Nyár van vagy mi a szösz... Még ha én egy teremben nap mint nap egyetemistákat vizsgáztatok is, ahelyett, hogy motorcsónakommal a kék öböl partján álló, fehér sziklához igyekeznék, amelyen délszaki növények között pompás nyaralóm áll... LOL
A melegben könnyű szórakozás járja. Az ezred lánya ("La fille du régiment") pedig Gaetano Donizetti habkönnyű vígoperája.
Arról szól, hogy - talán a napóleoni háborúkban - egy francia ezred a tiroli hegyekben, a harcok során egy elhagyott lánygyermeket talál s felneveli. A lány, Marie most - afféle mindenesként dolgozva - velük él a táborban, apjaként tisztelve minden egyes katonát. Mondva vagyon azonban, hogy - ha eljön az ideje - párt is csak közülük választhat.
A lány ehelyett egy tiroli parasztgyerekbe, Tonioba szeret bele, de mihelyt "összejönnének", kiderül, hogy a lány nemesi sarj, s mint ilyennek a kastélyban a helye, ahol úri kisasszonnyá nevelik át, s majd rangjához méltó férjet is kap. Ám mielőtt az utóbbira sor kerülne, az ezred katonái - az ifjú szerelmesek sanyarú sorsát átérezve - erővel és fondorlattal kiszabadítják a lányt a kastélyból s végre jöhet a boldogság.
A választott jelenetben az ifjú legény, Tonio próbálja meggyőzni az ezred katonáit, az "apákat", hogy adják hozzá a lányt.
Az "Ah mes amis..." (Ah, barátaim...) c. részben közli, hogy ezentúl ő is az ezred katonája, s így jogot szerzett Marie kezére, adják hát neki az "apák". Ám azok nem akarják, mert a legény nem egy "nagy szám", s igazából ellenség is... Erről tanácskozik a kórus. Utána viszont az izgatottan várakozó fiú közli, hogy a lány szereti őt és ők ketten titkon már meg is egyeztek. A kórus úgy dönt, hogy ez esetben legyen hát...
A "Pour mon âme..." (Lelkemnek...) c. részben a fiú lelkesülten énekli, hogy íme, minden rendben, katona is lett, Marie is az övé, csodás a világ. A jelenet, az ária magas fekvésű, nehezen énekelhető, a könnyed hangú tenoroknak való. Én ugyan meg nem számoltam, de azt mondják, 9, azaz kilenc magas C hang van benne, ezért aztán igazi bravúr elénekelni.
Ezzel "futott be" annak idején Luciano Pavarotti, a közelmúltban elhunyt olasz sztártenor, életrajzi könyve is erről kapta a címét (1). Ezen a videón Juan Diego Florez perui származású tenor énekel, aki manapság a Rossini-Donizetti-féle bel canto szerepek világszerte csodált alakítója. Tenorja magas, világos, könnyed. Csodálatos az ilyesféle szerepekre, de nem valószínű, hogy szeretnék, mondjuk, súlyos Wagner-szerepekben.
A bevezető rész lemaradt erről az előzetesről, ott kezdődik, hogy a fickó közli, a lány szereti őt. A "Pour mon âme..." kb. a számláló 2:45 állásánál következik. Nagyon "durva"!
Ugye milyen érdekes, hogy a kórus nemcsak énekel, hanem komolyan játszik is! Amikor töprengve ide-oda masíroznak vagy amikor elhúzódnak a boldogan rájuk rohanó ifjútól - megannyi nevettető apróság, amelyeket akkor lehet igazán élvezni, ha az ember megnézi a teljes DVD-t ebben a burleszk jellegű rendezésben.
Ebből a részletből megismerhetjük az ezred lányát. Kiderül, hogy bármilyen aranyos és vicces, talán mégsem jó, ha kislányt férfiak, pláne katonák nevelnek fel. Hogy olyan legyen, mint ők. :-) De miből lesz mégis a cserebogár!
Natalie Dessay pedig nemcsak kiváló koloratúrszoprán, hanem igazi komika is! (Lásd Dessayt a Nem az én kezem-e, amely fogja a tiéd? c. bejegyzésben is, egy újonnan hozzáadott, komoly részletben.)
Mondják, hogy Rossini és Donizetti tenor szerepei nem túlságosan férfiasak.
Az is hírlik, hogy - jóval később - Richard Strauss egyenesen utálta a tenor hangot, ezért is írt annyi nadrágszerepet nőknek.
Korábban talán már említettem lelkes amatőr muzsikus és énekes apámat, akivel egyszer hallgattuk a mára szinte fogalommá vált "három tenort". Mi a baritonális hőstenort istenítettük, de apám szigorúan közölte: ha tenor, legyen igazán az!
Ő aztán tényleg értékelte volna a fenti felvételeket!
Az Olvasónak tetszenek a könnyed, ékítményes tenoráriák? Vagy inkább hallgat egy jó baritonális "heldentenort"? Esetleg - a zene nevében - butaságnak tartja az ilyen vitákat?
1. W. Wright: Pavarotti - A pék fia és a kilenc magas cé, Zeneműkiadó, Budapest 1983.
