Október 15-én a feleségem és én megnéztük Erkel Ferenc: Hunyadi László c operáját a debreceni Csokonai Színházban. Az esetleges türelmetlen Olvasónak máris jelzem: nem bántuk meg. Mindenkinek javaslom, hogy nézze meg az előadást - vitára ingerlő eseményről van szó.
Az interneten néhány képet is találhatunk az előadásról. Régi operakedvelők vagyunk, ez már a többedik találkozásunk a művel. De míg az általunk látott összes előző előadás nagyjából ugyanaz volt, most valami újjal találkoztunk.
Kocsár Balázs az opera műsorfüzetében kifejti, hogy most nem az 1930-as években készült - sokáig uralkodó, általunk is többször látott - átdolgozás kerül színre, hanem egy - Erkelhez közelebb álló, netán teljesen autentikus - változat. Az 1930 körüli átdolgozás már a verizmus és más izmusok ihlette modernizált változat, a mostani mű viszont - Erkel keze nyomán - az 1800-as évek első felében uralkodó "bel canto" stílusjegyeit viseli magán.
A műsorfüzet Szabó Máté rendező észrevételeit is tartalmazza. A lényeg: "Most, itt a jelenben, képtelenségnek tűnik bármely politikai-történelmi eseményt a maga teljességében megnyugtató hitelességgel elmesélni." Ahogyan én látom, a rendező e pontból kiindulva a lehető legmesszebb "elmerészkedett". A Hunyadi Lászlónak ez az előadása - szerintem - egyfajta "opera-revü". Ha elfogadjuk, hogy úgysem lehet a mű alapját adó eseményeket, a szereplőket hitelesen fel- és megidézni, e megközelítés teljesen logikusnak tűnik.
Másként fogalmazva, ez a Hunyadi László teljesen nélkülözi a nemzeti és hazafias - pláne a "hazaffyas" - felhangokat. Ez a történet a világ bármelyik feudális udvarában, birodalmában lejátszódhatott volna. Sőt, az előadás a díszletek és a jelmezek révén utal arra, hogy a történéseket nem feltétlenül kell a középkorba sem helyezni, mindez bármikor lejátszódhatna a világban. A rendezés nem tesz igazságot, nem jelöli ki a "haladás" irányát, nem állítja Hunyadi László oldalára a közönséget a királlyal szemben.
Maradnak a marakodó, önérdeküket hajszoló nemesi családok, a gyilkosság, a hamisság és a gyenge királyra mákonyként ható szexualitás. Itt és így még kevésbé érthető, miért nem alkalmazza Hunyadi László maga is a nemtelen eszközöket, miért nem szökik meg börtönéből, holott korának egyik leggazdagabb és legnagyobb hatalmú családja áll mögötte, amint arra jegyese, Mária, rá is mutat, amikor meg akarja szöktetni.
Képzeljük el azonban, hogy például Bellini: Puritánok ("I puritani") c. operáját nézzük. Arturo alakja kicsit emlékeztet Hunyadi Lászlóéra. Bizonyára vannak itt is az előbb vázoltakhoz hasonló ellentmondások a műben és rendezéseiben, de ez számunkra nem (annyira) érdekes, hiszen a cselekmény a távoli Angliában, Cromwell korában játszódik.
Ilyen nézői attitűddel a Hunyadi László jelen előadása nem is rossz kísérlet. Nem unalmas, a színpadon mindig történik valami. Jelen vannak a "bel canto" stílushoz tartozó statikus, éneklő tablók is, de a rendező - a korábbi hazai operajátszáshoz képest szokatlanul - igyekszik mozgatni is a szereplőket. Érdekes, hogy e mozgások sok esetben furák, majdhogynem groteszkek - remélhetőleg valamilyen többlet-mondanivaló kifejezése érdekében.
Én a tőlem telhető legnagyobb nyitottsággal ültem be az előadásra, de azért sokszor környékezett a - nem rosszindulatú - nevetés. Például mindjárt a kezdő képben is, ahol a kórus - azaz Hunyadi László vitézei - kénytelenek voltak tőreikkel szamuráj módra hadonászni éneklés közben. Ennek köszönhető az írásom címe is. Persze, sok minden megmagyarázható. Lehet, hogy a rendező e szamuráj-groteszkkel is a mű általános érvényét, jó és rossz hiányát, a semlegességet igyekezett alátámasztani. Az is lehet, hogy a hajdani vitézek, hűbéresek a hajdani várakban nálunk is szamurájhoz hasonlóan viselkedtek.
Amikor a poroszlók Lászlót elhurcolják menyegzőjéről, a küzdelem lassított felvétel jellegű, ez megint egyfajta híd lehet az időtlenséghez, napjainkhoz. Nehezen tudtam viszont megmagyarázni magamnak a palotás talán túl abszurd koreográfiáját valamint a menyegző kettőse alatti férfi-nő benyitogatást a színpad két oldalán levő ajtócskákon. Talán nem vagyok elég okos, talán maga a rendező sem tudja. Az utóbbi sem lehetetlen, hiszen, ha mindent tudatosan tudna, nem is kellene színpadi rendezéssel kifejeznie magát, elég lenne megírnia levélben.
Következetlen, hogy míg Cillei megölésekor patakzik a vér, László fejvétele szinte teljesen szimbolikus aktus. Természetesen arra gondolok, hogy Cilleit is elég lenne szimbolikusan megölni. László fejvételekor vihar támad, kinyílnak az eseményt bámulók - mai, modern - esernyői. Remélhetőleg a rendező nem csupán a "színpadias" mennydörgést kívánta helyettesíteni ezzel. Számomra ez azt üzeni, hogy mennyire felkészültek a látványosságra a népek, még esernyőt is vittek... Vagyis, hiábavaló volt az áldozat... Mégis volt olyan érzésem, hogy ez már nem kellene bele.
Mindent összevéve, a rendezés élvezhető, érdekes előadást hozott létre, feltéve, hogy el tudunk vonatkoztatni a mű korábbi, "nemzeti kincs" státuszától. Néhány - fentebb is említett - túlzás kiküszöbölésével, a groteszkség némi csökkentésével, a palotás hagyományosabb - de nem hagyományos - koreografálásával az előadás még értékesebbé válhatna. Megjegyzem azonban, hogy így is volt siker és vastaps, még ha a környezetemben hallottam is a nemzeti jelleget hiányoló, bosszús felhangokat.
A zenei részt szerettem, meglepett László kedveséhez intézett áriájában a korábban még nem hallott rész a végén. A mostani szöveget azonban sok helyen kevésbé költőinek és kevésbé énekelhetőnek tartom, mint az elvetett átdolgozásét. Egyebekben minden üzembiztosan működött. Biztosan nem volt kis munka az új változat betanítása, elismerés illeti Kocsár Miklós karmestert. Hagyományosabb előadásban több figyelem jutott volna a zenei részletekre - lásd az operarendezés alapvető ellentmondását, zene-e vagy látvány.
Hunyadi László megformálója Pataki Potyók Dániel volt. Világos, könnyed és szép színű tenorja alkalmas volt a fiatal Hunyadi László hiteles hangi megformálására, jól bírta a magasságokat és átjött a zenekari kíséreten is. Persze az alapkoncepciónak megfelelően, ő itt nem volt hős, csupán egy fiatal ember, aki áldozatává válik a hatami (és szerelmi) viszályoknak. Ezért nem is hiányoltam egy Simándy-féle hősi orgánumot. Remélem, a fiatal énekes tud majd mit kezdeni ritka szép hangjával, érthető szövegmondásával, illúziókeltő megjelenésével. Lelkes vagyok: Lehet ő akár egy új Juan Diego Florez?
Én Kóbor Tamást láttam V. László szerepében. Telitalálat volt. Megjelenése, viselkedése, éneklése a legérzékletesebben idézte fel a gyenge jellemű, befolyásolható fiatal embert, akinek hatalom és egyúttal szörnyű magány és bizonytalanság jutott osztályrészül. Az interneten láttam, hogy például a szegedi színházban komoly szerepek sorát énekelte már el. Kiváncsi lennék, milyen például Don José szerepében.
Ezen az estén a fiatal basszbariton, Cseh Antal, Cillei Ulrikot formálta meg. Jelentős hang, amely bizonyos fekvésben magvas, sötéten fénylik és meghökkentően szép színű. Színészi alakítása is tetszett. Talán vigyáznia kellene, mit vállal el, az interneten láttam, hogy magas bariton szerepeket is énekel, ami egy basszbaritonnak nem lenne kötelező. De egyébként: Hajrá, Antal!
Gara nádort "hazai" művész, Wágner Lajos keltette életre. Bariton hangja most is szokott fényében és erejében szólt, jól bírta a magasságokat és színészileg is hiteles volt. Számomra ő a debreceni operajátszás egy jelentős periódusának egyik szimbóluma, a jó értelemben vett "örök érték". Aki ugyanakkor képes Gara nádorként vagy a Ruszalka vízi fejedelmének szerepében, modern rendezésekben, állandóan megújulni.
Szilágyi Erzsébetet Bazsinka Zsuzsanna alakította. Igazi operadíva, a szó nemes értelmében, aki - jelentős, hazai és nemzetközi pályafutás, versenygyőzelmek, kitüntetések után - már a Wikipédiában is önálló szócikket kapott az operaházi mellett. Ezen az estén is tanúbizonyságot tett kiváló hangi adottságairól, énektechnikájáról és színészi képességeiről. Amennyire sajnálatos, hogy a debreceni opera a stagione-rendszer felé tendál, egyúttal annyira jó, hogy így olykor hozzá hasonló operai nagyságokat is hallhatunk.
Gara Mária szerepében Zábrádi Annamáriát láthattuk, hallhattuk. Szép volt, hihetőnek tűnt, hogy László odavan érte. Alakítása hiteles volt, jól bírta a mozgásokkal, cselekménnyel színesített kettősöket. Hangja tisztán, fiatalosan csengett. Amikor fő áriájában eljutott a magas hangokig, még a feleségem is elismerően bólintott mellettem. Én hozzáteszem, egy kicsit egyenetlennek ítéltem ezt az áriáját, egy kicsivel simábbak is lehettek volna az átmenetek. De a lényeg megvolt, sőt. Viszont nem értem, miért nincs honlapja, legalábbis a keresőben nem ugrott elő feltűnő helyen.
Mátyás "nadrágszerepének" alakítója, Rendes Ágnes szép kezdő áriával mutatkozott be. Fülep Máté hitelesen alakította Rozgonyit, László hív barátját. Kriszta Kinga ezúttal Szilágyi Erzsébet udvarhölgyét énekelte. Nyugodtan írjon az Olvasó a másik szereposztásról, amelyet nem volt alkalmam látni. Az énekkar kiválóan működött, tömör, tiszta hangzást produkált. Ez különösen fontos ebben az operában, ahol bizonyos kórusrészletek szinte ismertebbek és népszerűbbek az áriáknál. Külön dicséret jár a szokatlan mozgásokért.
A tánckarra a híres palotás előadása miatt hárult nagy felelősség. Bár ők az újszerűen koreografált, szokatlan elemeket tartalmazó táncot igazán szépen adták elő, féltem, hogy a közönség egy része rajtuk "veri le", amit másnak szánt. De szerencsére, taps, siker fogadta a produkciójukat. Lehet, hogy kényszer szülte, de rokonszenves és hasznos dolog, hogy a tánckar nemcsak tánccal, hanem másfajta színpadi jelenléttel is segítette az előadást. Koreográfus: Fejes Kitti.
A jelmezek könnyű, áttetsző anyagból készültek és mai, utcai ruhára vették fel azokat a művészek. Mégis színpompásak voltak, jól szolgálták a feltehető mondanivalót - az időtlenséget - és önállóan is jellemezték a figurákat. László királyról és Cilleiről például már eleve elmondott mindent ruházatuk.
A színpadi képek látvány szempontjából is gondosan megtervezettnek tűntek. Fontos szerepet játszott az egyszerű - ugyancsak az időtlenséget sugalló - szürke falakból, ajtókból és kapukból álló díszlet, amely azonban változtatható volt és olykor labirintus jelleget öltött. A falak és kapuk közeledő és távolodó mozgásai olykor mintha aláfestették, nyomatékosították volna a történéseket. Díszlet- és jelmeztervező: Csík György.
Dvorák Ruszalka c. operáját látva eszembe jutott, miért, hogy a csehek nemzeti operáját nemzetközi siker övezi, mindenütt játsszák, míg a mieinket nem? Hát most itt van a Hunyadi László nemzetközi "fogyasztásra" (is) alkalmas változata. Örüljünk neki? Döntse el az Olvasó, miután hazaérkezett az előadásról.
