De hogyan éri el az operaénekes azt, hogy úgy énekeljen, ahogyan kell? A lényeg az, hogy testének, fejének bizonyos üregeit rezonátorként használja, azaz a hangszálai rezgésével ezeket az üregeket is rezgésre kényszeríti, s így a száján kiáramló levegőrezgés - a hang - már lényegesen erősebb, teltebb és a megfelelő hangszínű lesz. Egyszerű kísérlet: tartsunk a szánk elé egy nagy fazekat - ez lesz a rezonátor - és énekeljünk bele.
Az énekesnek éppen azt kell megtanulnia, melyik hanghoz, milyen mozdulatokkal, melyik rezonáns üreget használja fel. Továbbá, meg kell tanulnia az éneklés megkívánta módon lélegezni, a rekeszizmával "támasztani" a kiáramló légoszlopot stb. Persze mindezt annyira el kell elsajátítania, hogy gondolkodás nélkül, ösztönösen, azonnal történjék minden.
Nem árt, ha tudjuk, hogy nagy általánosságban az ugyanúgy képzett és ugyanolyan hangszínű hangok összessége az énekhang egy regisztere. Egy énekesnek rendszerint három regisztere van: a mélyebb hangok a mellregiszterben képződnek, van aztán a középregiszter és a magas hangok számára a fejregiszter. A regiszterek közötti váltás "elfedése" az énektanítás fontos feladata.
Nem időznék sokat az énektechnika részleteinek számomra kissé "ingoványos" területén, inkább ajánlok egy kiváló és részletes ismeretterjesztő cikket. Érdekes lehet ez a blog és ez az összefoglaló oldal is. A nagy tenoristák életrajzai (például (1)-(4)) szintén sok énektechnikai részletet tartalmaznak.
Miért nem használnak zárt színházteremben hangerősítést az énekesek? Ez részben hagyomány kérdése, így szoktuk meg régről, amikor elektromos erősítés még nem létezett. Azért lehet itt más is: forró, nagy érzelmek tolmácsolásához nagy "ordítás", nagy hang kell, s hitelesen ennek nem a mikrofonból, hanem az emberből kell jönnie. Egy nemzetközi szintű operaházban néhány néző nemrég botrányt csinált. Az ok az volt, hogy a színház rendszerint közvetíti az előadást a későn érkezett, s az adott felvonásról kizárt nézőknek az előcsarnokba. Ezen az estén azonban a hangosítást véletlenül a színházterembe kapcsolták, s úgy tűnt, mintha az énekesek hangosítással énekelnének.
Előadás előtt az énekes rendszerint "beénekli" magát, ez olyasmi, mint a sportolónál a bemelegítés. Nehéz kérdés, hogy mennyire kell beénekelni: túl sok beénekléssel kockáztatjuk, bírjuk-e majd végig; kevés beénekléssel a teljesítményünk fokozódik a mű alatt, ami jó, de az elején levő fontos áriákat "elbaltázhatjuk".
Verdi neves műve, az Aida, a tenorok számára az egyik legkellemetlenebb opera a világon. Egyetlen jól ismert, nagy tenorária van benne - Radames románca (Celeste Aida) -, de az rögtön a kezdés után. Brrr... Radames, a hadvezér énekli szerelméről, Aidáról, aki idegen ország királylánya, s túszként él a királyi udvarban. Radames arra vágyik, hogy megkapja a királyi sereg vezéri tisztét, s győztesen visszatérve, elnyerve Aidát, megadhassa neki mindazt, amit szeretne. Hallgassuk meg ezt az áriát egy műkedvelő énekes meghökkentően szép előadásában. Természetesen kereshetünk az interneten más előadókat is.
Szerelem az operaszínpadon: Sohasem tudhatod, nem azért öleli-e át egymást a tenor és a szoprán oly szorosan, hogy ezzel is javítsák a rezonanciát, tehát az ének minőségét.
Az operaénekesek olykor "trükköznek". Előfordul például, hogy egy - akár kiemelkedő - tenor nem akar/mer egy fontos előadáson megpróbálkozni a hangfaj csúcshangjának számító "magas C-vel", ezért az egész áriát lejjebb játszatja ("transzponáltatja") a karmesterrel és a zenekarral. No, nem sokkal: egy hang, olykor csak egy fél hang már elegendő lehet. Így már biztonsággal kiénekli a magas hangot úgy is, ha nem "spórol" rá a hangjával az egész előadáson át. Ennyire kiélezett néha az operaéneklés is.
Az énekesek, főként a tenorok védelmében: a zene és a hangszerek fejlődése, változása következtében a régebbi kottában leírt hang ma valamivel magasabban szólalhat meg, mint akkor, amikor a kottát a szerző - az énekesek képességeire gondolva - írta. A lemezfelvételen azonban nincs pardon, a "magas C-nek" szólnia kell, ha nem elsőre, akkor másodjára vagy akár tizedjére.
A kiművelt énekhang még a börtöntől is megmenthet. Ismét Mario Del Monacohoz fordulunk, aki elmeséli (3), hogy egy dél-amerikai turnéján, egy mindentől távol eső úton, rendőrök tartóztatták fel: kiderült, hogy rettenetesen hasonlít egy körözött gonosztevőre. A rendőröket csak az győzte meg, amikor végső kétségbeesésében egy áriát kezdett énekelni. Hiszen valószínűtlen, hogy egy gonosztevőnek ilyen hangja legyen.... De amikor az énekes menlevelet kért az út hátralevő részére, csak nevettek rajta: elég lesz, ha újra énekel...
Kedvencem, Karinthy Frigyes persze "megénekelte" e bejegyzés témáját is : Énekelni tanulok. (A fentebb említett blog is felfedezte magának ezt a humoreszket.)
Remélem, nem vettem el senki kedvét az énektanulástól. Azt hiszem, az igazi tehetségét nem is lehet, ő közölni akar az emberekkel valami fontosat és azt csak énekelve tudja elképzelni.
Az opera életben maradásához fiatal közönség és fiatal előadók kellenek. Szurkolok mindannyiuknak.
(1) W. Wright: Pavarotti - A pék fia és a kilenc magas cé, Zeneműkiadó, Budapest 1983.
(2) Beniamino Gigli emlékiratai, Zeneműkiadó, Budapest 1984.
(3) Mario del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984.
(4) Simándy József, Dalos László: Bánk bán elmondja, Zeneműkiadó, Budapest 1983.
