Sokaknak a szerelem maga az élet és egyúttal a halál is: a szerelemért, a másikért mindent vállalni, szenvedni és mennybe menni, elégni a bennünk lobogó tűzben, ami egy életen át tart és sohasem csökken. Ezt írják meg, festik, faragják meg a művészek, erről szólnak a költemények és a zene. Az ilyen szerelem hírére kérdezzük csendesen magunkat: vajon voltam én valóban szerelmes, megtaláltam én azt, aki igazán nekem rendeltetett?

Az operákban gyönyörűen, megragadóan s ugyanakkor fájdalmasan tárul elénk a szerelem minden tüze, alakja, állomása. A szerelmi áriákban - a zene csodája révén - az érzelmek órási intenzitást és sűrűséget érnek el. Egyetlen futam a fuvolán, egyetlen dallam a hegedűn, egy akkord a hárfán, egy távolodó énekhang egy pillanat alatt, szinte mindent megértet velünk.

Ma az egyik kedvenc szerelmes áriámat szeretném bemutatni. Jellegzetesen maszkulin ária, benne minden, ami a fiatal férfit hagyományosan jellemzi: kihívás, tűz, vágy, vakmerőség - és a pajkos felelőtlenség is.

Mascagni Parasztbecsület ("Cavalleria Rusticana") c. operájában Turiddu, az ifjú legény Santuzzának udvarol, de nem tudja/akarja elfelejteni korábbi szerelmét, Lolát, akitől katonáskodása miatt kellett elválnia, s aki közben már hozzáment Alfiohoz, a fuvaroshoz. E bonyolult szerelmi szövevényben a sértett és jó hírét is lassan elvesztő Santuzza kétségbeesett lépést tesz: feltárja Alfionak a hűtlenséget. Alfio a kertek alján várja Turiddut, aki, talán lelkifurdalása miatt is, nem tér ki, s tettéért, szerelméért, halálával fizet.

A "Siciliana" néven ismert ária ("O Lola, ch'ai di latti la cammisa") az egyfelvonásos opera elején hangzik el, Turiddu szerenádja Lolának. Egyetlen hárfa kíséri, ami lehetne gitár is.

Szövege hozzávetőleges magyar fordításban a következő:

Óh, Lola tejfehér ingben
Fehér és piros, mint az ért cseresznye
Amint arcán mosollyal közelít
Boldog lesz az, ki neki az első csókot adja
Ajtaja előtt vér hull majd érte
S nem bánom azt sem, ha én halok meg ott
Ha haldoklom, s nem látom őt a mennyben
Sohasem kell nekem a Paradicsom.

Egy költőibb s énekelhető verzió itt olvasható. Az áriát nagyon szép, amatőr videofeldolgozásban mutatjuk be. Figyeljük meg a korábban említett érzelmi sűrítést, amelyet a képek még inkább kiemelnek. Ha nem látnám, csak hallanám, akkor is tudnám, hogy Szicíliában játszódik, s éppen Húsvét vasárnapján. Placido Domingoval a főszerepben képileg is nagyon szép, modern operafilm készült az operából, érdemes megnézni, ha sikerül rábukkanni.

Akit kiskorában nem kergettek az asztal körül, ha elhanyagolta klasszikus zenei tanulmányait, azt érhetik később e területen meglepetések. Így vagyok ezzel én is.

Tudtad-e, hogy Richard Straussnak a néven kívül nincs köze a bécsi Strauss-dinasztiához, a keringőkirály Johann Strausshoz? Tudtad-e, hogy a 2001: Űrodisszeia (2001: Space Odyssey) c. legendás film címzenéje nem más, mint R. Strauss Imígyen szóla Zarathustra (Also sprach Zarathustra) c. művének részlete. Természetesen  más alkotásokban is előfordul, valahányszor az evolúcióról, a tudatra ébredésről vagy egyéb magasztos történésről van szó.

Ha az ember megnézi (lásd például Wikipédia) Richard Strauss műveinek listáját, tematikáját, életrajz nélkül is elhiszi, hogy nincs rokonságban a keringőkirállyal.

Ma R. Strauss egyik legtöbbet játszott műve a Rózsalovag (Der Rosenkavalier). Az opera (olykor vígoperának is nevezik) cselekménye elég bonyolult, nagyon tömören arról szól, hogyan pártol át az ifjú Octavian gróf a jóval idősebb, előkelő marsallné szeretője, a gazdag hadiszállító lányához, az ifjú Sophiehoz, s hogyan kénytelenek elfogadni ezt a tényt a többi szereplők.

Az opera elején a marsallné fogadást ad, s ekkor énekli el neki az olasz énekes - egy hódoló megbízásából - híres szerenádját (Di rigori armato il seno). Ez az ária nekem is az egyik nagy kedvencem. Egy régebbi, hagyományosabb rendezésben egy hosszabb jelenetet is megnézhetünk, melyben a marsallné rokonával, a házasságra készülő Ochs báróval beszélget, majd kezdődik a fogadás. Az olasz énekes a számláló 5:35 állásánál következik. 

A - lírai, de meglepően értelmes és mértéktartó - szöveg arról szól, hogy acélozzam bár meg a szívemet, legyek elutasító s lázadjak a szerelem ellen, mégis egy pillanat alatt legyőzhet egy kedves szempár; a jégszív nem állhat ellen a tüzes nyílnak.

Az ének egyébként iszonyúan nehéz.

A rózsalovag az ifjú Octavian, aki a lánykérés jeleként ezüst rózsát visz Sophienak. Ekkor találkoznak először, az ifjú gróf ekkor ugyanis még nem magának kéri a lányt, hanem a bumfordi Ochs bárónak.

Octaviant rendszerint mezzo énekesnő játssza, a gróf ugyanis - ellentében például Ochs báróval - finom lény, annyira, hogy - szegény Ochs kárára - olykor nőnek öltözve kelt illúziót az operában.

Hallgassuk meg Sophie és Octavian kialakuló szerelmének kettősét az ezüstrózsa átadásakor, fiatal, tanuló énekesnők nívós, koncertszerű előadásában (lány a rózsával: Octavian, ekkor még  rózsalovag;  másik lány: Sophie).

Itt egy hosszabb színpadi jelenet, zenekarral: Sophie egyedül marad otthon, majd a számláló 4:0 állásánál belép a rózsalovag, s kezdetét veszi a kettős.

Miről énekelnek a rózsa átadásakor? Először arról, hogy miért is jött Octavian és milyen szép a rózsa, amelyet rózsaolajjal még illatossá is tettek. Azután egymásra terelődik a figyelmük, s ha jól értem (a szöveg meglehetősen költői), megtestesülni vélik a másikban korábbi ábrándjaikat; rádöbbennek, hogy ez egy csodás pillanat, amelyet halálukig nem felednek.

Én a kettős elején, majd később is előforduló, pár másodperces, disszonáns motívum miatt lettem Richard Strauss igazi híve. E motívum "betolakszik" a Wagner árnyát felidéző, kissé elvont, de melodikus zenébe, jelezvén, hogy e szerelem nemcsak örömöt hoz az opera szereplőinek - zeneileg pedig több évtizeddel előre mutat. A motívum visszatér az opera végén is, amikor a két szerelmes egyedül marad.

Zárjuk a marsallné I. felvonás végi töprengéseivel: Miért öregszik meg az ember, a nő, ha belül ugyanaz marad... S ha már kell, miért kell mindezt ilyen világosan látnunk... A zenén ismét mintha Wagner árnya suhanna át, de ez már valami személyre szabott, deheroizált, frivol felhangokkal átitatott, új dolog.

Olasz opera, francia opera, német opera vagy jó opera, kedves Olvasó?

Valójában az opera és más zenei műfajok kapcsolatáról szeretnék írni.

Az egyik típus az, amikor operaénekesek kirándulnak a könnyű műfajba (crossover), nem mindig, de sokszor magukkal hordozva operai hangképzésüket, énekstílusukat. Szinte minden operaénekes megteszi ezt, csak egy rövid lista: Placido Domingo, Marcelo Alvarez, Sass Sylvia. Külön kategória például a tenor Gerdesits Ferenc, akinek egyenesen rock kötődései vannak.

Egy másik típusnál bizonyos énekesek rendszeresen énekelnek - bár nem feltétlenül operaházakban - operát és könnyű műfajt egyaránt. Többé-kevésbé ide sorolható például a múltból Tino Rossi, Mario Lanza, akik a könnyű műfajnak is sztárjai voltak, egyúttal filmcsillagok. Napjainkból talán a sikergyáros Andrea Bocelli vagy Vittorio Grigolo említhető meg.

A másik oldalról, könnyűzenei és musicalsztárok, Sarah Brightman, Hayley Westenra stb. olykor nekiveselkednek egy-egy operaáriának is.

Azután itt van a szimfonikus vagy opera-metal. Ez a muzsika az operazene "hangulatát", eszközeit, tematikáját használja fel súlyos mondanivalói közvetítésére. Jellegzetes képviselői: a Nightwish és a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál speciális showján már fellépett Tarja (az egykori Nightwishből), Epica és Therion. E zenében olykor szerephez jut a szimfonikus zenekar is.

Ugyancsak egy lehetőség az operaslágerek átdolgozása a könnyű műfajok stílusában. Ezt sokszor szimfonikus zenekarok teszik szórakozásból és a bevétel növelése céljából. Olykor azonban a könnyű műfaj sztárjai is elcsábulnak, lásd a Pink Floyd vezéregyéniségét, Dave Gilmourt, amint Bizet Gyöngyhalászok c. operájából Nadir románcát (Je crois entendre encore) énekli.

Az operai átdolgozások változó színvonalúak. Most felhívnám a figyelmet néhány érdekes darabra. Nagy kérdés, hogy előbb az átdolgozást hallgassuk meg vagy az eredetit. Végül arra jutottam, hogy előbb talán az átdolgozást kellene.

Kattintsunk és az oldalon megjelennek a The East Village Opera Company zenei csoport feldolgozásai:

(a) Bizet Gyöngyhalászok (Les pecheurs les perles, Pearl fishers) c. operájából Nadir és Zurga, a két gyöngyhalász kettőse (Au fond du temple saint), amelyben közös szerelmük, az egzotikus papnő szertartását, megjelenését, báját írják le.

(b) Puccini Turandot c. operájából Kalaf herceg áriája (Nessun dorma, magyarul Senki sem alhat), amelyben a herceg Turandotról, a vágyott kínai hercegnőről énekel, aki az éjszaka letelte alatt megpróbálja kitalálni az ő nevét. Ha Turandotnak ez sikerül, a herceget kivégzik, ha viszont nem sikerül, a herceg elnyeri Turandot kezét.

(c) Puccini Gianni Schicchi c. operájából Lauretta áriája (O mio babbino caro), amelyben a lány igyekszik rávenni apját, hogy segítsen neki és szerelmének, hogy egybekelhessenek - a líra, az elszántság, és egy csipetnyi komikum keveréke.

Ha ez megvolt, jöjjenek az eredeti munkák: (a) Au fond du temple saint (b) Nessun dorma (a második bejegyzés az oldalon, hangszóró) (c) O mio babbino caro

Mi jut eszébe az Olvasónak, miután meghallgatta mindezeket?

Ugye ne legyen ez a blog teljesen ismeretterjesztő jellegű? Ebben a bejegyzésben szeretném megismertetni az Olvasókat Patrick Bellel, saját minősítése szerint a világ egyetlen olyan bűvészével, aki operát énekel. A Patrick honlapján szereplő demo-videókból kiderül, hogyan is megy ez: a művész bűvésztrükköket ad elő és közben énekel, persze mondhatjuk fordítva is, énekel és közben bűvészkedik.

Nem tudom megítélni, Patrick Bell milyen bűvész, azt már inkább, milyen baritonista. Szerintem meglehetősen jó, a világ számos operaszínpadán szívesen fogadnák. S persze, akkor is tud énekelni, ha nem bűvészkedik közben. A kattintásra megjelenő felvételen Bizet: Gyöngyhalászok c. operájából a nevezetes duettet énekli egy tenoristával. A duettben a két gyöngyhalász, aki ugyanazt a nőt - ráadásul egy egzotikus vallás papnőjét - szereti, visszaemlékszik, hogyan látta a kedvest annak idején, s hitet tesz, hogy e közös imádat nem fogja elrontani a barátságukat.

E felvétele kapcsán, a Youtube-on nyilvánosan megkérdeztem tőle, miért nem hagyja a bűvészetet, megélne ő az éneklésből is. Azt válaszolta, szintén nyilvánosan, hogy az éneklő bűvész ritkább, s így ez biztosabb kenyér, mint az énekesé, azzal együtt, hogy a befutott énekesek meglehetősen jól keresnek.

Patrick honlapján ott van, hogyan lehet őt felkérni szereplésre, magánrendezvényeken is vállal fellépéseket. Azért javaslom, ha tehetik, hallgassák meg az előbbi duettet az operavilág mai nagyságainak előadásában is (akik csak a hangokkal bűvészkednek). S hogy hol terem ilyesmi a világban? Mint sokan sejtik: Amerikában.

Az Olvasó mit gondol: bűvész vagy énekes?

Az operaéneklésben nagyon magas és nagyon mély hangfekvésű szerepek egyaránt előfordulnak. A zeneszerzők a hangmagassággal is jellemzik szereplőiket. Például a fiatal férfi, aki hős, aki szerelmes, rendszerint magas férfihangon szólal meg. A középkorú, jóságos vagy éppen gonosz férfiak már mélyebben énekelnek. A még öregebbek, még tekintélyesebbek, természetfeletti vagy pokolian gonosz szereplőknek jut az egészen mély férfihang.

Hasonló mondható el a női szerepekről is: a naív, szerelmes, fiatal lány vagy a tűzrőlpattant fiatal szolgáló például magas hangon énekel. Az idősebb, tekintélyesebb vagy éppen gonosz asszonyok énekelhetnek mélyebben. Persze, az énekművészetben sincsenek szigorú szabályrendszerek, a korábban írtak alól számos kivételt találunk.

Az operaéneklésben a női hangokat a következő (főbb) hangfajokba soroljuk: a legmagasabb a szoprán, azután a mezzoszoprán, s a legmélyebb az alt. A férfihangoknál a (főbb) hangfajok közül a legmagasabb a tenor, majd a bariton, s a legmélyebb a basszus. Ezzel persze nincs vége a dolognak. További kategóriák, címkék is léteznek. Például a tenornál is magasabb kontratenor, amely a korai operákban viszonylag gyakran előfordul. A tenort, a baritont és a szopránt szokás például lírai és drámai kategóriákra osztani. Nagy vonalakban a drámai súlyosabb, sötétebb hangszínű, erőteljesebb hangot jelent, a lírai pedig világosabb hangszínű, gyengébb, de mozgékony, a magas éneklést könnyedén megvalósító hangot jelent.

A szomszédos hangfajú énekesek hangterjedelmében vannak átfedések, ezért az énekesek olykor szívesen kirándulnak a másik hangfajba - valahogy úgy, ahogyan a bokszolók a szomszédos súlycsoportba. Az egyes hangfajoknak nemcsak a magassága számít - mindegyikhez jellegzetes hangszínt is asszociálunk. A szopráné csilingelő, éles, az alté sötét, búgó. A tenoré csengő, fényes, a baritoné, szomorkás, sötét, bársonyos, kormos, a basszusé, mint a baritoné, de lehet kongó, komor is. Az énekesnek jelentkező ifjaknál nem csak a hangmagasság dönti el, hogy milyen hangfajú énekes lesz belőlük, hanem sokszor inkább a hangszín.

Hallgassuk meg a szoprán példájaként Puccini Gianni Schicchi c. operájából az "Oh, mio babbino caro" (Óh, drága apám) c. áriát, amelyben a fiatal lány kéri apját, segítsen, hogy hozzámehessen szíve választottjához, mert egyébként a folyóba öli magát. A lírai áriában végig ott bujkál a komikum is, ahogyan a lány megpróbálja "rászedni" apját, aki nyilván tisztában is van ezzel. Nyugalom, az opera végén minden rendbe jön.

A mezzoszopránt ki mással mutathatnánk be, mint Carmennel? A híres cigánylány Bizet Carmen c. művében, a Seguidilla c. áriában éppen Lilas Pastia kocsmáját reklámozza: elmegy oda, seguidillát táncol, manzanillát iszik és nagyot mulat - most éppen árva, ki kíséri el? Carmen egyébként fogvatartóját, Don José tizedest csábítja mindezzel - akinek esélye sincs, hogy ellenálljon. A kattintásra megnyiló oldalon válasszuk Denyce Gravest és a Seguidillát, de utána a többieket is meghallgathatjuk az illusztris névsorból.

Nem könnyű alt operaáriát találni. Szép példa Handel Messiás c. oratóriumából a "He was despised" c. alt ária.

A lírai tenor repertoár szép darabja Bizet Gyöngyhalászok c. operájából Nadir románca. Nadir, a gyöngyhalász felidézi szerelme alakját. Az operairodalom egyik legszebb áriája.

Wagner Lohengrin c. művében a gyilkossággal vádolt Elza csodás álmot lát, melyben Lohengrin, a hattyún érkező lovag tisztázza őt a vád alól és feleségül veszi. Viszont nem szabad a kilétéről érdeklődni. Amikor Elza ezt mégis megteszi, Lohengrin az ún. "Grál-elbeszélésben" ("In fernem land") ad számot arról, vajh ki ő, s hol van hazája. A drámai tenor - sőt annak még sötétebb, még baritonálisabb, német változatának - illusztrálására hallgassuk meg Jonas Kauffman honlapjáról az "In fernem land" c. áriát (válasszuk az oldal alján a "tracklisting" pontot).

A bariton hangot Mozart: Figaro házassága c. operájából Figaró I. felvonásbeli C-dúr, "Non più andrai, farfallone amoroso" áriájában mutatjuk be. Az operában Figaro Almaviva gróf szolgája, aki házasodni készül Susanne-nal, a szobalánnyal. Ámde a gróf ugyancsak Susanne kegyeit igyekezne elnyerni. A bonyolult szerelmi szövevényben Cherubinot, a kis apródot is rajtakapják egy lánnyal. A gróf Cherubinot katonatisztnek kinevezve eltávolítja a színről, s az áriában Figaro - kissé kárörvendően - elbúcsúztatja. Magyarul is közismert: "Most pedig vége a szép időknek, nem csapod a szelet már a nőknek...". Az áriát Bryn Terfel a neves walesi bariton tolmácsolja.

Ha basszus, akkor Sarastro, Mozart Varázsfuvola c. operájából. Sarastro nagy hatalmú főpap, de - bizonyos interpretációkban - a női főszereplő, az ifjú Pamina apja is. A híres F-dúr áriájában megáldja Pamina és párja, a férfi főszereplő, Tamino frigyét. Csodás mély hangokat fogunk hallani.

Végül egy kis fizika és fiziológia. A hang magassága a rezgésszámától (frekvenciájától) függ. A hosszú hangszalagon kis rezgésszámú, mély hangok alakulnak ki, a röviden nagy rezgésszámú, magas hangok. A hang erősségét, intenzitását a rezgés tágassága (amplitúdója) szabja meg. A hangszínt az alaphanggal együtt kibocsátott, kisebb intenzitású "felhangok" hozzákeveredése alakítja ki. A nők hangszalagja átlagosan rövidebb a férfiakénál, hangjuk magasabb. A tenor hangszalagja átlagosan rövidebb, mint a basszusé. Ám, rövid hangszalag, kis termet, hosszú hangszalag, nagy termet. Ezért alacsonyak átlagosan a tenorok és ezért langaléták átlagosan a basszusok.

Persze, van számos kivétel is. Mario Del Monaco, a viláhírű tenor írja önéletrajzi könyvében, hogy egyetlen gégész sem értette, hogyan lehetett az ő basszushoz méltó hangszalagjaival tenorhangon énekelni.

Ha Önnek van zenei hallása, jó tenorja és magas termetű, akkor minden tekintetben jól passzol a szopránénekesnőkhöz, sikerre számíthat az operában, kezdjen sürgősen éneklést tanulni. :-)

Korábban már röviden említettem, hogyan fogott meg az opera a debreceni Csokonai színházban, középiskolás koromban. Ehhez persze a zene akkor nem lett volna elég, az opera különben is színpadi műfaj. Szerencsémre akkor és némi szünet után később is, évekig a színházban énekelt Horváth Bálint, a kiváló tenor.

Hangi adottságait tekintve a legnagyobbak között lehetett volna a helye. Telt, erőteljes hangja volt, lent sötét, szomorkás, lírai bariton felé közelített, feljebb azonban kifényesedett és igazi szárnyaló tenorrá vált. Inkább hőstenor volt, mint lírai. Széles repertoárt énekelhetett el, A Traviata Alfrédjától a Bohémélet Rodolphe-ján és a Carmen Don Joséján keresztül a Trubadúr Manrico szerepéig. Itt hallható tőle a Virágária a Carmenből.

Még arra is vállakozott, hogy Simándy József mellett/után Bánk bán szerepét elénekelje. Ez utóbbi szerepben hangilag szinte teljesen egyenértékű volt a nagy előddel, színészileg azonban nem annyira a Simándy-féle "nagyurat" formálta meg, hanem - napjainkra tekintve - inkább a konfliktusok között vergődő, szenvedő férfit. Meghallgathatjuk tőle Bánk Hazám, hazám c. áriáját.

Amikor Debrecenből - ahol, ha jól emlékszem, Érdemes művész kitüntetést kapott - az Operaházba távozott, már nem tudtam igazán követni a pályafutását, Budapest ebben a tekintetben is messze volt Debrecentől.

A televízióban kétszer láttam, egyszer a Traviata Alfrédjaként Pitti Katalinnal, másszor pedig feleségével, Mészöly Katalinnal közös műsorukban, amikor a Turandotból Kalaf áriáját énekelte.

Magas termetű volt (ami tenoroknál ritka) és nagyon jó külsejű. Jól lehetett vele azonosulni, mint hőssel és a nők kegyeltjével - legalábbis a színpadon. Érdemes megnézni a fényképfelvételeket, amelyek Mészöly Katalinnal közös honlapjukon találhatók.

Néhány életrajzi adatát a Magyar Színházművészeti Lexikon őrzi, az ottani születési év azonban feltehetőleg hibás. Az internet szerint ma feleségével - aki az Operaház ünnepelt alténekesnője volt, ma pedig a Halhatatlanok Társulatának tagja - vidéken él, énektanítással foglalkozik. Remélem, jól van, s elégedett mindazzal, ami neki megadatott. Ezúton is köszönöm a sok művészi élményt, amit évek hosszú során át a közönségének, köztük nekem is nyújtott.

Korosztályom számos tagjához hasonlóan fiatalon rajongtam az akkor menő beatmuzsikáért, a Beatlesért, a Rolling Stonesért, az Illés zenekarért és másokért. Az öcsémmel még gitárt is eszkábáltunk magunknak, s amikor apánk egy-egy igazi spanyolgitárral lepett meg bennünket, megkezdődhetett az ádáz gitártanulás. Persze nem tanárnál, olyan nálunk nem volt, hanem csak úgy, utánzással. Megpróbáltunk valakit találni, aki már tud valamit játszani, s addig próbálkoztunk, amíg nem ment nekünk is. Én csaknem 20 éven tanulgattam így is, elmélyültebben is. Játszottam magányosan, beatzenekarban, "városi zenét" játszó formációban és egyre többet énekeltem.

Tizennégy év körül lehettem, amikor egy este unalmamban bekapcsoltam a TV-t, s ott furcsa dallamokkal egy férfi és egy nő valamilyen ajtó kinyitásáról vitatkozott. Bár szörnyű "butaságnak" találtam az egészet, ki tudja miért, talán a zenéből-énekből áradó furcsa hangulat miatt mégis végignéztem. Ma már tudom, hogy Bartók: A kékszakállú herceg vára c. operáját láttam.

Debrecenben jártam középiskolába. Egyszer - ha jól emlékszem - az iskola kapott néhány ingyenjegyet a Csokonai Színházba, s többek között engem ért az a "megtiszteltetés", hogy elmehettem az előadásra. Ha jól emlékszem, Goldmark: Sába királynője c. operáját adták. A kilátásba helyezett büntetés hatására beleegyeztem, hogy tényleg elmegyek, csak azt kértem, hogy a haveroknak ne szóljanak erről. A színházban azután percek alatt rájöttem, hogy a szimfonikus zenekar és az ének nem úgy szól ott, mint egy "Szokol" zsebrádión keresztül, s valójában egészen elviselhető ez is, ha nem is olyan, mint a beat (vagy az akkor kialakuló rock).
A többi iskolai ingyenjegyet már majdnem kértem.

Harminc körül már operabérletünk is volt a feleségemmel és rá kellett jönnöm, hogy a sok beatzene eljuttatott a komolyzene és az opera élvezetéig.

Foglalkozásom révén sok fiatal felnőttel találkozom nap mint nap, s igyekszem nekik átadni valamit az operaszeretetemből is. Rendszerint a legalkalmatlanabb módon és időpontban. Remélem ez a blog hamarosan számos bejegyzést tartalmaz majd, s a jövőben csak a blog címét kell megadnom majd az engem körülvevőknek. De mindenki másnak is jó szívvel ajánlom, aki nem tud sokat az opera világáról és bennfenteskedés és nagyképűség nélkül akar valamit olvasni róla. Persze nem ígérem, hogy mindig hibátlan és tökéletesen cizellált leszek. A sajtóból, internetes rajongói klubokból, blogokból és személyesen is ismerek "félelmetes" operaszakértőket - még nekik sem mindig sikerül. Nyilván sok vitatható, egyéni véleményt is megfogalmazok majd. De szeretnék használni mindezzel.