenor c. blogbejegyzésemben, amit róla gondolok. Természetesen tudnék számtalan kis momentummal szolgálni, amelyek megmaradtak az emlékezetemben. Például, amikor Bánk bánként Petur fölé magasodott és az összeesküvők gyűlésével kapcsolatban úgy énekelte, hogy "Várjatok ráááám", hogy tán még a falak és a villanyfények is megrezdültek tőle.

Ám ő volt az, akinek a hangja nemcsak nagy vivőerejű, de szép színű is volt, bizonyos fekvésekben egyenesen gyönyörű. Éppen ezért sajnálom, hogy - tudtommal - koncerteken kevésszer lépett fel.

A fenti interjúja szerint meg kellett harcolnia a harcait a színpadon kívül is. Ez tükröződik a pálya egynémely kanyarjában, a korainak tűnő visszavonulásban is.

De mindez már kevéssé érdekes, csak az számít, amit adott nekünk - és az nem kevés. Helye van az opera nagykönyvében, de ami talán még fontosabb, tovább él emlékeinkben, a fülünkben és a szívünkben.  

Nyugodjon békében.

 

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2020.08.02. 16:09 Szólj hozzá!

November 22-én néztük meg az Erkel Színházban Puccini A Nyugat lánya c. operáját. Elég könnyen kaptunk az interneten jegyet, a nézőtér a képernyőn némileg foghíjasnak tűnt.

Ezeket "baljós" előjeleknek értékeltem és végül valóban nem igazán szerettem az előadást. 

A legnagyobb bajom a rendezéssel volt. Vaszilij Barkatov modernizálta a darabot. A rendező interjúja alapján Nyugat-Európába papírok nélkül érkező emberekről van szó, akiket az otthoni pénzzavar, adósság hajt. Az első felvonásban az aranyásókat felváltó illegális munkavállalók a szokásos vadnyugati ivó helyett egyfajta TÜZÉP-telepen, nagy (de nem elég nagy, lásd werkvideó, később) átmérőjű csövekben ütöttek tanyát. Egy másik helyszín egy polgári lakás volt, ez lett volna Minnie kunyhója a hegyekben. A levélosztást az internet bekapcsolása és az üzenetek letöltése helyettesítette. Sajnos - ahogy én láttam - elég szürke és érdektelen volt minden és a zenével sem harmonizált.

A szöveggel is előfordult ütközés. Volt például, hogy Ramirez, a bűnbánó bandita azt énekelte, hogy ha csak egyik keze szabadon volna, megölné magát. Miközben - ha jól láttam -  mindkét keze szabadon volt de mégsem tette, amit énekelt. Volt munkás, ha jól emlékszem, amerikai állambeli hazájáról énekelt, holott az elég valószínűtlen, hogy onnan kellett illegálisan Nyugat-Európába jönnie dolgozni. Johnson - aki, mint kiderült, Ramirez, a bandita - a szöveg szerint Sacramentóból érkezett. Van Európában Sacramento vagy neki is az Egyesült államokból kellett Nyugat-Európába jönnie? Sajnos, arra már nem emlékszem, hogy pontosan mit is akartak elrabolni az illegális munkavállalók táborából (arany, ugye rendezőileg nem jöhetett szóba), de hogy a szövegben "arany" szerepelt, az biztos. 

A szereposztás sem igazán Nyugat-Európa-konform. Szerepel rajta "seriff", "aranyásó", "Billy Jackrabbit, indián", "José Castro, mesztic férfi". Igaz, seriff az Egyesült Királyságban is van, bár a feladatköre nem biztos, hogy az,a mint az operában.

Itt látható a próbákat bemutató "werk" videó, itt pedig a kész művet népszerűsítő. Én sajnos arra jutottam, hogy ez az "átigazítás", "modernizálás" nem sikerült. Talán értem a koncepciót, de lehetett volna tisztelni a nézőt annyira, hogy nyilvánvaló következetlenségeket nem tolunk az arcába. Elronthatja a katarzist. 

Johnson-Ramirez, a "rendes" bandita Boncsér Gergely volt. Szépen énekelt, de én aggódom, vajon nem megy-e a hangja rovására, ha ilyen intenzitással használja. Fizikailag megfelelt a szerepnek, ahogyan egy valamikori operett-bonvivántól illik is. Magas volt, sovány és jóképű. Talán nem elég félelmetes, bár igaz, csak amolyan kényszer szülte bandita, akire az apja hagyta rá a rablóbandát.

Minnie az aranyásók csaposleánya, a kocsma tulajdonosa, az illegális munkásoknak talán büfése vagy egyfajta szociális munkás, akinek szinte ez a társaság a családja. Bátori Éva keltette életre. Hangilag jól hozta Minnie-t, színészileg is igyekezett valamiféle tűzrőlpattant nőszemélyt életre kelteni, azonban, megítélésem szerint, a Boncsér-féle Ramirezhez másik Minnie illett volna. Vagy, fordítva, ezt a Minnie-t másik, hozzáillőbb Ramirez tehette volna igazán boldoggá. 

Rance seriffet Alexandru Agache játszotta elég meggyőzően de feltétlenül gyönyörű, kidolgozott baritonhangon. 

A kulcsjelenetben Minnie kihívja a szenvedélyes kártyás Rance-t egy kártyapartira, amelyben Ramirez élete a tét. Szerintem ez a jelenet nem kapott elég hangsúlyt és itt is látszott, hogy Minnie valahogy súlytalanabb volt a kelleténél.

A vége, amikor az eredetiben sebesülten elfogott Ramirezt fel akarják kötni a felháborodott aranyásók, de megjelenik Minnie és megmenti, szinte érthetetetlen volt. Itt található néhány értelmezési kísérlet. Mindegy,  Boncsér szépen énekelte Ramirez híres áriáját.

Az előadás többi résztvevője rendben tette a dolgát. Az aranyásók/illegális munkások  között pedig számos nagyon jó hang kínálta magát nagyobb szerepre várva. 

Hát tömören így láttam ezt az estét. Ttalán én nem voltam igazán formában? 

 

Szerző: alvarezfan1111  2019.12.24. 18:33 Szólj hozzá!

A  Dehir kritikusa azzal kezdi, hogy kifejti, mennyire utálták az iskolában az éneket, mert rosszul tanították nekik. Nekem úgy látszik, szerencsém volt. Sohasem utáltam énekelni, kamaszkoromban sem, inkább próbálgattam, mennyire felnőtt már a hangom, mennyire mennek nekem a hallott/tanult áriák. Szegény Sarastro bizonyára kellemetlenül érezte néha magát azon a magasztos helyen, ahol erényes örök életét éli, annyiszor tönkretettem az áriáját. Amikor 14 évesen városi középiskolába kerültem, az első operaelőadásra még erőteljes tanári ráhatásra mentem el. Hogy meglegyen a kellő számú érdeklődő. Ámde akkor egy életre megfogott a műfaj. 

Mozart operája, a Figaro házassága került sorra a Csokonai Nemzeti Színházba váltott operabérletünkben. (Szerencsére észrevettük, hogy a szokásos hét órától eltérően, hatkor kezdődik az előadás. Jól jönne egy figyelmeztető email a színháztól minden bérletes előadás előtt, igazán nem jelenthet ma gondot.)

Az előadás a Co-Opera színházi vállalkozással szövetkezve jöhetett létre, ami azt is jelenti, hogy több színházba is elutazik a produkció. 

A Figaro házassága részletes tartalmát itt csak anyiban foglalom össze, hogy Susanna, a szobalány és Figaro, a komornyik összeházasodnak, de ehhez le kell szerelniük  "gazdájukat", a grófot, aki az első éjszaka jogán vagy anélkül, de maga is szeretne Susannához közel kerülni.  Ezért bonyolult cselszövényt eszelnek ki, szerepcserékkel, átöltözésekkel, melynek végén a gróf megszégyenülve döbben rá, hogy a saját felesége mekkora kincs és minden jóra fordul. Nem igazán vígopera, hanem az érzelmekről szóló történet, amelyet megpróbáltak a szerzői "feldobni", élvezhetővé, viccessé faragni. Sajnos nekem a történet humora "nem jött át/le", a fordulatok naivaknak és porosaknak tűntek. Az például, hogy Marcellina, a házvezetőnő Figarohoz akar hozzámenni, majd végül kiderül, hogy Figaro az ő saját fia -- itt egészen abszurd (ez nem görög sorsdráma). De a műben felbukkannak gyöngyszemek is, amikért talán megéri.

Szabó Máté rendező a fentiek ellenére jó előadást faragott a darabból, amennyiben látszott a gondosság, helyén volt a zene, a mozgás, a világítás, a díszlet egyszóval minden. A rendezői koncepció annyiban "átjött", hogy valóban nem volt ez csupán vígjáték, hanem felsejlett mögötte a menekülés az önkény elől, a tisztességes élet vágya.

Manapság minden pillanatban történnie kell a színpadon valaminek, nem lehet, hogy valaki "csak" énekeljen. Ez itt is így volt, ami néha abszurd dolgokhoz vezetett. Például a grófné lírai áriája közepette saját maga felrakosgatta a bútorokra a védőhuzatot. Pedig egy grófnő nyilvánvalóan nem csinál ilyet még szerelmi bánatában sem. Hiszen van egy seregnyi szobalánya. Ha a gróf a magánhadseregébe nevezi ki a csélcsap ifjú Cherubinot kapitánynak, akkor nyilván nem egy elszegényedett családról van szó.

A rendező mai bortermelő-kereskedő háttérbe helyezte a történetet, ám azért a színpadi segítőkön Mozart-korabeli paróka volt a mai munkaruha mellett. Egyéb kikacsintások is voltak, például a gróf fúróval akarta kinyitni a bezárt ajtót, előtte gondosan bedugta a hálózatba és  elolvasta a használati utasítást.

Egy dolgot feltétlenül a rendező javára írnék: nem vettem észre belerendezett ízléstelen poént. Sajnos, ez ma már nem magától értetődő, a mű mindenáron való "eladása" néha fura/csúnya dolgokat szül.

Almaviva gróf Haja Zsolt volt, az Operaház baritonja, aki Debrecenből indult. Jó  megjelenésű énekes, és az előadásban, úgy tűnt, ezt ki is emelték. Viccelődve mondhatnám, hogy egy pillanatra megijedtem, mi lesz az előadással, ha Susannának mégis megtetszik. :-) Színészi alakítása élvezetes volt, talán lehetett volna olykor még keményebb, még "kényúribb". (Hogy annál nagyobbat bukjon.) Szép színű baritonját ugyanakkor öröm hallgatni. Egyik nagy mulasztásom, hogy még nem hallottam élőben valamelyik "kemény" drámai szerepében, hogy teljesebb képet alakíthassak ki énekesi fejlődéséről. (Alighanem én is tenorközpontúbb vagyok, mint talán kellene.) 

Rosina grófnő Rendes Ágnes volt, szép pillanatokkal ajándékozott meg bennünket színészileg és énekben is. A gróf hű és szomorú  feleségeként teljesen hihető volt. Érdekes mondata volt, hogy nem is tudta, hogy ilyen vonzó, amikor szembesült Cherubino érzelmeivel.

Suzannát, a szobalányt Keszei Bori alakította. Nekem tetszett a színészi teljesítménye, jól komédiázott a szó nemes értelmében, de komoly mondanivalója is volt. A megbízható, szép hangú éneken túl vokális pluszt is kaptunk tőle, főleg a vége felé.

Figaro Kiss András volt, élvezetes színészi alakítást nyújtott. Hangja jelentős, de - ha maximalista akarok lenni - néha kissé egyenetlennek találtam az éneklését. Gazdag szereptárát megismerve várom az újabb találkozást egy drámaibb műben.

Számomra az est fénypontja Cherubino volt, a női nembe, de főleg a grófnőbe szerelmes ifjú apród. Akit - a grófnő kivételével - alighanem viszont is szerettek a nők. Kálnay Zsófia afféle laza, golfsapkás srácot formált a figurából. Kevés színésznő tud fiút/férfit alakítani, legtöbbször túl nőiesek maradnak. Nem így Kálnay, aki teljesen hiteles volt. A nőisége annyiban szűrődött át, hogy - amint kell - nagyon jóképű srác lett belőle. (Legalábbis azt hiszem, amennyire képes vagyok férfiként női szemmel látni. :-) ) Engem a fiatal Zac Efronra emlékeztetett.  Ám nemcsak férfit formált meg általában, hanem közülük éppenséggel a Cherubino nevűt. Az "Asszonyok, lányok" áriában megmutatta, miért is nyert Simándy-énekversenyt és nemcsak hangilag-technikailag. Az előadása megrendítő kellett hogy legyen mindazok számára, akiknek még rémlik szerelmes fiatalkoruk. Tökéletesen kifejezte a szerelem és vágy által "letaglózott" ifjú lélek örömét és szenvedését. Bravo. Igaz, az elismerésben osztoznia kell Mozart mesterrel is. :-) 

Megemlítjük még a debreceni operajátszás legendás alakjait, Bódi Mariannát és Wagner Lajost, akik korántsem voltak önmaguk emlékművei a színpadon, hanem versenyképesen alkították Marcellinát és Bartolot.

Ugyancsak örömmel láttuk a régi időkből Böjte Sándort Don Curzio szerepében. 

Nagy Kíra, ezúttal kisebb szerepben,  lendületesen alakította a szerelmes és céltudatos Barbarinát.

Biri Gergelyt legutóbb ragtime-operában és daliás római tisztként láttuk, most a "sumák" Basiliot formálta meg kiválóan.

Antonio, a kertész figyelemre méltóan szólalt meg Udvarhelyi Péter hangján.

Somogyi-Tóth Dániel vezetésével a zenekar jól szolgálta az előadást, a Gyülvészi Péter vezette kórus szintén. 

Khell Csörsz díszlete alkalmazkodott a rendezői borász-koncenpcióhoz, egyszerű, célszerű, de hatásos volt. Benedek Mari jelmezei ízlésesek voltak, a gróf és a grófnő ruhája különösen tetszett, nagyban hozzájárult az alakok megformálásához.

Itt megtaláljuk a teljes közreműkődő gárdát.

Az előadás magyar nyelvű volt, így sokkal könnyebb megjegyezni és dudorászni a slágereket úm. "Most pedig vége a szép időknek, Tarara tarara tararara..." vagy "Asszonyok, lányok, Hmhmhmhmhmhm". De sajnos olykor nem ártana az eredeti nyelvű előadásokon megismert feliratozás. Nem megy ki a fejemből valamelyik szakértő mondása, hogy a helyes énektechnika az érthető szövegmondást is biztosítja.

Bár nívós előadások születtek, én mégsem vagyok meggyőződve arról, hogy az Ory grófjával és a Figaro házasságával jelzett vígjátéki vonulat hosszabb távon jó választás. Olyan érzésem van, hogy a régi művek új életre keltése fölöslegesen sok munkát igényel. Úgy tűnik, hasonlót fejteget a Haon kritikusa is.

Az én kívánságlistámon többek között "A Nyugat lánya" szerepel, s a  "Gianni Schicchi", benne az óriási sláger "O mio babbino caro"-val, amelyet - hála a televíziós vetélkedőknek - már mindenki ismer és szeret. S ha frivolitás kell, jöhetne a "A rózsalovag", amely megható és meglepően modern is. Persze nem tudom, a feltételei megteremthetők-e. Csajkovszkij "Jevgenyij Anyegin"-je is érdekelne. Vagy választhatnánk a XVIII. századból Gluck Orfeusz és Euridiké  c. művét is, óriási "slágerekkel". Hátha  Kálnay Zsófia be tudná szorítani a naptárába a címszerepet. Vagy hallottunk már kontratenort (mostanában) a debreceni operaszínpadon?

Világos természetesen, hogy sok tényező határozza meg, hogy mikor, hol és mi kerül színre. 

A fenti megjegyzések és ötletelés mellett is a "Figaro házassága"  profi munka, jó szórakozás volt. Ha kicsit hosszú is, érdemes megnézni, ha lesz még rá alkalom. 

 

 

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2019.05.01. 19:48 Szólj hozzá!

Címkék: Mozart Szabó Máté Figaro Keszei Bori Somogyi-Tóth Dániel Kálnay Zsófia Haja Zsolt Kiss Antal Bódi Marianna Rendes Ágnes Böjte Sándor Wagner Lajos Biri Gergely Nagy Kíra Udvarhelyi Péter

Ory grófja Debrecenben járt, egészen pontosan a Csokonai Nemzeti Színház színpadán, ott igyekezett elbűvölni a csodás és pillanatnyilag pár nélküli grófnőt - és természetesen a közönséget. 

Rossini operája a kora középkorban játszódik és tömören arról szól, hogyan igyekszik egy fiatal nemes, Ory grófja meghódítani minél több leányzót, elsősorban is a gyönyörű Adèle grófnőt. Az utóbbi cél érdekében szent remetének öltözik, úgy csalja magához a grófnőt, aki nagyon elhagyatott a keresztes háborúban harcoló hitvese nélkül. Másodszor pedig társaival apácának öltözik és éjszakai szállást kérve férkőzik a grófnő közelébe. De mindkétszer kudarcot vall. Egyrészt mert a grófnő erényes másrészt pedig inkább Isolier tetszik neki, aki Ory grófjának ifjú apródja. 

Műfajilag vígoperáról van szó, egy vígopera színvonalas előadása pedig  szerfelett nehéz. Ez a vígopera szerintem nem az igazi, mára nem maradt benne sok komikum, a jellemek, a konfliktusok nem ingerelnek önfeledt nevetésre. Nem tudom, ki és miért választotta pont ezt, pont ebben az időszakban és pont ide. 

Somogyi Szilárd rendező - úgy gondolom - választhatott. Vagy kevesebb színpadi történés mellett a zenére koncentrál vagy a színészi játékkal nevettetni próbál, a zene pedig aláfesti mindezt. A második eset valósult meg, senki nem vállalta a felelősséget, hogy a színpad "unalmas" legyen, az ének alatt ne történjen "semmi". Ory grófjának például a szép szerelmi áriát a forgó (!) díszletvár legfelső szintjén kellett előadnia folytonos helyváltoztatás közben, miközben a színpadtól a lehető legtávolabb volt, ezzel is csökkentve a fülünkbe jutó hangmennyiséget, azaz az ária élvezhetőségét.

Most is úgy esett tehát, hogy a tenor gyönyörű magas hangjai, az énektechnikai bravúrok  visszhangtalanul múltak el, amennyiben a játék nem igazán szolgálta ezeket. A zene helyébe lépő történések viszont engem egyáltalán nem szórakoztattak, szinte minden humort közhelyesnek, erőltetettnek és külsődlegesnek éreztem. Kivéve néhány esetet, amikor a szereplők - főleg a tenor - kiléptek a szerepükből. Például a gróf vezényelt a zenekarnak és áriája végén tapsra buzdította a közönséget.

A végén mindenesetre volt vastaps és nem tagadható, hogy a mű színpadra állítása végül is profi színvonalú volt - csak én személyesen nem így képzeltem el. 

Hanczár György alakította Ory grófját. Nem véletlen a 9. Simándy énekversenyen elért első díja, egész kicsiny kezdeti bizonytalanságtól eltekintve remekül énekelt, a hangja a magas regiszterben különösen szép volt és szárnyalt, a bravúros magas hangok pedig hibátlanul, természetesen, erőltetés nélkül jöttek. A színészi alakításában tetszett, hogy laza volt és igyekezett beilleszkedni a komédiába. Persze mindez sokkal nagyobbat "ütött" volna, ha a rendezés elsősorban a zenét szolgálja ki, nem pedig a vélt színpadi statikusságot igyekszik elűzni. A Varázsfuvola, a Szerelmi bájital és az Ory grófja után remélem, Hanczár nekigyürkőzik Bellini operáinak is.

Adèle grófnő Brassói-Jőrös Andrea volt.  Már az első megszólalásakor érezhető volt, hogy komoly hang birtokosa. Mint kiderült, a 2017. évi Armel Opera Festival Dalverseny megosztott szakmai fődíját érdemelte ki. Énekesi teljesítménye maradéktalanul tetszett, külsőre is illúziókeltő volt. A színészi teljesítménye elismerésre méltó volt, arcjátékával és mozgásával sok mindent kifejezett és humoros is volt. Sajnos, mégsem értettem egészen a jelzéseiből, mit is akar ő tulajdonképpen. De lehet, hogy a többértelműség volt a cél. Pantomimszerű játéka - amelyet a hajviselete, sminkje és jelmeze is erősített - eléggé kilógott az együttesből,  viszont mutatta, merre lehetett volna elvinni az előadást, ha jobban bízik az illetékes a közönségben. 

Isoliert, a gróf szerelmes apródját Ducza Nóra keltette életre - nadrágszerep volt tehát. Éneke tetszett, de összességében a  második felvonásban nyílt ki igazán. Akkor megláttam benne a szerelmes fiút. Csak a szakállát tudnám feledni. Ilyen szakálla nem lehet  egy apródfiúnak, akit finom, lányos megjelenése miatt kedvelnek a hölgyek. 

A többi szereplő rendben tette a dolgát, kiemelném a debreceni operajátszás fontos személyiségét, az ezúttal Ragondet játszó Bódi Mariannát, aki még mindig szép hangon énekelt és a hölgykoszorú igazi ékessége volt.  Az elsöprő mély hangú férfiénekeseket énekben kis mérsékletre inteném. 

A kórus (karigazgató Gyülvészi Péter) alaposan be volt fogva ezen az előadáson is, de jól megbirkózott feladataival. A díszletek és jelmezek (Gyarmathy Ágnes) - az adott rendezői felfogáshoz igazodva - rendben voltak, kivéve az apród szakállát.

 Szabó Sipos Máté karmester és a zenekar hiba nélkül dolgoztak pedig voltak komplex színpadképek, sok szólamú együttesek és tüzes tempók egyaránt.

Az utókornak itt az általunk látott 2019. február 14-i előadás teljes színházi adatlapja minden közreműködővel. 

Összességében profi, magyar nyelvű előadás volt, amelyet érdemes megnézni. Nekem ugyan több minden nem tetszett a rendezésben, de - kicsit komolytalanul - alighanem igaz itt is, amit Madách a nőről mond a Tragédiában: "Mégis miért vonz? mert a jó sajátja, Míg bűne a koré, mely szülte őt." 

 

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2019.02.15. 23:24 Szólj hozzá!

Érdekes elmélet/tapasztalat/megfigyelés, hogy a baritonok fiúkorukban inkább szopránok, a tenorok pedig inkább mezzók/altok. Mutáláskor aztán a magasabból mélyebb hang lesz és fordítva. Persze lehetnek kivételek.

Nagyon érdekes példa a szoprán --> bariton átváltozásra Jacques Imbrailo esete. Ezen az általa közzétett felvételen az Éj királynőjének híres koloratúrszoprán áriáját énekli Mozart Varázsfuvolájából. A hang valóban szoprán színezetű, jó vibrátójú, egyfajta értelemben szép. Feltéve persze, ha elfogadjuk, hogy egy gyereknek szabad ilyesmit énekelnie, ami akár veszélyeztetheti is a hangszálait. Ez az ária még a felnőtt női szopránénekeseknek sem könnyű falat, itt például Diana Damrau adja elő.  Imbrailo egyébként egy  fiúkórusban énekelt.

Ugorjunk most pár évet időben. Ezen a felvételen Bizet Gyöngyhalászok c. operájából Nadir és Zurga kettőse szól (ritka eset, francia helyett angolul), amelyben visszaemlékeznek, hogy a fiatal pogány papnő, akibe mindketten szerelmesek voltak, milyen gyönyörű volt, amikor a templomban megjelent és imára szólított. Egyben megesküsznek, hogy barátságukat ez a közös emlék nem gyengíti, hanem inkább erősíti majd. Az operairodalom e talán legszebb férfi-kettősében a jobb oldalon a felnőtt Jacques Imbrailo áll és Zurga, a gyöngyhalász-király szerepét énekli érett bariton hangon. Mellette Robert McPherson, Nadirt énekelve referenciaként is szolgál most, ő igazi, szép hangú tenor. (Azt pillanatnyilag nem tudjuk, sajnos, hogy McPherson mezzo/alt volt-e gyermekkorában vagy sem. :-) )

Hangi átalakulásról szól Mélyből magasba c. posztunk is, amely legújabb kedvencünk, Bogdan Mihai tenor önvallomásán alapszik. 

Szerző: alvarezfan1111  2018.09.09. 01:25 Szólj hozzá!

Címkék: bizet georges gyöngyhalászok duett Mozart Varázsfuvola Imbrailo Jacques McPherson Robert Damrau Diana Éj királynője Mihai Bogdan

A nyári forróságban érdekes levélpárbaj jelent meg a sajtóban Mozart Don Giovanni c. operájának RockGiovanni c. átdolgozásával kapcsolatban, amelyet a miskolci Bartók Plusz Operafesztiválon mutattak be a nagyérdeműnek ezen a nyáron. 

Kovács János, a neves karmester felháborodott az átdolgozáson. Mondanivalója tömören: "Megengedhetetlen dolognak tartom, hogy klasszikus remekműveket ilyen módon interpretáljanak." Azt viszont bátorítja, hogy bárki szabadon művet alkothasson az örökzöld Don Giovanni témára. Mozartot nem kell "kiigazítani", ha ez az ára az opera népszerűsítésének, akkor inkább ne legyen népszerűbb.

Az egyik alkotó, Szüts Apor, válaszának  a vita szempontjából legfontosabb eleme: "jó-e, ha olyan előadásokról, és zeneművekről alkotunk véleményt, amelyből egyetlen hangot sem hallottunk?"

Kinek van igaza? Nos, szerintem a lényegben egyikőjüknek sincs.

Ha Szüts Aport követném, hallgatnom kellene, mert nem mentem el Miskolcra megnézni a művet. Mostanában nem megyek el a Bartók Plusz Operafesztiválra, mert nekem az új irányvonal nem tetszik. Már ez utóbbit sem mondhatnám, mert nem voltam ott. Mégis úgy gondolom, bizonyos dolgokat a tömegkommunikációból és informálisan szerzett ismeretek alapján is el tudok dönteni. Nyilván fokozottan igaz lehet ez a nagy tapasztalatú zeneművészre, Kovács Jánosra, aki egy kritika alapján írta meg véleményét. Én egyébként Mezei Néző élménybeszámolóját ajánlanám (szerintem profi kritikának is kiváló).

Kovács Jánossal szemben viszont  én Szütsék megközelítését sem tartom megengedhetetlennek. A "megengedhetetlen" szó számomra eléggé baljósan hangzik, megengedem természetesen, hogy Kovács János nem hivatalos eljárásokra gondolt. 

Viszont az opera tényleg nem olyan népszerű ma, mint korábban volt. Persze a XIX sz. olasz operaelőadásait nyilván nem tudjuk visszaállítani, az úri közönség ma már  nem kap hajba egy-egy bemutató kapcsán. :-) Az előadásokon valóban feltűnik, hogy nagyon kevés a fiatal. Már persze, ha nem kifejezetten nekik szervezett - ha nem mész el fiam, akkor ... - előadásról van szó.

Mi lehet a baj? Napjaink két nagy tenoristája Marcelo Alvarez és Ramon Vargas például elég világosan rámutatattak az okokra  ( Alvarez-interjú és Vargas-interjú). Már "csak" a megoldásokat kellene kitalálni, kipróbálni. Pár - bizonyára nem eredeti ám elég fura - ötlet az előbbiek kapcsán már nekem is eszembe jutott

A RockGiovanni vagy rockoperák igazi operaként való "eladása" engem nem győz meg, hogy ez a népszerűsítés útja. Bár minden lehetséges.  A rockfesztiváli operasátor megfontolandó, ha a zene és ének érintetlen marad. De talán ki sem kellene menni a színházból, elég lenne megszabadulni az operaelőadások hagyományos manírjaitól és a zenével összefonódva valódi drámai előadásokat létrehozni. Még az operakedvelőknek is jót tenne. Először talán újra lehetne olvasni Almási-Tóth András Az opera - egy zárt világ c. munkáját (Typotex, Budapest 2008). Persze ki tudja, hogy igazából van-e megoldás, növelhető-e vagy egyáltalán visszaszerezhető-e az opera népszerűsége.

 

Szerző: alvarezfan1111  2018.08.10. 23:39 Szólj hozzá!

Címkék: Mozart Don Giovanni Kovács János Vargas Ramón Alvarez Marcelo Szüts Apor RockGiovanni Bartók Plusz

A feleségemmel tegnap láttuk a Luthereket Debrecenben. Mármint a Lutherek c. "ragtime-operát" a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban. A Bartók+ Operafesztiválit követő debreceni bemutatóhoz képest is elég későn. Megint csak azért, mert most következett sorra a bérletünkben.

A mű zenéjét Ittzés Tamás, szövegét Lanczkor Gábor írta. Alapötlete, hogy egy történetbe hozzuk össze valahogyan a modern református prédikátort és polgárjogi aktivistát, Martin Luther Kinget  és "névadóját", Martin Luthert (azaz Luther Mártont), a középkori szerzetest, hittudóst, a reformáció mozgalmának (egyik) elindítóját.

Az ötlet kiváló, amelyet az is aktuálissá tett, hogy 2017-ben ünnepeltük az  500 éves reformációt és ráadásul Debrecen közismerten a református egyház egyik fontos hazai központja. Igaz, a hazai reformáció inkább a kálvinista irányt követte

Sajnos, meg kellett állapítanunk, hogy a kiváló ötletet nem sikerült igazán kiaknázni abban az értelemben, hogy a két Luther közötti gondolati kapcsolatról, hídról semmi mélyebbet, újabbat nem tudtunk meg. Ehelyett kaptunk egy Martin Luther King életéről szóló illusztrációt, amelyben az "igazi" Martin Luther nem nagyon találta meg a helyét. A végén a két Luther találkozik a mennyországban, ahol is kiderül, hogy 

- az igazi Luther már nem is emlékszik, mit tett vagy nem tett itt a Földön, olyan régen halott már; viszont szereti a sört;

- Martin Luther King egyenrangú  Martin Lutherrel; viszont nem szereti a sört.

Hát valahogy így, ami a mélységet illeti. De azért ne legyünk igazságtalanok, voltak ihletett pillanatok is, amikor fel-felvillant, mennyivel több kijöhetett volna az alapötletből. Talán nem volt a kidolgozásra elég idő vagy nem bírta el a ragtime ritmus.

Az illusztratív jelleget pedig nehéz elkerülni, amikor ténylegesen olyan emberről szól a történet, akinek az élete részletesen ismert, aki lényegében kortársunk volt, akinek a felesége, Coretta 2006-ban még közöttünk volt. (Távol álljon tőlem bármilyen tiszteletlenség, de Coretta King a fényképei alapján rettenetesen hasonlított Whitney Houstonra, a szomorú körülmények között eltávozott, neves énekesnőre - vagy fordítva.)

Ezzel együtt jól és ha szabad ilyet mondani, "nemesen" szórakoztunk, egy csipetnyi komolyság, transzcendencia, viszont sok zene és tánc. 

A "ragtime-opera"  fura valami, én nem nevezném operának. Bár a definíciókkal mindig baj van, vagy túl szűkek vagy túl tágak és sok fölösleges vitára adnak alkalmat. Mindenesetre a színpadon egy ragtime-együttes főként ragtime-zenét szolgáltatott. A zenekar néhány vonóssal egészült ki, akik olykor önállósodva operaária-részleteket vagy opera-szerű betéteket is kísértek. Szerintem jól tették a dolgukat, a bennem lakó fiatalkori könnyűzenész "szolgálatba helyezte magát", de nem talált semmi kivetnivalót. Persze a műfaji határok elég szűkösek, a ragtime és környéke zenei lehetőségei nem vethetők össze a klasszikus zene vagy opera lehetőségeivel, ami a hangulatok érzelmek kifejezését illeti. Viszont a feleségemnek kellett figyelmeztetni, hogy ne táncoljak ülve a székemen.

A zenei anyag eléggé standard jazznak tűnt a hozzám hasonló külső hallgató számára. Ám ahogy figyeltem a számok zenei felépítését, néha nagyon szellemesnek találtam, ahogyan a zeneszerző egy-egy alkalmas hanggal, változtatással megtalálta a "kiutat" a szükségszerű ismétlődésből, tudott refrént és befejezést kreálni. A Pete Seegerhez kötött  "We Shall Overcome" polgárjogi himnuszt, amely Martin Luther King mozgalmában is nagy szerepet játszott,  szépen beleszőtték a zenei anyagba. 

A szöveg az általános mondanivaló kifejezésekor olykor meglepően ritmusos, veretes és költői volt. A szereplők szövege - Martin Lutherét kivéve - már kevésbé, bár lehet, hogy mindez szándékosan készült ilyenre. 

Ami egy kicsit rejtély számomra: értem, hogy a ragtime az afro-amerikaiaktól ered és kedvelt kifejezési formájuk volt, de tudtommal a zenei irányzat  1920 körül tetőzött, jó 30 évvel a cselekmény kezdete előtt. Igaz, itthon is tömegek szerették a magyarnótát sokáig és feltehetőleg a Dankó-rádiónak ma is megvan a közönsége.

Nagy Kíra  "kírálynő" volt, ha szabad egy kicsit viccelődni. Tényleg nagyon jól csinálta. Mozgott, táncolt és nagyon hihető volt. Amikor a fiatal feleségként, Coretta Kingként gyakorolta az operaáriákat az különösen bejött. (Amire emlékszem: O mio babbino caro, Lauretta áriája Puccini Gianni Schicchi-jéből és a Meszicsku na nyebi hlubokém, Dal a Holdhoz, Dvorák  Ruszalkájából, igazi slágerek.)  Ha nem vigyáz Kíra, még egészen nagyívű pályát is befuthat. :-) Komolyan, öröm volt látni-hallani.

Biri Gergely is szép alakítást nyújtott, Martin Luther Kingje komoly de nagyon emberi volt, a hangja is átjött.

Mudrák Mariann Lucy-nek, Coretta barátnőjének a szerepében autentikus külsejével, játékával és énekével ugyancsak élvezetes alakítást nyújtott. 

Érdekes, hogy bár az operai hangképzés nem előnyös a könnyűzenében, itt mégsem volt stílusidegen, inkább izgalmasnak tűnt. Persze az énekesek igyekeztek azért visszafogni a hang operai zengését. (Más példák a mai operaénekesek könnyűzenei teljesítményére: Peter Hofmann és Bogdan Mihai elképesztően jó produkciói.)

Egy kritikában olvastam, hogy nem kellett volna az erősítés, operaibb lett volna. Kíváncsi lennék, hogy - az operai stílust most elfogadva - át tudnák-e  énekelni a hangszeres kíséretet ebben a fajta zenében, ahol gyors rövid váltások vannak és nem lehet igazán kiereszteni a hangot. A biztos megoldás nyilvánvalóan a hang és mikrofon együtt.

Kovács István számomra az újabb hazai film és színjátszás élő legendájaként is állt a színpadon.  Nem okozott csalódást, mindazt kihozta Martin Luther szerepéből, amit lehetséges volt. Szenvedélyes volt és gyönyörűen beszélt. Igazi prédikátor volt.

Sárközi-Nagy Ilona a bárban üldögélő narrátorként ugyancsak szép beszédével tűnt ki, emellett laza volt és titokzatos. Táncbetéte meglepett, de nagyszerű volt. 

A kórus ezúttal az éneklés mellett komolyan táncolt is, csak gratulálni lehet nekik. 

A profi táncosok csillagos ötöst kapnak teljesítményükre, nagyon nagy szerepük volt abban, hogy az előadás sikerrel zárult. 

Mostanában - főleg az operában - sok olyan színpadképpel, díszlettel lehet találkozni, amelyek nem méltóak az adott előadáshoz, például fantáziátlanok vagy látszik rajtuk a túlzott takarékosság. Szerencsére a Lutherek színpadi díszlete kifejező és szép volt, ugyanakkor egyszerű és célszerű. (Bár nekem a jobb oldali ház mintha ismerős lett volna, talán a "Szerelmi bájitalból"? De könnyen lehet, hogy tévedek. Egyébként az esetleges újrahasznosítás sem lenne elítélendő, sőt.)

Az előadást Gemza Péter rendezte, itt látható a teljes szereposztás és stáblista. Kattintsunk ide az ajánló videóért.

Szünettel együtt mindössze 2 órás volt az előadás, de ez nem vált hátrányára. Az előadás végén vastaps köszöntötte a szereplőgárdát és elmondhatjuk, hogy egy, a maga módján tartalmas és színvonalas nyáresti élménnyel lettünk gazdagabbak. A témában rejlő elvontabb gondolatokról, kérdésekről majd máskor és talán ragtime nélkül.

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2018.06.05. 18:01 Szólj hozzá!

Nem tudom, hogy most mi Debrecenben a norma, mindenesetre jó ideje megy már Bellini Norma c. operája a debreceni Csokonai Nemzeti Színház jelen évadában. A mi bérletünkben csak most került sorra, így most írok róla.

A Norma története például itt olvasható, ebben a blogban is írtunk róla - a Casta Diva áriával a centrumban. Tömören, Norma a druidák papnője, a megszálló rómaiak vezérével, Pollionéval titkolt viszonyt ápol, két gyermeke is van tőle. Népe viszont gyűlöli a római megszállókat és lázadásra készül ellenük, amelyet Norma az égiekre hivatkozva késleltetni igyekszik.

A helyzet gyökeresen megváltozik, amikor Pollione beleszeret a fiatal papnőbe, Adalgisába, aki viszonozza is érzelmeit. Mivel Pollionét visszarendelték Rómába, itt a lehetőség, hogy Adalgisával új életet kezdjenek. Norma persze megtudja (épp a naiv Adalgisától), hogy mi folyik/készül a háttérben és kénytelen egész addigi életét, érzelmeit mérlegre tenni.

Végül Pollionét Normától függetlenül elfogják és máglyára küldik, Norma pedig beismeri viszonyukat a nép előtt és követi Pollionét a halálba. A Norma lélektani része -  a szerelméért mindent feláldozó, idősödő nő megalázottsága, a kötelesség, erkölcs, igazságosság, szerelem, bosszúvágy birkózása - minden korban aktuális.

Nadine Duffaut nem először rendez a Csokonai Nemzeti Színházban, én a Carment láttam tőle. Meglepő húzása volt, hogy Micaela vezette Don José tőrét, Carmen halála tehát Micaela bosszúja volt, amiért José - Carmen miatt - felrúgta a mátkaságukat. Logikus volt, tetszett.

A mostani előadásban nem fedeztem fel semmilyen hasonló rendezői "trükköt", de Duffaut alapvetően mindent végigvitt,  ahogyan kellett. Sajnos voltak elemek, amelyek nekem nem tetszettek. 

Először is a díszlet: komor volt és egyhangú. A Casta Diva például feltétlenül szebb, varázslatosabb környezetet érdemelt volna.

A jelmezek nem voltak korhűek, a rómaiak kis bőrkabátban (vagy dzsekiben), pompáztak, amely az egyik oldalon hosszabb volt, mint  a másikon. Ehhez fekete katonai nadrág és bakancs járult.

A druidák bő ruháját viszont olyannak találtam, mintha kórházi ápolók és orvosok átlényegített munkaöltözéke lenne. A fejükön hordott világos sapkácskák jelentőségét nem értettem, illetve néha egészen fura dolgok jutottak róluk eszembe. A harcosok mindenesetre nem voltak túl félelmetesek, semmi esélyt nem adtam volna nekik a bőrdzsekisek ellen.

Amikor meg akarták támadni a római tábort, de végül mégsem tették, egyiküknél sem volt semmilyen fegyver. Talán rájuk akartak kiáltani, hátha megijednek (a sapkácskák kísértetiesen derengtek a sápadt fényben).

Amikor a szövegben szerepelt, hogy jön Norma, hajában verbéna díszítéssel, kezében aranysarlóval (?), valójában nem volt Norma hajában semmi és a kezében sem, csak úgy elénekelte a Casta Divát.

Egyszer felbukkant a szövegben a "patakvér" szó is. Hm. A "vérpatak" itt jobb lett volna. Ha már patakzani kell.

Megjegyzem, hogy egy 2005-ös Bartók+ fesztivál Norma előadásán a druidák ugyancsak világító eszközökkel vonultak, Normának pedig emlékezetem szerint világító gömbje volt. Igaz, kék.

Előadás közben néha megcsapott az érzés, hogy talán a Norma túl "öreg" már. Idegesítőek az indulószerű tempók a lírai mondanivalójú áriák alatt és az azóta operai közhellyé vált zenei megoldások, elemek. Persze az egészen végül átragyogott Bellini zsenialitása és ma is érvényessé tette az 1831-ben bemutatott operát.

Ügyelni kellene viszont arra, hogy a színpadi látvány, mozgás és történés a zene jellegével összhangban legyen. Például ritmikus, indulószerű zenére a harcosok legyenek katonásabbak, harciasabbak. 

A Casta Díva nagyária alatt azonban épp, hogy nem kellene a druidákkal "alaki gyakorlatokat" végeztetni. (Általában szólva egyre gyakoribb, hogy a rendezők - akarva vagy akaratlanul - elterelő színpadi műveletekkel "agyoncsapják" azokat az áriákat, amelyekért a közönség jelentős része bemegy az operára.)

Valahogy úgy éreztem, hogy az előadás - miközben semmiképp sem hagyományos - nem is modern igazán. A modern megközelítésre példa lehet egy 2005-ös amsterdami Norma előadás, ahol a rendező a Norma történetét az énekesnő magánéletében lejátszódó hasonló eseményekkel elegyítette (az előadás DVD-n hozzáférhető).

Másrészt érdekes, hogy a Met nem átallotta teljesen hagyományos előadásban színre vinni Bellini Puritánok c. operáját. Semmi "modernség" csak bel canto. Pedig a Puritánok története "modernebb", a római kornál sokkal később, 1700 körül játszódik. :-)

Norma Kolonits Klára volt. Kiválóan oldotta meg a feladatát, főként a szenvedő asszony bemutatását, a nagy hatalmú látnok-papnő talán  félelmetesebb is lehetett volna. Kiemelendő, hogy Kolonits énekében a szerep koloratúrái is ritkán hallható szépséggel érvényesültek, ezek az elemek számos más Norma-alakításban elnagyoltak vagy akár hiányzanak is. Ha lehetek maximalista, nekem még egy kis plusz drámaiság a hangban elment volna, persze nem a koloratúrák rovására. Talán akkor Norma keményebb oldala is tökéletes lett volna. Ezzel együtt élvezet volt nézni és hallgatni. Bravó.

Pollionét Calin Bratescu alakította. Erőteljes, nem sokat gondolkodó katonát formált meg, éneklése ennek megfelelően hangos, erőteljes volt, a kevés pianóból egy-egy - úgy tűnt - fokozott odafigyelést igényelt részéről. A záró jelenetekben jól érzékeltette Pollione vívódását, nemesebbé válását. Remélem, találkozom még vele más szerepben is, érdekelne mi van még a tarsolyában. 

Adalgisát Balga Gabriella alakította. Külsőleg, énekben és játékban is versenytársa tudott lenni Normának (ahogyan annak lennie is kell). Kettőseik gyönyörűek voltak.

Wagner Lajos  - akiben a debreceni operajátszás utolsó néhány évtizede jó értelemben megtestesül -  Orovesot, a druida főpapot alakította, illúziókeltően. 

Rendes Ágnes ezúttal Clotilde kisebb szerepét vállalta és oldotta meg precízen.

Biri Gergely átéléssel alakította Flavio kisebb szerepét, érdeklődéssel várjuk további megjelenéseit.

Nagyon tetszett az előadás zeneileg (karmester: Szabó Sipos Máté). Úgy éreztem, hogy szinte minden a helyén volt.

A kórus kellően sok tagból állt, szépen oldotta meg zenei és statiszta-színészi feladatait. 

A közreműködők teljes listája itt olvasható.

Összességében az előadást - minden fenti kifogás ellenére - természetesen megérte megnézni, remélem, a közeljövőben az Erkel-színházban is sikert arat majd.

  

 

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2018.05.16. 20:53 Szólj hozzá!

Pár hete - kocsiba szállás közben - kiesett a zsebemből a mobiltelefonom. Amikor észrevettem, hogy nincs nálam, már hívták is a velem levő feleségemet az én mobilomról, érdeklődve, mikor és hogyan adhatják vissza. Nem volt lezárva ugyanis a készülék és egy rendes hölgy találta meg.

Ezek után bőszen utánanéztem, hogyan lehet az elhagyott mobilban levő - akár kényes - adatokat megvédeni. Kód, minta, ujjlenyomat, arcfelismerés. De akkor a kijelzőre fel kell írnod, hová lehet visszajuttatni a mobilt, ha elhagytad és valaki megtalálta. Na igen, de ha a nevedet is odaírod, az megkönnyítheti a rosszindulatú adatvadász dolgát. Utánad néz a neten és könnyebben kitalálja a mintádat, jelszavadat. Ne adj isten, letölti a fényképedet a netről és becsapja vele az arcfelismerődet. Sőt, ha már ismer, megszerzi az ujjlenyomatodat a csehóban a pohárról. És a többi. :-)

Aztán egy kicsit elkalandoztam az opera világába.

Megállapítottam, hogy Kalaf herceg nyugodtan elhagyhatta volna a mobilját, ha lett volna neki. Ugyanis annyira el tudta titkolni a nevét, hogy még a kegyetlen - ámde csinos és gazdag - Turandot császárlánynak is fel merte ajánlani, hogy nyugodtan csapassa le a fejét, ha másnapra megtudja a nevét. Végül persze elárulja, hogy hívják, de "csak majd ha ajkam ajkadon, / Füledbe súgom ma hajnalon." Ügyes. 

E halálos kitalálósdiról szóló történet, mint tudjuk, Kínában játszódik és milyen mobilt hagytam én el? Természetesen kínait, Xiaomi Mi 5-öt. Mindig mondtam, hogy rejtélyes erők működnek és a dolgok valahol összeérnek. Ugye, hogy ugye.

Viszont a mítoszi eredetű, de leginkább teutonra hajazó Lohengrin, a Grál lovagja már nem volt ilyen okos és szerencsés. Megvívott ugyan Brabanti Elzáért és és el is vette feleségül, de hiába akarta előle eltitkolni a nevét. Elza a gonosz ármánytól befolyásolva egyszer mégis feltette neki a személyazonosságára vonatkozó kérdést. Lohengrin pedig begurult és - hosszan és alaposan - elmondta, ki ő. Ez lett, ugye, a Grál-elbeszélés. Utána tett még egy-két csodát majd beszállt galamb vonta csónakjába és a ködbe távozott. Elza meg belehalt. Na, ugye Lohengrin elvesztett mobilját már inkább fel tudták volna törni. Mégsem kellett volna annyit (el)beszélnie. 

Nos, ha eddig nem menekült el a kedves olvasó, megérdemel egy kis komolyságot.

Itt olvasható Puccini Turandotjának a tartalma és itt szól Kalaf áriája a nagyszerű Horváth Bálinttal.

Wagner Lohengrinjének a tartalmát is elolvashatjuk és itt következik  az utólagos bemutatkozás az ún. Grál-elbeszélésben, Simándy József klasszikus előadásában.

Hirtelen ez a két néveltitkoló jutott eszembe az operairodalomból. Az egyiknek sikerült, a másiknak nem. A sors néha nem tudja, mit akar. De hoppá, ez már egy másik műfaj.

A legjobb kívánságokkal:

Alvarezfan

Szerző: alvarezfan1111  2018.05.03. 11:44 Szólj hozzá!

Március 6-án  18 órától a feleségemmel részt vettünk Mohos Nagy Éva  tiszteletére rendezett hangversenyen. Mohos Nagy Éva operaénekes ma kiváló és eredményes tanára a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának, ezt az ünnepi hangversenyen fellépő tanítványok sora füllel jól hallhatóan igazolta. 

A műsor meglepetés volt még az ünnepelt számára is. A tanítványok a tanárnővel kapcsolatos egy-egy emlékezetes pillanatról is beszámoltak, arról, mit is tanultak, kaptak tőle.

Több nagyon szép, ígéretes vagy már beérett produkciót láthattunk. Teljesen szubjektíven Busa Gabriella, Kiss Dia és Nagy Kíra szereplését emelem itt ki az egymással vetekedő színvonalú műsorszámok közül. Egyszerűen bejött nekem, amit csináltak, megragadott a hang színe, egy-egy tekintetük, mozdulatuk. Remélem, egyszer hosszabban is tudok majd írni róluk.

Duffek Mihály korábbi dékán köszöntője ünnepi volt, ugyanakkor őszinte.  Vicces formában, anekdotikusan, de kiderült, hogy nem könnyű az ugrás a színpadról a katedrára és az eredmények itt is komoly viták során jönnek létre.

Az eseményről fényképes beszámolót közölt a Debreceni Egyetem honlapja és számos újság is.

Bár jól szórakoztunk, profi éneklés és bensőséges pillanatok szerencsés elegyét élvezhettük, mégsem szabadulhattunk a nosztalgiától. Azok iránt a hetvenes évek iránt, amikor a Csokonai Színháznak még saját operatársulata volt és amikor fiatalon magunk is operakedvelővé váltunk. Mindebben része volt az akkoriban kezdő majd egyre inkább beérő Mohos Nagy Évának is kiváló pályatársaival együtt. Utóbbiak közül Horváth Bálintról és Tréfás Györgyről ebben a blogban is írtunk. Az utóbbiról sajnos, szomorú alkalomból.

Bár mindjárt a koncert másnapján elkészült e bejegyzés, mindenféle okok miatt csak most tudom közzétenni. Kicsit megkésve tehát, de szívből kívánunk Mohos Nagy Éva művésznőnek, professzor emeritának hosszú, boldog életet és további szép eredményeket.

Szerző: alvarezfan1111  2018.03.31. 00:47 Szólj hozzá!

Címkék: Busa Gabriella Mohos Nagy Éva Nagy Kíra Kiss Dia Duffek Mihály

Néhány napja érkezett a hír, hogy Dmitrij Hvorosztovszkij, a világhírű orosz bariton elhunyt. Két és fél éve küzdött agydaganattal. Volt, hogy jobban érezte magát, fellépéseket vállalt, később már csak koncerteken, mert szédüléssel küzdött és az operaszínpadon nem akarta kockáztatni az előadást.

Gyönyörű, sötét és erős baritonhang birtokában volt. Magas, kivételesen jóképű és erős férfiember volt, ha szabad ilyet mondani, igazi szláv dalia, valószínűleg számos hölgy álma. Szerepléséért világszerte versengtek az operaházak.

Bár már sok éve Londonban élt, sohasem feledkezett meg Oroszhonról, ahol született, felnőtt és énekessé nevelődött. Fellépésein mindig fontos szerepet juttatott az orosz zenekultúrának, a klasszikus művektől a népszerű műdalokon át a népdalokig. Koncertjein a legnagyobbak is szívesen léptek fel vele vendégként. A könnyűzenében is hódított, ha épp oda támadt kirándulni kedve. 

Művészetét szerencsére számos felvétele őrzi, a honlapján is szép válogatást élvezhetünk. Ebben a blogban is írtunk róla néhányszor, például a Hangosak és szépek és a Búúú című bejegyzésben.

Csak 55 éves volt, a betegség eljöttéig teljesen intakt hanggal és fizikummal, még számos nagy alakítás és remek koncert állhatott volna előtte. Halála nagy veszteség mindnyájunknak.

Прощáй, Дмитрий!

 

Szerző: alvarezfan1111  2017.11.27. 16:58 Szólj hozzá!

Címkék: Dmitrij Hvorosztovszkij

A szőke, göndör hajú, teuton vonású Grál-lovag - pallosát kezében tartva - áll vértjében és szomorúan énekel. A Grál-elbeszélést. Arról, hogy Montsalvat várában őrzik a szent Grált, ott lakoznak a földöntúli erejű Grál-lovagok, akiknek az a  feladatuk, hogy igazságot szolgáltassanak az ártatlanoknak. Az uralkodó a dicső Parsifal király, ő maga pedig a király fia, Lohengrin.

Nos, ki (ne) szeretne ilyen Grál-lovagot magának a gyengébb nem köréből?

Emlékeztetőül, Wagner Lohengrin c. operájában Brabanti Elzát azzal vádolják, hogy a hercegi trónért szeretőjével együtt megölte testvérét. Már megszületett a halálos ítélet, amikor egy ifjú lovag jelentkezik, aki - Elza ártatlanságát a kor szokásai szerint bizonyítandó - sikeresen megvív a vádlóval és feleségül veszi Elzát. Csak annyit kér, hogy Elza soha ne kérdezze, ki ő és hol van hazája. :-) De Elzát gonosz ellenségei mégis ráveszik erre. Válaszul a lovag - a Grál-elbeszélésben - elmondja a fentieket. Ezután viszont, mivel kiderült, ki ő, távoznia kell. Előtte még feltámasztja Elza öccsét, de Elza a távozását követően holtan esik össze.

A másik videón a szőke fürtös teuton bepattan a stúdióba és az összegyűlteknek elnyomja az Animals-együttes nagy slágerét, a felkelő Nap házát (House of the Rising Sun). Gondolom, itt nincs szükség hosszas bemutatásra. Amikor fiatalok voltunk, ezen a dalon tanultunk gitározni, ámoll, cédúr, dédúr, efdúr, ha jól emlékszem. Az énekszólam nagy terjedelmű, igényes, de a teutonnak nem okoz gondot.

Miért énekel Lohengrin Animals-dalt?

Peter Hofmann - rockzenekari tagság, 7 éves ejtőernyős katonai szolgálat után - operaénekesi tanulmányokat folytatott és a különféle Wagner-hősök megformálásában üstökösszerű pályafutást mondhatott magáénak. Az 1970-es évek közepén pár év alatt jutott el a csúcsra és körülbelül 10 éven át maradt ott.

A világ legnagyobb operaházai versengtek érte, mégis párhuzamosan foglalkozott könnyűzenével is. A 1980-as évek végétől pedig gyakorlatilag odahagyta az operát és csak musicalt, klasszikus rockot, egyéb könnyűzenét énekelt. A váltás okaként hangi problémákra szoktak utalni, amelyeket a nem tökéletes technika és a túlzsúfolt fellépésnaptár okozott volna. Nyomot hagyott, s talán sikeres volt a könnyűzenében is, de ott - kisebb hanggal - alighanem nagyobb sztárok is voltak nála.

Hofmann - a tenorok átlagához képest - meglehetősen férfias és jóképű volt és például Lohengrin szerepében külsőleg is Grál-lovag tudott lenni. Szőke volt, göndör és - a sztereotípiák szerint - nagyon-nagyon  német, germán sőt teuton. :-) Előnyös külseje segíthette, hogy "ne haljon éhen" a könnyűzenei iparban sem. Színésznek is kivételes volt.

Nem volt szerencsés a magánélete, válásai után viszonylag szerényen élt. Parkinson-kóros lett és mindössze 66 évesen tüdőgyulladásban elhunyt. Pályafutását, emlékét ma emlékszoba őrzi.

El lehet töprengeni azon, vajon mennyire autentikus az Animals-dalban Hofmann, jobb, hitelesebb-e az eredeti énekes, Eric Burdon, aki mai is közöttünk él. Le lehet-e tompítani annyira a Lohengrinben felhangzó óriási hőstenor (Heldentenor) hangot (amelyet egyes kritikusok mégis Wagnerhez túl könnyűnek tartottak), hogy itt is jó legyen? Elég-e a hangnak szimplán szépnek és férfiasnak lennie vagy kell valami egyéni, rekedt vagy karcos szín?

De alighanem egyetértünk abban, hogy bár sikeres, de fura és valahol szomorú életút volt ez.

A Guardian búcsúztató cikke (egyébként a többi is) sok érdekességet tartalmaz. Többek között azt állítja, hogy az 1976-os bayreuthi Ring-előadáson Siegmund szerepében - partnerével, az ugyancsak vonzó Jeannine Altmeyerrel együtt - a rendezésnek is köszönhetően olyan erotikus üzenetet közvetítettek a színpadról, amellyel akkoriban ritkán lehetett találkozni és amely tulajdonképpen megalapozta a későbbi hasonló operarendezéseket is.

A cikk jól érez rá a humorra, hogy miután Hofmann lényegében abbahagyta az operaéneklést, első nagy sikere éppen az operaház fantomjának szerepe volt. Szóval énekesből fantom lett. :-)

Napjainkban a kiváló tenor, Rolando Villazón kényszerült egy hangszáloperáció miatt arra, hogy átgondolja énekesi pályafutását, többek között azt, hogy most milyen operákban és koncerteken énekeljen. Arról nem tudok, hogy könnyűzenei pályafutásba kezdett volna.

Mario Lanza pedig talán másik példa arra, amikor valaki -  kiváló hanggal - egy egész pályafutáson át nem tudott  igazán dönteni, melyik műfajhoz tartozzék. Ettől természetesen még jelentős személyisége  az operatörténetnek.

A közelmúlt kiváló tenorja, Gerdesits Ferenc szintén arról volt nevezetes, hogy rockzenészként kezdte és szintén párhuzamosan énekelt operát és rockot.

 

 

 

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2017.07.22. 21:23 Szólj hozzá!

Címkék: Wagner The Animals Lohengrin Ring House of the Rising Sun Siegfried Hofmann Peter Altmeyer jeannine Burdon Eric Villazón Rolando Lanza Mario Gerdesits Ferenc

A 2017. május 11-i, pénteki előadást láttuk a feleségemmel. Pár Varázsfuvola előadást persze már láttunk ezelőtt, de meg kell mondanom, eddig még erre tudtam a legjobban figyelni. Talán elég öreg lettem hozzá, hogy ne legyek türelmetlen és felfogjam-elfogadjam ezt a furcsa alkotást.

Alapvetően Mozart és szövegírója művének egy vízióját láttuk, egy furcsa mesét, neonokkal, zombikkal, varázslókkal, egy közönyösen rettenthetetlen férfi főhőssel és kedvesével. Mindezzel éles ellentétben állt a végig nagyon emberi, népi, magyar, sőt debreceni vonásokkal megáldott madarász, akinek horizontja az evés-ivásig és a szerelmeskedésig terjedt.  No, nem mintha ez olyan nagy baj lenne egy férfiembernél. :-)

A műben elhangzó erkölcsi üzeneteket a rendezés - úgy láttam -  nem nagyon poentírozta ki, nem ez volt a fő "csapásirány".

Engem mindenesetre lekötött, gratulálok a rendezőnek (Rusznyák Gábor), a díszlet- és jelmeztervezőnek (Khell Zsolt, Kristina Ignjatovic) és a koreográfusnak (Katona Gábor) a sajátosan vonzó miliő megteremtéséhez. Itt olvashatunk a rendező elképzeléseiről.

Az est nagy felfedezettje számomra Kovács István volt, aki Sarastro főpap basszus szerepét énekelte. Nagyon tetszett a hangja, szép színű, rendelkezik a szükséges vivőerővel, egyenletes, fent sem vékonyodik el. A két nagy ária szépen sikerült, talán a színpadi jelenlétet, súlyt lehetne egy kicsit fokozni. Ez utóbbi  persze a rendezői koncepció kérdése is. Kákán is csomót keresve:  egy kicsit inkább olaszos volt, mint németes, hangszínben, megjelenésben egyaránt. De szereplése mindenképpen az előadás nagy erőssége.

Kovács  hazai és nemzetközi karrierje az internetes információk alapján felfelé ível. Én is a legjobbakat kívánom neki, még sok minden rejtőzhet benne, csak sikerüljön kibontani.

Balczó Péter - néhány nazális hangtól eltekintve -  szépen és megbízhatóan énekelte Tamino szerepét, színészileg is hozta a szerepet. A különlegesen nehéznek mondott képária is jól sikerült.

Remélem, egyszer majd a második számú Taminot, Turpinszky Gippert Bélát is meghallgathatom. Nagyon reményteljesnek tűnt a múlt nyári, miskolci Simándy-gálán, kíváncsi vagyok, hogyan oldja meg, hogy ugyanazzal a hanggal Bánk bán és Tamino is legyen.

Pamina, azaz Molnár Ágnes vonzó színpadi jelenség volt, a kellő mértékig valóságos és eszményi. Tiszta hangjával jól adta át az érzelmeket, a szerep mondanivalóját. Humora is volt, amikor például a férfiről és nőről szóló duettjük végén - a dal és az eszme hatása alatt - majdnem összehajolt a férfinem történetesen jelen levő képviselőjével - Papagenoval. Ha jól értelmeztem a jelenetet.

Donkó Imre Papagenoként majdnem ellopta a show-t. Sajátosan magyar, sőt debreceni jelenség volt, kiváló humorral. Baritonjának vivőereje máris jó, a színe változó. Remélem, hallhatom majd más  szerepekben is.

Az Éj királynőjeként Varga Viktória véghezvitte a szükséges hangi bravúrokat  és színészileg is hitelesnek bizonyult. Talán egy kicsit könnyedebb lehetett volna az ének, rejtettebb a munka. De a feleségem, aki kijárta a sokéves zeneiskolát, le volt nyűgözve - tulajdonképpen joggal.

Az udvarhölgyeknek (Rendes Ágnes, Janovicz Zsófia, Busa Gabriella) hódolatom, tetszettek, jók voltak. Busa Gabriella mezzo hangját különösen ígéretesnek hallottam.

A három gyermek, később clown (aznap Karsai Marianna, Lőrinczi Miklós és Szmutkó Bence) aranyos volt, kedvvel, szépen végigcsinálták, amit kellett. Megvallom, én kisebbekre számítottam, de jó volt ez így, már csak azért is, mert kisgyermekek ne maradjanak fenn sokáig még a Varázsfuvola kedvéért sem. :-)

Öröm volt látni-hallani a nagy idők nagy tanúját, Wagner Lajost az öreg pap szerepében. Hiteles volt és a  hangja még mindig versenyképes.

A kórus ezúttal is multifunkciós volt, statisztaszerepeket is ellátott. Csak gratulálni lehet az érintett tagoknak. A szorosan vett zenei teljesítményük is elsőrangú volt a templomi jelenetekben (karigazgató: Gyülvészi Péter).

A szereposztás tábláján ezen az estén Somogyi-Tóth Dániel és Szabó Sipos Máté egyaránt fel voltak tüntetve karmesterként, de ha jól azonosítottam, az előbbi vezényelt.  A zene mindenesetre akadálytalanul áradt, talán néhány reszelősebb fúvós-megszólalástól eltekintve. Megvolt az összhang a színpad és a színpadi árok között is. Hozzáteszem, én az élő előadáson inkább a színpadra és az énekesekre összpontosítok.

Azért néhány dologra szeretném felhívni a figyelmet:

- Sarastro Osiris-Isis áriájában a főpap a színpad szélén énekelt, miközben a központi helyen valami lényegtelen mozgásos történéssel sikerült majdnem teljesen elterelni róla a figyelmet. Szerencsére mégis Kovács hangja nyert.  Érdemes lenne az ilyesmire jobban figyelni, talán nem kellene ennyire "rettegni" attól, hogy statikus lesz az előadás.

- Monostatos és csapata (a profi komikus  Böjte Sándorral) egyszerre csak németül kezdett énekelni. Ez történeti-politikai utalás lenne valamire? Hogy ki a gonosz?

- Az öregasszony szerelmes rondasága lehet sokaknak vicces, de szerintem ezt - ilyen módon, tolószék stb. - kiaknázni nem volt méltó az általános színvonalhoz.  Ti. az öregasszony is ember. (Papagena öregen és fiatalon: Zábrádi Annamária).

- Az a fránya szöveg. Sarastro palotája olyan, mint egy lepusztult ház egy építési területen, de az énekelt szövegben finom szépségről, művészetekről lehetett hallani.

- Vissza nekünk a szöveget táblán! :-) Magyarul énekeltek ugyanis, de a szöveg jelentős részét nem lehetett érteni. Talán Simándynál olvastam, hogy ha a szöveg nem érthető énekléskor, akkor a hang sincs jó helyen. Igaz ez vagy sem, Kovács István minden szava érthető volt.

Talán a felsoroltak egyikét-másikát meg fogják változtatni, ki fogják javítani. (Ha nem is e blog miatt.) Akkor még jobban élvezhető lesz az általános hangulat, a rejtélyes mese, látomás a kígyóűzte hercegről, a fura madarászról, a varázsló királynőről és főpapról, fenyegetésről és szerelemről.

Végül is a rendező és művésztársai, ha nem is a klasszikus stílusban, de valami érvényeset hoztak össze abból az anyagból, amelyben egyszerre van jelen a germán erdő és az egyiptomi istenek és ki tudja, még micsoda.

Nézzétek meg, ha és ameddig lehet.

 

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2017.05.13. 13:00 Szólj hozzá!

Nem hagy nyugodni a Pillangókisasszony mióta február elején megnéztük az Erkel Színházbeli előadást. Sok szép részlete mellett mit lehetett volna még és másként? Hogy csinálják mások?

Találtam egy modern, humoros, ugyanakkor erotikus és nagyon emberi részletet a szerelmi duettből.  A szereplők - Yunah Lee és Chad Shelton - úgy tűnik, akkor még nem tartoztak az opera nemzetközi "élmezőnyéhez" - ha ennek van bármi értelme . Ám a stáblistában feltűnik a rendező - Catherine Malfitano - neve és érthetővé válik minden. Malfitano a korábbi évtizedek nemzetközi hírű énekese volt, de ami igazán fontos, szerepeiben nagyon jó színészi alakítást is nyújtott, nem félt az erős, leplezetlen érzelmeket bemutatni a színpadon - bevállalva mindazt, ami ezzel jár. Ha valaki, hát ő hivatott a Pillangókisasszony megrendezésére.

Egy másik videón - jóval korábban - ő alakítja a Pillangókisasszonyt a szerelmi duettben. No lássuk, mit tudott, amikor még őt rendezték, gondolja az ember. Azt kell mondanom, szerintem ezúttal is csodálatosan alakít, pedig korban már nincs közel a szövegkönyv szerinti  kis gésához. Most mégis teljesen érthető, miért és hogyan varázsolta el Pinkertont miközben küzd japán szemérmességén átsütő szerelmével és vágyával. Partnere, Richard Leech is felnő hozzá. Már nem Malfitanot és Leech-et látjuk, hanem a fiatal hadnagyot és a gésalányt, a kis hegyi házban, a langyos estében és mindez megtörténhet bármikor, akár ma is, nemcsak 1900 körül.

Sok félresikerült sőt szörnyűséges felvétellel is lehet találkozni. Viccesekkel is. Például, amikor már nemcsak Cso-Cso-Szán távol-keleti, hanem Pinkerton is. Hát hová lesz így az egész koncepció? :-)

Lehet, hogy ritkán jön létre a művészet csodája, az ihletett mű, amely telibe talál. Ha ilyen szerencsénk van, örüljünk neki.

Szerző: alvarezfan1111  2017.03.02. 20:38 Szólj hozzá!

Címkék: Puccini Pillangókisasszony Cso-Cso-Szán Pinkerton Malfitano Catherine Leech Richard Lee Yunah Shelton Chad

Hajdanán -  a barokk operán talán innen - nyilvánvalónak tűnt, hogy az operát le kell fordítani a helyi közönség nyelvére, s úgy kell előadni. Ennek megvolt az az előnye, hogy a hallgató többet megértett a szövegből, a szituációból és - főleg - tudta énekelgetni magának az operaáriákat, ami szerintem a legfontosabb a világon a néző és az opera szempontjából is.

Nekem mindenesetre sokkal könnyebben megy Gounod Faustjával együtt énekelni, hogy "Ó áldalak, te drága hajlék...", mint "Salut, demeure chaste et pure...". Nem erről az áriáról, hanem szigorúan általánosságban beszélve nem baj, ha esetleg döccen a lefordított szövegben a ritmus.

Az idő tájt talán még technikailag sem volt meg a lehetőség arra, hogy az idegen nyelven énekelt opera szövegét a színházban kivetítve olvashassák.

Talán a fordítások "divatja" is hozzájárult, hogy az  1950-es, 60-as évek nagy magyar operaénekesei - néhány kivétellel - nem lettek nagy nemzetközi sztárok - vagy, ha tetszik, nem lettek még nagyobb nemzetközi sztárok. Döntően magyarul énekeltek, s meglehet, nem volt kedvük/módjuk a repertoárjuk nagy részét idegen nyelven is megtanulni.

Persze külföldi vendégénekest is nehéz volt így fogadni, aki más nyelven tudta a szerepet. Azt hiszem, Békés István Legújabb magyar anekdotakincsében (1) olvastam egykor, hogy egy operában külföldi sztárt fogadtak, aki olaszul énekelt, míg a többiek magyarul. Ment is egy darabig a furcsa olasz-magyar párbeszéd. A haddelhadd akkor tört ki a nézőtéren, amikor - szövegéhez hűen - az asszony azt válaszolta partnere olasz felvetésére: - Mit mondasz?

Aztán az opera népszerűsége - más műfajokéhoz képest - csökkenni kezdett, "elit" műfajjá vált. Megszületett a "felismerés", hogy az operák eredeti nyelvükön sokkal simábban, kifejezőbben énekelhetők. Hogy a szöveg nem érthető, nem baj, aki operába megy, úgyis betéve tudja, miről van szó a műben. 

Eljött - vagy kiteljesedett - a különböző nemzetiségű utazó sztárok korszaka is, akiknek - ugyanabban az operában - közös nyelv kellett, természetes volt, hogy legyen az az adott opera eredeti nyelve.

Egy hozzászólásban olvastam egyszer, sajnos már nem tudom hol, hogy az operák eredeti nyelven való megszólaltatása egy nagy operaház találmánya, s igazából az van mögötte, hogy az oda szerződtetett külföldi sztárok angol kiejtése - a lefordított operákban -  köznevetséget váltott ki az angol anyanyelvű közönség körében. Ez lehet természetesen szarkasztikus vicc, nem állíthatom, hogy igaz.

Azt hiszem, én a magyar operák esetében - a komoly karaktereknél - nem tudok lemondani a tökéletes magyar kiejtésről. Ennyire nem lehet szétválasztani a történetet és a zenét. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar közeledni fogok Almási-Tóth András rendező nézeteihez (2), aki szerint az opera egységes zenedráma, amelyet helytelen és tulajdonképpen lehetetlen is zenére és játékra/rendezésre szétválasztani. Persze lehet, hogy Almási-Tóth nem erre gondolt. :-)

A nem magyar operák esetében nekem mindegy a nyelv, de azért az idegen nyelv mindenképpen megnehezíti a befogadást. Korábban már írtam, hogy sokra megyünk majd az eredeti nyelvet magában foglaló műgonddal, ha nem lesz közönség.

Azért Roberto Alagnát szívesen hallgatom francia operákban, mert  - életrajzából érthetően - tökéletesen beszél franciául és ezt valamennyire még én is kihallom, ha másokkal vetem össze.

Nagyon jó dolognak tartom viszont, ha koncerten egy nem magyar anyanyelvű énekes magyar áriával kedveskedik a közönségnek. Igazi megtiszteltetés ez. Nézzük ilyen szemmel a magyar anyanyelvű Klein Otokár és a szlovák Peter Dvorsky (van-e, ki e nevet nem ismeri)  produkcióját, amelyben közösen éneklik leghazafiasabb áriánkat, a Erkel Bánk bánjából a Hazám, hazámat. Itt pedig egy nálunk éneklést tanuló vietnami fiú adja elő ugyanezt. A hangja sokat ígér. A komoly, kőszínházi előadás hatása azonban már függhet az énekes helyes kiejtésétől. Megjegyzem Dvorskynak nem sokat kellene gyakorolnia a helyes magyar kiejtést, ha egyszer meghívnák Bánk Bán szerepére. :-)

Vajon nyelvi szempontból más a film és az opera? Feltehetőleg nem véletlen, hogy Hollywoodban a külföldi színészek - legalábbis eleinte - robotot, külföldi zsarut, latin szeretőt, vízből kimentett idegen lányt stb. játszanak.  

Jó lenne tudni, mindez hogyan néz ki az énekesek szemszögéből. Meg lehet-e tanulni egy hosszú idegen operát (közel) tökéletes kiejtéssel? Vannak-e különbségek ebből a szempontból a nyelvek között? Tényleg könnyebb-e olaszul, mint más nyelveken?

Természetesen nem látok bele igazán egy nagy operaház műsorpolitikájába. Sok minden befolyásolhatja a szereplőválasztást, még akár az is, hogy komplett előadások, összetartó, egymást jól ismerő művészcsoportok vándorolnak színházról színházra, nincs mindig mód egyéni válogatásra a szereplők között.

A történeti előzmények és az opera meséje alapján kis mosolygásra-somolygásra adhat okot - miközben megtisztelő - , hogy a Bánk Bánt nem is olyan régen németül is játszották már. Ez volt a "gaz merániak" nyelve, nem? Vajon miért nem jött össze magyarul?

(1) Békés István: Legújabb magyar anekdotakincs, Gondolat, Budapest 1966

(2) Almási-Tóth András: Az opera - Egy zárt világ - Az operai színjáték alapproblémái, Typotex, 2008

Szerző: alvarezfan1111  2017.02.14. 18:07 Szólj hozzá!

Február 3-án családi látogatásra utaztunk a nejemmel Pestre, s már korábban úgy döntöttünk, hogy este emellett megnézzük Puccini Pillangókisasszony c. operáját az Erkel Színházban.

Minimalista díszletek között ugyan, de szerintem hagyományos előadást láttunk. Az első felvonás második felétől kezdve a fiatalok magukra maradtak a színpadon, s látnunk kellett volna, hogyan szövődik közöttük szerelem, hogyan ébred fel s növekszik percről percre a vágy. Sajnos én ezt ezen az estén nem láttam, csupán ilyesmire utaló - vagy inkább ilyesmit szemléltető - mozdulatokat és arckifejezéseket, szigorúan az illendőség határain belül. A két szerelmes között nem működött a kémia.

A továbbiakban, mint tudjuk, Pinkerton hadnagy lelép, s Cso-Cso-Szán elkezdi várni őt, talán szerelemből, talán makacsságból, miközben maga is tudja, hogy veszett fejsze nyele... Nagyon elege lett a japán életből, amerikai asszonnyá szeretne átlényegülni. Nevessenek ki, de én - miközben igyekeztem átérezni Cso-Szo-Szán tragikumát - a reménytelen kérőt,  Yamadori herceget tudtam leginkább megérteni.

Meglepően széles skálán mozogtak az énekesek hangerő és hangminőség tekintetében. Volt aki folyamatosan sokkal hangosabb volt a többieknél - és talán a kelleténél is -, volt, kisebb szerepben, olyan is, akit szinte hallani sem lehetett.

Ének tekintetében Cso-Cso-Szán egyértelműen kiemelkedett a mezőnyből, ha csak azt nézzük, bárkivel versenyre kelhetne ma a világban. Az "Un bel di vedremo" ("Lásd, egy szép nap végre") is gyönyörűen sikerült. Viszont számomra színészileg nem tudta megjeleníteni Cso-Cso-Szánt, pedig természetesen mindent megtett, amit ilyenkor szoktak. Tetszett még Suzuki, a szolgáló énekteljesítménye is.

A korrekt ének mellett Pinkertontól is lehetett hallani olykor impozáns hangokat. (Az énekes hangja egyébként nagyon szép színű.) A szerelmi kettős végén bátran bevállalta a magas záróhangot a szopránnal együtt, de adott esetben lehetne egyeztetni, meddig is kell azt kitartani.

Az "Addio fiorito asil" ("Ég áldjon, virágos ház"), azaz Pinkerton búcsúáriája hordozott hatásos elemeket, elhittem, hogy immár egész életében nem hagyja nyugodni, amit tett vagy inkább ami történt. De zeneileg és egyébként is, lehetett volna súlyosabb. Igaz, menekült onnan Pinkerton, de talán ennyire nem kellett volna.

A zümmögő kórus nagyon tisztának tűnt, pedig a végén - a felvételek tanúsága szerint - a kórusok általában igencsak megszenvednek a magas hanggal, jó, hogy van a jótékonyan takaró hegedűszólam. Úgy döntöttem, ez egy magas színvonalú kórus volt, letranszformálásról pedig nem lehet szó.

A jelmezek olykor nagyon előnytelenek voltak. Ezt először az egyébként sokkal megengedőbb feleségem kifogásolta, aki jobban átérzi, milyen az, ha egy ember, pláne egy nő nem a helyzethez illő, legjobb formájában jelenik meg. Kérdés persze, hogy a jelmeztervezőnek volt-e módja konkrétan ezekre a szereplőkre tervezni.

Nem éreztem, hogy a rendezésnek lett volna különösebb mondanivalója az ének illusztrálásán kívül. Persze lehet, hogy csak én voltam rá süket. Muszáj egyébként valódi  gyerekeket a színpadra rendelni ilyen késői órán? Nem lehetne a kisgyermeket másképp megjeleníteni?

Végül is, azonban, alapvetően minden korrekt volt és a közönség hálásan és hosszan tapsolt. Kérdés, hogy pusztán ezért az előadásért érdemes lett volna-e mondjuk Debrecenből felutazni. (Az Erkelt, felújításakor nyilatkozva, az Opera igazgatója a vidékieknek is szánta.)

Más levelem majd szebb lesz, s vidám.

Cso-Cso Szán: Sümegi Eszter; Szuzuki: Ulbrich Andrea; Kate: Zavaros Eszter; Pinkerton: László Boldizsár; Sharpless: Szemerédy Károly; Goro: Kiss Tivadar; Yamadori: Szerekován János; A szerzetes nagybácsi (Bonzo): Egri Sándor; Császári biztos: Németh Gábor.

Karmester: Kocsár Balázs; rendező: Kerényi Miklós Gábor; díszlettervező: Kentaur; jelmeztervező: Vágvölgyi Ilona; magyar nyelvű feliratok: Kenesey Judit; karigazgató: Strausz Kálmán.

Szerző: alvarezfan1111  2017.02.06. 23:17 Szólj hozzá!

Címkék: Puccini Erkel Színház Pillangókisasszony Sümegi Eszter László Boldizsár Un bel di vedremo Addio fiorito asil

Vannak dalok, operaáriák, amelyeket nagyon férfiasnak, maszkulinnak gondol az ember. Nekem például ilyen Augustín Lara "Granada" c. dala vagy mondjuk Mascagni Parasztbecsületéből  a függöny mögötti "O Lola" ária. Ez utóbbi ária hallatszik   Zeffirelli híres operafilmjének  kezdő képsorai alatt, amikor Turiddu, a főhős felkel a láthatólag nagyon elégedett Lola ágyából és a párás tavaszi hajnalban ellovagol...  (Ha valaki esetleg nem emlékezne, Zeffirelli rendezte a klasszikus "Rómeó és Júlia" mozit is.)

Azután annál nagyobb meglepetés, amikor nőktől hallja az ember ezeket énekelni. Nem is rosszul, sőt... bár a kontextus olykor fura lehet.

Elina Garanca "Granada" előadása ugyanolyan szenvedélyes mint egy férfi énekesé. Ugyanúgy bedobja a magas hangot a végén, hogy közönségét kényeztesse.

Ha aztán az ember megnézi a Wikipédiában, látja, hogy az évtizedek során más női előadók is "nekiveselkedtek" a "Granada"-nak. Szóval mégsem kellett volna olyan nagy meglepőnek lennie. De nekem mégis az volt.

Összehasonlításul itt egy ugyancsak kiváló, s szerintem nagyon "férfias" produkció Carlos Alvarez baritontól. Tulajdonképpen ez is ritkaság, mivel a "Granada" hagyományosan a tenorok vadászterülete.

Az "O Lola"-n  tényleg nagyon elcsodálkoztam, amikor meghallottam Giovanna, egy alapvetően inkább könnyűzenei vagy "crossover" énekes előadásában. Tökéletes olaszos hangszínnel és stílusban énekli, mint egy balladát.

Összevetésül Al Bano hasonló stílusú, műfajában szintén kiváló előadása.

Ha érdekelne, ezt írtam (össze) korábban a "Granada"-hoz hasonló nápolyi dalokról.

A címet Karinthy Frigyes humoreszkjétől kölcsönöztem (bár laza az összefüggés). Arról szól, hogy egy férfi főnök mennyire másképp reagál a beosztottja viselkedésére attól függően, hogy az férfi vagy nő - miközben a beosztott pontosan ugyanazokat a mondatokat mondja. Vicces persze, mint Karinthy mindig, de mára sokat "haladt" a világ: ma a női beosztottat is ugyanúgy leteremtik.

 

Szerző: alvarezfan1111  2017.02.01. 01:35 Szólj hozzá!

Címkék: Granada Parasztbecsület Giovanna Garanca Elina O lola Zeffirelli Franco

Marcelo Alvarez napjaink egyik vezető tenorja, aki lírai szerepkörben kezdte pályáját, ma azonban már leginkább Verdi-tenorként azonosíthatnánk. Olyan kemény szerepeket is bevállal, mint az Andrea Chénier címszerepe vagy legújabban Canio a Bajazzókból. Talán a legnagyobb kedvencem, írtam is róla korábban.

Hanem, 2016 nyarán visszament szeretett Argentínájába, hogy 20 év után újra fellépjen a főváros hírneves operaházában a Teatro Colonban. A Toscában Cavaradossit, a festőt, titkos szabadságharcost, Tosca szerelmét  alakította. Ebből az alkalomból - "Szeretném, hogy tudjak még csodálkozni" címmel -  angol nyelvű riportot készített vele Cristiana Visan a Buenos Aires Herald számára.

Talán a nem mindennapi körülmények okozták, talán eleve Marcelo Alvarez személyiségéből fakad, de az énekes - a lírai cím mellett - nem akárminő nyíltsággal beszélt a modern operajátszásról.  Amikor erről beszámolok, tulajdonképpen Ramon Vargas - Alvarez méltó tenortársa - operáért aggódó mondataihoz szeretnék kapcsolódni, amelyekről egy korábbi posztomban írtam.

Nos, Alvarez kifejti, hogy a nyolcvanas évek közepétől az operavilágban az énekesektől a rendezők vették át az uralmat, akik új dolgokat hoztak és átalakították az operaszínpadot. Ez odáig vezetett, hogy előfordul, hogy amiről az énekes énekel, köszönő viszonyban sincs azzal, ami a színpadon látható. Az összhang kedvéért már az áriák szövegét is meg akarják olykor változtatni, de azért ez nehezebb dió. ("Egyszerűen nem bírom, amikor meg akarják változtatni a szöveget, hogy behozhassanak egy ruhátlan csajt.")

A túlkapásokra konkrét példákat is hoz, amelyeken - alkattól függően -  sírhat vagy nevethet az ember. Mivel itt nincs korhatáros karika, inkább csak utalok az eredeti interjúra: mit csinált Flora a színpadon és mivel "tartottak célra" a meztelen (színpadi) halottak.

De, Alvarez szerint Németországban már határozottan látszik, hogy a nézők megunták a rendezői operaszínházat és újra az énekesek jönnek. Egyébként olvastam/hallottam olyat, hogy a budapesti operaelőadásokra - azok jó minősége mellett - azért is jönnek számosan nyugati operakedvelők, hogy - a honi viszonyaikhoz képest - végre "normális", túlkapásoktól mentes előadásokat lássanak.

Az interjú olyan, mint Marcelo Alvarez színpadi alakításai - természetes és őszinte. Érdemes az egészet elolvasni és ebből a szempontból is eltöprengeni az opera jövőjén.

De a legjobb természetesen Alvarez énekét hallgatni. Itt éppen a Metropolitan Operában a képáriát a Toscából. (Mellesleg, a rendezés itt is kavart egy kis botrányt. Merthogy Cavaradossi egy szent épületben fest egy faliképet, ám a lány a képen kissé lengén van öltözve.) Korábban azt szerettem benne, hogy lirai volt ugyan, de férfias. Ma az tetszik, ahogyan a kemény "karóhangot" igénylő áriákat a saját - még mindig inkább lírai - hangjához szelídíti úgy, hogy az embernek nincs hiányérzete sőt új dolgokat fedez fel, miközben hallgatja. Mint itt Radames románcát az Aidából. Egy idős, sokat megélt és nagyon hozzáértő - egykori kelet-európai, ma amerikai - rajongója írta nekem, hogy bár nagyon sok tenorhoz volt szerencséje, csak Alvarez tud könnyet csalni a szemébe, ha  énekel.

Szóval, lányok és fiúk, emberek és asszonyok, az élet nem állt meg a csodás három tenornál. Őket mindörökre a szívetekben őrizve tegyetek egy próbát mondjuk Marcelo Alvarezzel! Mondjuk április 28-án a MÜPÁ-ban.

Szerző: alvarezfan1111  2017.01.24. 19:59 Szólj hozzá!

Címkék: Alvarez Marcelo Képária Radames románca Buenos Aires Herald

Ez év április 9-én Ramón Vargas, a világhírű lírai tenor kizárólagos interjút adott Csepelyi Adriennek, a Népszabadság újságírójának. Ebben nagyon őszintén beszél az operával kapcsolatos problémákról is, elsősorban az énekes szemszögéből természetesen.

Jó darab idő eltelt azóta, a Népszabadság meg is szűnt, mégis írni akarok a témáról, mert foglalkoztat. (A Népszabadság online archívuma nem elérhető, de talán vannak könyvtárak, amelyek őrzik a napilapok megjelent példányait így azokban a teljes interjú is elolvasható.) Frissítés: a NOL archívuma egy napja elérhetővé vált. A hivatkozott interjú elolvasható itt.

Maestro Vargas egyik érdekes megállapítása a következő volt: "Manapság mindenki a szemével fülel: az a lényeg, hogy minél több fiatal, jóképű és csinos énekest lásson, még ha a hangjuk nem is áll készen a feladatra. Persze, Cso-cso-szán tizenöt éves volt, a Traviata Violettája tizenkilenc, Alfredo huszonegy. Nagy ritkán találni olyan huszonegy évest, aki képes egy közepes Alfredót énekelni. De egy huszonegy éves, jó Cso-cso-szán? Kizárt. Ennek ellenére tendencia, hogy a hang másodlagos, és ez tragikus."

Feltehetőleg azért zárta ki a mester a 21 éves Cso-Cso-Szán - a Pillangókisasszony - sikerességét, mert Puccini nagyon gazdag - és hangos - kíséretet írt a szerephez, a zenekart pedig csak gyakorlott hanggal lehet igazán "áténekelni". Különösen, ha az énekesnő - a szerephez illően - kicsiny és törékeny.

Maestro Vargas igazát újabban - sajnos - magamon, mint nézőn is tapasztalom. Nem is annyira fiatal, jóképű és csinos énekeseket szeretnék látni, inkább azt, hogy a külsejük fizikailag is illik a szerepükhöz. Egyre kevésbé vagyok megértő, egyre nehezebben fogadom el, hogy az ének és a színészi játék pótolja az odaillő külső hiányosságait. Különösen, hogy a színészi játékkal is sokszor vannak gondok. Hősi póz, szívre tett kezek és sokszor bizony semmi más. Illusztrációt látunk, nem alakítást, pláne nem az élő alakot. És akkor a telt, erőteljes hang kiadásával járó,  önkéntelen mozgásokról még nem is beszéltünk. Soha ne nézz meg operai lemezfelvételt bemutató videót! :-)

Ha viszont az előadáson a szerephez illő külsejű, életkorú énekeseket vonultatnak fel, akkor nagy baj történhet. "Mostanában a fiatal énekesek azelőtt pusztítják el a hangjukat, hogy az akár csak elkezdene érni." - mondja Maestro Vargas. Alighanem igaza van. Ezért is borzadok el, ha - egészen szélsőséges esetként - egy-egy TV-s vetélkedőn csodakislányok (fiúknál a mutálást inkább megvárják) operát énekelnek.

Lehet, hogy az opera végül az eddig csak operafilmekből ismert módon fog fennmaradni? Más játszik és más énekel? Szinte látom magam előtt, amint az énekes a színpad sarkában énekel, a szerepét pedig, belőle kiválva, mintegy a lelkeként, profi prózai színész játssza. A végén együtt hajolnak meg. :-)

Vagy a rendezések csak a hangot fogják felhasználni, az egyéni alakításokat igyekeznek fölöslegessé, jelentéktelenné tenni, inkább a teljes látványra, színpadképre összpontosítva? Láttam például Otellót, ahol a nyitó jelenetben a győztes hadvezér nem az emberek fölé magasodva jelent meg fenségesen és énekelte el, hogy "Esultate! L'orgoglio musulmano sepolto è in mar" ("Örvendj népem, az oszmán gőgöt magába temette az ár"), hanem betipegett egy apró alak és egy gigantikus fal előtt kezdte el ezt énekelni, mely utóbbi telis-tele volt apró fülkékkel, azokban pedig a darabbeli ciprusi menekülttábor lakói szorongtak.

Esetleg eljön a mikrofonos operaéneklés korszaka? A hang "érésének" - a hangszín változása mellett - ugyanis központi eleme a hangerő, a terhelhetőség növekedése, tekintve, hogy az operaházakban a hagyomány tiltja a mikrofonba éneklést. Ha - mint a könnyű műfajokban - jöhet a mikrofon, megoldódik az életkor vs. hang probléma?

Az operaszínpad művészeinek, szakértőinek nyilván sok gondot okoz mindez és olykor sikerült válaszok is születnek.

Bemutatnám, hogy milyen az, amikor - legalábbis szerintem - valahogy minden összejön. Külső, játék, ének és az a bizonyos vonzódás ("chemistry") a szereplők között. Sok ilyenhez legyen szerencsénk. Jó szórakozást!

Mozart Don Giovanni c. operájából való a "La ci darem la mano" c. remekbe szabott kis szerelmi kettős. Ebben Don Giovanni (azaz Don Juan) igyekszik elcsábítani Zerlinát, a fiatal menyasszonyt egyenest az esküvőjéről. Ha sikerülne, ez lenne ám a nagy fegyvertény a nőcsábász számára. És láss csodát, Zerlina belemegy. Miért? Mert Giovanni jóképű, emellett gazdag és - homályosan ugyan, de - ő is házasságot ígér. Olyan - modern? - rendezés is van, ahol a siker titka egyszerűen az, hogy Zerlina kapatos.

A jelenetben Giovanni a házába akarja vinni Zerlinát, aki szabadkozik, ám végül enged. - No, de ezt már mégse! - kiáltunk fel mi, erkölcsös nézők, akárcsak egykori nagyon kulturált, de lokálpatrióta történelemtanárom a helyi focicsapat meccsén, amikor körülötte már mindenki bőszen húha-anyázott. S valóban, ezúttal mégsem sikerül Giovanninak. De ez már nincs benne a jelenetben!

https://youtu.be/_VZlr7p20oA

https://youtu.be/iJnJjpMdT3Y

Jó szórakozást továbbá az utolérhetetlen humorú Donna Anna témába vágó írásához, a (szexi) baritonról. :-)

 

Szerző: alvarezfan1111  2016.12.12. 02:29 Szólj hozzá!

Címkék: mozart Népszabadság Don Giovanni Zerlina Vargas Ramón La ci da rem la mano

Ezen a webhelyen az "Operazóna" blog 2011 óta működik. Természetesen én, mint a blog írója, nem látom, ki nézi meg ezt a blogot. A blognak helyet adó webhely viszont ad a blog szerzőjének némi visszajelzést. Így láthatom, hogy a blogot naponta hány ember nézi meg, hány bejegyzést keres fel, de - ahogyan írtam -  semmit sem tudok senki személyazonosságáról, sem arról, honnan érkezett a blogra.
Láthatom azt is, hogy az egyes bejegyzéseket hányan nézték meg  2013. november 15. óta. Megvan a top tíz is, ezt osztom meg most azzal, akit érdekel. A népszerűség lefelé csökken, az első és utolsó bejegyzés között kb. 5-szörös nézettségbeli különbség van.


 

Bánk bán első helye nem lep meg, hiszen a Bánk bán irodalomból bizonyára kötelező olvasmány, érettségi anyag. Szóval, sokan írják be az internetes keresőkbe, s azok persze kidobják az én blogomban szereplő bejegyzést is. Gondolom, miután látják, hogy opera, sokan gyorsan továbblépnek. :-)

Massenet Thais c. operája nem nagyon ismert, a második hely talán a benne szereplő Meditációnak köszönhető. Ez valóban gyönyörű kis hangszeres darab, amely önálló életet él.

Elsőre nagy rejtély volt nekem a "Tanuljunk énekelni - 1" bejegyzés előkelő harmadik helyezése. Az szinte lehetetlen, hogy az én bölcs szövegem ennyire vonzó legyen. :-) Ilyen sokan tanulnak énekelni? De aztán megnézi az ember és látja benne Del Monaco, Alagna, Pavarotti, Domingo nevét.  Bizonyára ezekre rákeresve jutnak ide az érdeklődők. Vagy a tehetséges fiatal énekes belinkelt produkcióját, Rómeó cavatináját nézik meg annyiszor Gounod Rómeó és Júlia c. operájából? Vagy csak a Rómeó és Júlia, mint irodalmi anyag?

Öszességében - ha nem én írtam volna a bejegyzéseket - én is kb. ezt a népszerűségi listát állítottam volna fel, illetve a bejegyzésekben szereplő zenék és "húzónevek" érthetően eredményezik ezt a listát.

Szeretném, ha például a "Kard(d)al a pusztán" és a "Hindu dal" népszerűbb lenne. Nagyon szépek bennük a zenék. Ráadásul könnyűzenei feldolgozásuk is van.

Még az is lehet, hogy ezt a listát csak pár elszánt/unatkozó/operakedvelő júzer kattintgatása alakította ki. Lehet, hogy például a "Tanuljunk énekelni - 1" bejegyzést csak egyetlen valaki tartja életben. Vagyis nem érdemes statisztikát értelmezni?

Ne is ragozzuk túl, a statisztikában és annak értelmezésben amúgy sem vagy nagyon jó. Inkább nézzük meg újra a top 10 blogot fentebb és hallgassuk meg a bennük hivatkozott zenét. És persze csak kattintgassatok tovább!

Jó szórakozást!

Szerző: alvarezfan1111  2016.09.10. 17:41 2 komment

Címkék: Rómeó és Júlia Bánk bán Massenet Gounod Thais

Szeptember 8-án - súlyos betegség következtében - elhunyt Johan Botha, dél-afrikai születésű tenor. Napjaink vezető hőstenorjai közé számított, aki a világ minden színpadán, koncerttermében fellépett, s akit a Wiener Staatsoper "Kammersanger" címmel tüntetett ki.

Egyetlen alkalommal, a Deutsche Oper Berlinben láttuk-hallhattuk őt egy nem túl énekesbarát Otello rendezésben, de még ezen is képes volt átragyogni. A jegyeket - közelgő látogatásunkra - az akkor Berlinben élő vejem és lányom vette ajándékként. Örökké hálás vagyok nekik ezért. Botha fellépése teljes meglepetés volt, nem tudtuk, hogy aznap este ő - Otello egyik legnagyobb megformálója a világon - fog énekelni. Gyönyörű, szinte hibátlan produkciót nyújtott, még a "modern" rendezés sem tudta elrontani. Bejött, elénekelte a mindössze másfél perc körüli, de szörnyűségesen nehéz "Esultate" ("Örvendj népem") áriát és minden a helyére került.

Bécsben élt - mondhatni a közelünkben -, gondolom itt talált művészetéhez külső és belső békét, értő közönséget.

Most tényleg kilépett az élők sorából, miután a színpadon már százszor meghalt Desdemona után. Elhajózott ködös partok felé, mint a színpadon a Lohengrin végén. Hallgassuk meg  a honlapján szereplő felvételeket s búcsúzzunk el tőle köszönettel, tisztelettel.

Szerző: alvarezfan1111  2016.09.10. 16:45 3 komment

Szomorú hír miatt jelentkezem: elhunyt Tréfás György basszista, a debreceni Csokonai Színház volt énekese, számos kitüntetés, elismerés birtokosa, a Halhatatlanok Társulatának Tagja.

Én az egykori debreceni Csokonai Színházban váltam operakedvelővé az 1970-es évek elején. Abban az időben a társulat egyik ékessége a vezető basszista, Tréfás György volt. Már akkor Liszt-díjas volt, amint a színlapok hírül adták.

Én persze - az operában szokásos elfogultsággal - Horváth Bálinttal, a tenorral, a hőssel azonosultam, elsősorban őt kedveltem, de őszinte csodálója voltam Tréfás György basszushangjának is. Tréfás minden előadáson biztos pont volt, a néző számára mindig emlékezetes produkciót nyújtott. Tőle hallottam a nagy basszusszerepek sorát Debrecenben. Hangja - a közép és mély fekvésben különösen - erőteljesen és gyönyörű, sötét színnel szólt.

Budapestről érkezett, de én már debreceninek láttam. Részt vett a város közéletében, ünnepségeken is énekelt. Egy időben gyakran megfordult a munkahelyemen is, ahová az ugyancsak ott dolgozó feleségéhez érkezett. Úgy tudom, végül ugyanazon a környéken is laktunk, volt szerencsénk arrafelé is látni őt.

Ugyanakkor nem ismertem személyesen, az emberről a legtöbbet Veiszer Alinda portréfilmjéből tudtam meg. Azt hiszem, ebből értettem meg, milyen is volt ő, tehetséges ember létére miért nem törődött igazán a nagy művészeti központok vonzásával, miért maradt - a turnékon, meghívásokon túl - mindvégig a jó, de mégis csak szerényebb lehetőségeket nyújtó Debrecenben.

Most eltávozott ugyan közülünk, de ahogyan bennem, úgy sok más emberben is tovább él az emléke, az, amit adott nekünk, amivel - a puszta szórakoztatáson messze túl - szebbé és jobbá tette életünket. Szerencsére maradtak felvételei is, azok számára, akik így kívánják felidézni a művészetét.

Legyen boldog örökké az égi operaszínpadon, művész úr.

 

Szerző: alvarezfan1111  2016.07.03. 17:08 Szólj hozzá!

Egyetlen rendezvényre voltunk hitelesítve a feleségemmel a 2016. évi Bartók+ Operafesztiválon és először a műsorban szereplő Richard Strauss-művet akartuk megnézni. Engedtünk azonban a népszerű dallamok kísértésének és  inkább megnéztük június 13-án a címbeli koncertet Miskolcon, a Művészetek Házában.

Az internetes források alapján  "Hommage  à  Simándy" azt jelenti, "Tisztelet, hódolat Simándynak". Nem tudom, nem lett volna-e szerencsésebb ez ma már magyarul.

A koncerten először a 70 éves Simándy József  Hazám, hazám előadását hallgattuk - vitatható technikai minőségű videofelvételen. Majd a művész fia beszélt apjáról, születésének közelgő 100. évfordulója kapcsán. A fiú, Simándi Péter az Operaház énekkari művésze a tenor II szólamban. Jelen volt a feleség, Hegedűs Judit, egykori balettművész is.

Ezután az est mindenese - a "9 tenor" koncertsorozat kitalálója, rendezője és műsorközlője - hosszan ecsetelte a sorozat történetét s benne az ő szerepét. Nagyon szerényen. Miközben készséggel elismerem az elhangzott érdemeket, én sokkal szívesebben láttam volna egy külsejében és stílusában is profi műsorközlőt a koncert során. Ízlés kérdése persze.

Nem ismerhettem Simándyt személyesen, de az önéletrajzi könyve (1) alapján úgy hiszem, nem nagyon tetszett volna neki sem az egész ünnepség, fölösleges felhajtásnak érezte volna. A méltatás során még a "tenorkirály" kifejezés is elhangzott - ezt aztán tényleg furcsa volt hallani, mert Simándy aligha volt "tenorkirály" - inkább egy talmi csillogást kerülő, igazi művész. Mindezzel persze nem akarom kétsége vonni az emlékezők őszinte érzéseit.

Végül ismertették a fellépők eddigi karrierjét, az elhangzó műveket és két menetben - köztük a szünettel -  következtek egymás után az áriák és dalok.

Fekete Attila és László Boldizsár nem jöttek el. A műsorközlő hangsúlytalan félmondata szerint betegség miatt. Kár, hogy nem léptek fel, mert én többek között azért mentem, hogy élőben is halljam László Boldizsárt, akitől nagyon sokat várnék. Feketét már hallottam élőben, először egy debreceni ingyenes operakeresztmetszet-előadáson, egy gyönyörű Che gelida manina-áriával a Bohéméletből, ha jól emlékszem. Ma már persze beérkezett művész, akit mindig jó hallani.

Így hát a következők énekeltek:

Berkes János, Boncsér Gergely, Ottokar Klein, Balczó Péter, Kovácsházi István, Hanczár György (a Simándy Énekverseny 2016 győztese, a Bartók Plusz Operafesztivál különdíjasa), Dékán Jenő, Pataki Adorján, Turpinszky Gippert Béla.

Ezek a benyomásaim:

Berkes János. Inkább a TV operettműsoraiból ismertem régebbről, bár természetesen tudtam, hogy operaénekes. Most - bár már nem fiatalon - hallhattam élőben is, még mindig tisztes profi, versenyképes produkciót nyújtott.

[ Giacomo Puccini: Tosca - Cavaradossi áriája III: felv. - É lucevan le stelle; Kacsóh Pongrác: Rákóczi megtérése – Hazámba vágyom…]

Boncsér Gergely. Mint kiderült, pályája Miskolcról indult. Az Operettszínház debreceni vendégjátékán bonvivánként hallottam először. Érdekes volt most operai szerepkörben látni-hallani. Jó külsejű és további jelentős karrier várhat rá.

[ Giuseppe Verdi: Aida: Radames románca - Celesta Aida; Kálmán Imre: Marica grófnő - Hej cigány…]

 Otokar Klein. A honlapján közép-európai művész, anyanyelve magyar, a koncerten  szlováknak jelentették be. Sikeresen megbirkózott a Pavarottit is híressé tevő, bravúros Ah! mes amis áriával és ez önmagáért beszél. Ám én a helyében mégis könnyedebb darabot választottam volna erre a nyári estére.

[ Gaetano Donizetti: Az ezred lánya: Tonio cavatinája – Ah! mes amis; Salvatore Cardillo: Core'n grato -  Catari, Catari…]

Balczó Péter. Debrecenből indult, már sokszor hallottuk. Jó és egyre jobb. A második számának végén a magas hang gyönyörű volt.

[Gaetano Donizetti: Lammermoori Lucia – Edgar áriája III. felv. - Fra poco a me ricovero; Lehár Ferenc: A mosoly országa - Szu – Csong dala: Egy dús virágzó barackfa ág]

Kovácsházi István. Nemrég láttuk az Erkel-Színház Bűvös vadász előadásában, korábban pedig az Operaházban, az Árnyék nélküli asszonyban. Nagyon rokonszenves, beérett művész, tényleg "németes", wagneri színű és szintű hanggal. Ha Simándy lehetett tenorkirály, ezen az estén Kovácsházi volt - minden allűr nélkül - a sztár. Bár gyanítom, ő sem örül annyira ennek a szónak.

[ Richard Wagner: Lohengrin: Grál elbeszélése - In fernem Land; Lehár Ferenc: A mosoly országa -  Vágyom egy nő után…]

Hanczár György. Jelenleg világos, lírai tenor, de a zenekart azért jól átviszi. Mosolyog, énekel és igazi, értékes előadást nyújt. Zenél. Nem lep meg, hogy a Simándy-énekverseny nyertese.

[ W. A. Mozart: A varázsfuvola – Tamino képáriája - Dies bildnis ist bezaubernd schön; Agustín Lara: Granada]

 Dékán Jenő. Korrekt teljesítményt nyújtott, a magas hang a Stretta végén természetesen megszólalt. A helyében mégis könnyedebb darabot választottam volna erre a nyári koncertre.

[ Giuseppe Verdi: A trubadúr - Manrico áriája III. felv. - Di quella pira; Ruggero Leoncavallo: Mattinata ]

 Pataki Adorján. A hangját szépnek és súlyosnak hallottam, már most is jó és még sokat várhatunk tőle. Remélem, egyszer teljes előadásban is hallhatom.

[ Giuseppe Verdi: Requiem: Ingemisco; Giuseppe Verdi: Otello – Otello halála – Niun mi tema ]

Turpinszky Gippert Béla. Sokoldalú hanggal rendelkezik, jól énekelt és még képes lehet majd meglepetésekre. Ami egy tenornál nem mellékes, átlagon felül kellemes külseje is van.

[ Ernesto De Curtis: Non ti scordar di me; Giacomo Puccini: Pillangókisasszony - Pinkerton áriája: Addio fiorito asil]

A seregszemle tehát kiválóan sikerült, jó volt látni-hallani a "nagy öreg" Berkest, a csúcson levő Kovácsházit és ugyanilyen jó volt, ahogyan "bemutatkozott" a 30-40 körüli tehetséges utánpótlás is. Talán mégsem kell félteni annyira az opera jövőjét, lesz, aki átviszi a fogában tartva a túlsó partra - ha szabad ilyet mondani.

Az est talán legnagyobb sztárja - a koncerten elhangzott ismertető és a honlapja alapján - a karmester János Ács (Ács János)  volt, aki szintén lemondás révén került be a közreműködők közé. Fölényes zenei sőt tánctudásáról is meggyőződhettünk. A  Miskolci Szimfonikus Zenekar lelkesen és pontosan, az énekesekre is figyelve követte karmesterét. A híres operarészletekből álló zenekari betétszámok nagyon jót tettek a műsornak.

Viszont szélen ültünk és az az egész előadás alatt zavartak bennünket a ránk telepedő fotósok és videósok azzal együtt is, hogy láthatólag mindent megtettek a nesztelenségért. Talán másképp kellene rögzíteni az előadásokat, anyaggal ellátni a tudósításokat.

A foci EB már ment akkoriban, a Szinva-parton, a központban nagy élet volt este a kivetítők körül. Alig pár lépésre ettől, egy csendes hegyi utcácskában volt a panzió, amelyben aludtunk, s amely sajátos  hangulatával és mérsékelt árával hozzájárult kultúrkirándulásunk sikeréhez.

A feleségem hazafelé az autóban egyszer csak azt mondta, ebben a műfajban a 9 nem feltétlenül több, mint 3 vagy akár 1. Így igaz, amit láttunk, kiváló seregszemle volt. De szinte mindegyik fellépőt meghallgatnánk egyenként, egy-egy teljes koncerten is.

 

(1) Simándy József: Bánk bán elmondja, Zeneműkiadó, Budapest, 1983, 304 oldal, ISBN: 9633304628

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2016.07.02. 17:37 Szólj hozzá!

Április 16-án, szombaton este az Erkel-színházban a feleségemmel megtekintettük Weber, A bűvös vadász c. művét.

Ez az opera a német romantikus opera előfutára vagy akár kiindulópontja. Azonban német romantika ide vagy oda, a cselekmény Csehország egy kis hercegségében játszódik 1650 körül. Max a fiatal vadász pályázik a helyettes főerdész posztjára, amely együtt jár a főerdész lányának, Ágotának a kezével is. Aki a hagyományos lövészverseny győztese lesz, az visz mindent. (Max és és Ágota amúgy már előtte megszerették egymást, de ez akkor biztosan nem volt fontos - Férjhez mégy, mert azt mondtam :-) )

Csakhogy Maxnak azidőtájt nem ment jól a célzás és szövetséget kötött - a gonosz Gáspár vadász mesterkedésére - Samiellel, a fekete vadásszal, aki a leggonoszabb erő varázshatalommal bíró képviselője. Max kap hét bűvös golyót - ebből hatot oda lő, ahová akar és mindig találni fog. A hetedik golyót azonban Samiel irányítja...

A lövészversenyen kiderül, hogy Samiel a hetedik golyót éppen Ágotának szánja, akit azonban a jó Remete - az Ég képviselője - az utolsó pillanatban megment, a a halálos golyót a gonosz Gáspárra irányítva át. Persze így is kiderül, hogy Max a gonosszal cimborált, a herceg száműzni is akarja, de a Remete "elintézi", hogy csak egy év próbaidőre ítéljék, utána megkaphassa az állást és Ágota kezét is. Hiszen megtévesztették, gonosz befolyás alá került és különben is, kit ne vezettek volna még tévútra az érzelmei.

Az előadást a prózai színházból átrándult Zsótér Sándor rendezte. Az számomra is "lejött" a színpadról, hogy komoly munkáról van szó, de sajnos sok részlet rendezését nem értettem meg. A továbbiakhoz érdemes az előadás képgalériájába is belenézni.

Például Ágota gyönyörű szerelmes áriája közben villogó, vörös csillagocskák tűntek fel a színpadi égbolton, amelyek később stilizált kis baglyok szemeinek bizonyulnak. Az állandó ritmusú villogás azonban inkább humoros és elidegenítő hatást keltett, idézőjelbe tette az egész áriát, az énekesnő - egyébként kiváló - előadását.

Másik példa a Farkas-árokban játszódó jelenet, amikor Max szövetséget köt a gonosszal. A világítással, a földön vonagló zombikkal (?) stb. a rendező kellően misztikus hátteret teremt a zenének és a cselekménynek, azonban a színpadtérben fenn, végig világít egy bekeretezett bagolyfej-rajz. Vészesen hasonlít egy cég reklámtáblájára, logójára, olyasmit sugall, hogy  itt a Samiel Gonoszság Kft stb.

Amikor az ifjú rokon kisasszony a férfiakról szóló vicces áriával vidítaná fel Ágotát, ének közben a színpadon szürke, testhez tapadó hosszúgatyában vagy felülről letolt kezeslábasban félmeztelen férfiak masíroznak át egyenként - hát nem éppen egy testépítő klubból vették a statisztákat, hogy finom legyek. Ezt az ötletet érteni véltem, ám - mivel egy-egy idősebb ember óhatatlan testi leromlását is eszközül használta - a humor mellett szükségtelenül kegyetlennek is ítéltem.

A  félmeztelenek egy része - már szürke kezeslábasban - később még megjelent a színpadon - passz, nem tudom, miért.

A nyoszolyólányok kara - kifejezetten idős ezúttal nem volt köztük - gyönyörűen adott elő egy kis dalt a nászi boldogságról. Rendezői utasításra azonban szexi táncot is lejtettek a megfelelő testrészek kidomborításával. Mivel  az XXL-ig terjedt a mérethatár, a dolog kissé groteszkre sikerült. Amúgy sem voltak az előadó kórustagok profi táncosok. Ez az epizód - bár megoldása szintén vitatható  - mégis tetszett nekem, belemagyaráztam a termékenység rítusát meg mindent.

A prózai betétek nem túl választékos, mai köznyelven szólaltak meg. Ha jól emlékszem, például "köcsögnek" is címeztek valakit. A gonosz Gáspár a srebrenicai vérengzéssel példálózott, szerintem nem igazán megfelelő (szöveg)környezetben. Miért? Ismét passz, nem tudom.

Miért kellett szinte  minden főszereplőt arra kényszeríteni, hogy a színpad felett, emelvényről vagy levegőben lebegő instrumentumról énekeljen és a hangok meg a játék mellett a puszta fizikai egyensúlyára is figyeljen?  Most már lassan kiesem a játékból, de ismét passz, nem tudom. A Halott város debreceni előadásában már láttam ilyet, ott sem tartottam szerencsésnek. Ezentúl a tériszonyos énekeseknek - legyenek amúgy bármilyen jók - annyi?

A végén azonban - stílszerűen - telitalálatot ért el a rendező is. Amikor Maxot végül is felfüggesztett büntetésre ítélik - lényegében felmentik - , mindenki örül. A függöny legördül, de Max kívül marad, hozzánk közel, egyedül a színpad előterében. Csak álldogál és - az arckifejezéséből ítélve - ő egyáltalán nem örül. Látszik, hogy még sokat fog szenvedni, amíg feldolgozza magában, ami  megtörtént vele. Ende gut alles gut, már ami a rendezést illeti?

Max szerepében Kovácsházi István (tenor) hangilag és játékban is kiváló volt, tökéletesen visszaadta a figura habozó, befolyásolható karakterét. Szabóki Tünde (szoprán) Ágotaként szintén tetszett, nagy volumenű és tiszta hangja különösen. A megjelenésüket tekintve úgy tűnt, hogy elég késői frigy lesz az övék, de énekük és játékuk révén mégis minden a helyére került.

Anci, a fiatal rokon meglepően fontos szereplő volt. Rácz Rita (szoprán) könnyedebb hangja és külseje egyaránt megfelelt a szerepnek. Talán túl sokszor alkalmazta a karakán nő kifejezésére a terpeszállást és/vagy a csípőre tett kezet - ezek persze klasszikus eszközök, de valami mást is meg lehetne esetleg próbálni.

Legalább három komoly basszushang szólalt meg a színpadon, Cser Krisztián (Gáspár), Gábor Géza (Kuno) és - természetesen - Kováts Kolos (Remete) szépen teljesítettek.  Busa Tamás (Ottokar) bariton szerepében hozzájuk méltó teljesítményt nyújtott. Cser Krisztiánt - érdemei elismerése mellett - arra biztatnám, hogy legyen még egy kicsit gonoszabb - elsősorban belülről - Gáspár szerepében.

Ladányi Andrea Samiel és a sas - főként jelenlétre, mozgásra épülő - szerepét hatásosan oldotta meg. Itt láttam bizonyos rokonságot a - szintén német -  Árnyék nélküli asszony rendezésével, ahol - ha jól rémlik - ugyancsak szerepeltek ilyesféle szimbolikus figurák. Samiel-Ladányi még a nézőtérre is kijött, onnan kommunikált a zenekar fölött a színpadon levő Gáspárral. Miért? Hát, sajnos ezt sem tudom, de  Ladányi érdemeiből nem von le semmit. Samiel feszessége, rendezett külsőbe csomagolt gonoszsága felidézett bennem valamit abból, ami  az 1930-as évek elején uralomra jutott Németországban.

A kórusról felsőfokban lehet csak beszélni. Le a kalappal énekük dinamizmusa, tisztasága előtt, amihez még  statisztaszerepek kiváló megoldása is járult. Táncolniuk is kellett, nyilván rendezői utasításra összevissza és eléggé eltúlzottan. Már azt is dicsérni kell, hogy egyáltalán bevállalták.

A zene  gördülékenyen szolgálta az előadást. Mégis, mintha érzékeltem volna olykor némi fennakadást a kürtök egy-egy hangjánál, de elképzelhető, hogy ezeken a hangszereken  nem is lehet finomabban játszani.

A díszlet  szimbolikus volt,  összességében hatásos. A főszereplők fontos pillanatokban beszálltak valamibe, ami a színpad fölé emelte őket és onnan énekeltek. Sajnos ez a valami engem egy fürdőkádra emlékeztetett, de ez bizonyára az én hibám.

A jelmezek lényegében mai öltözékek voltak. A sas megjelenítése hatásosra sikerült. Szabóki Tünde menyasszonyi ruhája  klasszikus stílusú volt, az énekesnő az ihletett pillanatokban szép volt benne.

Én inkább rokonszenveznék egy erősen misztikus előadással, olyannal, ami jobban megfelel a szövegkönyv alapjául szolgáló írásnak, a mesének, a legendának. Nem alkalmaznék elidegenítő effektusokat, ebben az értelemben komolyan venném a művet. Talán így is lehetne mai tartalmakat közvetíteni vele. Érdemes ide idézni Enyedi Ildikó Bűvös vadász c. filmjét, ami nem az opera filmváltozata, de úgy tűnik, kiváló áthallásokat tartalmaz.

Persze érdemes megnézni az előadást, hiszen következetes rendezői koncepcióról van szó, érdekes - bár olykor vitatható - megoldásokkal, hihető alakok mozognak, jó hangok szólnak, Weber zenéje pedig  - mint egy finom művű csipke, amely csak közelről és lassan tárja fel értékeit - csodálatos.

Az általunk látott előadás létrehozói, közreműködői:

Karmester: Kocsár Balázs; rendező: Zsótér Sándor; koreográfus: Ladnyi Andrea; díszlettervező: Ambrus Mária; jelmeztervező: Benedek Mari; Dramaturg: Ungár Júlia; Karigazgató: Strausz Kálmán; Ottokar, herceg: Busa Tamás; Kuno, hercegi örökös jogú erdész: Gábor Géza; Ágota, a lánya: Szabóki Tünde; Anci, a fiatal rokon: Rácz Rita; Kaspar, első vadászlegény: Cser Krisztián; Max, második vadászlegény: Kovácsházi István; Remete: Kováts Kolos; Kilian, gazdag paraszt: Kiss Péter; Samiel, a fekete vadász: Ladányi Andrea; A Magyar Állami Operaház Zenekara; A Magyar Állami Operaház Énekkara; Honvéd Férfikar

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2016.04.24. 11:05 Szólj hozzá!

Címkék: Zsótér Sándor Erkel Színház Cser Krisztián Szabóki Tünde Rácz Rita Ladányi Andrea Kovácsházi István Weber Bűvös vadász

A feleségemmel a Csokonai Nemzeti Színházban  október 27-én este tekintettük meg Donizetti Szerelmi bájital c. vígoperáját.

Az opera arról szól, hogy a buta, de jólelkű Nemorino gyerek reménytelenül szerelmes a tehetős család lányába, Adinába. Amikor általános csodaszert áruló kuruzsló érkezik a városkába, Nemorino kétségbeesésében szerelmi bájitalt kér tőle, abban a hiszemben, hogy ha azt ő maga megissza, akkor Adina azon nyomban szerelmes lesz belé. Ennek (hamis) tudatában elkezd az eddigi könyörgés helyett magabiztosabban beszélni Adinával, ami gondolkodóba is ejti a lányt, s megindul a mulatságos félreértések sorozata, az érzelmek pedig érni kezdenek... Az utóbbihoz a vitéz katona, Belcore is hozzájárul, aki ugyancsak Adina után sóvárog. Végül persze Nemorino és Adina  egymáséi lesznek, a kuruzsló gazdagon távozik s a többi főszereplő is megkap valamit, amire vágyott.

Nemorinot Balczó Péter játszotta, különösebb hiba nélkül, ízlésesen énekelte el a szerepet. A "nagyágyú", Nemorino románca is magabiztosan, szépen sikerült. Balczó Péter kiváló színészi adottságokkal bír, ezeket most is kamatoztatta, de sohasem mértéktelenül. Csak halkan jegyzem meg, hogy Nemorino szerepe talán már nem a legjobbkor találta meg az énekest. Évről évre hallatszik ugyanis, hogyan erősödik a hangja, hogyan válik egyre teherbíróbbá, hogyan gravitál a súlyosabb Puccini sőt Verdi tenorszerepek felé. Egyszóval nagyon jó volt, de talán már nem annyira  - szuperkönnyed, csillogó - Donizetti-tenor módra.

Rendes Ágnes keltette életre Adinát, vonzó volt, korrektül hozta a közben szerelembe eső, érzelmes, lelkiismeretes leányt. Énekhangja szép színű és elegendő volt a szerephez, néha éreztem egy kis nehézséget a felső fekvésekben. Nála azért még elviseltem volna egy kis plusz komédiázást és egy kicsi javulás a magyar szövegmondásban üdvös lehetne.

Belcorét Fülep Máté személyesítette meg. Rá a miskolci Halott város óta különösen jól emlékszem, ahol a sztártenor Robert Dean Smith mellett állt helyt tisztességesen. Most is jó alakítást nyújtott. Szerintem lírai baritonja van, amelynek még egy kicsit egységesebb színűvé kell alakulnia.

A kuruzsló szerepében Cseh Antalt láthattuk, aki igazi vérbő alakítással örvendeztetett meg bennünket színészileg és hangilag egyaránt. Szép színű, basszbariton hangja szerintem nagy kincs, emlékeztet Sólyom Nagy Sándor hangszínére, amint II. Endre áriáját énekli Gertrúd teteménél a Bánk bán klasszikus TV-felvételében (mintha a későbbi operafilmen is ez a felvétel szólalna meg). Még sokat várhatunk tőle.

Fehér Éva Gianetta kisebb szerepében illúziót keltően ténykedett, tényleg próbára tette Nemorino szerelmét Adina iránt.

Mindig csodálom az operai kórusokat. Valaha csak énekelniük kellett, ma meg már mindent csinálnak emellett a színpadon. Ebben az előadásban is dicséret illeti  a kórust Gyülvészi Péter vezetésével.

Az előadást Gemza Péter rendezte, az eredmény korrekt, élvezhető este lett. Úgy vagyunk azonban, hogy ha a rendező modern felfogásban rendez meg egy operát, az a baj, ha pedig hagyományosan, akkor az. Nekem most az utóbbi volt a baj. Szerettem volna valamilyen áfogó, egyedi értelmezést látni, modernebb miliőt, több ízléses humort, kikacsintást stb. Dulcamara és a leány párosából a pálcát biztosan kihagytam volna. Nem ez a korszerűség. Érdekes, hogy a művet magyarul adták elő, nem pedig a manapság megszokott módon, az eredeti nyelvén.

Somogyi-Tóth Dániel magabiztosan és jól vezényelte a zenekart, igaz, azonban, hogy én operaelőadásokon - amelyek mégsem komolyzenei koncertek - meg sem próbálok a hangokon és tempókon lovagolni.

Összességében a Csokonai Nemzeti Színházban fellépő társulat (a fő szerepekben m. v.)  élvezhető Szerelmi bájitalt kevert. Mindenkinek javasolt, a hagyományos összetételt kedvelőknek pedig különösen.

 

Szerző: alvarezfan1111  2015.11.01. 14:28 Szólj hozzá!

Címkék: Szerelmi bájital Cseh Antal Balczó Péter Rendes Ágnes Fülep Máté Donizetti Gaetano Fehér Éva

süti beállítások módosítása