Az opera zenedráma, a muzsika, az ének a legfontosabb benne. Ugyanakkor színpadi műfaj lévén, cselekmény, szereplők, jellemek, is vannak benne, tehát meg is kell rendezni a művet.
Az opera értelmezése, az üzenetének továbítására szolgáló eszközök megválasztása, a látvány megtervezése - egyszóval a mű színpadra állítása szuverén művészi döntések sorozata. Ebbe elvileg nem szabad(na) beleszólni.
Az éneklés és a zene miatt az operák megrendezése mégis különleges feladat. Mire kell vigyázni egy opera rendezésekor?
Tekintettel kell lenni az éneklés sajátosságaira. Például nem szabad(na) az énekeseket kicsavart pózokba, lehetetlen jelmezekbe kényszeríteni, amelyekben nem tudnak az éneklésre koncentrálni vagy éppenséggel fizikailag sem tudnak énekelni, mert összeszorul a tüdejük, gátolt a rekeszizmuk mozgása stb. Mindazonáltal egyre több az ülve, sőt fekve éneklő énekes. Megfigyelhető azonban, hogy az ária kényesebb részeinél szinte mindig felállnak, hacsak nem haldokolnak éppen. :-)
Nem szabad a színpadon túl sokat füstölni, gyertyát, fáklyát mértéktelenül gyújtogatni, mert az énekesek torkát marni kezdi a füst és "beleköhögnek" az áriáikba. Láttam már olyat, hogy egy egyébként nagyon szépen énekelt "Hazám, hazám" ária esett áldozatul a színpadi füstnek.
A színházakat igyekeztek úgy építeni, hogy az akusztikájuk lehetőség szerint jó legyen, a színpadról a hang jó hatásfokkal jusson el a nézőtérre. Van azonban olyan díszlet, amivel az akusztikát teljesen tönkre lehet tenni és az énekes többé nem lesz (jól) hallható. Továbbá, legyen bármilyen indokolt a cselekmény szempontjából, nem szabad(na) énekest a színpad hátuljába vagy rossz akusztikájú pontjába állítani, hiszen ott hiába énekel, ugyancsak nem hallható jól.
Marcelo Alvarez, a neves lírai tenor mondja egy interjúban - félig viccesen - egyik rendezőjéről, hogy az apja híres tenor volt, tehát ő maga (a rendező) pontosan tudja, mit nem szeretnek a tenorok; nos, ezeket mind megpróbálta vele, Alvarezzel szemben érvényesíteni. De mert a rendező gentleman is, sikerült vele egyezséget kötni, s végül minden rendben ment.
Alaposan át kell gondolni, milyen színészi játékot várunk az énekesektől. Sokaknak ez nem erős oldaluk, az éneklés amúgy is kimerítő, viszont a zene és az ének maga is sugall, jellemez, elmesél.
A színpadi helyzet és cselekmény lehetőleg legyen összhangban az áriák szövegével. Például, ha az énekes azt énekli, hogy "szoríts erősen", a partnere ne legyen tőle több méterre. Apróság, de láttam már ilyet mai, elvont rendezésben. Ne feledjük a régi igazságot: a fenségest és a nevetségest csak egy hajszál választja el egymástól.
Persze, mindez akkor, ha az énekes tudja a szövegét. A kiváló bariton, Sólyom Nagy Sándor önéletrajzi könyvében (1) olvasom, hogy egykori énektanára, maga is híres énekes szerint: "Fiam, amíg fallala van a világon, addig nincs baj!". Igaz, ma már egyre kevesebbszer énekelnek magyarul - viszont a magyar szöveget kivetítik a színpad fölé!
Az előbb említett interjúban is elhangzik az elv (a kérdező részéről), hogy lehetőleg ne dolgozz az operában gyerekekkel és állatokkal, mert bajt okoznak. Persze más okokból és másféle bajt. Csakhogy, sok operában, például a Bohéméletben, érdemi szerepet játszanak a gyerekek - motiválásuk, serkentésük, ugyanakkor kímélésük nem egyszerű feladat.
Mario Del Monaco, a közelmúlt híres hőstenorja az önéletrajzi könyvében (2) élvezetesen ír az "állati" balesetekről. Például, amikor a szabadtéri Aidában a színpadra vitt teve (Egyiptom!) a hangos zene hatására (vagy csak úgy, szükségből) vizelni kezdett, a sárga áradat pedig - mint a szerző írja - "habosan csurrant" a súgólyuk felé, elöntéssel fenyegetve a végül is elmenekülő súgót...
Szokás mondani, hogy a zenéből kiindulva kell megrendezni egy operát. Ez valószínűleg igaz, ehhez azonban a rendezőnek zenei oldalról is jól kell ismernie az operát és/vagy nagyon szorosan együtt kell működnie a karmesterrel. Nézőként mégis úgy tűnik, hogy az operarendezők egy része inkább prózai műként kezeli az operát, koncepciót alkot, látványt tervez és versenyre kel a zenével.
Itt van példaként a következő videó Gounod: Faust c. operájából, amelyen - korábban már láttuk - Faust énekli cavatináját szerelme, Margit házánál, arról, hogy milyen kedves neki e hely, ahol Margit kislányből igéző nővé cseperedett. Faust persze már eladta lelkét az ördögnek az örök fiatalság fejében, tudjuk már, hogy nem szabadulhat, de ezt a gyönyörű áriát az átlagos néző szereti fellélegezve, mindenről elfeledkezve hallgatni, mintegy elképzelve, hogyan is történhetett volna, ha az ördög nem jön közbe...
Ám az előadás rendezője "odaszervezett" egy csontváz-hegedűst is a színpadra, kihasználva, hogy a cavatina zenei kísérete szép hegedűszólókat tartalmaz. E csúfondáros, szakadt csontváz-hegedűs mindig emlékeztet bennünket, mit tett Faust, s mi lehet e szerelem jövője. Dramaturgiai szempontból óriási ötlet! Mégis szeretném az olvasó véleményét hallani, vajon mennyire tudja így élvezni az áriát.
Tehát az operában nem árt óvatosnak lenni. Ezzel együtt ma már nekem is van egy kis hiányérzetem, ha egy operát "csak úgy", klasszikusan, korhű jelmezekben, realisztikus díszletek között játszanak el. Sokakkal együtt "valami mást" (is) várok, s a rendezők nyilván tisztában vannak az ilyesféle várakozásokkal. Ma egyre több az így-úgy formabontó előadás.
David McVicar és Luc Bondy jellegzetesen olyan operarendezők a nemzetközi operavilágban, akik - kétségtelen tehetségük mellett - olykor alaposan felkavarják az állóvizet.
Néhány éve, a hírneves londoni Covent Garden operaházban McVicar - úgy tűnik - csaknem szó szerint vette az orgiát Verdi Rigoletto c. operájának hercegi udvarában. Ezen a videón láthatunk valamit ebből is. Egyébként Marcelo Alvarez, a mantuai herceg, a Sok a szép nő ("Questa o quella", "This woman or that one") c. híres áriát énekli - kezdetben ülve! Arról énekel, hogy mindegy neki, ez a nő vagy az, ma ezt szereti, holnap meg azt - a szívét nem adja senkinek; a szív zsarnok, mindig újat keres, s ha nem vagy szabad, nem is szerethetsz igazán. Érdemes elolvasni egy-két kritikát is, például ezeket: egyik és másik. A teljesebb képhez megpróbálhatunk más kritikákat is keresni.
Ugyancsak a Covent Gardenben McVicar - a híradások és kritikák alapján - nemrég olyan Aidát állított színpadra, amelyből eltűnt Egyiptom és a történet egy általános törzsi társadalomba helyeződött át - a tenor főszereplő, Marcelo Alvarez hasonlata szerint "Csillagkapu" stílusban. (Csillagkapu (Stargate): neves fantasztikus TV-sorozat, amelyben a földlakók különös, elmaradt civilizációkat látogatnak meg.) És persze, megjelent a színpadon a (rituális) meztelenség, tánc és áldozat. Egy kritikából: "Perhaps the people who booed objected to the lesbian orgy, or the intercourse between ten women and one man, or the ritual murder of men by women who have just embraced them. Any one of these things may seem over the top, but they fit the visceral energy of this production, whose integrity allows the singers to give their utmost." A teljesebb kép érdekében javaslom ezt a kritikagyűjteményt, képek is vannak az előadásról.
Az amerikai nézők egy részének - a híradások, kritikák szerint - megdöbbenést okozott Luc Bondy Tosca-rendezése a new yorki Metropolitan Operában. Mert Cavaradossi fedetlen keblű nőt festett; mert Tosca - a klasszikus rendezésekben határozott és méltóságteljes nő -, Scarpia megölése után megpróbál kiugrani az ablakon, majd meggondolja magát és tanácstalanul kuporog a tetem mellett; mert Scarpia nem fenségesen félelmetes zsarnok, hanem egy kisszerű diktátor, aki ízléstelen otthonában prostikkal szórakozik stb... Ugyanakkor a rendezés gondolatgazdagságát, maiságát, művészi mivoltát senki sem tagadhatta.
Ezen a videón megnézhetjük, kit-mit fest Cavaradossi, a festő az előbbi előadásban. De talán fontosabb, amit énekel: Egy női arc bűbáját látom ("Recondita armonia"). A híres ária arról szól, hogy bár Cavaradossi szerelme, Tosca, fekete hajú és szemű, a képen pedig szőke, kék szemű szépség alakul, a művész képzeletében harmóniában olvad össze a kettő; de a festő csak Toscát szereti.
Következik a 2. rész.
(1) Sólyom Nagy Sándor: Gyökerek, ágak, levelek, Holnap Kiadó, Budapest 1998
(2) Mario Del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Bpudapest 1984
