Annak idején jó volt havi 90 rubel ösztöndíjjal a Szovjetunióban tartózkodni nyelvtanfolyam, szakmai gyakorlat és hasonló célokból. Az ember gazdagnak érezhette magát, s velem ez igazán kevésszer fordult elő eddigi életem során.

Különösen a kulturális javak voltak olcsók, könyvet, hanglemezt szinte bagatell áron lehetett venni. Hogy ezt esetleg más társadalmi csoportok kárára érték el - akkoriban nem gondolkodtam ilyesmin.

Megvettem Gluck Orfeusz és Eurüdiké c. operájának egy lemezfelvételét is - Orfej I Evrigyike, állt a borítón ékes cirill betűkel. Hazahoztam és eszem ágában sem volt meghallgatni, míg végül a bakelitlemezek kimentek a divatból és az egész cucc eltűnt valahová.

Nemrég azonban édesanyám rávett, hogy olvassam el kedvenc könyvét, Berlioz regényes élettörténetét. Ebből kiderült, hogy az ifjú Berlioz szerette és nagyra becsülte Gluck munkáit. A következő napon pedig a Bartók rádióban éppen Gluck Orfeusz és Eurüdikéjéből adtak egy részletet. Éreztem, hogy neki kell veselkednem, bármennyire is ódzkodom ezektől a korai, XIX. század előtti operáktól.

Szerencsére a DVD-n rögzített magyar előadás zseniálisan oldotta meg a gondokat: Gluck korabeli előadást imitált, ugyanakkor a hosszadalmasnak tűnő zenekari betéteket óvatosan modern, pantomimmal kevert táncokkal, balettel töltötte ki. Csak gratulálni tudok a rendező Moldován Domokosnak.

Ugyanakkor szép a Glyndebourne Fesztivál hajdani előadását megörökítő DVD is, itt Orfeuszt nő, Janet Baker játssza - meghökkentően jól. Rendkívül érdekes az alvilág bejáratát őrző lények (fúriák, lárvák, brrr) félelmetes, groteszk, olykor már-már torna talajgyakorlatokat is felidéző ugrándozása és a boldog lelkek lassú, lírai balettje.

A "sztori" persze közismert. Orfeusz, aki csodásan játszik lantján, elveszíti kedvesét Eurüdikét, s hogy visszaszerezze, után megy az alvilágba. A zene és az érzelmek erejével vissza is szerzi az alvilág uraitól Eurüdikét, csupán annyit kell kibírnia, hogy ne nézzen rá, amíg az alvilágban vannak. Ám a szerelmesek nem képesek kiállni ezt a próbát és Eurüdiké újra eltávozik. Az operában végül mégis hepiend lesz, az istenek megbocsátanak nekik.

Hallgassuk meg A boldog lelke táncát, ami egyfajta balett és zenekari betét a műben. A boldog lelkek közé érkezik halála után Eurüdiké és ide jön érte Orfeusz.

Majd következzék a másik nagy sláger, Orfeusz áriája: "Che faro senza Euridice" (Mit tegyek nélküled, Eurüdiké). Ebben Orfeusz rádöbben, milyen magányos az újra eltűnt párja nélkül, akinek örökre a rabja. Énekesnőt látunk, mert Orfeusz legtöbbször az altok "nadrágszerepe", de énekli kontratenor és tenor is. Különösen érdekes, amikor a szuperférfias bariton, Dimitrij Hvorosztovszkij veselkedik neki - nem is rossz eredménnyel - az áriának.

Gluck annak idején merész operai újítónak számított. Annyi talán érezhető ma is, hogyan tölti meg élettel és érzelemmel a feszes formákba kényszerített korabeli operazenét.

Az Orfeusz-legenda át- meg átszövi egész kultúránkat. A szüleimtől tudom, a generációjuk, amely akkor volt fiatal, imádta az 1959-es Fekete Orfeusz (Orfeu Negro, Black Orpheus) c. filmet. Ennek egyik - gyerekkoromban megismert - betétdala, a Luiz Bonfá szerzette "Manhã de Carnaval" (A karnevál reggele)  igazi örökzölddé vált.

Itt egy virtuóz harmonikás előadásában, igazi latinos kísérettel halljuk a bossa-novát. Apám, a néhai elszánt harmonikás bizonyára elégedetten szemléli a produkciót a mennyei zeneteremből.

S persze nem hiányozhat egy jazz-feldolgozás sem a számtalan jobbnál-jobból.

Én általában nem vagyok híve annak a "fogyasztói" szemléletnek, amely szerint mindegy, milyen zene, csak jó legyen. Inkább szeretem azt hinni, hogy vannak abszolút értékbeli különbségek. Épp ez a Bonfa-szerzemény az, amelynél mindig megingok.

A pokoljárás a másikért, hacsak szimbolikusan is, szinte minden szerelem történetének része. Tekintsünk így Gluck művére, s mindig aktuális marad.

Hogy áll az Olvasó a nadrágszerepekkel? Természetes, indokolt vagy fura?