Május 31-én a feleségemmel együtt megnéztük a Magyar Állami Operaházban Richard Strauss Az árnyék nélküli asszony c. operáját.
Az utóbbi években ritkábban jártunk Budapesten, így az oda- és visszautazással, budapesti szállással együtt kis kaland is volt az egész. No meg rohanás is, hiszen nem sok időnk volt, előtte, utána várt ránk a munka. De megérte éspedig elsősorban az előadás miatt.
Az Operaház Richard Strauss műveiből egyfajta ünnepi előadássorozatot szervezett, ennek egyik előadása volt "Az árnyék nélküli asszony". Szerencsénk volt, hogy erre eljuthattunk - Strauss nagy becsben tartotta ezt az operáját de - amennyire tudom - mégsem játsszák olyan gyakran, mint más operáit.
A mű egyfajta "fantasy", egyszerre játszódik a szellemvilágban (vagy tündérvilágban) és az emberek világában. Nevezetesen a szellemvilág fejedelmének leánya szerelembe esik a nagy hatalmú, de ember császárral és hozzámegy feleségül. Annyira azonban nem válik emberré - nővé - , hogy az érzelmeken túl gyermeket is képes legyen szülni. Ez a műben úgy jelenik meg - bizonyára valamilyen mondai, irodalmi, népi előzmény nyomán -, hogy nincs árnyéka. A rajta zsarnokoskodó dajkája irányításával - a szellemvilág bosszújától tartva - másként elérhetetlen álmokat, javakat kínál fel egy szegény ember-feleségnek, így próbálja megszerezni tőle cserébe az "árnyékát", a gyermekszülés képességét. Messzire elmegy, de végül visszariad attól, hogy tönkretegye az emberpárt, így megbocsátást nyer és képességet a szülésre; az ember-házaspár kapcsolata pedig rendbejön: a magát elhanyagoltnak érző, zsémbes, gyermektelen fiatal asszony becsülni kezdi érett, higgadt, keményen dolgozó férjét, aki viszont jobban megérti felesége vágyait; gyermekük bizonyára nemsokára megfogan és boldogok lesznek. Részletesebben itt olvasható.
Az előadáson egyszerre láttuk a színpadon történteket a színpad felett futó több videóval. Az utóbbiakon közelképek és a színpadot kiegészítő képsorok futottak. Például, amikor az ember-feleséget egy csábító ifjúval megkörnyékezték, a színpadon csak énekeltek ilyesmiről, de videón egy meztelen férfi lépett oda a nőhöz, talán, mint gondolat, talán, mint valóság. S persze mindezek fölött ott futott a magyar szöveg, hiszen németül énekeltek.
Richard Strauss a XIX. - XX. sz. zeneszerző zsenije volt. Ha egyszerűen kell jellemezni, nekem az operazenéje legtöbbször - de nem mindig - Wagnerbe oltott modern elemekből áll. Úgy vélem, hogy szinte minden operájában van valami fura, félresikerültnek tűnő vagy végtelenül egyéni, amely sajátosan elegyedik fenséges, megrendítő vagy éppen bensőségesen őszinte momentumokkal. Zeneileg lényegében ezt hozta számomra a látott előadás is. Meglepő pszichológiai mélységeket próbált azonban feltárni, ami persze - ha belegondolunk - nem csoda attól, akinek egy időben programja volt a gondolatok (nem érzések!) zenei leírása.
A rendezés kerek, átgondolt munkának tűnt, az aktualizálás csak elfogadható mértéket öltött. Az utóbbi leginkább látható eleme egy órási traktorkerék volt, amelyet a szereplők - a kemény munka szimbólumaként - össze-vissza görgettek a színpadon.
Igazán jól - Straussnak és a rendezésnek is - talán az emberpár konfliktusainak ábrázolása sikerült. Amikor a házaspár lefekszik aludni egymás mellé, de mégsem értik és érik el egymást; amikor a hívó kézmozdulat megszakad, s a zene révén érezzük a lelküket, az egymást vádoló tehetetlenséget a magánytól való félelemmel vegyülve - a gyakorló házasember ilyenkor azért egy kissé elgondolkodik...
Az énekesek - igazi sztárszereposztás - nagyon jól teljesítettek, pedig Strauss zenéjét és zenekarát túlénekelni már önmagában is teljesítmény. Az emberpárt alakítók (Rálik Szilvia és Heiko Trinsinger) különösen tetszettek. Szinte hihetetlen, hogy Trinsingernek - másokhoz képest - alig van nyoma ( árnyéka?) az interneten.
A díszleteket kissé egysíkúnak és nyomasztónak, de stílusosnak találtam. Kötelező megemlíteni, hogy amikor arról énekeltek, hogy a nőnek nincs árnyéka, akkor persze - ahogyan én láttam - fizikailag volt, a több lámpa miatt talán több is. Csak valahogy nem volt kedve az embernek nevetni ezen...
Sajnos, nekem több jelmez nem jött be, így például a császáré, a sólyomé és a szellemek hírnökéé. Node ízlések és pofonok...
Összességében nagyszabású előadást láttunk, amely szerintem méltó volt Strauss emlékéhez és az Operaházhoz is.
Karmester: Halász Péter, rendező: Szikora János, a császár: Kovácsházi István (tenor), császárné: Sümegi Eszter (szoprán), dajka: Komlósi Ildikó (mezzo), Barak, kelmefestő: Heiko Trinsinger (bariton), Barak felesége: Rálik Szilvia (szoprán), díszlettervező: Horesnyi Balázs, jelmeztervező: Zoób Kati, karigazgató: Szabó-Sipos Máté.
Ezúttal kisebb szerepekben, de örömmel láttuk viszont hajdani debreceni énekeseinket, Haja Zsoltot (bariton) és Balczó Pétert (tenor).
Jórészt operaházi ajándékutalványokkal fizettünk a jegyekért, amelyeket egy születésnap alkalmából családunktól kaptunk. Tudták, mivel lehet "kimozdítani" bennünket. Köszönjük nekik.
Itt az opera előzetes videója, amely szemléleti a fentieket. Itt pedig a rendező vall elképzeléseiről. Egy külföldi előadás előzetese.
A császár sólyma kicsi, de fontos szerepet játszik a történetben. Elvész majd megkerül és ebben a részletben a császárt titokban felesége nyomára vezeti - a császár szomorú s dühös, mert hűtlennek véli az asszonyt.
Továbbiak Richard Straussról, ahogyan én látom:
Operazóna - Salome és a hétfátyoltánc
Melyik az az Olvasó kedvenc Strauss-operája? Miért?
