Ez év április 9-én Ramón Vargas, a világhírű lírai tenor kizárólagos interjút adott Csepelyi Adriennek, a Népszabadság újságírójának. Ebben nagyon őszintén beszél az operával kapcsolatos problémákról is, elsősorban az énekes szemszögéből természetesen.
Jó darab idő eltelt azóta, a Népszabadság meg is szűnt, mégis írni akarok a témáról, mert foglalkoztat. (A Népszabadság online archívuma nem elérhető, de talán vannak könyvtárak, amelyek őrzik a napilapok megjelent példányait így azokban a teljes interjú is elolvasható.) Frissítés: a NOL archívuma egy napja elérhetővé vált. A hivatkozott interjú elolvasható itt.
Maestro Vargas egyik érdekes megállapítása a következő volt: "Manapság mindenki a szemével fülel: az a lényeg, hogy minél több fiatal, jóképű és csinos énekest lásson, még ha a hangjuk nem is áll készen a feladatra. Persze, Cso-cso-szán tizenöt éves volt, a Traviata Violettája tizenkilenc, Alfredo huszonegy. Nagy ritkán találni olyan huszonegy évest, aki képes egy közepes Alfredót énekelni. De egy huszonegy éves, jó Cso-cso-szán? Kizárt. Ennek ellenére tendencia, hogy a hang másodlagos, és ez tragikus."
Feltehetőleg azért zárta ki a mester a 21 éves Cso-Cso-Szán - a Pillangókisasszony - sikerességét, mert Puccini nagyon gazdag - és hangos - kíséretet írt a szerephez, a zenekart pedig csak gyakorlott hanggal lehet igazán "áténekelni". Különösen, ha az énekesnő - a szerephez illően - kicsiny és törékeny.
Maestro Vargas igazát újabban - sajnos - magamon, mint nézőn is tapasztalom. Nem is annyira fiatal, jóképű és csinos énekeseket szeretnék látni, inkább azt, hogy a külsejük fizikailag is illik a szerepükhöz. Egyre kevésbé vagyok megértő, egyre nehezebben fogadom el, hogy az ének és a színészi játék pótolja az odaillő külső hiányosságait. Különösen, hogy a színészi játékkal is sokszor vannak gondok. Hősi póz, szívre tett kezek és sokszor bizony semmi más. Illusztrációt látunk, nem alakítást, pláne nem az élő alakot. És akkor a telt, erőteljes hang kiadásával járó, önkéntelen mozgásokról még nem is beszéltünk. Soha ne nézz meg operai lemezfelvételt bemutató videót! :-)
Ha viszont az előadáson a szerephez illő külsejű, életkorú énekeseket vonultatnak fel, akkor nagy baj történhet. "Mostanában a fiatal énekesek azelőtt pusztítják el a hangjukat, hogy az akár csak elkezdene érni." - mondja Maestro Vargas. Alighanem igaza van. Ezért is borzadok el, ha - egészen szélsőséges esetként - egy-egy TV-s vetélkedőn csodakislányok (fiúknál a mutálást inkább megvárják) operát énekelnek.
Lehet, hogy az opera végül az eddig csak operafilmekből ismert módon fog fennmaradni? Más játszik és más énekel? Szinte látom magam előtt, amint az énekes a színpad sarkában énekel, a szerepét pedig, belőle kiválva, mintegy a lelkeként, profi prózai színész játssza. A végén együtt hajolnak meg. :-)
Vagy a rendezések csak a hangot fogják felhasználni, az egyéni alakításokat igyekeznek fölöslegessé, jelentéktelenné tenni, inkább a teljes látványra, színpadképre összpontosítva? Láttam például Otellót, ahol a nyitó jelenetben a győztes hadvezér nem az emberek fölé magasodva jelent meg fenségesen és énekelte el, hogy "Esultate! L'orgoglio musulmano sepolto è in mar" ("Örvendj népem, az oszmán gőgöt magába temette az ár"), hanem betipegett egy apró alak és egy gigantikus fal előtt kezdte el ezt énekelni, mely utóbbi telis-tele volt apró fülkékkel, azokban pedig a darabbeli ciprusi menekülttábor lakói szorongtak.
Esetleg eljön a mikrofonos operaéneklés korszaka? A hang "érésének" - a hangszín változása mellett - ugyanis központi eleme a hangerő, a terhelhetőség növekedése, tekintve, hogy az operaházakban a hagyomány tiltja a mikrofonba éneklést. Ha - mint a könnyű műfajokban - jöhet a mikrofon, megoldódik az életkor vs. hang probléma?
Az operaszínpad művészeinek, szakértőinek nyilván sok gondot okoz mindez és olykor sikerült válaszok is születnek.
Bemutatnám, hogy milyen az, amikor - legalábbis szerintem - valahogy minden összejön. Külső, játék, ének és az a bizonyos vonzódás ("chemistry") a szereplők között. Sok ilyenhez legyen szerencsénk. Jó szórakozást!
Mozart Don Giovanni c. operájából való a "La ci darem la mano" c. remekbe szabott kis szerelmi kettős. Ebben Don Giovanni (azaz Don Juan) igyekszik elcsábítani Zerlinát, a fiatal menyasszonyt egyenest az esküvőjéről. Ha sikerülne, ez lenne ám a nagy fegyvertény a nőcsábász számára. És láss csodát, Zerlina belemegy. Miért? Mert Giovanni jóképű, emellett gazdag és - homályosan ugyan, de - ő is házasságot ígér. Olyan - modern? - rendezés is van, ahol a siker titka egyszerűen az, hogy Zerlina kapatos.
A jelenetben Giovanni a házába akarja vinni Zerlinát, aki szabadkozik, ám végül enged. - No, de ezt már mégse! - kiáltunk fel mi, erkölcsös nézők, akárcsak egykori nagyon kulturált, de lokálpatrióta történelemtanárom a helyi focicsapat meccsén, amikor körülötte már mindenki bőszen húha-anyázott. S valóban, ezúttal mégsem sikerül Giovanninak. De ez már nincs benne a jelenetben!
Jó szórakozást továbbá az utolérhetetlen humorú Donna Anna témába vágó írásához, a (szexi) baritonról. :-)
