Az operaéneklésben nagyon magas és nagyon mély hangfekvésű szerepek egyaránt előfordulnak. A zeneszerzők a hangmagassággal is jellemzik szereplőiket. Például a fiatal férfi, aki hős, aki szerelmes, rendszerint magas férfihangon szólal meg. A középkorú, jóságos vagy éppen gonosz férfiak már mélyebben énekelnek. A még öregebbek, még tekintélyesebbek, természetfeletti vagy pokolian gonosz szereplőknek jut az egészen mély férfihang.
Hasonló mondható el a női szerepekről is: a naív, szerelmes, fiatal lány vagy a tűzrőlpattant fiatal szolgáló például magas hangon énekel. Az idősebb, tekintélyesebb vagy éppen gonosz asszonyok énekelhetnek mélyebben. Persze, az énekművészetben sincsenek szigorú szabályrendszerek, a korábban írtak alól számos kivételt találunk.
Az operaéneklésben a női hangokat a következő (főbb) hangfajokba soroljuk: a legmagasabb a szoprán, azután a mezzoszoprán, s a legmélyebb az alt. A férfihangoknál a (főbb) hangfajok közül a legmagasabb a tenor, majd a bariton, s a legmélyebb a basszus. Ezzel persze nincs vége a dolognak. További kategóriák, címkék is léteznek. Például a tenornál is magasabb kontratenor, amely a korai operákban viszonylag gyakran előfordul. A tenort, a baritont és a szopránt szokás például lírai és drámai kategóriákra osztani. Nagy vonalakban a drámai súlyosabb, sötétebb hangszínű, erőteljesebb hangot jelent, a lírai pedig világosabb hangszínű, gyengébb, de mozgékony, a magas éneklést könnyedén megvalósító hangot jelent.
A szomszédos hangfajú énekesek hangterjedelmében vannak átfedések, ezért az énekesek olykor szívesen kirándulnak a másik hangfajba - valahogy úgy, ahogyan a bokszolók a szomszédos súlycsoportba. Az egyes hangfajoknak nemcsak a magassága számít - mindegyikhez jellegzetes hangszínt is asszociálunk. A szopráné csilingelő, éles, az alté sötét, búgó. A tenoré csengő, fényes, a baritoné, szomorkás, sötét, bársonyos, kormos, a basszusé, mint a baritoné, de lehet kongó, komor is. Az énekesnek jelentkező ifjaknál nem csak a hangmagasság dönti el, hogy milyen hangfajú énekes lesz belőlük, hanem sokszor inkább a hangszín.
Hallgassuk meg a szoprán példájaként Puccini Gianni Schicchi c. operájából az "Oh, mio babbino caro" (Óh, drága apám) c. áriát, amelyben a fiatal lány kéri apját, segítsen, hogy hozzámehessen szíve választottjához, mert egyébként a folyóba öli magát. A lírai áriában végig ott bujkál a komikum is, ahogyan a lány megpróbálja "rászedni" apját, aki nyilván tisztában is van ezzel. Nyugalom, az opera végén minden rendbe jön.
A mezzoszopránt ki mással mutathatnánk be, mint Carmennel? A híres cigánylány Bizet Carmen c. művében, a Seguidilla c. áriában éppen Lilas Pastia kocsmáját reklámozza: elmegy oda, seguidillát táncol, manzanillát iszik és nagyot mulat - most éppen árva, ki kíséri el? Carmen egyébként fogvatartóját, Don José tizedest csábítja mindezzel - akinek esélye sincs, hogy ellenálljon. A kattintásra megnyiló oldalon válasszuk Denyce Gravest és a Seguidillát, de utána a többieket is meghallgathatjuk az illusztris névsorból.
Nem könnyű alt operaáriát találni. Szép példa Handel Messiás c. oratóriumából a "He was despised" c. alt ária.
A lírai tenor repertoár szép darabja Bizet Gyöngyhalászok c. operájából Nadir románca. Nadir, a gyöngyhalász felidézi szerelme alakját. Az operairodalom egyik legszebb áriája.
Wagner Lohengrin c. művében a gyilkossággal vádolt Elza csodás álmot lát, melyben Lohengrin, a hattyún érkező lovag tisztázza őt a vád alól és feleségül veszi. Viszont nem szabad a kilétéről érdeklődni. Amikor Elza ezt mégis megteszi, Lohengrin az ún. "Grál-elbeszélésben" ("In fernem land") ad számot arról, vajh ki ő, s hol van hazája. A drámai tenor - sőt annak még sötétebb, még baritonálisabb, német változatának - illusztrálására hallgassuk meg Jonas Kauffman honlapjáról az "In fernem land" c. áriát (válasszuk az oldal alján a "tracklisting" pontot).
A bariton hangot Mozart: Figaro házassága c. operájából Figaró I. felvonásbeli C-dúr, "Non più andrai, farfallone amoroso" áriájában mutatjuk be. Az operában Figaro Almaviva gróf szolgája, aki házasodni készül Susanne-nal, a szobalánnyal. Ámde a gróf ugyancsak Susanne kegyeit igyekezne elnyerni. A bonyolult szerelmi szövevényben Cherubinot, a kis apródot is rajtakapják egy lánnyal. A gróf Cherubinot katonatisztnek kinevezve eltávolítja a színről, s az áriában Figaro - kissé kárörvendően - elbúcsúztatja. Magyarul is közismert: "Most pedig vége a szép időknek, nem csapod a szelet már a nőknek...". Az áriát Bryn Terfel a neves walesi bariton tolmácsolja.
Ha basszus, akkor Sarastro, Mozart Varázsfuvola c. operájából. Sarastro nagy hatalmú főpap, de - bizonyos interpretációkban - a női főszereplő, az ifjú Pamina apja is. A híres F-dúr áriájában megáldja Pamina és párja, a férfi főszereplő, Tamino frigyét. Csodás mély hangokat fogunk hallani.
Végül egy kis fizika és fiziológia. A hang magassága a rezgésszámától (frekvenciájától) függ. A hosszú hangszalagon kis rezgésszámú, mély hangok alakulnak ki, a röviden nagy rezgésszámú, magas hangok. A hang erősségét, intenzitását a rezgés tágassága (amplitúdója) szabja meg. A hangszínt az alaphanggal együtt kibocsátott, kisebb intenzitású "felhangok" hozzákeveredése alakítja ki. A nők hangszalagja átlagosan rövidebb a férfiakénál, hangjuk magasabb. A tenor hangszalagja átlagosan rövidebb, mint a basszusé. Ám, rövid hangszalag, kis termet, hosszú hangszalag, nagy termet. Ezért alacsonyak átlagosan a tenorok és ezért langaléták átlagosan a basszusok.
Persze, van számos kivétel is. Mario Del Monaco, a viláhírű tenor írja önéletrajzi könyvében, hogy egyetlen gégész sem értette, hogyan lehetett az ő basszushoz méltó hangszalagjaival tenorhangon énekelni.
Ha Önnek van zenei hallása, jó tenorja és magas termetű, akkor minden tekintetben jól passzol a szopránénekesnőkhöz, sikerre számíthat az operában, kezdjen sürgősen éneklést tanulni. :-)
