A Csokonai Színházban az utóbbi néhány éven több olyan eredeti operarendezés is látható volt, amelyek a világ boldogabb felén sokkal nagyobb reakciót váltottak volna ki. A teljesség igénye nélkül:
Wagner Lohengrinjében - ha jól emlékszem - a kivégzésére váró Elza képzeletében játszódott le a teljes történet, majd a végére - amikor Lohengrin már elment - felébredt és kivégezték. Rendező: Horváth Zoltán. Ideje ismét meghallgatnunk Lohengrintől a Grál-elbeszélést, amelyben eltávozása előtt elmondja, ki ő, milyen családból származik (a honlapon indítsuk el: "In fernem Land").
Dvorák Ruszalkájában szervesen vegyült mese és a valóság, klasszikus, modern sőt abszurd. Az opera (egyik rétege) egy fiatal lány szerelméről, nővé éréséről, csalódásáról és tragédiájáról szól. Talán azért is volt olyan megindítóan hiteles, mert nő állította színpadra: Novák Eszter. Kattints a képekhez és a kritikához. Idézet az utóbbiból: "... mert úgy látszik, Debrecen nem szegény vidéki rokon többé, hanem olyan operajátszó központ, amelynek műsorpolitikája sok tekintetben meghaladja a Magyar Állami Operaházét…" Olvassunk el egy másik kritikát is. Hallgassuk meg ismét Ruszalka áriáját, amelyben a Holdat kéri, hogy "hozza össze" szerelmével (a honlapon Launch audio player, Mesicku na nebi hlubokem).
Puccini Manon Lescaut-jában a színpad központi eleme a könnyűvérű Manon óriási tükre volt, ami a cselekmény előrehaladásakor a színpadon állandóan funkciót váltott; a végén talán már (lelki) tó volt, amely elnyelte Manont. A közzene alatt fura és nyugtalanító balett ment, a prostituáltak behajózása sem volt a szokásos jelenet, amennyiben minden nő Manon volt, különböző alakban. Rendező: Szergej Maszlobojscsikov. Rendkívül tanulságos megismerni a rendező operai verizmusról, realizmusról szóló gondolatait, amelyekről a Manon kapcsán nyilatkozott. Kritikák és képek: Opera-világ és Revizor - a kritikai portál.
Végül hallgassuk meg Joseph Calleja előadásában az Ilyen nőt még nem láttam ("Donna non vidi mai") áriát. Az áriát az ifjú Des Grieux lovag énekli, miután meglátta Manont, a csinos fiatal lányt.Csak úgy süt belőle az elragadtatás, a szenvedély.
Mellesleg, most olvasom W. Ashbrook: Puccini operái c. tudós könyvében (1): Puccini kedvelt szerzői eszköze volt, hogy az áriák sorainak végén az utolsó két hangot azonosnak írta meg. Ennek jellegzetes példája éppen a "Donna, non vidi mai" ária. Figyeljük meg, így van-e.
Smetana Eladott menyasszony c. operáját - a kerettörténet szerint - egy öntevékeny színjátszókör játszotta a közelmúlt egy szocialista kultúrházában. Ennek megfelelő túlzott gesztusokkal, fura mozdulatokkal, énekesi manírokkal. Rendező: Andrzej Bubien. Találtam képeket az előadásról, sőt rábukkantam a színház promóciós videójára is. Kritika: Café Momus (emlékszünk: Bohémélet!).
A Hunyadi Lászlóról a Nándorfehérvári szamurájok c. bejegyzésben részletesen írtam.Rendező: Szabó Máté.
Technikai kérdés, de nagyon is fontos a rendezés költsége. A díszletek, a statiszták, a jelmezek óriási összegeket emészthetnek fel. Előfordul ezért, hogy - újratervezés és újragyártás helyett - egyik operaház átveszi a teljes produkciót a másiktól, rendezőstől, díszletestől, jelmezestől.
A másik megoldás: a minimalista rendezés, feltéve, hogy az opera ezt lehetővé teszi. Esetleg megindokolva különböző egzotikus, távol-keleti színházi hagyományok átvételével.
Korábban divat volt az operákat modern, de realisztikus (pl. XX. századi) keretbe helyezni. Az (1) könyvben olvasom, hogy Puccini 1800-ban játszódó Tosca c. operáját már a vészterhes 1944. évbe áttéve is játszották. Ma inkább a meseszerű vagy az elvont, szimbolikus jellegű rendezés látszik divatba jönni. Az utóbbi felfogás az opera speciális jellegével elméletileg is indokolható, lásd Szergej Maszlobojscsikov korábban már hivatkozott nyilatkozatát.
Említsünk meg - a teljesség igénye nélkül - néhány neves operarendezőt. A klasszikusnak számítók: Franco Zeffirelli (aki még ma is aktív), Jean-Pierre Ponnelle és a korábban már szerepelt, mai nagyságok: David McVicar, Luc Bondy.
A magyarok közül, a már említetteken felül: Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv, akik ma már klasszikusok, Mikó András, Szinetár Miklós, Vámos László, Kovalik Balázs, Káel Csaba, Vidnyánszky Attila. Természetesen többen máshonnan is ismertek. A Wikipédiában egészen részletes névlisták is találhatók (1,2).
A tradicionális operaelőadások hívei gyakran hiszik, hogy a modern rendezések mögött kóklerség, feltűnési vágy, polgárpukkasztási szándék áll, s ellenérzéseiket egy-egy rendezőhöz kötik. Olykor alighanem igazuk is van.
Én azt hiszem, ezek a rendezések mindenképpen megszületnének; létrejöttük csak részben és a felszínen köthető egy-egy művészhez. Ha ez és ez nem csinálná, megcsinálná, csaknem ugyanazt, más. Az igazi kérdés ugyanis ez: alkalmasak-e még a klasszikus mesterek írta régi operák arra, hogy válaszokat adjanak napjaink kérdéseire; s ha igen, hogyan?
Volt-e olyan operarendezés, amely különösen tetszett az olvasónak?
(1) W. Ashbrook: Puccini operái, Zeneműkiadó, Budapest 1974.
