A  Dehir kritikusa azzal kezdi, hogy kifejti, mennyire utálták az iskolában az éneket, mert rosszul tanították nekik. Nekem úgy látszik, szerencsém volt. Sohasem utáltam énekelni, kamaszkoromban sem, inkább próbálgattam, mennyire felnőtt már a hangom, mennyire mennek nekem a hallott/tanult áriák. Szegény Sarastro bizonyára kellemetlenül érezte néha magát azon a magasztos helyen, ahol erényes örök életét éli, annyiszor tönkretettem az áriáját. Amikor 14 évesen városi középiskolába kerültem, az első operaelőadásra még erőteljes tanári ráhatásra mentem el. Hogy meglegyen a kellő számú érdeklődő. Ámde akkor egy életre megfogott a műfaj. 

Mozart operája, a Figaro házassága került sorra a Csokonai Nemzeti Színházba váltott operabérletünkben. (Szerencsére észrevettük, hogy a szokásos hét órától eltérően, hatkor kezdődik az előadás. Jól jönne egy figyelmeztető email a színháztól minden bérletes előadás előtt, igazán nem jelenthet ma gondot.)

Az előadás a Co-Opera színházi vállalkozással szövetkezve jöhetett létre, ami azt is jelenti, hogy több színházba is elutazik a produkció. 

A Figaro házassága részletes tartalmát itt csak anyiban foglalom össze, hogy Susanna, a szobalány és Figaro, a komornyik összeházasodnak, de ehhez le kell szerelniük  "gazdájukat", a grófot, aki az első éjszaka jogán vagy anélkül, de maga is szeretne Susannához közel kerülni.  Ezért bonyolult cselszövényt eszelnek ki, szerepcserékkel, átöltözésekkel, melynek végén a gróf megszégyenülve döbben rá, hogy a saját felesége mekkora kincs és minden jóra fordul. Nem igazán vígopera, hanem az érzelmekről szóló történet, amelyet megpróbáltak a szerzői "feldobni", élvezhetővé, viccessé faragni. Sajnos nekem a történet humora "nem jött át/le", a fordulatok naivaknak és porosaknak tűntek. Az például, hogy Marcellina, a házvezetőnő Figarohoz akar hozzámenni, majd végül kiderül, hogy Figaro az ő saját fia -- itt egészen abszurd (ez nem görög sorsdráma). De a műben felbukkannak gyöngyszemek is, amikért talán megéri.

Szabó Máté rendező a fentiek ellenére jó előadást faragott a darabból, amennyiben látszott a gondosság, helyén volt a zene, a mozgás, a világítás, a díszlet egyszóval minden. A rendezői koncepció annyiban "átjött", hogy valóban nem volt ez csupán vígjáték, hanem felsejlett mögötte a menekülés az önkény elől, a tisztességes élet vágya.

Manapság minden pillanatban történnie kell a színpadon valaminek, nem lehet, hogy valaki "csak" énekeljen. Ez itt is így volt, ami néha abszurd dolgokhoz vezetett. Például a grófné lírai áriája közepette saját maga felrakosgatta a bútorokra a védőhuzatot. Pedig egy grófnő nyilvánvalóan nem csinál ilyet még szerelmi bánatában sem. Hiszen van egy seregnyi szobalánya. Ha a gróf a magánhadseregébe nevezi ki a csélcsap ifjú Cherubinot kapitánynak, akkor nyilván nem egy elszegényedett családról van szó.

A rendező mai bortermelő-kereskedő háttérbe helyezte a történetet, ám azért a színpadi segítőkön Mozart-korabeli paróka volt a mai munkaruha mellett. Egyéb kikacsintások is voltak, például a gróf fúróval akarta kinyitni a bezárt ajtót, előtte gondosan bedugta a hálózatba és  elolvasta a használati utasítást.

Egy dolgot feltétlenül a rendező javára írnék: nem vettem észre belerendezett ízléstelen poént. Sajnos, ez ma már nem magától értetődő, a mű mindenáron való "eladása" néha fura/csúnya dolgokat szül.

Almaviva gróf Haja Zsolt volt, az Operaház baritonja, aki Debrecenből indult. Jó  megjelenésű énekes, és az előadásban, úgy tűnt, ezt ki is emelték. Viccelődve mondhatnám, hogy egy pillanatra megijedtem, mi lesz az előadással, ha Susannának mégis megtetszik. :-) Színészi alakítása élvezetes volt, talán lehetett volna olykor még keményebb, még "kényúribb". (Hogy annál nagyobbat bukjon.) Szép színű baritonját ugyanakkor öröm hallgatni. Egyik nagy mulasztásom, hogy még nem hallottam élőben valamelyik "kemény" drámai szerepében, hogy teljesebb képet alakíthassak ki énekesi fejlődéséről. (Alighanem én is tenorközpontúbb vagyok, mint talán kellene.) 

Rosina grófnő Rendes Ágnes volt, szép pillanatokkal ajándékozott meg bennünket színészileg és énekben is. A gróf hű és szomorú  feleségeként teljesen hihető volt. Érdekes mondata volt, hogy nem is tudta, hogy ilyen vonzó, amikor szembesült Cherubino érzelmeivel.

Suzannát, a szobalányt Keszei Bori alakította. Nekem tetszett a színészi teljesítménye, jól komédiázott a szó nemes értelmében, de komoly mondanivalója is volt. A megbízható, szép hangú éneken túl vokális pluszt is kaptunk tőle, főleg a vége felé.

Figaro Kiss András volt, élvezetes színészi alakítást nyújtott. Hangja jelentős, de - ha maximalista akarok lenni - néha kissé egyenetlennek találtam az éneklését. Gazdag szereptárát megismerve várom az újabb találkozást egy drámaibb műben.

Számomra az est fénypontja Cherubino volt, a női nembe, de főleg a grófnőbe szerelmes ifjú apród. Akit - a grófnő kivételével - alighanem viszont is szerettek a nők. Kálnay Zsófia afféle laza, golfsapkás srácot formált a figurából. Kevés színésznő tud fiút/férfit alakítani, legtöbbször túl nőiesek maradnak. Nem így Kálnay, aki teljesen hiteles volt. A nőisége annyiban szűrődött át, hogy - amint kell - nagyon jóképű srác lett belőle. (Legalábbis azt hiszem, amennyire képes vagyok férfiként női szemmel látni. :-) ) Engem a fiatal Zac Efronra emlékeztetett.  Ám nemcsak férfit formált meg általában, hanem közülük éppenséggel a Cherubino nevűt. Az "Asszonyok, lányok" áriában megmutatta, miért is nyert Simándy-énekversenyt és nemcsak hangilag-technikailag. Az előadása megrendítő kellett hogy legyen mindazok számára, akiknek még rémlik szerelmes fiatalkoruk. Tökéletesen kifejezte a szerelem és vágy által "letaglózott" ifjú lélek örömét és szenvedését. Bravo. Igaz, az elismerésben osztoznia kell Mozart mesterrel is. :-) 

Megemlítjük még a debreceni operajátszás legendás alakjait, Bódi Mariannát és Wagner Lajost, akik korántsem voltak önmaguk emlékművei a színpadon, hanem versenyképesen alkították Marcellinát és Bartolot.

Ugyancsak örömmel láttuk a régi időkből Böjte Sándort Don Curzio szerepében. 

Nagy Kíra, ezúttal kisebb szerepben,  lendületesen alakította a szerelmes és céltudatos Barbarinát.

Biri Gergelyt legutóbb ragtime-operában és daliás római tisztként láttuk, most a "sumák" Basiliot formálta meg kiválóan.

Antonio, a kertész figyelemre méltóan szólalt meg Udvarhelyi Péter hangján.

Somogyi-Tóth Dániel vezetésével a zenekar jól szolgálta az előadást, a Gyülvészi Péter vezette kórus szintén. 

Khell Csörsz díszlete alkalmazkodott a rendezői borász-koncenpcióhoz, egyszerű, célszerű, de hatásos volt. Benedek Mari jelmezei ízlésesek voltak, a gróf és a grófnő ruhája különösen tetszett, nagyban hozzájárult az alakok megformálásához.

Itt megtaláljuk a teljes közreműkődő gárdát.

Az előadás magyar nyelvű volt, így sokkal könnyebb megjegyezni és dudorászni a slágereket úm. "Most pedig vége a szép időknek, Tarara tarara tararara..." vagy "Asszonyok, lányok, Hmhmhmhmhmhm". De sajnos olykor nem ártana az eredeti nyelvű előadásokon megismert feliratozás. Nem megy ki a fejemből valamelyik szakértő mondása, hogy a helyes énektechnika az érthető szövegmondást is biztosítja.

Bár nívós előadások születtek, én mégsem vagyok meggyőződve arról, hogy az Ory grófjával és a Figaro házasságával jelzett vígjátéki vonulat hosszabb távon jó választás. Olyan érzésem van, hogy a régi művek új életre keltése fölöslegesen sok munkát igényel. Úgy tűnik, hasonlót fejteget a Haon kritikusa is.

Az én kívánságlistámon többek között "A Nyugat lánya" szerepel, s a  "Gianni Schicchi", benne az óriási sláger "O mio babbino caro"-val, amelyet - hála a televíziós vetélkedőknek - már mindenki ismer és szeret. S ha frivolitás kell, jöhetne a "A rózsalovag", amely megható és meglepően modern is. Persze nem tudom, a feltételei megteremthetők-e. Csajkovszkij "Jevgenyij Anyegin"-je is érdekelne. Vagy választhatnánk a XVIII. századból Gluck Orfeusz és Euridiké  c. művét is, óriási "slágerekkel". Hátha  Kálnay Zsófia be tudná szorítani a naptárába a címszerepet. Vagy hallottunk már kontratenort (mostanában) a debreceni operaszínpadon?

Világos természetesen, hogy sok tényező határozza meg, hogy mikor, hol és mi kerül színre. 

A fenti megjegyzések és ötletelés mellett is a "Figaro házassága"  profi munka, jó szórakozás volt. Ha kicsit hosszú is, érdemes megnézni, ha lesz még rá alkalom.