Sok van, mi csodálatos, de az emberi hangnál nincs semmi csodálatosabb! Mondja az operakedvelő, habozás nélkül kifacsarva az eredeti mondást. :-)
De tényleg. Voltak, vannak négy oktávos énekesek, Yma Sumac például vagy akár Zámbó Jimmy. No meg vannak a torok- vagy dorombénekesek, akik egymagukban, egyszerre több szólamot nyomnak, ha jól tudom, s ez már például Feynman, a Nobel-díjas fizikus érdeklődését is felkeltette.
A józan operaéletben már az is érdekes, ha valamelyik énekes hangfajt vált vagy több hangfajban is énekel.
Ismeretes például, hogy Környei Béla, a nagy magyar tenor, remek bariton is volt, sőt basszusként kezdte. Ezzel ellentétes pályát járt be Székely Mihály, a nagy basszista, aki első fontos meghallgatásán Leoncavallo Mattinatá-ját énekelte, eredeti tenorfekvésben, magas á-val.
A régi időkről a dolgok természete miatt kevés technikailag élvezhető felvétel maradhatott fenn, a művészek "átalakulásáról" meg talán annál is kevesebb.
De milyen jó, hogy egyes mai művészek szeretik részletekbe menően dokumentálni magukat a nagyközönség számára is! Rendkívül érdekes és tanulságos Bogdan Mihai videója, amelyen a nemzetközi szintű (én is nagyon kedvelem) tenor megörökítette, hogyan lett fiatal baritonból végül tenor. És talán nem is a leghősiesebb hangfajta, mint esetleg várnánk. Én legalábbis nem hallok sok baritonális, hősi, helden-színezetet az egyébként kitűnő hangjában. Itt egy gyönyörű, magas fekvésű, ékítményes tenorszólamban remekel. Itt pedig a videó, amelyet pályafutása első 10 évéről készített.Ebben is kitér "átváltozására".
Mirella Freni, az egykori csodás szoprán kellett ahhoz, hogy jól hallja a hangot (hangszínt) és tenort csináljon belőle. Azt hiszem, sokan vagyunk mégis, akik - ha tenort csinálni nem is tudunk - , azt halljuk, hogy Mihai nem volt valami csodás bariton. Akkor sem, ha a bariton hang később érik meg igazán.
Szóval innen a "Mélyből magasba" cím. Ma már mondhatjuk, a karrierre is vonatkozik. Az eggyel korábbi posztomban Bogdan Mihai - már mint tenor - énekli a gyönyörű, de szörnyen nehéz "Di rigori armato..." tenor szerenádot Richard Strauss Rózsalovagjából.
A tenorok olykor panaszkodnak, ha nehéz a magasság: baritonnak érzik magukat, speciális, baritonális Wagner-szerepekre vágynak. De csak addig, míg a hangképzés eredményt nem hozott. Utána már nem adnák a megszerzett, szárnyaló magasságot. Erről vall "Bánk bán elmondja" c. könyvében (Zeneműkiadó, Budapest 1983) Simándy József is.
Egyes - amúgy komoly - tenorok meg éppen kísértésbe esnek, hogy magas - nekik persze inkább mély - bariton szerepeket is elénekeljenek. Gondolják, ha kibírják a mély fekvést, akkor már jó is a teljesítmény. Pedig a bariton hang csodája nem ennyi. Más szín, más technika, más hozzáállás és mondanivaló. Nem minden tenor Környei Béla, legyen egyébként akármilyen neves is. Hogy őszinte legyek, nekem egyszerűen szörnyű egy alkalmatlanul, "tenorosan" képzett, színtelen mély hangot hallgatni...
Csak hallgassuk meg a közelmúltban elhunyt csúcsbariton Nicolae Herlea néhány felvételét, akár a könnyed O sole miot. Vagy mondjuk Rod Gilfryt ebben a világbajnoki Don Giovanni-részletben: Don Giovanni, azaz Don Juan, megpróbálja elcsábítani Zerlinát, aki menyasszony és percek választják el az esküvőjétől. S nem rajta múlik, hogy "megmenekül"...
De szabad-e ennyit tudálékoskodni annak, aki rockszínpadon énekelgetett, klasszikusat pedig csak a fürdőszobában (vagy a jól visszhangzó egyetemi laborban)? Annál többet hallgatott persze, mindenféléket.
Azért most gyorsan abbahagyom, s várom a bölcs reakciókat.