Marcelo Alvarez napjaink egyik vezető tenorja, aki lírai szerepkörben kezdte pályáját, ma azonban már leginkább Verdi-tenorként azonosíthatnánk. Olyan kemény szerepeket is bevállal, mint az Andrea Chénier címszerepe vagy legújabban Canio a Bajazzókból. Talán a legnagyobb kedvencem, írtam is róla korábban.

Hanem, 2016 nyarán visszament szeretett Argentínájába, hogy 20 év után újra fellépjen a főváros hírneves operaházában a Teatro Colonban. A Toscában Cavaradossit, a festőt, titkos szabadságharcost, Tosca szerelmét  alakította. Ebből az alkalomból - "Szeretném, hogy tudjak még csodálkozni" címmel -  angol nyelvű riportot készített vele Cristiana Visan a Buenos Aires Herald számára.

Talán a nem mindennapi körülmények okozták, talán eleve Marcelo Alvarez személyiségéből fakad, de az énekes - a lírai cím mellett - nem akárminő nyíltsággal beszélt a modern operajátszásról.  Amikor erről beszámolok, tulajdonképpen Ramon Vargas - Alvarez méltó tenortársa - operáért aggódó mondataihoz szeretnék kapcsolódni, amelyekről egy korábbi posztomban írtam.

Nos, Alvarez kifejti, hogy a nyolcvanas évek közepétől az operavilágban az énekesektől a rendezők vették át az uralmat, akik új dolgokat hoztak és átalakították az operaszínpadot. Ez odáig vezetett, hogy előfordul, hogy amiről az énekes énekel, köszönő viszonyban sincs azzal, ami a színpadon látható. Az összhang kedvéért már az áriák szövegét is meg akarják olykor változtatni, de azért ez nehezebb dió. ("Egyszerűen nem bírom, amikor meg akarják változtatni a szöveget, hogy behozhassanak egy ruhátlan csajt.")

A túlkapásokra konkrét példákat is hoz, amelyeken - alkattól függően -  sírhat vagy nevethet az ember. Mivel itt nincs korhatáros karika, inkább csak utalok az eredeti interjúra: mit csinált Flora a színpadon és mivel "tartottak célra" a meztelen (színpadi) halottak.

De, Alvarez szerint Németországban már határozottan látszik, hogy a nézők megunták a rendezői operaszínházat és újra az énekesek jönnek. Egyébként olvastam/hallottam olyat, hogy a budapesti operaelőadásokra - azok jó minősége mellett - azért is jönnek számosan nyugati operakedvelők, hogy - a honi viszonyaikhoz képest - végre "normális", túlkapásoktól mentes előadásokat lássanak.

Az interjú olyan, mint Marcelo Alvarez színpadi alakításai - természetes és őszinte. Érdemes az egészet elolvasni és ebből a szempontból is eltöprengeni az opera jövőjén.

De a legjobb természetesen Alvarez énekét hallgatni. Itt éppen a Metropolitan Operában a képáriát a Toscából. (Mellesleg, a rendezés itt is kavart egy kis botrányt. Merthogy Cavaradossi egy szent épületben fest egy faliképet, ám a lány a képen kissé lengén van öltözve.) Korábban azt szerettem benne, hogy lirai volt ugyan, de férfias. Ma az tetszik, ahogyan a kemény "karóhangot" igénylő áriákat a saját - még mindig inkább lírai - hangjához szelídíti úgy, hogy az embernek nincs hiányérzete sőt új dolgokat fedez fel, miközben hallgatja. Mint itt Radames románcát az Aidából. Egy idős, sokat megélt és nagyon hozzáértő - egykori kelet-európai, ma amerikai - rajongója írta nekem, hogy bár nagyon sok tenorhoz volt szerencséje, csak Alvarez tud könnyet csalni a szemébe, ha  énekel.

Szóval, lányok és fiúk, emberek és asszonyok, az élet nem állt meg a csodás három tenornál. Őket mindörökre a szívetekben őrizve tegyetek egy próbát mondjuk Marcelo Alvarezzel! Mondjuk április 28-án a MÜPÁ-ban.