Április 16-án, szombaton este az Erkel-színházban a feleségemmel megtekintettük Weber, A bűvös vadász c. művét.

Ez az opera a német romantikus opera előfutára vagy akár kiindulópontja. Azonban német romantika ide vagy oda, a cselekmény Csehország egy kis hercegségében játszódik 1650 körül. Max a fiatal vadász pályázik a helyettes főerdész posztjára, amely együtt jár a főerdész lányának, Ágotának a kezével is. Aki a hagyományos lövészverseny győztese lesz, az visz mindent. (Max és és Ágota amúgy már előtte megszerették egymást, de ez akkor biztosan nem volt fontos - Férjhez mégy, mert azt mondtam :-) )

Csakhogy Maxnak azidőtájt nem ment jól a célzás és szövetséget kötött - a gonosz Gáspár vadász mesterkedésére - Samiellel, a fekete vadásszal, aki a leggonoszabb erő varázshatalommal bíró képviselője. Max kap hét bűvös golyót - ebből hatot oda lő, ahová akar és mindig találni fog. A hetedik golyót azonban Samiel irányítja...

A lövészversenyen kiderül, hogy Samiel a hetedik golyót éppen Ágotának szánja, akit azonban a jó Remete - az Ég képviselője - az utolsó pillanatban megment, a a halálos golyót a gonosz Gáspárra irányítva át. Persze így is kiderül, hogy Max a gonosszal cimborált, a herceg száműzni is akarja, de a Remete "elintézi", hogy csak egy év próbaidőre ítéljék, utána megkaphassa az állást és Ágota kezét is. Hiszen megtévesztették, gonosz befolyás alá került és különben is, kit ne vezettek volna még tévútra az érzelmei.

Az előadást a prózai színházból átrándult Zsótér Sándor rendezte. Az számomra is "lejött" a színpadról, hogy komoly munkáról van szó, de sajnos sok részlet rendezését nem értettem meg. A továbbiakhoz érdemes az előadás képgalériájába is belenézni.

Például Ágota gyönyörű szerelmes áriája közben villogó, vörös csillagocskák tűntek fel a színpadi égbolton, amelyek később stilizált kis baglyok szemeinek bizonyulnak. Az állandó ritmusú villogás azonban inkább humoros és elidegenítő hatást keltett, idézőjelbe tette az egész áriát, az énekesnő - egyébként kiváló - előadását.

Másik példa a Farkas-árokban játszódó jelenet, amikor Max szövetséget köt a gonosszal. A világítással, a földön vonagló zombikkal (?) stb. a rendező kellően misztikus hátteret teremt a zenének és a cselekménynek, azonban a színpadtérben fenn, végig világít egy bekeretezett bagolyfej-rajz. Vészesen hasonlít egy cég reklámtáblájára, logójára, olyasmit sugall, hogy  itt a Samiel Gonoszság Kft stb.

Amikor az ifjú rokon kisasszony a férfiakról szóló vicces áriával vidítaná fel Ágotát, ének közben a színpadon szürke, testhez tapadó hosszúgatyában vagy felülről letolt kezeslábasban félmeztelen férfiak masíroznak át egyenként - hát nem éppen egy testépítő klubból vették a statisztákat, hogy finom legyek. Ezt az ötletet érteni véltem, ám - mivel egy-egy idősebb ember óhatatlan testi leromlását is eszközül használta - a humor mellett szükségtelenül kegyetlennek is ítéltem.

A  félmeztelenek egy része - már szürke kezeslábasban - később még megjelent a színpadon - passz, nem tudom, miért.

A nyoszolyólányok kara - kifejezetten idős ezúttal nem volt köztük - gyönyörűen adott elő egy kis dalt a nászi boldogságról. Rendezői utasításra azonban szexi táncot is lejtettek a megfelelő testrészek kidomborításával. Mivel  az XXL-ig terjedt a mérethatár, a dolog kissé groteszkre sikerült. Amúgy sem voltak az előadó kórustagok profi táncosok. Ez az epizód - bár megoldása szintén vitatható  - mégis tetszett nekem, belemagyaráztam a termékenység rítusát meg mindent.

A prózai betétek nem túl választékos, mai köznyelven szólaltak meg. Ha jól emlékszem, például "köcsögnek" is címeztek valakit. A gonosz Gáspár a srebrenicai vérengzéssel példálózott, szerintem nem igazán megfelelő (szöveg)környezetben. Miért? Ismét passz, nem tudom.

Miért kellett szinte  minden főszereplőt arra kényszeríteni, hogy a színpad felett, emelvényről vagy levegőben lebegő instrumentumról énekeljen és a hangok meg a játék mellett a puszta fizikai egyensúlyára is figyeljen?  Most már lassan kiesem a játékból, de ismét passz, nem tudom. A Halott város debreceni előadásában már láttam ilyet, ott sem tartottam szerencsésnek. Ezentúl a tériszonyos énekeseknek - legyenek amúgy bármilyen jók - annyi?

A végén azonban - stílszerűen - telitalálatot ért el a rendező is. Amikor Maxot végül is felfüggesztett büntetésre ítélik - lényegében felmentik - , mindenki örül. A függöny legördül, de Max kívül marad, hozzánk közel, egyedül a színpad előterében. Csak álldogál és - az arckifejezéséből ítélve - ő egyáltalán nem örül. Látszik, hogy még sokat fog szenvedni, amíg feldolgozza magában, ami  megtörtént vele. Ende gut alles gut, már ami a rendezést illeti?

Max szerepében Kovácsházi István (tenor) hangilag és játékban is kiváló volt, tökéletesen visszaadta a figura habozó, befolyásolható karakterét. Szabóki Tünde (szoprán) Ágotaként szintén tetszett, nagy volumenű és tiszta hangja különösen. A megjelenésüket tekintve úgy tűnt, hogy elég késői frigy lesz az övék, de énekük és játékuk révén mégis minden a helyére került.

Anci, a fiatal rokon meglepően fontos szereplő volt. Rácz Rita (szoprán) könnyedebb hangja és külseje egyaránt megfelelt a szerepnek. Talán túl sokszor alkalmazta a karakán nő kifejezésére a terpeszállást és/vagy a csípőre tett kezet - ezek persze klasszikus eszközök, de valami mást is meg lehetne esetleg próbálni.

Legalább három komoly basszushang szólalt meg a színpadon, Cser Krisztián (Gáspár), Gábor Géza (Kuno) és - természetesen - Kováts Kolos (Remete) szépen teljesítettek.  Busa Tamás (Ottokar) bariton szerepében hozzájuk méltó teljesítményt nyújtott. Cser Krisztiánt - érdemei elismerése mellett - arra biztatnám, hogy legyen még egy kicsit gonoszabb - elsősorban belülről - Gáspár szerepében.

Ladányi Andrea Samiel és a sas - főként jelenlétre, mozgásra épülő - szerepét hatásosan oldotta meg. Itt láttam bizonyos rokonságot a - szintén német -  Árnyék nélküli asszony rendezésével, ahol - ha jól rémlik - ugyancsak szerepeltek ilyesféle szimbolikus figurák. Samiel-Ladányi még a nézőtérre is kijött, onnan kommunikált a zenekar fölött a színpadon levő Gáspárral. Miért? Hát, sajnos ezt sem tudom, de  Ladányi érdemeiből nem von le semmit. Samiel feszessége, rendezett külsőbe csomagolt gonoszsága felidézett bennem valamit abból, ami  az 1930-as évek elején uralomra jutott Németországban.

A kórusról felsőfokban lehet csak beszélni. Le a kalappal énekük dinamizmusa, tisztasága előtt, amihez még  statisztaszerepek kiváló megoldása is járult. Táncolniuk is kellett, nyilván rendezői utasításra összevissza és eléggé eltúlzottan. Már azt is dicsérni kell, hogy egyáltalán bevállalták.

A zene  gördülékenyen szolgálta az előadást. Mégis, mintha érzékeltem volna olykor némi fennakadást a kürtök egy-egy hangjánál, de elképzelhető, hogy ezeken a hangszereken  nem is lehet finomabban játszani.

A díszlet  szimbolikus volt,  összességében hatásos. A főszereplők fontos pillanatokban beszálltak valamibe, ami a színpad fölé emelte őket és onnan énekeltek. Sajnos ez a valami engem egy fürdőkádra emlékeztetett, de ez bizonyára az én hibám.

A jelmezek lényegében mai öltözékek voltak. A sas megjelenítése hatásosra sikerült. Szabóki Tünde menyasszonyi ruhája  klasszikus stílusú volt, az énekesnő az ihletett pillanatokban szép volt benne.

Én inkább rokonszenveznék egy erősen misztikus előadással, olyannal, ami jobban megfelel a szövegkönyv alapjául szolgáló írásnak, a mesének, a legendának. Nem alkalmaznék elidegenítő effektusokat, ebben az értelemben komolyan venném a művet. Talán így is lehetne mai tartalmakat közvetíteni vele. Érdemes ide idézni Enyedi Ildikó Bűvös vadász c. filmjét, ami nem az opera filmváltozata, de úgy tűnik, kiváló áthallásokat tartalmaz.

Persze érdemes megnézni az előadást, hiszen következetes rendezői koncepcióról van szó, érdekes - bár olykor vitatható - megoldásokkal, hihető alakok mozognak, jó hangok szólnak, Weber zenéje pedig  - mint egy finom művű csipke, amely csak közelről és lassan tárja fel értékeit - csodálatos.

Az általunk látott előadás létrehozói, közreműködői:

Karmester: Kocsár Balázs; rendező: Zsótér Sándor; koreográfus: Ladnyi Andrea; díszlettervező: Ambrus Mária; jelmeztervező: Benedek Mari; Dramaturg: Ungár Júlia; Karigazgató: Strausz Kálmán; Ottokar, herceg: Busa Tamás; Kuno, hercegi örökös jogú erdész: Gábor Géza; Ágota, a lánya: Szabóki Tünde; Anci, a fiatal rokon: Rácz Rita; Kaspar, első vadászlegény: Cser Krisztián; Max, második vadászlegény: Kovácsházi István; Remete: Kováts Kolos; Kilian, gazdag paraszt: Kiss Péter; Samiel, a fekete vadász: Ladányi Andrea; A Magyar Állami Operaház Zenekara; A Magyar Állami Operaház Énekkara; Honvéd Férfikar