A feleségemmel tegnap láttuk a Luthereket Debrecenben. Mármint a Lutherek c. "ragtime-operát" a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban. A Bartók+ Operafesztiválit követő debreceni bemutatóhoz képest is elég későn. Megint csak azért, mert most következett sorra a bérletünkben.

A mű zenéjét Ittzés Tamás, szövegét Lanczkor Gábor írta. Alapötlete, hogy egy történetbe hozzuk össze valahogyan a modern református prédikátort és polgárjogi aktivistát, Martin Luther Kinget  és "névadóját", Martin Luthert (azaz Luther Mártont), a középkori szerzetest, hittudóst, a reformáció mozgalmának (egyik) elindítóját.

Az ötlet kiváló, amelyet az is aktuálissá tett, hogy 2017-ben ünnepeltük az  500 éves reformációt és ráadásul Debrecen közismerten a református egyház egyik fontos hazai központja. Igaz, a hazai reformáció inkább a kálvinista irányt követte. 

Sajnos, meg kellett állapítanunk, hogy a kiváló ötletet nem sikerült igazán kiaknázni abban az értelemben, hogy a két Luther közötti gondolati kapcsolatról, hídról semmi mélyebbet, újabbat nem tudtunk meg. Ehelyett kaptunk egy Martin Luther King életéről szóló illusztrációt, amelyben az "igazi" Martin Luther nem nagyon találta meg a helyét. A végén a két Luther találkozik a mennyországban, ahol is kiderül, hogy 

- az igazi Luther már nem is emlékszik, mit tett vagy nem tett itt a Földön, olyan régen halott már; viszont szereti a sört;

- Martin Luther King egyenrangú  Martin Lutherrel; viszont nem szereti a sört.

Hát valahogy így, ami a mélységet illeti. De azért ne legyünk igazságtalanok, voltak ihletett pillanatok is, amikor fel-felvillant, mennyivel több kijöhetett volna az alapötletből. Talán nem volt a kidolgozásra elég idő vagy nem bírta el a ragtime ritmus.

Az illusztratív jelleget pedig nehéz elkerülni, amikor ténylegesen olyan emberről szól a történet, akinek az élete részletesen ismert, aki lényegében kortársunk volt, akinek a felesége, Coretta 2006-ban még közöttünk volt. (Távol álljon tőlem bármilyen tiszteletlenség, de Coretta King a fényképei alapján rettenetesen hasonlított Whitney Houstonra, a szomorú körülmények között eltávozott, neves énekesnőre - vagy fordítva.)

Ezzel együtt jól és ha szabad ilyet mondani, "nemesen" szórakoztunk, egy csipetnyi komolyság, transzcendencia, viszont sok zene és tánc. 

A "ragtime-opera"  fura valami, én nem nevezném operának. Bár a definíciókkal mindig baj van, vagy túl szűkek vagy túl tágak és sok fölösleges vitára adnak alkalmat. Mindenesetre a színpadon egy ragtime-együttes főként ragtime-zenét szolgáltatott. A zenekar néhány vonóssal egészült ki, akik olykor önállósodva operaária-részleteket vagy opera-szerű betéteket is kísértek. Szerintem jól tették a dolgukat, a bennem lakó fiatalkori könnyűzenész "szolgálatba helyezte magát", de nem talált semmi kivetnivalót. Persze a műfaji határok elég szűkösek, a ragtime és környéke zenei lehetőségei nem vethetők össze a klasszikus zene vagy opera lehetőségeivel, ami a hangulatok érzelmek kifejezését illeti. Viszont a feleségemnek kellett figyelmeztetni, hogy ne táncoljak ülve a székemen.

A zenei anyag eléggé standard jazznak tűnt a hozzám hasonló külső hallgató számára. Ám ahogy figyeltem a számok zenei felépítését, néha nagyon szellemesnek találtam, ahogyan a zeneszerző egy-egy alkalmas hanggal, változtatással megtalálta a "kiutat" a szükségszerű ismétlődésből, tudott refrént és befejezést kreálni. A Pete Seegerhez kötött  "We Shall Overcome" polgárjogi himnuszt, amely Martin Luther King mozgalmában is nagy szerepet játszott,  szépen beleszőtték a zenei anyagba. 

A szöveg az általános mondanivaló kifejezésekor olykor meglepően ritmusos, veretes és költői volt. A szereplők szövege - Martin Lutherét kivéve - már kevésbé, bár lehet, hogy mindez szándékosan készült ilyenre. 

Ami egy kicsit rejtély számomra: értem, hogy a ragtime az afro-amerikaiaktól ered és kedvelt kifejezési formájuk volt, de tudtommal a zenei irányzat  1920 körül tetőzött, jó 30 évvel a cselekmény kezdete előtt. Igaz, itthon is tömegek szerették a magyarnótát sokáig és feltehetőleg a Dankó-rádiónak ma is megvan a közönsége.

Nagy Kíra  "kírálynő" volt, ha szabad egy kicsit viccelődni. Tényleg nagyon jól csinálta. Mozgott, táncolt és nagyon hihető volt. Amikor a fiatal feleségként, Coretta Kingként gyakorolta az operaáriákat az különösen bejött. (Amire emlékszem: O mio babbino caro, Lauretta áriája Puccini Gianni Schicchi-jéből és a Meszicsku na nyebi hlubokém, Dal a Holdhoz, Dvorák  Ruszalkájából, igazi slágerek.)  Ha nem vigyáz Kíra, még egészen nagyívű pályát is befuthat. :-) Komolyan, öröm volt látni-hallani.

Biri Gergely is szép alakítást nyújtott, Martin Luther Kingje komoly de nagyon emberi volt, a hangja is átjött.

Mudrák Mariann Lucy-nek, Coretta barátnőjének a szerepében autentikus külsejével, játékával és énekével ugyancsak élvezetes alakítást nyújtott. 

Érdekes, hogy bár az operai hangképzés nem előnyös a könnyűzenében, itt mégsem volt stílusidegen, inkább izgalmasnak tűnt. Persze az énekesek igyekeztek azért visszafogni a hang operai zengését. (Más példák a mai operaénekesek könnyűzenei teljesítményére: Peter Hofmann és Bogdan Mihai elképesztően jó produkciói.)

Egy kritikában olvastam, hogy nem kellett volna az erősítés, operaibb lett volna. Kíváncsi lennék, hogy - az operai stílust most elfogadva - át tudnák-e  énekelni a hangszeres kíséretet ebben a fajta zenében, ahol gyors rövid váltások vannak és nem lehet igazán kiereszteni a hangot. A biztos megoldás nyilvánvalóan a hang és mikrofon együtt.

Kovács István számomra az újabb hazai film és színjátszás élő legendájaként is állt a színpadon.  Nem okozott csalódást, mindazt kihozta Martin Luther szerepéből, amit lehetséges volt. Szenvedélyes volt és gyönyörűen beszélt. Igazi prédikátor volt.

Sárközi-Nagy Ilona a bárban üldögélő narrátorként ugyancsak szép beszédével tűnt ki, emellett laza volt és titokzatos. Táncbetéte meglepett, de nagyszerű volt. 

A kórus ezúttal az éneklés mellett komolyan táncolt is, csak gratulálni lehet nekik. 

A profi táncosok csillagos ötöst kapnak teljesítményükre, nagyon nagy szerepük volt abban, hogy az előadás sikerrel zárult. 

Mostanában - főleg az operában - sok olyan színpadképpel, díszlettel lehet találkozni, amelyek nem méltóak az adott előadáshoz, például fantáziátlanok vagy látszik rajtuk a túlzott takarékosság. Szerencsére a Lutherek színpadi díszlete kifejező és szép volt, ugyanakkor egyszerű és célszerű. (Bár nekem a jobb oldali ház mintha ismerős lett volna, talán a "Szerelmi bájitalból"? De könnyen lehet, hogy tévedek. Egyébként az esetleges újrahasznosítás sem lenne elítélendő, sőt.)

Az előadást Gemza Péter rendezte, itt látható a teljes szereposztás és stáblista. Kattintsunk ide az ajánló videóért.

Szünettel együtt mindössze 2 órás volt az előadás, de ez nem vált hátrányára. Az előadás végén vastaps köszöntötte a szereplőgárdát és elmondhatjuk, hogy egy, a maga módján tartalmas és színvonalas nyáresti élménnyel lettünk gazdagabbak. A témában rejlő elvontabb gondolatokról, kérdésekről majd máskor és talán ragtime nélkül.