A városi önkormányzat épületének udvarán sok éve nyári színház működik. Általában kevés szereplős, habkönnyű darabokat  mutatnak be, sokszor ismert, fővárosi művészek részvételével. Olykor (egyre rendszeresebben) egy-egy vígopera is bekerül a műsorba.

Láttuk már Donizetti Szerelmi bájitalát, ebben az évadban pedig, augusztus 9-én ugyancsak Donizettitől a Rita c. vígoperát mutatta be az Opera Comica Lasagna Társulat, kiegészítve Balczó Péter tenorral, aki - mint ismeretes - az Adagio együttes jeles tagja, a tavalyi Armel Operaverseny helyezettje. Rendező: Vranyecz Artúr.

Szereposztás: Rita: Fehér Éva (szoprán), Beppe: Balczó Péter (tenor),  Gasparo: Ürmössy Imre (basszus) Bartolo:  Vranyecz Artúr (némaszerep).

A mű cselekménye:

Rita Gasparo felesége volt, de épp, hogy csak összeesküdtek, a templom kigyulladt és leégett. Gasparo azt hitte, Rita benn égett és meghalt, Rita pedig azt hitte, Gasparo - aki tengerész volt - hajóra szállt és hajótörés áldozata lett. Mivel kapcsolatuk alatt Gasparo - szerelemből - rendszeresen elverte Ritát, az "özvegy" másodszorra olyan férjet szerzett magának (Beppét), akit ő verhet el rendszeresen.

Egyszer azonban véletlenül betoppan Rita fogadójába a halottnak hitt Gasparo. Persze Beppe a papírok alapján azonnal "vágja", hogy ki ő, s máris örvendeni kezd a szabadulásának, hiszen, ha az első férj él, akkor ő nem férj többé,  s nem kell Rita ütlegeit sem elviselnie tovább. Gasparónak azonban már nem kell Rita, mert egy csinos és gazdag nő várja már valahol, akit elvenne feleségül. Így létérdeke, hogy korábbi  házassága ne legyen érvényes.

Hosszan és komikusan vitatkozik a két férfi. Még játékra és fogadásra is felteszik a dolgot, aki veszít, az szabadulhat a házasságból.  Végül Gasparo "nyer", tehát neki kellene a férjként ottmaradnia.

Majd Rita és Gasparo kettőse következik. Gasparo eljátssza, hogy szívesen visszatérne Ritához, hátha az megrémül az újabb "szerelmi" verések kilátásától, s nem lesz hajlandó visszafogadni őt. Kiderül, hogy házasságlevelük egyetlen megmaradt példánya Ritánál van, Gasparo ezt is meg akarja szerezni. Rita eleinte tényleg tart Gasparótól, úgy tesz, mint aki nem is ismeri, de amikor a férfi azt színleli, hogy a keze megsérült, s nem tud ütni többé, felbátorodik. Megmutatja neki a házasságlevelüket, amit Gasparo azonnal megsemmisít.

Így Gasparo szabadon ("szóló" férfiemberként) elmehet, mégis Beppe marad  a férj. Viszont neki sem kell már tűrnie Rita ütlegeit, mert Gasparo kiokosította, hogyan kell a dolgokat (piff-puff)  elintézni. De végül Ritának sem kell félnie, már csak azért sem, mert megérteti Beppével, hogy az ütlegelt asszony nem lesz túl készséges, ha értitek, miben.

Bár a téma - verjük vagy ne verjük házastársunkat - ma már nem igazán időszerű és vicces, azért a remek alakításoknak sikerült nevetést kicsiholniuk a nézőkből. Különösen Ürmössy Imrét és Balczó Pétert dicsérném itt meg, Fehér Éva szintén illúziókeltő volt, de talán lehetett volna még "tűzrőlpattantabb".

Prózai színész néma- vagy nem énekes szerepben csak jót tehet egy operának. Vranyecz Artúr néhány megjelenése egyszerűen zseniális volt, mindig sokat lendített az előadáson. Rendezése - amelyben találékonyan keverte a hagyományos és modern elemeket - szintén remek volt.

Zeneileg minden Donizetti-összetevő előfordult, de az énekesek - néhány szép magas hanggal - jól viselték a "megpróbáltatásokat". Érdekes volt megfigyelni Ürmössy klasszikus énekstílusához képest Balczó modernebb hangzását, legalábbis nekem feltűnt valami ilyesmi. (Ami egyáltalán nem értékítélet). Zongora kísérte az előadást, megvolt a kellő tempó és összhang, a diszkrét hangosítás is jól sikerült. Mondjuk az előadás előtt és után a hangszórókból blues-zene szólt, ami nem volt igazán odaillő.

Úgy tűnik, hogy a női egyenjogúság igazi térnyerésével eltűnnek a hagyományos női szerepek a való életből. Ennek az előadásnak a kapcsán is felmerült bennem, hogy később ki fogja majd játszani a hangsúlyozottan hagyományos női viselkedést igénylő operai szerepeket,  az ismertebbek közül például Carment vagy Zerlinát a Don Giovanniból.

Igaz,  a hősies férfiszerepek is egyre kevésbé tűnnek testhezállónak a férfi énekesek számára, de talán itt kisebb a változás.

Lehet természetesen, hogy a jövőbeli - az akkori viszonyokhoz szokott - közönségnek fel sem tűnik majd, hogy más "jön le" a színpadról, mint korábban. Vagy ilyesmi miatt is feledésbe merülhet egy-egy opera?

Persze nem óhaj kérdése, merre menjen a világ, mi éljen túl és mi vesszen el. Vagyis tulajdonképpen mégis óhaj kérdése, sokunk óhajáé vagy esetleg egy felsőbb óhajé? S egy vígoperától indulva máris ott vagyunk a szabad akarat s a társadalmi törvények jellegének, forrásának kérdésénél, amit persze nálam sokkal okosabbak sem tudtak lezárni a mai napig sem.

De azért jól szórakoztunk a Ritán azon a kegyesen esőmentes keddi estén. :-)

Zeneként ezúttal a művészek honlapjain hallhatókat ajánljuk illetve Nemorino románcát ("Una furtiva lagrima", Egy titkos könnycsepp) Donizetti Szerelmi bájital c. operájából (lásd a "Nemorino") kulcsszót.

Melyik az Olvasó kedvenc vígoperája?