Február 3-án családi látogatásra utaztunk a nejemmel Pestre, s már korábban úgy döntöttünk, hogy este emellett megnézzük Puccini Pillangókisasszony c. operáját az Erkel Színházban.

Minimalista díszletek között ugyan, de szerintem hagyományos előadást láttunk. Az első felvonás második felétől kezdve a fiatalok magukra maradtak a színpadon, s látnunk kellett volna, hogyan szövődik közöttük szerelem, hogyan ébred fel s növekszik percről percre a vágy. Sajnos én ezt ezen az estén nem láttam, csupán ilyesmire utaló - vagy inkább ilyesmit szemléltető - mozdulatokat és arckifejezéseket, szigorúan az illendőség határain belül. A két szerelmes között nem működött a kémia.

A továbbiakban, mint tudjuk, Pinkerton hadnagy lelép, s Cso-Cso-Szán elkezdi várni őt, talán szerelemből, talán makacsságból, miközben maga is tudja, hogy veszett fejsze nyele... Nagyon elege lett a japán életből, amerikai asszonnyá szeretne átlényegülni. Nevessenek ki, de én - miközben igyekeztem átérezni Cso-Szo-Szán tragikumát - a reménytelen kérőt,  Yamadori herceget tudtam leginkább megérteni.

Meglepően széles skálán mozogtak az énekesek hangerő és hangminőség tekintetében. Volt aki folyamatosan sokkal hangosabb volt a többieknél - és talán a kelleténél is -, volt, kisebb szerepben, olyan is, akit szinte hallani sem lehetett.

Ének tekintetében Cso-Cso-Szán egyértelműen kiemelkedett a mezőnyből, ha csak azt nézzük, bárkivel versenyre kelhetne ma a világban. Az "Un bel di vedremo" ("Lásd, egy szép nap végre") is gyönyörűen sikerült. Viszont számomra színészileg nem tudta megjeleníteni Cso-Cso-Szánt, pedig természetesen mindent megtett, amit ilyenkor szoktak. Tetszett még Suzuki, a szolgáló énekteljesítménye is.

A korrekt ének mellett Pinkertontól is lehetett hallani olykor impozáns hangokat. (Az énekes hangja egyébként nagyon szép színű.) A szerelmi kettős végén bátran bevállalta a magas záróhangot a szopránnal együtt, de adott esetben lehetne egyeztetni, meddig is kell azt kitartani.

Az "Addio fiorito asil" ("Ég áldjon, virágos ház"), azaz Pinkerton búcsúáriája hordozott hatásos elemeket, elhittem, hogy immár egész életében nem hagyja nyugodni, amit tett vagy inkább ami történt. De zeneileg és egyébként is, lehetett volna súlyosabb. Igaz, menekült onnan Pinkerton, de talán ennyire nem kellett volna.

A zümmögő kórus nagyon tisztának tűnt, pedig a végén - a felvételek tanúsága szerint - a kórusok általában igencsak megszenvednek a magas hanggal, jó, hogy van a jótékonyan takaró hegedűszólam. Úgy döntöttem, ez egy magas színvonalú kórus volt, letranszformálásról pedig nem lehet szó.

A jelmezek olykor nagyon előnytelenek voltak. Ezt először az egyébként sokkal megengedőbb feleségem kifogásolta, aki jobban átérzi, milyen az, ha egy ember, pláne egy nő nem a helyzethez illő, legjobb formájában jelenik meg. Kérdés persze, hogy a jelmeztervezőnek volt-e módja konkrétan ezekre a szereplőkre tervezni.

Nem éreztem, hogy a rendezésnek lett volna különösebb mondanivalója az ének illusztrálásán kívül. Persze lehet, hogy csak én voltam rá süket. Muszáj egyébként valódi  gyerekeket a színpadra rendelni ilyen késői órán? Nem lehetne a kisgyermeket másképp megjeleníteni?

Végül is, azonban, alapvetően minden korrekt volt és a közönség hálásan és hosszan tapsolt. Kérdés, hogy pusztán ezért az előadásért érdemes lett volna-e mondjuk Debrecenből felutazni. (Az Erkelt, felújításakor nyilatkozva, az Opera igazgatója a vidékieknek is szánta.)

Más levelem majd szebb lesz, s vidám.

Cso-Cso Szán: Sümegi Eszter; Szuzuki: Ulbrich Andrea; Kate: Zavaros Eszter; Pinkerton: László Boldizsár; Sharpless: Szemerédy Károly; Goro: Kiss Tivadar; Yamadori: Szerekován János; A szerzetes nagybácsi (Bonzo): Egri Sándor; Császári biztos: Németh Gábor.

Karmester: Kocsár Balázs; rendező: Kerényi Miklós Gábor; díszlettervező: Kentaur; jelmeztervező: Vágvölgyi Ilona; magyar nyelvű feliratok: Kenesey Judit; karigazgató: Strausz Kálmán.