Ory grófja Debrecenben járt, egészen pontosan a Csokonai Nemzeti Színház színpadán, ott igyekezett elbűvölni a csodás és pillanatnyilag pár nélküli grófnőt - és természetesen a közönséget. 

Rossini operája a kora középkorban játszódik és tömören arról szól, hogyan igyekszik egy fiatal nemes, Ory grófja meghódítani minél több leányzót, elsősorban is a gyönyörű Adèle grófnőt. Az utóbbi cél érdekében szent remetének öltözik, úgy csalja magához a grófnőt, aki nagyon elhagyatott a keresztes háborúban harcoló hitvese nélkül. Másodszor pedig társaival apácának öltözik és éjszakai szállást kérve férkőzik a grófnő közelébe. De mindkétszer kudarcot vall. Egyrészt mert a grófnő erényes másrészt pedig inkább Isolier tetszik neki, aki Ory grófjának ifjú apródja. 

Műfajilag vígoperáról van szó, egy vígopera színvonalas előadása pedig  szerfelett nehéz. Ez a vígopera szerintem nem az igazi, mára nem maradt benne sok komikum, a jellemek, a konfliktusok nem ingerelnek önfeledt nevetésre. Nem tudom, ki és miért választotta pont ezt, pont ebben az időszakban és pont ide. 

Somogyi Szilárd rendező - úgy gondolom - választhatott. Vagy kevesebb színpadi történés mellett a zenére koncentrál vagy a színészi játékkal nevettetni próbál, a zene pedig aláfesti mindezt. A második eset valósult meg, senki nem vállalta a felelősséget, hogy a színpad "unalmas" legyen, az ének alatt ne történjen "semmi". Ory grófjának például a szép szerelmi áriát a forgó (!) díszletvár legfelső szintjén kellett előadnia folytonos helyváltoztatás közben, miközben a színpadtól a lehető legtávolabb volt, ezzel is csökkentve a fülünkbe jutó hangmennyiséget, azaz az ária élvezhetőségét.

Most is úgy esett tehát, hogy a tenor gyönyörű magas hangjai, az énektechnikai bravúrok  visszhangtalanul múltak el, amennyiben a játék nem igazán szolgálta ezeket. A zene helyébe lépő történések viszont engem egyáltalán nem szórakoztattak, szinte minden humort közhelyesnek, erőltetettnek és külsődlegesnek éreztem. Kivéve néhány esetet, amikor a szereplők - főleg a tenor - kiléptek a szerepükből. Például a gróf vezényelt a zenekarnak és áriája végén tapsra buzdította a közönséget.

A végén mindenesetre volt vastaps és nem tagadható, hogy a mű színpadra állítása végül is profi színvonalú volt - csak én személyesen nem így képzeltem el. 

Hanczár György alakította Ory grófját. Nem véletlen a 9. Simándy énekversenyen elért első díja, egész kicsiny kezdeti bizonytalanságtól eltekintve remekül énekelt, a hangja a magas regiszterben különösen szép volt és szárnyalt, a bravúros magas hangok pedig hibátlanul, természetesen, erőltetés nélkül jöttek. A színészi alakításában tetszett, hogy laza volt és igyekezett beilleszkedni a komédiába. Persze mindez sokkal nagyobbat "ütött" volna, ha a rendezés elsősorban a zenét szolgálja ki, nem pedig a vélt színpadi statikusságot igyekszik elűzni. A Varázsfuvola, a Szerelmi bájital és az Ory grófja után remélem, Hanczár nekigyürkőzik Bellini operáinak is.

Adèle grófnő Brassói-Jőrös Andrea volt.  Már az első megszólalásakor érezhető volt, hogy komoly hang birtokosa. Mint kiderült, a 2017. évi Armel Opera Festival Dalverseny megosztott szakmai fődíját érdemelte ki. Énekesi teljesítménye maradéktalanul tetszett, külsőre is illúziókeltő volt. A színészi teljesítménye elismerésre méltó volt, arcjátékával és mozgásával sok mindent kifejezett és humoros is volt. Sajnos, mégsem értettem egészen a jelzéseiből, mit is akar ő tulajdonképpen. De lehet, hogy a többértelműség volt a cél. Pantomimszerű játéka - amelyet a hajviselete, sminkje és jelmeze is erősített - eléggé kilógott az együttesből,  viszont mutatta, merre lehetett volna elvinni az előadást, ha jobban bízik az illetékes a közönségben. 

Isoliert, a gróf szerelmes apródját Ducza Nóra keltette életre - nadrágszerep volt tehát. Éneke tetszett, de összességében a  második felvonásban nyílt ki igazán. Akkor megláttam benne a szerelmes fiút. Csak a szakállát tudnám feledni. Ilyen szakálla nem lehet  egy apródfiúnak, akit finom, lányos megjelenése miatt kedvelnek a hölgyek. 

A többi szereplő rendben tette a dolgát, kiemelném a debreceni operajátszás fontos személyiségét, az ezúttal Ragondet játszó Bódi Mariannát, aki még mindig szép hangon énekelt és a hölgykoszorú igazi ékessége volt.  Az elsöprő mély hangú férfiénekeseket énekben kis mérsékletre inteném. 

A kórus (karigazgató Gyülvészi Péter) alaposan be volt fogva ezen az előadáson is, de jól megbirkózott feladataival. A díszletek és jelmezek (Gyarmathy Ágnes) - az adott rendezői felfogáshoz igazodva - rendben voltak, kivéve az apród szakállát.

 Szabó Sipos Máté karmester és a zenekar hiba nélkül dolgoztak pedig voltak komplex színpadképek, sok szólamú együttesek és tüzes tempók egyaránt.

Az utókornak itt az általunk látott 2019. február 14-i előadás teljes színházi adatlapja minden közreműködővel. 

Összességében profi, magyar nyelvű előadás volt, amelyet érdemes megnézni. Nekem ugyan több minden nem tetszett a rendezésben, de - kicsit komolytalanul - alighanem igaz itt is, amit Madách a nőről mond a Tragédiában: "Mégis miért vonz? mert a jó sajátja, Míg bűne a koré, mely szülte őt."