Miért tanulnánk énekelni? Hiszen énekelni minden egészséges ember tud, ha pedig még zenei hallása és kellemes hangja is van, akkor kész a siker otthon, a suliban és a buliban is. Hogy milyen a kellemes hang, azt nehéz megmondani. Műfajfüggő is lehet, más járja a rockzenében, más az autentikus népzenében és ismét más az operában.

Az operai próbák jelentős részében az énekeseket csak zongora kíséri, a sok zenészes zenekar ideje, közreműködése ugyanis nagyon drága. Azonban éppen ez ad lehetőséget arra, hogy az operaéneklés sajátságait - a nagyzenekari kíséret jótékony "elfedő" hatása nélkül - megfigyeljük.

Az első, ami feltűnhet, hogy az operaénekesek meglehetősen hangosak. Emellett furcsán képzik a hangokat, fizikailag is belegörnyednek, megnyúlnak, leszegik az állukat, kinyújtják a nyakukat stb. Állandó problémájuk van a levegővétellel, a pillanatnyi szusszanások lehetséges helyét gondosan bejelölik a kottájukba.

Egy jól sikerült áriát nagyon élvezünk, magunkban együtt énekeljük az énekessel, de sokszor tapasztaljuk, hogy - az énekestől eltérően - nem tudjuk kitartani a hangokat, mert nem bírjuk tüdővel. Egy régi TV-műsorban láttam, amint egy tüdejét igencsak használó, nagydarab sportolót és egy hozzá képest törékeny operaénekesnőt hasonlítottak össze, ki tud hosszabb ideig kitartani egy hangot. Vajon ki lett a győztes?

Az operaénekesnek hangosnak kell lennie, hogy a kísérő szimfonikus zenekar ne nyomja el a hangját. Persze az operaszerzők igyekszenek is ügyelni erre, a zenekar nem feltétlenül az ária alatt és nem feltétlenül az ének tartományában a leghangosabb. Állítólag azonban vannak rosszindulatú karmesterek, akik, ha haragszanak egy énekesre, szándékosan hangosra veszik a zenekart, "fortisszimóba" fullasztva az éneket...

Az operaénekesnek egyenletesen kell tudnia énekelni, a hangokat a szerző/karmester/rendező által megkövetelt időtartamig kell tudnia kitartani. Az operaénekesnek ezenfelül jól hallhatóan, szépen, hosszan ki kell tudnia énekelni hangfajának legmélyebb és legmagasabb hangjait. Szépen: azt jelenti, hogy a hangfajnak megfelelő hangszínezettel, nem visítva, nem színtelenül mormogva, nem oda nem illő technikával. Valahol olvastam, hogy ezért nehéz igazán az "átmeneti" hangfajok, például a bariton helyzete. Egy bariton hangmagassága megközelítheti a tenorét, de még a legmagasabb hangjait is úgy kell énekelnie, hogy ne hasonlítson a tenorra, hanem megmaradjon a sötét, "baritonális" hangszín.

Az operaénekesnek ezenfelül nem árt jó zenésznek is lennie. Nem feltétlenül kell valamilyen hangszeren játszania, bár ez segítheti abban, hogy szereptanuláskor ne kelljen mindig a saját hangját használnia, hanem lejátszhassa azt a kottáról, amit szeretne, hogy ténylegesen elhangozzék. Legyen jó zenész abban az értelemben, hogy tudja, milyen hangon, melyik pillanatban kell elkezdenie vagy abbahagynia énekét, hogyan formálja meg énekének részeit ("frázisait"), hogy összhangban maradjon a zenekari vagy zongorakísérettel.

Plusz, ismernie kell az énekelt művet, a korabeli zene jellemzőit, hogy stílusos legyen vagy éppen, hogy merészen el tudjon szakadni a korhű stílustól.

Az énekes az énektanárnál (nagy ritkán egyénileg) tanulja meg mindezeket. Az énektanulás általában évekig tart. Azzal kezdődik, hogy a jelentkező fiatal (vagy nem is annyira fiatal) jelöltről a tanár megállapítja egyfajta előzetes énekpróbával, hogy érdemes-e énektanulásba belefognia, elég idős-e hozzá, túlesett-e már a serdülőkori "mutáláson" (lányok is!) stb. Ha a tanár elvállalja a tanítványt, akkor megállapítják, melyik hangfajban is lenne a legjobb működnie. Nemcsak a hangmagasság, hanem a hangszín is számít. Két közel azonos hangterjedelmű fiatal közül így lehet a végén az egyik tenor, a másik pedig bariton.

Ezután elkezdődik a tanítás-tanulás, amely eleinte inkább hangsorok gyakorlásából áll, majd egyre több dal és ária elénekléséből. Eközben az énekesjelölt megtanulja minden egyes hangról, hogyan képezze azt, hogyan állítsa be gégéjét, nyakát, fejét, izmait, hogy a hang a legszebben és a legerősebben csendüljön fel. Ugyancsak megtanulja azt is, hogyan váltson át simán, törés nélkül az egyik hangról a másikra éneklés közben, s így tovább, sorra kerül a korábbiakban megfogalmazott össze követelmény.

Az énektanár sok esetben korábban maga is aktív énekes volt, de sikeres énektanár nemcsak a sikeres énekesből lehet. Több énektanár énekesi karrierje volt szűkreszabott például azért, mert kétségtelen hangi adottságai ellenére az illető félt a színpadtól, a közönségtől és/vagy a színpadot körülvevő művészvilágtól, a művészélettől. De az énektanárnak van egy - így-úgy megszerzett, megalkotott, elsajátított - módszere arra, hogyan kell az operában képezni a hangokat és hogyan kell énekelni. Vannak tanárok akik különösen tudatosak, akik többféle módszert is ismernek és ki tudják választani, melyik tanítványnak - hangot, anatómiát, vérmérsékletet stb. figyelembe véve - melyik való.

Egyebekben - legalábbis a XIX.-XX. sz. tanulságai szerint - az énekes és az énektanár viszonya olyan mint a házasság, bonyolult, a siker mindkét féltől függ. Előfordul, hogy az énekesjelölt tanulmányai közepén szakít a tanárával, mert rájön, hogy nem halad megfelelően, de a tanár is eltanácsolhatja tanítványát. Egy másik tanár azonban segíthet, s érdekes, hogy ebből nem feltétlenül következik, ki volt a jó és ki a rossz tanár. Az a tanár aki nekem rossz, neked jó lehet, s fordítva.

Mario del Monaco, a XX. sz. ötvenes-hatvanas éveinek csodálatos hőstenorja írja önéletrajzi könyvében (1), hogy az ő hősi adottságú hangját majdnem tönkretette az az énektanár, aki "ékítményes", "cizellált", "bel canto" dalokat/áriákat énekeltetett vele. Azért, mert vékony termetéhez látszólag ez illett inkább. Hosszú időbe telt, míg régi/új tanára, akihez visszatért, helyrehozta.

A sikeres énekesek szinte mind szeretettel/megbecsüléssel emlékeznek jó énektanárukra, életrajzukban kiemelkedő helyet biztosítanak neki, s el tudom képzelni, hogy - ha szükséges - akár még anyagilag is támogatják őt egy életen át. Dékány Endre, gyakorló énektanár nagyon érdekes gondolatait olvashatjuk egy interjújában.

Hallgassunk bele egy tehetséges tanuló énekes produkciójába. Innen indulhat - ha minden jól megy - egy szép karrier. Az opera Gounod Romeo és Júlia c. műve, amit hallunk, Romeo áriája ("Ah, leve-toi soleil"), természetesen Júlia iránti szerelméről énekel, szeretné, hogy újra lássa:

Szerelem, szerelem!
Igen, izzásod
Átjárja egész valómat
De mi fény gyúlt hirtelen
Abban az ablakban?
Ő van ott s szépsége
Bevilágítja az éjszakát ...

Ha összehasonlítást kívánunk, természetesen kereshetünk más előadót is az interneten és egyebütt. Nagy nyereség, ha megtaláljuk Roberto Alagna produkcióját, aki Franciaországba bevándorolt olasz szülők gyermeke, s így olaszul és franciául is remekül beszél és énekel. 

A tanulással párhuzamosan vagy annak befejeztével az ifjú énekes elmehet egy színvonalas operai kórusba azért, hogy gyakorlatot szerezzen a színházban és közelről lássa, hogyan csinálják a "profik" a "nagyok". De ez nem kötelező. Egyszer aztán maga is próbaéneklésre jelentkezik egy-egy színháznál vagy egy-egy produkció valamilyen szerepére. Ha sikert arat, előadásait látják az operavilág meghatározó ügynökei, impresszáriói, rendezői, s megkezdődhet a hazai/nemzetközi karrier.

Ma már számos énekversenyt rendeznek világszerte, nagyon rangos például a Placido Domingo nevéhez fűződő Operalia verseny és az volt a Luciano Pavarotti nevéhez fűződő is. USA-beli fiatal énekesek számára nagy lehetőség a Metropolitan Opera National Council Auditions vetélkedő. Ilyeneken győzni vagy jó helyezést elérni szinte biztos belépőjegy a nemzetközi operavilágba.

Az operai énekhangok az idő múlásával általában változnak. Például a lírai szopránból drámai szoprán lesz, a szopránból mezzoszoprán, a lírai tenorból drámai tenor stb. Persze a hang minősége is romolhat, megjelenhet a hang folytonosságát rontó rezgés, a "tremolo", eltűnhetnek a magas vagy mély hangok, eltűnhet a hangos (forte) vagy a halk (piano) éneklés képessége. De végig megmaradhat a jellemábrázoló képesség és a zeneileg pontos, ízléses éneklés.

Frissítés (2017.04.16): 2016 decemberében jelent meg Bogdan Mihai nemzetközileg elismert, román tenor összefoglaló videója pályafutása utóbbi 10 évéről. Ebben már az elején leszögezi, hogy az énektanulás  és gyakorlás igen fontos minden nap és be is mutatja, hogyan megy ez. Nem is akármilyen tanárral, hanem a valaha volt egyik legnagyobb szopránnal, Mirella Frenivel. Freni "csinált" igazi tenort Mihaiból, aki azelőtt inkább baritonnak hitte magát.

Következik a 2. rész.

(1) Mario del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984.