Kopognak a zuhany alatt éneklő mexikói fiatalember ajtaján, s a hangjától elbűvölt - lényegében véletlenül arra járó - híres énekes meghívja az ottani zeneakadémiára tanulni. Harmincöt évesen már megnyerte Placido Domingo híres Operália énekversenyét, s fényes csillag az operavilág egén.

Így kezdődik Rolando Villazón tenor története, a folytatás azonban nem túlságosan vidám: 2007-ben gondjai támadnak a hangjával, egyre gyakrabban kell fellépéseket lemondania, végül 2009-ben hangszalag-ciszta miatt megoperálják. Az operáció orvosilag sikerül, de ez egy énekesnél sajnos nem elég. Újra meg kell találnia a hangját - vajon sikerül-e?

Egy tehetséges, érzékeny fiatalember igazi drámája ez, aki abban lehetett sikeres, amit szeretett és tudott csinálni, aki belekóstolhatott a csillogásba és a népszerűségbe - majd egyszerre minden elvétetett tőle. Ha belegondolunk, az énekesek karrierje tényleg ijesztően függ a gégéjükben rezgő kicsiny izmoktól, amelyek nagy megterhelésnek s ugyanakkor számos más hatásnak is ki vannak téve.

Villazón a műtét után újra elkezdett énekelni, tisztelői, rajongói nagy szeretettel fogadták vissza. Hosszú ideig főleg koncerteket adott, most már egyre több operában szerepel, mégpedig igényes, nemzetközi színpadokon. Azért régi szerepei közül inkább a könnyebbeket énekli, lehet, hogy hosszú út áll még előtte.

Lyonban nemrég operarendezőként is bemutatkozott, karikaturistának sem utolsó. Quo vadis, Rolando?

A műtét előtt hangja sötétebb színű volt, hasonlított Placido Domingoéhoz.  Ugyanakkor líraibb hangja volt, s ehhez képest rengeteget dolgozott. Szerintem brilliáns technikával, de hozzáértőnek tűnő blogokban olvastam  aggodalommal teli mondatokat már akkor is. Mindent összevéve, én a "Tán csodállak, ámde nem szeretlek" álláspontján voltam vele kapcsolatban. Az én kedvencem ma is leginkább Marcelo Alvarez (lásd ezt a bejegyzést: A Bee Geestől Radamesig - Alvarez). Hallgassunk bele a honlapján néhány újabb szerepébe, dalába. A hang színe nem sokat változott.

Hanem, a márciusi berlini kirándulásunk alkalmával elvittek bennünket valami csuda nagy zeneáruházba, ahol minden egyes operát legalább ötféle előadásban lehetett DVD-n megvásárolni. Ki tudja miért, egy Bohémélet operafilm le volt értékelve aznap, még én is könnyedén megengedhettem magamnak, rá is csaptam azonnal. Mint kiderült, Rodolfo szerepét (a régi) Villazón, Mimit pedig Anna Nyetrebko játssza, a rendező Robert Dornhelm. Szerintem korrekt és szép előadása Puccini operájának.  Az opera történetét és a gyönyörű áriákat lásd a Te vagy az álom, amelyet örökké álmodnék c. bejegyzésben.

Ennek az operafilmnek viccesen az is lehetne a címe, hogy Mimi, a démon. Ugyanis ebben a változatban nem a huzat fújja el Mimi gyertyáját, hanem ő maga, s így megy fel azután Rodolfohoz, miután gondosan "kifigyelte", mikor távoznak el annak barátai, s így mikor találja egyedül. A kettős pedig - bár ez az első találkozásuk - mindjárt az ágyban végződik, nem pedig azzal, hogy elmennek ünnepelni az utcára.

Van is mindebben logika, hiszen, amennyire tudom, az operában később utalnak arra, hogy Mimi nem éppen "szent" leány. Csak éppen, tragikus halálát mintegy megelőlegezve, sokszor a szükségesnél talán visszafogottabban ábrázolják. No persze, a csinos Nyetrebko (lásd a Hangosak és szépek c. bejegyzést) kiváló választás egy ilyesfajta Mimihez. Ő persze messze több, mint csinos, nagyszerű művész is, minden tekintetben.

Rodolfo szerepét a rendező meghagyta standard formájában, Villazón mégis óriásit alakít fiatal, bohém költőként. A kiváló éneklés mellett játéka semmiben sem marad el a társaiétól (sőt!), akik pedig prózai színészek, szólamaikat külön énekesek éneklik. Lendületes, könnyed, játékos, de őszinte és érzékeny is. Ezt a teljesítményt nem vártam tőle, bár nem volt erre különösebb okom. Annyira elgondolkodtam a dolgon, hogy - tiszteletem és együttérzésem jeléül is - megírtam ezt a bejegyzést.

Önéletrajzi könyvében (1) a híres hazai tenor, Simándy József beszámol róla, hogy operai pályafutásának csúcsa  felé közeledve - még fiatalon - egyszerre csak "zörögni" kezdett a hangja, nem tisztult ki, bármit tett is vele. Az ő hangszálain nem találtak problémát, de ezzel együtt ő is szörnyű helyzetbe került. Végül atyai barátja, egy szegedi   fül-orr-gégész professzor kiderítette, hogy hogy az orrlégzésével van baj egy gyerekkori orrcsonttörés következményeként. Amikor a műtétet követő lábadozás után felzengett Wagner A nürnbergi mesterdalnokok c. operájából a versenydal a klinikán - mindenki összeszaladt s nagy volt az öröm.

Hogy ne csak tenorokat említsünk, Sólyom-Nagy Sándornak, az Operaház kiváló basszbaritonjának  is el kellett némulnia - szerencsére nem örökre. Könyvében (2) vall  erről a nehéz időszakról. S hogy micsoda hang forgott itt kockán, szerény illusztráció a Háry János toborzója. Egyszerűen gyönyörű.

A kiváló zenei-helytörténeti blogot író Kataliszt hívta fel a figyelmemet, hogy Natalie Dessay, a híres szoprán hangszálműtétjéről még dokumentumfilm is készült, amelyet néhány éve a Mezzo TV is bemutatott.

Más is letaszíthatja az énekest a színpadról, s nincs is mindig visszatérés. Lina Bruna Rasa a XX. sz. első felének sikeres énekesnője volt, hangját Mario Del Monaco, a hőstenor egyenesen érzékinek írta le (3). Történetét a Wikipédia cikkében olvashatjuk el.

Talán nem éppen Húsvét előestéjén kellett volna ilyesmikről írnom. De ez az ünnep is egy tragédiához és egy feltámadáshoz kötődik - igaz, kozmikus méretűhöz.

Kellemes Húsvétot kívánok minden kedves Olvasónak.

Ezt a részletet 2011. július 29-én fűzöm hozzá: Villazón a hírek szerint egy előadáson beugrással kisegítette a Metropolitan Opera Japánban turnézó társulatát. Ezzel is ki  kívánta fejezni a az elemi csapások és radioaktív katasztrófa sújtotta japán nép iránti szolidaritását.

1. Simándy József: Bánk bán elmondja, Zeneműkiadó, Budapest 1983.
2. Sólyom-Nagy Sándor: Gyökerek, ágak, levelek, Holnap Kiadó, Budapest 1998.
3. Mario Del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984.