Ebben a plágiumról harsogó világban az ember önkéntelenül felkapja a fejét, amikor meg szeretné hallgatni kedvenc tenoráriáját, a "Di rigori armato il seno" kezdetűt, s a Youtube nem a Richard Strauss-félét hozza elő, amit várt volna. Hanem valami régi, ma szemmel nézve merev,  kényszeredett barokkszerű áriát, amelyet egy nő énekel.

No és kiderül, hogy a "Di rigori armato" eme változata Jean Baptiste Lully "Ballet des nations" c. művéből való, amely Molière "Le Bourgeois Gentilhomme" (Az úrhatnám polgár) c. művéhez íródott.

Ráadásul a dallam más ugyan, hanem a szöveg - fül után legalábbis - szinte teljesen ugyanaz, mint  ami Richard Strauss "Der Rosenkavalier" (A rózsalovag) c. munkájában szerepel. Az utóbbi szövegkönyvét Hugo von Hofmannsthal írta, nos akkor mi is történt? Strauss a bűnös vagy Hofmannsthal? Vagy valami furcsa viccel a színrevivők a későbbi szöveget vetítették vissza a korai áriára?

Hát ez az a pont, ahol a magamfajta amatőr nyomozó, ráadásul nem is bölcsész feladja, különösen, hogy számomra az opera elsősorban zene és csak utána bármi más. Mellesleg jegyzem meg, olvasok olyan operablogot, ahol éppen az ellenkezőjét érzem.

Szóval nem kétlem, megvan annak a józan magyarázata, hogyan került Lully-Molière művéből az ária szövege Richard Strauss és Hofmannsthal művébe avagy milyen harmadik forrásból vette mindkettő. Talán lesz olyan olvasó/kommentelő, aki engem kikacagva ismerteti a nyilvánvalót és amúgy közismertet.

De lényeg a lényeg: hallgassuk meg először a Strauss-féle tenoráriát, hiszen olyan gyönyörű. A még ma is szép - fiatal fiú szeretőt tartó - marsallné, bécsi palotájában fogadást tart. Az egyik hódolója által küldött olasz énekes szerenádként elénekli neki az operairodalom egyik legszebb és legnehezebb tenoráriáját. A "Di rigori armato il seno" szabadon arról szól, hogy azt hittem szívem ellenáll, de ugyan milyen jégcsap állhatna ellent a szerelem tüzes nyilának? Egy nagyon fura rendezésben itt láthatjuk-hallhatjuk.

És hallhatólag ugyanaz a tartalom régebbről, Lully-Molière művéből. Ez sem rossz - a szerelem örök -, csak teljesen más, ma már inkább  ínyenceknek való. Bár Lullyról hallottam, felteszem, hogy jól csak a profi zenetudósok és a nagyon elszánt műkedvelők ismerik manapság. Ami nem értékítélet. Itt olvasható egy kis plusz információ.

Korábban persze már "megverseltem" kedvencemet, Richard Strausst ebben a blogban, lásd a "Richard Strauss a meglepi" c. bejegyzést vagy a kulcsszavak jegyzékét.

Hát, újabb impulzus: előre a múltba, az opera korai éveihez. Jövel - de úgy igazán - Lully, Grétry, Gluck!

Hogy volt ez kedves Olvasó?