Vannak dalok, operaáriák, amelyeket nagyon férfiasnak, maszkulinnak gondol az ember. Nekem például ilyen Augustín Lara "Granada" c. dala vagy mondjuk Mascagni Parasztbecsületéből  a függöny mögötti "O Lola" ária. Ez utóbbi ária hallatszik   Zeffirelli híres operafilmjének  kezdő képsorai alatt, amikor Turiddu, a főhős felkel a láthatólag nagyon elégedett Lola ágyából és a párás tavaszi hajnalban ellovagol...  (Ha valaki esetleg nem emlékezne, Zeffirelli rendezte a klasszikus "Rómeó és Júlia" mozit is.)

Azután annál nagyobb meglepetés, amikor nőktől hallja az ember ezeket énekelni. Nem is rosszul, sőt... bár a kontextus olykor fura lehet.

Elina Garanca "Granada" előadása ugyanolyan szenvedélyes mint egy férfi énekesé. Ugyanúgy bedobja a magas hangot a végén, hogy közönségét kényeztesse.

Ha aztán az ember megnézi a Wikipédiában, látja, hogy az évtizedek során más női előadók is "nekiveselkedtek" a "Granada"-nak. Szóval mégsem kellett volna olyan nagy meglepőnek lennie. De nekem mégis az volt.

Összehasonlításul itt egy ugyancsak kiváló, s szerintem nagyon "férfias" produkció Carlos Alvarez baritontól. Tulajdonképpen ez is ritkaság, mivel a "Granada" hagyományosan a tenorok vadászterülete.

Az "O Lola"-n  tényleg nagyon elcsodálkoztam, amikor meghallottam Giovanna, egy alapvetően inkább könnyűzenei vagy "crossover" énekes előadásában. Tökéletes olaszos hangszínnel és stílusban énekli, mint egy balladát.

Összevetésül Al Bano hasonló stílusú, műfajában szintén kiváló előadása.

Ha érdekelne, ezt írtam (össze) korábban a "Granada"-hoz hasonló nápolyi dalokról.

A címet Karinthy Frigyes humoreszkjétől kölcsönöztem (bár laza az összefüggés). Arról szól, hogy egy férfi főnök mennyire másképp reagál a beosztottja viselkedésére attól függően, hogy az férfi vagy nő - miközben a beosztott pontosan ugyanazokat a mondatokat mondja. Vicces persze, mint Karinthy mindig, de mára sokat "haladt" a világ: ma a női beosztottat is ugyanúgy leteremtik.