Az opera világában is úgy van, hogy siker és bukás váltogatja egymást. A siker pozitív következményei természetesek. Lehetnek persze a sikernek negatív következményei is, de úgy gondolom, hogy ezek nem érdemelnek sok szót. Ezekkel, ha nehezen is, de általában megbirkóznak az érdekeltek.  :-)

A siker elmaradása, a bukás azonban feltétlenül gondolkodásra készteti az adott operaelőadás létrehozóit, szereplőit. 

Manapság - nyilván régi hagyományok alapján - az operai közönség "búúú!" kiáltásokkal jelzi, ha nem tetszik neki valami. A "búzás" angolul "booing", ha valaki búúút kapott, angolul "was booed". 

Persze, nem mindegy, hol vagyunk. A nyugat- és közép-európai közönséget például - meglehet, más-más okokból - nehéz zajos érzelemnyilvánításra bírni a színházteremben. Ha nem tetszik az előadás, legfeljebb lagymatagabb a taps, mint máskor.

Az opera "hazájában", Olaszországban viszont még ma is forró a légkör egy-egy  előadáson. 100-150 éve pedig egyenesen olyasféle események zajlottak egy-egy opera bemutatóján, mint ma egy-egy focimeccsen: fütyülés, "beszólás", fújolás, ugyanakkor túlzó ünneplés, ordítozás, rohangálás sőt verekedés.

W. Ashbrook - egyébként tudományos igényű és színvonalú munkájában (1) - két oldalon keresztül írja le a botrányt, amely a milánói Scalaban, Puccini Pillangókisasszonyának bemutatóján tört ki. Például: " ... a kakasülőről jövő állandó bemondások áradatára Puccini hívei folyvást csendet követeltek,...". "- az Un bel di, az intermezzo, a halál-jelenet vagyis minden - elveszett a kiabálás, nevetés és macskanyávogás egymást követő hullámaiban." (A Pillangókisasszonnyal kapcsolatos bejegyzések: Szeress engem, csak kicsikét és Cso-Cso-Szán és a zümmögő kórus.)

Ha a mű - úgy általában - tetszene is,  a százezerfejű cézár (a közönség), még mindig elégedetlen lehet egy-egy énekessel.  Számos művész - a szebb jövőben bízva - csendben elviseli ezt, akad azonban, aki felveszi a kesztyűt.

Cornell MacNeil, amerikai bariton Pármában énekelt 1964-ben, Verdi: Álarcosbál c. operájában. Bár tehetséges és elismert énekes volt, nem igazán értette az olasz színházi világot. Ez vezethetett végül oda, hogy az egyik előadás közönsége (vagy annak egy része) "beszólásokkal" többször is megakadályozta hogy elkezdjen egy fontos áriát. Végül az énekes megelégelte, felkapta a színpadi asztalon álló súlyos tárgyat, odavágta és "Basta, cretini!" - Elég volt, hülyék! - felkiáltással elhagyta a színpadot. Majd - biztos, ami biztos - rövid időn belül a várost is.  Itt olvashatjuk az angol nyelvű interjút a ma már idős művésszel.

Hasonló, de mai történet: Az egyik neves tenor - pár éve csak - a Scalaban lépett fel, Verdi Aidájában Radamest énekelte. A "Celeste Aida" (Ó, szép Aida) románc befejezésekor azonban búúú! hangzott fel. Tenorunk erre - MacNeilt idézve - kisétált a színpadról és  - legalábbis első felindulásában - nem volt hajlandó folytatni az előadást. A felelős személyek nem mertek kockáztatni, szünetet elrendelni, belökték a színpadra a helyettesítő tenort, aki - nem lévén baljós előjel - még csak nem is volt jelmezbe öltözve, s csak úgy, civil ruhában énekelte tovább a szerepet.  Én - egyfajta tapintatból - elhallgatnám itt az "áldozat" nevét, de az eset természetesen nagy visszhangot kapott a sajtóban és az operába járó közönség köreiben is.

Hallgassuk meg, hogy énekli - élő felvételen -  a "Celeste Aida" áriát, a fiatal drámai tenor, Efe Kislali. (A weboldalon kattintsunk rá az ária címére.) A tenor - egy másik áriával - korábban már szerepelt egy bejegyzésben, és a "Celeste Aidát" is hallhattuk már egy szép amatőr előadásban. A tárgymutató a bal oldalon a segítségünkre lesz.

Egy cikk találó megfogalmazása: Vannak olyan szereplők, akik visszabúúúznak. Az történt, hogy 2000-ben egy másik tenor - a nevet elhallgatnám - szintén búúút kapott a Scalaban, azért, mert Verdi Trubadúr c. operájában nem énekelte el a - kottában nem szereplő, de hagyományos - magas C-t a stretta ("Di quella pira") végén. A karmester, Riccardo Muti - maga is sztár - ekkor odafordult a közönséghez és közölte velük: az opera nem cirkusz.

Hallgassuk és nézzük meg, hogyan énekli a híres Strettát Verdi: Trubadúr c. operájából Marcelo Alvarez. Nincs ugyan abszolút hallásom, de a jelek arra utalnak, hogy letranszponálás nélkül, a végén így tényleg magas C hangzik el. Ráadásul a tempó iszonyúan gyors. Egyszóval szép haditettet visz végbe az énekes.  A Strettát korábban humoros és komoly előadásban is hallhattuk már  A színe és a fonákja c. bejegyzésben.

Az operai bukásokban, botrányokban sokszor nagy szerepük volt a bértapsoncoknak,  s közel sem lehetlen, hogy ilyesfajta aktivitás - modernebb formában - ma is létezik. A bértapsoncokat ("claque, klakk") eredetileg a színházak maguk szerződtették, hogy a nézőtér tapsát vezéreljék. De aztán valami "félrement" és a bértapsoncok kezdtek annak kedvezni, aki - így vagy úgy - képes volt a "segítségüket" megfizetni. Botrányt vagy tüntető, a másikat lesajnáló ünneplést csaptak  a rivális szerző,  színház, énekes vagy bárki megbízásából, akinek érdekében állt az adott előadást tönkretenni.

Mario Del Monaco, a hőstenor írja visszaemlékezéseiben (2): " - Öntsünk tiszta vizet a pohárba: ha tudomásomra jut, hogy Callast virágesővel árasztják el, magamnak is rendeztetek egyet. Végtére is a Scala komolyságán üt csorbát, ha a színpad úgy fest majd mint a virágpiac szemétdombja...".  A neves tenorista és szoprán partnere, az  "isteni" Maria Callas, ugyanis nem mindig voltak felhőtlen viszonyban egymással.

A mai bukás, botrány nagy veszélye, hogy sokkal gyorsabban elterjed, mi történt, mint régen. Az eseményekről készült házi videók már az előadás szünetében vagy végén felkerülhetnek a megfelelő internetes portálokra. Amint egy neves tenor nyilatkozta, a botrányt akarók meg is várhatják, amíg az elődást valamelyik rádió vagy TV közvetíti, s akkor adnak hangot  véleményüknek (búúú!); ugyanakkor rendszerint csak a nézők törpe minoritása ( :-) ) búúúzik, a nagy többség tapsol és éljenez, de hát ez utóbbi, ugye, nem hír.

Dimitrij Hvorosztovszkij, orosz bariton a Hangosak és szépek c. bejegyzés egyik szereplője, sportos, erőteljes férfiú. Egy interjújából kiderül, hogy a búúúzás talán még veszélyes is lehet. Milánóban történt, hogy egy néző bekiabált valamit, ami búúúnak hangzott és - a szívét-lelkét beleadó - Hvorosztovszkijt ez annyira elkeserítette, hogy a végén már neki akart menni. Szerencsére a felesége - aki jól ismeri - felment a színpadra és megfékezte: - Gyima, az az ember fogyatékkal él és imád téged! Mint kiderült, a néző azt kiabálta (volna), hogy "Bis!", azaz "Hogy volt!" - Szerencse, hogy ott volt a közelemben a nejem - nyilatkozta Hvorosztovszkij, különben, megszégyenülve és nevetség tárgyaként, oda a karrierem.

Hát, hogy is van ez? Ha engem kérdeznétek, azt mondanám, az operai közönség valószínűleg nem velejéig gonosz, aki minden ok nélkül szereplőket, előadásokat tesz tönkre. Tudjuk, nem zörög a haraszt...  (Puccini például alaposan átdolgozta a Pillangókisasszonyt (1), beismerve ezzel, hogy a bemutató  közönségének részben igaza volt.) Ugyanakkor mindennek van határa, az énekes is ember, az opera pedig tényleg nem cirkusz.

Ha valaki - számos fontos dolog mellett - az operavilág további  "bennfentes" híreire is kíváncsi lenne, javaslom, olvassa angolul az "Opera Chic" internetes orgánumot. Már a jelmondata is sokat ígérő:  "Milánóban élő, fiatal amerikai nő vagyok - te meg nem. Én sokat járok a La Scalaba - te meg nem."

Sikeres és boldog új évet kívánok a kedves Olvasónak.

(1) W. Ashbrook: Puccini operái, Zeneműkiadó, Budapest 1974.
(2) Mario Del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984.