Régebbi, de nagyon szép operafilmen láttam Csajkovszkij Anyegin c. operáját. A szereplőket prózai színészek játsszák és élvonalbeli énekesek éneklik. Így minden a lehető legjobb. (Mondom én, hogy az effajta megosztott színrevitel az igazi... :-) )

Az opera Puskin (Jevgenyij) Anyegin c. verses regénye alapján készült, ami régen kötelező olvasmány volt az iskolában, feltehetőleg az ma is. (Az egész mű - Áprily Lajos fordításában - elolvasható a neten, a címbeli és későbbi idézetek is ebből valók.)

Mindenesetre arról szól, hogy a "világ végén", egy vidéki kúriában nevelkedő úrikisasszony, Tatjana Larina szerelemre lobban Jevgenyij Anyegin, a valamivel idősebb világfi iránt, aki birtokszomszédjuk. Sőt mi több, ifjúi hevületében áthágja az íratlan szabályokat, s megírja érzéseit Anyeginnek:

Én írok levelet magának - Kell több?
Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.

Így kezdődik a levél, amelyet a világ szinte minden pontján egyformán ismer ma számos romantikus lelkületű ifjú s leány. Anyegin úri módon viselkedik Tatjánával, nem használja ki, nem árulja el, de értésére adja, hogy tőle nem számíthat viszonzásra, mivel ő, Anyegin nem vágyik házasságra és családra.

Anyegin barátja, az ugyancsak szomszéd birtokos Lenszkij, a költő, Tatjána húgába, Olgába szerelmes. Együtt mennek Tatjána születésnapi báljára is, ahol Anyegin - rosszkedvű lévén, barátját bosszantani akarván - flörtölni kezd  Olga kisasszonnyal. Lenszkij ezt zokon veszi, összevesznek, s Anyegin párbajban lelövi Lenszkijt.

Az unalom és a csömör érzése mellett most már a lelkifurdalás is kínozza Anyegint, külföldön bolyong, s amikor évek múlva hazatér, Tatjánát nagyvilági hölgyként, egy (idős) herceg feleségeként látja viszont. Rossz férfireflexszel természetesen "bepróbálkozik" nála. Tatjána bevallja, hogy még mindig szereti, de (ennél többet) nem vét a házastársi hűség ellen.

Anyegin élete pedig most már valóban a teljes csőd, feltehetőleg rájön ugyanis, hogy mindent  elveszített: Tatjána annak idején nemcsak  a szerelmet, hanem a kiutat, az értelmes életet is kínálta neki, nemcsak az asszonya, hanem a megmentője is lehetett volna.

A zene nagyon szép és most már sejtem, honnan jön az orosz könnyűzenében, a műdalokban megtalálható, jellegzetesen érzelmes attitűd, dallamvezetés. :-) Mindez legalábbis már Csajkovszkij operájában is megtalálható.

Tatjána levél-jelenete elég hosszú, de minél többször nézi/hallgatja az ember, úgy lesz egyre szebb és szebb. Vera Kononova énekel. Így kezdődik - nyers fordításban - az ária:

Pusztuljak tán el, de előbb
Legyen enyém e varázsos boldogság
S a reménysugár, hogy megismerem életem örömét
A vágy bűvös mérgét iszom
S álmok űznek: mindenütt végzetes csábítómat látom.

Ezután írni kezd a lány, aztán persze összetépi és újra meg újra próbálkozik. Végül rátalál és nagyjából elénekli, leírja azt, ami a prózai műben is olvasható (lásd a linket fentebb). A záró sorok költői fordításban:

Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében...

Híres részlet Lenszkij "Kudá, kudá" (Hová, hová) c. áriája is, a lírai tenorok egyik kedvence. Ezt Lenszkij - legalábbis hagyományosan - közvetlenül a párbaj előtt énekli, számot vet benne szomorú sorsával, boldogtalan szerelmével. Fél a haláltól, s csak azt reméli, hogy Olga majd eljön a sírjához. Fekete Attila énekel.

Ha Lenszkij áriájának tökéletes élvezetéhez talán Oroszhon némi ismerete is szükséges, a "Polonaise" (Polonéz) tényleg mindenkinek szóló csemege. Ez utóbbi Gremin hercegnek, Tatjána férjének a bálján hangzik fel: kirobbanóan energikus, fiatalos, csodálatos! Biz' isten, azon a bálon, a Polonaise-re még én is roptam volna (pedig egyébként a  tánc inkább a rémálmaimban szokott előjönni). Talán még csengőhangnak is jó lenne. :-)

Most kísérőzeneként halljuk a Polonaise-t két  Anyegin-előadás bemutató videójában, az egyik  hagyományosabbnak, a másik viszont nagyon modernnek tűnik. Itt pedig egy San Francisco-ban működő balettársulat bemutató videójában táncolnak rá.

Node, node, node - szokta mondani gondolkodás közben bölcs kollégám és barátom, s mondom most én is. Merthogy az operafilm elején s közben is orosz népzenei motívumok tűnnek fel. Nem tudom az Olvasó hogy van vele, ha nálam műzene és népzene "ütközik", mindig a népzene lesz a "győztes". Az utóbbi letisztult egyszerűsége verhetetlen.

Lássuk-halljuk tehát az egyik népszerű orosz népdalt - no, talán az előadásból le kell vonni egy kis "Akácos út" effektust. (Én szovjet egyetemistáktól hallottam először, valaha régen.) Arról szól a dal, hogy egy kozák legény rossz álmot lát: lova  megbokrosodik, a szelek pedig letépik fejéről fekete sapkáját. Elmegy  a jeszaulhoz, a kozák elöljáróhoz, bölcshöz, aki megfejti az álmot:  Ой пропадет он говорит, твоя буйна голова.

Hát, nem valami vidám - de szerintem szép. (Persze szó volt itt már a nekünk legszebb magyar népdalkincsről is: lásd a Háry János Debrecenben c. bejegyzést.)

Nem is olyan régen még magyarul énekelték színházainkban az operákat, az Anyegint is. Házy Erzsébet és Korondi György felvétele ma is nagy élmény, ha rábukkan az Olvasó.

Kérdéseink pedig a következők:

1. Mit mondott a jeszaul? :-)
2. Mit gondoltok a párbaj intézményéről?
3. Műzene vagy népzene?

Szerző: alvarezfan1111  2011.07.02. 21:29 Szólj hozzá!

Címkék: polonaise puskin csajkovszkij tchaikovsky lensky tatjána anyegin kuda lenszkij onegin tatyana

Elhunyt Petrovics Emil, a kiváló zeneszerző, zenepedagógus és közéleti személyiség.

Operákat is írt, egy ideig a Magyar Állami Operaház igazgatója majd főzeneigazgatója is volt, így illik róla megemlékezni ebben a kis operablogban is.

Pályafutását számos újság, folyóirat ismerteti, méltatja, itt olvasható az Index közölte nekrológ.

Én inkább gyermek- és fiatalkoromból őrzök emlékeket róla. Zsüritagként láttam a TV Ki mit tud? c. vetélkedőjében, hallottam-láttam számos ügyben megfontoltan-mosolygósan, a bajusza alatt somolyogva nyilatkozni, a sajtó pedig mindig gondosan hírt adott új műveinek megszületéséről, előadásáról. Rokonszenves személyiség volt.

Magánéletét - egyszerű vidéki  fiúként - persze nem nagyon ismertem. Emlékszem, meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a csodálatos Galambos Erzsi a felesége volt, valahogy úgy képzeltem, hogy komolyzenésznek csak komolyzenész lehet a párja.

"Hazai" vonatkozás: hosszú évekig a debreceni Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny Művészeti Tanácsának elnöke volt. Úgy rémlik, személyesen is láttuk és hallottuk, amikor a feleségemmel - már csak  a hozzánk közel álló Sol Oriens Kórus kedvéért is -  ellátogattunk  a verseny egy-egy rendezvényére.

Őszintén remélem, hogy Petrovics Emil munkássága megfelelő helyre kerül, és méltóképpen gazdagítja majd kulturális örökségünket. 

Az érdeklődő Olvasó bizonyára szívesen kapcsol át Kataliszt blogjára, ahol személyes emlékekkel teli megemlékezést olvashat az elhunyt művészről.

Szerző: alvarezfan1111  2011.07.02. 00:10 Szólj hozzá!

Címkék: petrovics emil galambos erzsi

Hát igen, Ramirez, a bandita még a halál árnyékában is arra gondol, hogy kedvesének, Minnie-nek fájni fog, ha megtudja, hogy ő, Ramirez az akasztófán végezte.

Ezért arra kéri az őt megbüntetni készülő aranyásókat, hogy ne mondják el Minnie-nek, mi történt. Hadd higgye, hogy messzire szökött, csak hadd várja, amíg a szerelme az idő múlásával szépen, csendesen elenyészik. Legyen így, hisz' neki Minnie a mindene, s ne fájjon neki fölöslegesen semmi.

Szóljon tehát a "Ch'ella mi creda libero e lontano" (Hadd higgye, hogy szabad vagyok, s messze járok) egy részlete először Placido Domingo videóján (egy pillanatra az ülő Rance seriff is látható), majd Roger Honeywell teljes hangfelvételén:

 

Történik pedig mindez Puccini:  A Nyugat lánya (La fanciulla del West", "The Girl of the Golden West")  c. operájában, amely a nagy kaliforniai aranyláz idején játszódik. Minnie, a Nyugat (Vadnyugat) lánya az aranyásók egyik telephelyén egy kocsmát vezet, s a környéken egyedüli nőként sok férfi anyját, nővérét, kedvesét is helyettesíti. Szigorúan jó értelemben persze, mert Minnie erkölcsös lány, aki szerelmét az - egyszer biztosan elérkező - igazinak tartogatja.

Amikor Dick Johnson - valójában Ramirez, a bandita - álruhában belép az ivóba, Minnie azonnal belészeret, s Johnson sem marad közömbös iránta. Minnie kis kunyhójában Rance seriff zavarja meg őket, aki rájött, ki is Johnson valójában. Végül Johnsont lövés éri, elkapják, de Minnie  - micsoda emberismeret és lélekjelenlét -  kártyán (!)  visszanyeri őt Rance-től, aki szenvedélyes játékos.

Ámde kiderül, hogy Johnsonnak korábbról már van babája, s ezért Minnie mégis kidobja. Az aranyásók a gyilkosságai miatt fel akarják kötni Johnson-Ramirezt. Ekkor történik mindaz, amivel kezdtük. Ám mielőtt a hurok megszorulna, megjelenik Minnie és pisztollyal valamint szép szóval ráveszi a kérges, de alapjában jó lelkű aranyásókat, hogy engedjék el a banditát, akiről kiderül, hogy valójában nem is gyilkos, hanem "megélhetési" tolvaj csupán. Ráadásul kész teljesen megjavulni.

Happy ending, Minnie és Johnson szekéren el, Rance pedig - aki viszonzás nélkül is bomlott Minnie-ért - villámsújtottan áll, ahogyan élete értelme mással távozik. Most már csak a kártya, az ital s a reménytelen elsüllyedés várja.

Nem tudom, hogyan viszonyuljak ehhez a darabhoz, annyira különbözik Puccini korábbi munkáitól.

Minnie "kemény csaj", aki életben marad, nyer, s nincs (igazi) tragédia a befejezésben. Emlékezzünk: Manon, Mimi, Tosca és Cso-cso-szán elbuknak, meghalnak (és akkor a hasonló sorsú Puccini-nőalakok sora még nem is teljes). 

Kérdés, persze, mi lesz Minnie nélkül a köré szerveződött közösséggel, az emberekkel, akik némelyikének nagyon sokat jelentett...

Azért Puccini emberábrázoló képessége itt is csillog.

Például a kunyhóban - nyilván Minnie-t "főzve" - Johnson kifejti, van olyan nő, akiért érdemes odadobni az egész életet, akár néhány együtt töltött óráért is. Mire Minnie kedvesen és gúnyorosan megkérdi, vajon hányszor halt meg már így Johnson?

Minnie-t nem érdekli különösebben, hogy Johnson bandita - mint mondja, ezért istennel kell elszámolnia. Hanem a másik nő - az, hogy ő, Minnie, az első csókot egy ilyen csalárd férfira pazarolta - az már nagy baj.

A Rance-szel való kártyapartiban pedig természetesen csal - hát mit meg nem tesz egy szerelmes nő, ha a szükség úgy hozza! Egyébként, ha veszített volna, nemcsak Johnson, hanem Maga Minnie is Rance-t illette volna. (Vessük össze mindezt Tosca megoldásával, aki hasonló helyzetben nem kártyát, hanem kést ragadott. Lásd a Tosca imája c. bejegyzést.)

Én - pedig távol áll tőlem mindenféle szerencsejáték - a legjobban talán Rance seriff alakját értem meg: a férfira ránehezedik az így-úgy elrontott, immár nem korrigálható múlt s talán megváltást, utolsó reményt, újrakezdést  várna a fiatal, életerős nőtől, ami lehetetlennek bizonyul. Pedig Rance nem rosszabb férfi, mint Johnson, sőt! (Már nincs benne az operában, de könnyen lehet, hogy Minnie távozása után Rance golyót repít a fejébe...)

A zene talán modernebb, mint Puccini korábbi műveiben, s mintha az olasz dallamosságot egy kis ír dallamossággal vegyítené. Bár éppen a "legnagyobb szám" -  Johnson áriája -  egészen klasszikus stílusú.

Természetesen több szép részlet is van a műben, nekem nagyon tetszik például az aranyásók honvágyról szóló kórusa is a mű elején.

A kaliforniai aranylázban területileg illetékes ( :-) ) San Francisco Opera videója átfogó képet ad egy klasszikus stílusú előadásról. Ez a link pedig egy formabontó holland rendezés összefoglalójához vezet.

Cavaradossi, a nemesi származású festő is a kedveséről (Toscáról) énekel kivégzése előtt ("E lucevan le stelle", Tiszta csillagos éj volt), mégpedig úgy, hogy - kis túlzással - akár a 16 éven felüli karikát is kitehetnénk rá.  Úgy tűnik, hogy Ramirez, a bandita szemérmesebb.

André Chénier, a francia költő pedig a börtönében várja jó forradalmár társait, hogy hamarosan a guillotine alá vigyék. Ő sokkal elvontabb, irodalmibb stílusban búcsúzik az élettől.

Ez már nem opera, de eszembe jut még Robert Burns verse, a MacPherson búcsúja. MacPherson szintén dalra fakadt, sőt még táncra is kelt az akasztófa alatt, amint azt annak idején  Dévényi Ádám nagyon tehetségesen és szuggesztíven elénekelte. Sajnos a felvételnek eddig nem akadtam nyomára.

Vajon mi a jó operatéma és mi nem az? Például a Vadnyugat milyen?

Szerző: alvarezfan1111  2011.06.28. 19:25 Szólj hozzá!

Címkék: minnie rance ramirez puccini giacomo a nyugat lánya dick johnson la fanciulla del west

Amikor nevelőapánk meglátta saját készítésű "gitárjainkat", úgy döntött, vesz nekem és az öcsémnek egy-egy rendeset. Én pedig nagyon meg akartam tanulni játszani a csodás új gitáron, de a faluban nehéz volt nyomára akadni valakinek, aki tanítani tudott volna.

Szerencsére a gitár nem zongora vagy hegedű, könnyebb valamire jutni vele, legalábbis eleinte. "Vak vezet világtalant" alapon tanítgattuk egymást az alkalmi haverokkal az ellesett akkordokra, s nem telt bele pár hét, a fodrászüzletben dolgozó nagylány már meghökkenve észlelte, hogy csak én danászok a hátsó udvarban, nincs ott semmiféle rádió. Megjósolta, hogy fel fogok törni és valóban, szerintem is tinisztár lehettem volna. :-)

Később már a rádióban hallott könnyűzenei gitár-bravúrdarabokra is megpróbáltam rávetni magam, több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel. Különösen a Dongót és a Hindu dalt szerettem (volna) eljátszani. 

Bizony jó pár év eltelt, mire tudomást szereztem róla (az én "hibám"), hogy az Atlantis együttes zenei horizontja jóval tágabb volt, mint egyes nagy slágereik, mondjuk a Drága bakter úr nyomán az ember esetleg gondolhatta volna. Ugyanis, az általuk akkoriban játszott Dongó és a Hindu dal eredeti szerzője nem kisebb személy, mint Nyikoláj Andrejevics Rimszkij-Korszakov, a zseniális orosz zeneszerző.

A Hindu dal melódiája jobban megfogja az embert, ezúttal beszéljünk erről.

Meg voltam lepődve, amikor - már jóval a tinédzser koron túl - megtudtam, hogy eredetiben ez egy ária és  a Szadko c. meseoperából való. Szadko igazi orosz népi hős, aki mer nagyot álmodni, kemény elhatározással és egy kis csoda segítségével pénzt szerez, külföldre megy kereskedni és mesebeli kalandok után gazdagon tér haza. Még a Volhov-folyót is megszerzi városának, Novgorodnak.

Az opera negyedik képében (a hétből) a külföldi kereskedők bemutatják országukat, így segítve Szadkót a választásban, merre is induljon el. Több dal is elhangzik ott, de Az indiai vendég dala ("Песня индийского гостя", "Song of the Indian guest", "Song of India") óriási népszerűségre tett szert. Rimszkij-Korszakov megragadóan egzotikus dallamot írt a tőle megszokott csodálatos  hangszereléssel.

Az áriát ezúttal Alfredo Kraus, a XX. század  kiemelkedő lírai tenorja énekli, spanyolul. Őt egyébként is ajánlom szíves figyelmükbe, sokak szerint már klasszikusnak tekinthető. Az Olvasó nyilván rábukkan majd színpadi változatokra és eredeti orosz nyelvű elődásokra is.

No és a női előadók? Itt egy részlet Aida Garifullinától, a gyorsan emelkedő csillagú szoprántól. Lehet, hogy ezt az áriát mindig szopránoknak kellene énekelni? :-)

Miről szól a dal? Hát Indiáról, hol számtalan a drágakő és gyémánt és a tengerben az igazgyöngy. Mi több, a langymeleg tengerben nyugszik egy óriási rubintkő is, azon pedig egy főnixmadár ül. Csodás főnix, arca egy szűzé, s ha kiterjeszti szárnyát, befedi vele a tengert. Aki pedig igéző énekét hallja, mindenről elfeledkezik.

A dalhoz képzeljük még hozzá a táncoló fátylas leányokat/hajlékony, izmos ifjakat, s máris teljesen mesés Indiánkban vagyunk.

A Szadko zenés, de nem operafilmen is megnézhető. A középkori orosz életet híven de humorosan és líraian is megjelenítő, 1950 körüli alkotás sokaknak érdekes lehet.

Az indiai vendég dalát szokás énekszólam nélkül, hegedűn is előadni, zongorakísérettel is. Most  formabontó hangszerelésben hallhatjuk egy tehetséges családi együttestől.

Az indiai vendég dalának beatzenei karrierjével kezdtük. Nyomják persze ezt a dallamot a jazz-ben is, különösen Tommy Dorsey big-band feldolgozása vált híressé. És persze létezik szinti-popos, mai feldolgozás is. Egyszóval az eredeti anyag annyira jó, hogy mindent kibír. :-)

A klasszikus zenei darabok könnyűzenei átiratait már érintettük az Opera táncolva, döngölve, zúzva c. bejegyzésben, talán érdemes újra elolvasni és meghallgatni.

Hát ez volt egy villanásnyi részlet torzóban maradt könnyűzenészi karrieremből. :-) De a gyönyörű ária érdekesebb.

Kinek mi a kedvenc hangszere és miért? Hogy áll az Olvasó a klasszikus zenei átiratokkal?

Szerző: alvarezfan1111  2011.06.22. 22:21 Szólj hozzá!

Címkék: sadko atlantis együttes indiai vendég dala rimszkij korszakov nyikoláj song of india song of the indian guest szadko

A Miskolci Nemzetközi Operafesztivál sok mindent megérhetett már fennállása óta, többször váltott vezetőséget, voltak jó és talán halványabb évei egyaránt.

Ebben az évben korábban a pénzszűke közhírré tételelével hívta fel magára a figyelmet, és  ezekben a napokban - a fesztivál eseményeinek zajlása során - dől el igazán, mit is sikerült a mostohának látszó körülmények között létrehozni.

Június 16-án délután a feleségemmel Miskolcra kirándultunk, hogy megnézzük a Fesztivál aznap esti programját. Némi vacsora után a jegyirodában átvettük a jegyünket, beültünk a színházterembe és kezdetét vette  a három tenor koncertje.

Mint tudjuk, "a három tenor" José Carreras, Plácido Domingo és Luciano Pavarotti együttes fellépése(i) óta fogalom, amelyet sokfelé felhasználnak. Ebben az évben a miskolci operafesztiválon ez a három tenor lépett fel:

  • Tomás Juhás Szlovákiából (ha jól értettem, a bemondó Juhász Tamásnak titulálta, meglehet, szlovákiai magyar),
  •  Igor Turcan Moldáviából és
  • Fekete Attila, a Magyar Állami Operaház tenorja, beugrással, az eredetileg meghirdetett koreai tenor helyett.

A következőket énekelték (ahol van link, ott kattintsunk rá és mi is meghallgathatjuk - esetleg mástól - az adott áriát):

Tomás Juhás:

Igor Turcan:

  • Alfréd áriája ("De' miei bollenti spiriti"), opera: Traviata (G. Verdi)
  • Hermann áriája (Bocsáss, meg égi teremtmény "Прости, небесное созданье", "Forgive me, heavenly creature", opera: A pikk dáma (P. I. Csajkovszkij)
  • Federico panasza (Ugyanaz a történet, "E la solita storia"), opera: Az arles-i lány (F. Cilea)
  • Levélária (Tiszta csillagos éj volt, "E lucevan le stelle"), opera: Tosca (G. Puccini)
  • Kalaf áriája (Senki sem alhat, "Nessun dorma"), opera: Turandot (G. Puccini)

Fekete Attila:

(A fenti listát saját jegyzetek alapján és emlékezetből írtam, remélem, jól. Ne adj' isten, hogy egy részletes műsort a kezünkbe nyomtak volna.)

A Szlovák Állami Filharmónia Zenekarát Rossen Gergov vezényelte, rendezte és a műsort vezette: Aczél András.

A zenekar Verdi Nabucco és Rossini A selyemlétra c. operájából a nyitányt,  Puccini Manon Lescaut-jából a közzenét adta elő. Gergov bőséges tapasztalattal bíró, magabiztos karmester lehet, jól látható, pontos gesztusokkal, határozottan vezette a zenekart és látványosan "kiszolgálta" az énekeseket, precízen megvárva előkészületeiket, legato-íveiket, a kitartott magas hangokat. Ez utóbbi tevékenysége nagyon megtetszett a groteszkre különösen érzékeny feleségemnek.

Tomás Juhás kezdett, a nem könnyű "La donna e mobile" ária feledhető előadása után Pinkerton - saját hitványságáról énekelt, ám ahhoz képest gyönyörű melódiájú - búcsúdalát a Pillangókisasszony c. operából már egészen felforrósodott hangulatban, kiválóan adta elő. Itt jól érvényesült szép, világos, fiatalos hangszíne is.

Fogadni mertem volna, hogy az egészen fiatalnak tűnő Igor Turcan jó lesz, mert a volt Szovjetunió klasszikus művészeti tanintézményei jobbára még ma is tartják egykori színvonalukat. Nem is csalódtam, rokonszenves megjelenés, kellemes, világos, tiszta - és mint fokozatosan kiderült, erős -  hang. Talán a drámai kifejezés sokoldalúságában kell még valamelyest fejlődnie, és számos operaház kapuja nyílhat meg előtte.

Fekete Attila lehet talán a legtapasztaltabb és a legnagyobb tudású hármójuk között, jelentős hazai és nemzetközi sikerekkel a háta mögött. Hangszíne kissé sötétebb, mint a másik kettőé és valahogy "semlegesebb". A hangját erősen igénybe vevő, nehéz áriákat színvonalasan, szépen adta elő. Talán kicsit sokat engedett látni a technikából, a dolog "munkás" oldalából, de ez persze ízlés és felfogás kérdése.

(Hálásak lehetünk Fekete Attilának, hogy elvállalta a beugrást. Én először egy MATÁV szervezte, ingyen koncerten hallottam Debrecenben - jó pár éve már -, ahol hakni-színvonalra készültünk, ehelyett egy világszínvonalú Rodolfo áriát kaptunk tőle a Bohéméletből.)

A végén a három tenor együtt adta elő Kalaf áriáját. A közönség állva tapsolt, nagy siker volt. Kár, hogy további ráadásként újra ugyanez a produkció következett, pedig mennyi szép nápolyi dal szóba jöhetett volna!

Az ember önkéntelenül is rangsorol, ki volt a "legjobb", de az ilyen estéken talán nem ez a lényeg. 

A nézőtéren körülpillantva, sajnos alig volt fiatal néző (inkább hozzánk hasonló "örökifjak" voltak), és bár korábban nehezen kaptunk jegyet az interneten,  maradtak üres székek.

Az előadásnak - 20 perc szünettel - nagyjából háromnegyed tízre vége is volt. A főutcán átmeneti élénkséget okoztak a koncertről távozó nézők, egyébként csend volt a belvárosban, úgy tűnt, hogy ezen a  csütörtöki estén Miskolc lakói és a turisták korán visszavonultak. Meglehet persze, hogy a szórakozóhelyek mélyén pezsgett az élet. 

Szurkoljunk a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválnak, élje túl a nehéz időket.

Vajon hogyan kellene az operának - a műfaj továbbvitele és megújítása miatt is - több fiatal nézőt és énekest szerezni?

Szerző: alvarezfan1111  2011.06.18. 21:54 Szólj hozzá!

Címkék: fekete attila gergov rossen juhás tomás miskolci nemzetközi operafesztivál turcan igor

Nyár van vagy mi a szösz... Még ha én egy teremben nap mint nap egyetemistákat vizsgáztatok is, ahelyett, hogy motorcsónakommal a kék öböl partján álló, fehér sziklához igyekeznék, amelyen délszaki növények között pompás nyaralóm áll... LOL

A melegben könnyű szórakozás járja. Az ezred lánya ("La fille du régiment") pedig Gaetano Donizetti habkönnyű vígoperája.

Arról szól, hogy - talán a napóleoni háborúkban - egy francia ezred a tiroli hegyekben, a harcok során egy elhagyott lánygyermeket talál s felneveli. A lány, Marie most - afféle mindenesként dolgozva - velük él a táborban, apjaként tisztelve minden egyes katonát. Mondva vagyon azonban, hogy - ha eljön az ideje - párt is csak közülük választhat.

A lány ehelyett egy tiroli parasztgyerekbe, Tonioba szeret bele, de mihelyt "összejönnének", kiderül, hogy a lány nemesi sarj, s mint ilyennek a kastélyban a helye, ahol úri kisasszonnyá nevelik át, s majd rangjához méltó férjet is kap. Ám mielőtt az utóbbira sor kerülne, az ezred katonái - az ifjú szerelmesek sanyarú sorsát átérezve - erővel és fondorlattal kiszabadítják a lányt a kastélyból s végre jöhet a boldogság.

A választott jelenetben az ifjú legény, Tonio próbálja meggyőzni az ezred katonáit, az "apákat", hogy adják hozzá a lányt.

Az "Ah mes amis..." (Ah, barátaim...) c. részben közli, hogy ezentúl ő is az ezred katonája, s így jogot szerzett Marie kezére, adják hát neki az "apák". Ám azok nem akarják, mert a legény nem egy "nagy szám", s igazából ellenség is... Erről tanácskozik a kórus. Utána viszont az izgatottan várakozó fiú közli, hogy a lány szereti őt és ők ketten titkon már meg is egyeztek. A kórus úgy dönt, hogy ez esetben legyen hát...

A "Pour mon âme..." (Lelkemnek...) c. részben a fiú lelkesülten énekli, hogy íme, minden rendben, katona is lett, Marie is az övé, csodás a világ. A jelenet, az ária magas fekvésű, nehezen énekelhető, a könnyed hangú tenoroknak való. Én ugyan meg nem számoltam, de azt mondják, 9, azaz kilenc magas C hang van benne, ezért aztán igazi bravúr elénekelni.

Ezzel "futott be" annak idején Luciano Pavarotti, a közelmúltban elhunyt olasz sztártenor, életrajzi könyve is erről kapta a címét (1). Ezen a videón Juan Diego Florez perui származású tenor énekel, aki manapság a Rossini-Donizetti-féle bel canto szerepek világszerte csodált alakítója. Tenorja magas, világos, könnyed. Csodálatos az ilyesféle szerepekre, de nem valószínű, hogy szeretnék, mondjuk, súlyos Wagner-szerepekben.

A bevezető  rész  lemaradt erről az előzetesről, ott kezdődik, hogy a fickó közli, a lány szereti őt. A "Pour mon âme..." kb. a számláló 2:45 állásánál következik. Nagyon "durva"!

Ugye milyen érdekes, hogy a kórus nemcsak énekel, hanem komolyan játszik is! Amikor töprengve ide-oda masíroznak vagy amikor elhúzódnak a boldogan rájuk rohanó ifjútól - megannyi nevettető apróság, amelyeket akkor lehet igazán élvezni, ha az ember megnézi a teljes DVD-t ebben a burleszk jellegű rendezésben.

Ebből a részletből megismerhetjük az ezred lányát. Kiderül, hogy bármilyen aranyos és vicces, talán mégsem jó, ha kislányt férfiak, pláne katonák nevelnek fel. Hogy olyan legyen, mint ők. :-)   De miből lesz mégis a cserebogár!

Natalie Dessay pedig nemcsak kiváló koloratúrszoprán, hanem igazi komika is! (Lásd Dessayt   a Nem az én kezem-e, amely fogja a tiéd? c. bejegyzésben is, egy újonnan hozzáadott, komoly részletben.)

Mondják, hogy Rossini és Donizetti tenor szerepei nem túlságosan férfiasak.

Az is hírlik, hogy - jóval később - Richard Strauss egyenesen utálta a tenor hangot, ezért is írt annyi nadrágszerepet nőknek.

Korábban talán már említettem lelkes amatőr muzsikus és énekes apámat, akivel egyszer hallgattuk a mára szinte fogalommá vált "három tenort". Mi a baritonális hőstenort istenítettük, de apám szigorúan közölte: ha tenor, legyen igazán az!

Ő aztán tényleg értékelte volna a fenti felvételeket!

Az Olvasónak tetszenek a könnyed, ékítményes tenoráriák? Vagy inkább hallgat egy jó baritonális "heldentenort"? Esetleg  - a zene nevében - butaságnak tartja az ilyen vitákat?

1. W. Wright: Pavarotti - A pék fia és a kilenc magas cé, Zeneműkiadó, Budapest 1983.

Szerző: alvarezfan1111  2011.06.09. 20:30 Szólj hozzá!

Címkék: tonio marie ah mes amis az ezred lánya dessay natalie donizetti gaetano flórez juan diego la fille du régiment pour mon ame

A világ - mint tudjuk - tele van igazságtalansággal. Talán még a kisebbek közé tartozik, hogy Jules Massenet Manon c. operáját ma - feltehetőleg - sokkal kevesebben ismerik, mint Giacomo Puccini később született Manon Lescaut c. művét.

Massenet Manonja - a másik nagy műhöz képest - szabályos, kiegyensúlyozott, logikus. Elsőre, mondhatni, kellemes, de érdektelen. Hanem azután kezdenek visszajárni, visszhangzani az ember fülében a dallamok, s már nem is olyan egyszerű a képlet...

Manon itt egy könnyelmű fiatal lány, aki - az alkalommal élve, "hirtelen felindulásból" - megszökik az ugyancsak ifjú Des Grieux lovaggal. Amúgy a zárda várta volna. A lovag azonban anyagilag jórészt apjától függ, s Manon szerelme a kettős nélkülözésben hamar kihűl. Különösen, hogy sajnálja is a jó családból való Des Grieux-t, akit lényegében tönkretesz és hát újabb hódolója is akad, aki - hogy stílszerűek legyünk - anyagilag is potens. :-)

A zord apa megtudja, hol laknak a fiatalok és el akarja raboltatni onnan a fiát. Manon pedig megtudja ezt, de nem szól párjának, hanem belenyugszik. Közös asztaluknál - amely valahogy szerelmük jelképe - szomorúan, búcsúzva nézi az ifjú lovagot, amint a közös idilli jövőjükről énekel. (En fermant les yeux..., Roberto Alagna tenort halljuk.) Az áriában lefesti a paradicsomot: erdőt, kis házat, patakot, madárdalt - a miénk lesz, ha akarod, Manon... De már jönnek is az "emberrablók", s Manon hallgat...

A lány azután "összejön" a gazdag hódolóval, de persze nem boldog, a félvilág császárnője, ahogyan ez a részlet mutatja (Renée Fleming énekel, lásd a Hangosak és szépek c. bejegyzést is). Hanem, a fülébe jut, hogy Des Grieux papnak állt, s  hogy a dolog nemsokára véglegessé válik. Ismét felgyúl a szerelem - vagy csak a  a kihívást érzi, vajon ő-e az erősebb - s Des Grieux nyomába ered.

A Saint Sulpice templomban szolgálva az ifjú úgy érzi, megmenekült a múlttól, de korai az "öröm". Az "Ah! fuyez, douce image" áriában - a temlomban egyedül maradva - kéri az urat, tisztítsa meg a lelkét, mert mindegyre egy édes, régi, kísértő látomást lát... 

Egyszer aztán Manon is megjelenik a templomnál, s először is bocsánatért majd mindjárt Des Grieux-ért fohászkodik ugyanahhoz az úrhoz, akihez - másért - korábban Des Grieux. Amikor pedig meglátja "az exét", rohamra indul. Most a fiú bocsánatáért esdekel, a múlt eltörléséért, s amikor érzi, hogy nincs teljesen veszve az ügy, még inkább beleerősít.

Jöjjön a templomjelenet videója. ( "Duet  Act III" vagy "Saint Sulpice Duet" vagy "Saint Sulpice Scene") Jó énekesi és színészi teljesítmény esetén ez óriási jelenet, amelyben forró érzelmek és kétségbeesett szándékok csapnak össze. Manon a fiúhoz simul, aki kétségbeesetten állítja, hogy már semmi sem a régi. Manon válaszul ezt suttogja - persze énekelve - neki: Nem az én kezem-e, mely fogja a tiéd, Nem az én hangom-e, amely simogat Nem az én szemem - amelyet imádtál - Ragyog-e rád a könnyek fátyolán át? (Hogy miért kell Manonnak mindjárt kezdetben s a templom mellett a földre kerülnie? Kérdezd a rendezőt.) A legdallamosabb rész, "N'est-ce plus ma main": 1:10 számláló.  A dallam itt könnyed és fülbemászó - mint egy operettben, mint egy romantikus filmben, mintha mindig is ismertük volna. (Talán a későbbi művek szerzői tettek róla, hogy így legyen? :-) ) Natalie Dessay és Rolando Villazón énekel. 

Akárhogy is, a nők néha nagyon meggyőzők tudnak lenni, a pár együtt távozik, adieu papi karrier!  S már nincs sok hátra. Des Grieux - Manon tanácsára - kártyával próbál pénzt szerezni, de csalásért - Manonnal együtt - elítélik. A lovag persze kiszabadul, ám Manont az akkor félelmetes újvilágba akarják kitoloncolni. Des Grieux erővel ki akarja szabadítani, nem sikerül. Manont még az indulás előtt elhagyja az ereje, s kedvese karjaiban meghal.

Az utolsó percekben együtt emlékeznek éppen erre: Nem az én kezem-e, mely fogja a tiéd, Nem az én hangom-e, amely simogat... Nézünk bele ebbe is ( Natalie Dessay,  Rolando Villazón).

Persze Manonra nem lehet haragudni. Bár tökéletesen szerencsétlenné tette Des Grieux-t, azt hiszem, annak megérte. Halálával pedig tényleg levezekli  minden bűnét, ha volt egyáltalán ilyen. 

A fenti rövid kivonat is mutatja, hogy a Manon tág teret ad a rendezőnek. A Los Angeles Opera modernre hangszerelt előadásának előzetesét láthatjuk a sokatmondó "Sex and the Opera" címmel. Az még csak hagyján, hogy Manon kombinéban császkál, de hogy szőke Marylin Monroeként rúdtáncos is legyen? Azért persze jó lehet így is. 

A kiváló és csodaszép Anna Nyetrebkót, csakúgy mint méltó partnerét, Rolando Villazónt, már láttuk e blogban is korábban (bejegyzések: Hangosak és szépek, Villazón visszatér?).

Puccini műve rohammal veszi be az ember szívét. Masseneté a bensőnkbe lopózik, s magunk sem vesszük észre, hogyan lesz úrrá lesz rajtunk. Nekem Puccini Manonja "keményebb csaj". Masseneté kis madár, aki a vágyak vonzásában él, de őszinte és nem akar szándékosan rosszat a kevés idő alatt, amíg e világon van. Vele találkozni egyszerre csoda és természeti csapás.

Nos hát, Puccini vagy Massenet - ez itt a kérdés, kedves Olvasó.

Szerző: alvarezfan1111  2011.06.02. 22:30 Szólj hozzá!

Címkék: manon massenet jules des grieux

Léo Delibes Lakmé c. operája 1883-ban született, s "lekerekített", szép dallamaival, melodramatikus történetével színvonalas szórakozást kínál.

Egy indiai főpap, Nilakantha lányáról, Lakméról szól, aki papnő létére beleszeret a gyarmatosító angol sereg egyik fiatal tisztjébe, Geraldba, de a politikai helyzet s az eltérő hagyományok és kultúra nem engedi, hogy a fiatalok egymáséi legyenek. Akárcsak a blogban korábban már tárgyalt Norma esetében, itt is választania kell a női főhősnek a szerelme és a népe között, s itt is csak a halála hozhat megoldást.

Lakmé  egész élete összefonódik a virágokkal: apja szent kertjét őrzi, gondozza, Geraldot is itt ismeri meg,  s egy mérges illatú virágot használ fel arra is, hogy eltávozzon az életből, s így levezekelje a szerelmével elkövetett  "bűnét" népével szemben, s megszüntesse az ellenségeskedést az apja és Gerald képviselte két tábor között.

Az első felvonásban Lakmé és kísérője, Mallika gyönyörű kettőst énekelnek a szent kertben nyíló virágokról, a tavaszról, a tóról, a madárdalról. De azért a dalba beszüremkedik valami baljós előérzet is, amely kezdeti jókedve után erőt vesz Lakmén. Nem sokkal a dal után ismeri meg Geraldot. Beate Ritter, a Volksoper Wien fiatal szopránja (Lakmé) és Cornelia Sonnleithner mezzoszoprán (Mallika) koncertfelvételét látjuk. A duett francia eredetiben így kezdődik: "Viens, Mallika, les lianes en fleurs ... Dôme épais, le jasmin", gyakran hivatkoznak rá így is, angolul pedig természetesen  "Flower Duet".

A második felvonásban a város piacterére megyünk, ahol az álruhás főpap - aki rájött, hogy Gerald "betört" a szent kertbe - keresi a fiatal tisztet, hogy bosszút álljon rajta. Lakmét - szinte "csaléteknek" felhasználva - arra kéri, hogy énekeljen egy szép dalt. Erre következik a Csengettyűária, "Air des Clochettes", "Bell Song" vagy a francia kezdősorral: "Où va la jeune Indue?".

A dal egy legendát mesél el, amikor a dzsungelben kóborló, kitaszított párialány egy csodás idegent vesz észre, aki a dzsungelben sétál, s fogalma sincs a körülötte villogó szemekről, vérszomjas fenevadakról s egyéb veszélyekről. De amikor bajba kerül, a lányka ott terem, s csengettyűjével - amely varázserejűnek bizonyul -  elűzi a bajt. A megmentett idegen azonban, láss csodát, nem más, mint Vishnu isten, Brahma fia. Csodás álmot bocsát a lányra, s mert az megérdemli, felviszi magával az égbe. Ám a sötét dzsungel mélyén az utazók azóta is hallják olykor a varázscsengettyű dalát.

Az ária nagyon magas fekvésű, így igazi kihívás a szopránok számára. Különösen, hogy számos díszítést, koloratúrát tartalmaz, amelyeket technikailag nagyon nehéz elénekelni. A koloratúr-szerepekben a szopránok úgy énekelnek, mintha madár csicseregne, csengettyű szólna, fuvolafutamok lebegnének. Ebben az áriában is az erdő madarait, a csengettyűt lehet remekül utánozni, megeleveníteni. Különösen figyeljünk a hihetetlenül magas de egyben gyönyörű záróhangra.

Frederique Varda, a fiatal francia szoprán játszik és énekel egy színielőadás videófelvételén. Körülötte a piactéren bámuló hallgatóság. Technikailag kicsit jobb Varda puszta hangfelvétele, amelyet szintén  meghallgathatunk. Ugyancsak jó minőségű az a koncert-videó is, amelyen - a korábban már látott - Beate Ritter énekli a csengettyűáriát.

Az Olvasó bizonyára megtalálja a legnagyobbak felvételeit is. Nagyszerű Lakmé volt például a klasszikus Lily Pons, minden idők legnagyobb koloratúrszopránja (amennyire ilyet mondani lehet), Edita Gruberova vagy valamivel ifjabb, menő pályatársai, Natalie Dessay, Elizabeth Futral stb.

A szakértők biztosan tudják, miért alkotta meg Delibes úgy mindkét korábbi áriát, hogy úgy tűnjön, vége van, amikor még nincs ám. Látható, hallható a felvételeken, hogy a közönség egyszer-egyszer bele is tapsol a művészetbe. A jó elnyeri jutalmát. :-)

Hát, nincs sok eredetiség a történetben, ugye? Varázsfuvola, varázscsengettyű, isteni bevatkozás, meg minden... Nem sokkal utána már jött a mérföldekkel modernebb Puccini sőt Richard Strauss és a dolgok lassan összekuszálódtak... De az édenkert, a keleti álom mégis olyan vonzó, nézze meg az olvasó a teljes operát.

Én élőben sok-sok éve láttam a Lakmét a Csokonai Színházban. Ha jól emlékszem Pelle Erzsébet volt Lakmé, de erre már nem esküszöm meg. Nagyon megváltozott a világ azóta.

Lírai szoprán, koloratúrszoprán vagy drámai szoprán? Melyiket szereti az olvasó?

Szerző: alvarezfan1111  2011.05.26. 23:10 Szólj hozzá!

Címkék: gerald bell song csengettyűária delibes léo flower duet koloratúrszoprán lakmé mallika nilakantha ritter beate varda frederique

No, nem igazából, hiszen a nyakas cívisvárosban nincs helyük a  háryjánosoknak. :-) Hanem Kodály Zoltán dalműve szólalt meg a Csokonai Színházban. (Az előadás a Csokonai Színház és az Operaház közös produkciójaként valósult meg.)

Operabérletünk utolsó előadása volt ez, s megint sikerült kibogarászni a színház honlapjáról, mikor lesz, s oda is értünk valóban. Megérte.

Igazi rendezői remekművet láttunk, Vidnyánszky Attila most aztán igazán tanúbizonyságot tett nem mindennapi színházismeretéről, ötlettáráról és trükkgyűjteményéről. Egy percig sem lehetett unatkozni, pedig az 1926-ban született Kodály-műnek azóta alaposan megváltozott körülményeken és közönségen kellett győzedelmeskednie. Hogy mást ne említsünk, közben néhányszor változott az ellenség és az ellenségkép. Az osztrák schógorok ellen ma már csak bizonyos szemétégetők és bőrgyárak kapcsán horgadunk fel - jogosan.

Ha valaki véletlenül nem hallott-tanult volna a Háry Jánosról: a nagy mesemondó-lódító népi hősről szól, aki Mária Terézia - osztrák császárnő és többek között magyar királynő - korában, az 1700-as évek második felében a császári hadseregben, a bécsi Udvarnál szolgált. Különböző haditetteket hajtott végre, megbecsülést szerzett magának nagy erejével, bátorságával, talélékonyságával és belészeretett minden nő a császári palotában.

Háry magát Napóleont is elfogta és csak rajta múlt, hogy Napóleon felesége, Mária Lujza, amúgy osztrák császárleány nem lett az övé. No persze az utóbbi tárgyában Örzse, Háry tűzrőlpattant, csinos, színmagyar kedvese is tett egyet s mást. Végül János és Örzse a pompát odahagyva egy nyárfás tanyán találják meg otthonukat, feltehetőleg Háry egykori faluja, Nagyabony közelében, ahol - mint közismert - csak két torony látszik. (Feltehetőleg a katolikus és a református templomé, nehogy már újrakezdődjön a vallásháború. :-) )

A zene - Kodály néhány nagyszerű dallamától eltekintve -  magyar népdalokból áll, persze, amolyan kodályi harmonizálással, ami részben "elemeli" a dalokat konkrét közegüktől, s valami modern többlet-jelentést ad hozzájuk.

Azzal kezdődik az előadás, hogy a kocsmában összegyűlt, elménckedő atyafiak közé megérkezik az öreg Háry János bá, s a szokásos boradag után persze mesélhetnékje támad, amit az egybegyűltek nagyon szívesen vesznek. A modern korral kapcsolatos "áthallások" sora már itt megkezdődik. A kocsmai közönség között még egy fonográfos népdalgyűjtő is van, az egész kocsma pedig - bár magyaros borpince - valahogy mégis emlékeztet egy nem is olyan régi filmből Hobbitfalvára.

A mese megelevenedik, de a kocsmai közönség is a színpadon marad, s kétoldalról figyelik a történetet. A fonográfos néha rendező módjára beszól, ilyesmiket, hogy "Nem lehetne még egyszer?", vagy amikor a két nő hajbakap, "Pillanat! Most mehet!" stb.

Ott van az öreg Háry is, és szerintem az előadás legihletettebb pillanatai közé tartozik, amikor - a mesét követve - megelőlegez a párbeszédekből egy-két szót, hiszen ő már előre tudja, mi fog történni. Egyenesen szívszorító, amikor a valóságban rég halott kedvese, Örzse ifjú alakban megjelenik, s az öreg önkéntelenül utána indul. (S ha így emlékszik Háry, akkor talán nem is a fantázia szüleménye az egész?)

Nehéz lenne minden ötletet, geget felsorolni. Az előadás kedves, oldottan humoros momentuma, amikor - mindjárt az elején - a burkus (= porosz, német) határőr sajátosan eltorzítva közvetít egy párbeszédet Háry és Marci bácsi, az öreg magyar kocsis között. Dánielfy Zsolt alakítása annál inkább figyelemre méltó, mert kikacsint a mára, s a szövege aligha van így megírva.

Böjte Sándor Napóleonja telitalálat. A kis ember, a nagy akarat s a törpévé válás. Mindez elsőrangú humorral előadva.

A Háry csodaszerétől meggyógyult Ferenc császár  nagyjelenete - tánccal - Garay Nagy Tamásé, aki maximálisan kihasználja a lehetőséget - mindannyiunk örömére.

Ugyancsak nagy pillanat Krucifix generális haditanácsa, amelyben védekezés és támadás esetén is a "zurück", azaz hátra játssza a főszerepet. Csikos Sándor és a sereget alakító kórus jelenete végtelenül humoros és még mélyebb tartalma is van.

Óriási alakítások sorát látjuk, s majdnem mindenki más oldaláról tűnik fel.

A legnagyobb - szinte döbbenetes - felfedezés Cselóczki Tamás, aki elementárisan komédiázik a finomkodó Ebelasztin báróként,  Mária Lujza reménytelen (vagy nem is annyira reménytelen) szerelmeként. Minden mozdulata, szövege, fintora telitalálat. A festőlétrával bemutatott jelenete kuriózum. Interjúiból persze tudjuk, hogy korábban szobafestőként is dolgozott, s hogy ezt a momentumot átemelte, szerintem nagyon nagy dolog. Az ember, a művész, használjon fel mindent mások javára, amit csak tud. Más oldalról viszont, most jó nagy konkurenciát teremtett másik tevékenységi területének, ti. a hősi szerepeket alakító tenoristának.

Wágner Lajos, a debreceni operajátszás örök baritonja, az öreg, iszákos Marci bácsit alakítja csodálatosan. Klasszikus dala, az "Ó mely sok hal terem az nagy Balatonba", meglepően magasan kezdődik, de aztán szépen és hangulatosan szól.

Bódi Marianna mezzoszoprán ugyancsak a debreceni operajátszás klasszikusa, most illúziókeltően játssza - prózában is - Mária Lujzát. Igencsak megnehezíti Örzse dolgát a Háryért folyó versenyben, s nemcsak azért, mert szerepe szerint gazdag és előkelő.

Prohászka Ildikó Mária Terézia császárnőként remekül komédiázott, s ahol kellett, szép színű, világos szopránt csillantott meg.

Örzsét Gál Erika, az Operaház mezzoszopránja alakította. Prózában is jól hozta a figurát, de jól lehetett nála érezni a komoly, nagy vivőerejű operai hangot is. Ám nem élt vissza ezzel a hanggal, nem "áriázta el" a népdalokat, hanem "csak" szépen elénekelte azokat. Ez a "csak" azonban csak az igazi tehetségeknek sikerül, ahogyan én látom.

Háry János: Haja Zsolt. Az operaházi honlapja alapján 28 éves - egyébként Debrecenből indult - baritonista fiatalos, energikus alakítást nyújtott. Szép színű, magvas baritonhangon, szintén a népdalhoz alkalmazkodva énekelt. Fura módon nekem sokkal nagyobb kaliberűnek tűnt a hangja, amikor a színpad hátulján és/vagy nem a közönség felé énekelt. Vajon miért volt ez így?

Azért a Toborzóban ("A jó lovas katonának..." c. dalban) a színpad elejéről, közvetlenül felénk énekelve is szépen teljesített az énekes. Szándékosan meghallgattam nemrég néhány baritont, köztük a legnagyobbakat, hogyan küzdenek meg a Toborzóval, s Haja már most is előkelő helyen van. S még minden lehet.

Miske László volt az öreg Háry bátya. Egy hosszú színészi pálya minden tapasztalatával, technikájával s ugyanakkor érzékenyen és őszintén is. Klasszikus alakítás.

Az előadás szinte tömegeket mozgatott meg, kórust, néptáncosokat, gyerekeket. Kis kivételektől eltekintve mindenki rokonszenvesen teljesített.

Néhány negatívum:

- Szerintem a zenére a kelleténél kicsit kevesebb figyelem jutott.

- Az előadás mozgalmas, vidám perceihez képest az intim pillanatok kevésbé sikerültek.

- Én úgy éreztem, nem tudtam igazán kiélni a magyarságomat, hálát adni azért, hogy a gyermekeimmel már kiskorukban, fürdetés közben is népdalokat tudtunk énekelni, hogy legalább van múltunk, s hogy egyáltalán még vagyunk. Ugyanezt pozitívan is mondhatjuk persze, hogy az előadás nem volt "magyarkodó", s bár benne volt minden nemzeti, csak annyira, amennyire egy EU-taghoz illik. :-)

- Egyértelmű túlhajtás, hogy a nézőtéren Napóleont kereső színész zavarja a nézőket a közben folyó előadás élvezetében. Ahogyan a lányom mondta kiskorában: "Értem, de nem vicces."

Összességében viszont jó szórakozás, nézze meg mindenki. Olvasom a színházi honlapon, hogy a műsorban hagyományosan szereplő operettet kívánták kiváltani vele. Merthogy, annyira hasonlít egy operetthez. Hm...

Ki szereti az operettet vagy a musicalt? Hogy állunk a magyaros daljátékokkal, mondjuk a Háryval vagy a János vitézzel? Melyiket és miért?

Szerző: alvarezfan1111  2011.05.21. 21:20 Szólj hozzá!

Címkék: attila kodály zoltán örzse gál erika csokonai színház vidnyánszky haja zsolt háry jános

Kopognak a zuhany alatt éneklő mexikói fiatalember ajtaján, s a hangjától elbűvölt - lényegében véletlenül arra járó - híres énekes meghívja az ottani zeneakadémiára tanulni. Harmincöt évesen már megnyerte Placido Domingo híres Operália énekversenyét, s fényes csillag az operavilág egén.

Így kezdődik Rolando Villazón tenor története, a folytatás azonban nem túlságosan vidám: 2007-ben gondjai támadnak a hangjával, egyre gyakrabban kell fellépéseket lemondania, végül 2009-ben hangszalag-ciszta miatt megoperálják. Az operáció orvosilag sikerül, de ez egy énekesnél sajnos nem elég. Újra meg kell találnia a hangját - vajon sikerül-e?

Egy tehetséges, érzékeny fiatalember igazi drámája ez, aki abban lehetett sikeres, amit szeretett és tudott csinálni, aki belekóstolhatott a csillogásba és a népszerűségbe - majd egyszerre minden elvétetett tőle. Ha belegondolunk, az énekesek karrierje tényleg ijesztően függ a gégéjükben rezgő kicsiny izmoktól, amelyek nagy megterhelésnek s ugyanakkor számos más hatásnak is ki vannak téve.

Villazón a műtét után újra elkezdett énekelni, tisztelői, rajongói nagy szeretettel fogadták vissza. Hosszú ideig főleg koncerteket adott, most már egyre több operában szerepel, mégpedig igényes, nemzetközi színpadokon. Azért régi szerepei közül inkább a könnyebbeket énekli, lehet, hogy hosszú út áll még előtte.

Lyonban nemrég operarendezőként is bemutatkozott, karikaturistának sem utolsó. Quo vadis, Rolando?

A műtét előtt hangja sötétebb színű volt, hasonlított Placido Domingoéhoz.  Ugyanakkor líraibb hangja volt, s ehhez képest rengeteget dolgozott. Szerintem brilliáns technikával, de hozzáértőnek tűnő blogokban olvastam  aggodalommal teli mondatokat már akkor is. Mindent összevéve, én a "Tán csodállak, ámde nem szeretlek" álláspontján voltam vele kapcsolatban. Az én kedvencem ma is leginkább Marcelo Alvarez (lásd ezt a bejegyzést: A Bee Geestől Radamesig - Alvarez). Hallgassunk bele a honlapján néhány újabb szerepébe, dalába. A hang színe nem sokat változott.

Hanem, a márciusi berlini kirándulásunk alkalmával elvittek bennünket valami csuda nagy zeneáruházba, ahol minden egyes operát legalább ötféle előadásban lehetett DVD-n megvásárolni. Ki tudja miért, egy Bohémélet operafilm le volt értékelve aznap, még én is könnyedén megengedhettem magamnak, rá is csaptam azonnal. Mint kiderült, Rodolfo szerepét (a régi) Villazón, Mimit pedig Anna Nyetrebko játssza, a rendező Robert Dornhelm. Szerintem korrekt és szép előadása Puccini operájának.  Az opera történetét és a gyönyörű áriákat lásd a Te vagy az álom, amelyet örökké álmodnék c. bejegyzésben.

Ennek az operafilmnek viccesen az is lehetne a címe, hogy Mimi, a démon. Ugyanis ebben a változatban nem a huzat fújja el Mimi gyertyáját, hanem ő maga, s így megy fel azután Rodolfohoz, miután gondosan "kifigyelte", mikor távoznak el annak barátai, s így mikor találja egyedül. A kettős pedig - bár ez az első találkozásuk - mindjárt az ágyban végződik, nem pedig azzal, hogy elmennek ünnepelni az utcára.

Van is mindebben logika, hiszen, amennyire tudom, az operában később utalnak arra, hogy Mimi nem éppen "szent" leány. Csak éppen, tragikus halálát mintegy megelőlegezve, sokszor a szükségesnél talán visszafogottabban ábrázolják. No persze, a csinos Nyetrebko (lásd a Hangosak és szépek c. bejegyzést) kiváló választás egy ilyesfajta Mimihez. Ő persze messze több, mint csinos, nagyszerű művész is, minden tekintetben.

Rodolfo szerepét a rendező meghagyta standard formájában, Villazón mégis óriásit alakít fiatal, bohém költőként. A kiváló éneklés mellett játéka semmiben sem marad el a társaiétól (sőt!), akik pedig prózai színészek, szólamaikat külön énekesek éneklik. Lendületes, könnyed, játékos, de őszinte és érzékeny is. Ezt a teljesítményt nem vártam tőle, bár nem volt erre különösebb okom. Annyira elgondolkodtam a dolgon, hogy - tiszteletem és együttérzésem jeléül is - megírtam ezt a bejegyzést.

Önéletrajzi könyvében (1) a híres hazai tenor, Simándy József beszámol róla, hogy operai pályafutásának csúcsa  felé közeledve - még fiatalon - egyszerre csak "zörögni" kezdett a hangja, nem tisztult ki, bármit tett is vele. Az ő hangszálain nem találtak problémát, de ezzel együtt ő is szörnyű helyzetbe került. Végül atyai barátja, egy szegedi   fül-orr-gégész professzor kiderítette, hogy hogy az orrlégzésével van baj egy gyerekkori orrcsonttörés következményeként. Amikor a műtétet követő lábadozás után felzengett Wagner A nürnbergi mesterdalnokok c. operájából a versenydal a klinikán - mindenki összeszaladt s nagy volt az öröm.

Hogy ne csak tenorokat említsünk, Sólyom-Nagy Sándornak, az Operaház kiváló basszbaritonjának  is el kellett némulnia - szerencsére nem örökre. Könyvében (2) vall  erről a nehéz időszakról. S hogy micsoda hang forgott itt kockán, szerény illusztráció a Háry János toborzója. Egyszerűen gyönyörű.

A kiváló zenei-helytörténeti blogot író Kataliszt hívta fel a figyelmemet, hogy Natalie Dessay, a híres szoprán hangszálműtétjéről még dokumentumfilm is készült, amelyet néhány éve a Mezzo TV is bemutatott.

Más is letaszíthatja az énekest a színpadról, s nincs is mindig visszatérés. Lina Bruna Rasa a XX. sz. első felének sikeres énekesnője volt, hangját Mario Del Monaco, a hőstenor egyenesen érzékinek írta le (3). Történetét a Wikipédia cikkében olvashatjuk el.

Talán nem éppen Húsvét előestéjén kellett volna ilyesmikről írnom. De ez az ünnep is egy tragédiához és egy feltámadáshoz kötődik - igaz, kozmikus méretűhöz.

Kellemes Húsvétot kívánok minden kedves Olvasónak.

Ezt a részletet 2011. július 29-én fűzöm hozzá: Villazón a hírek szerint egy előadáson beugrással kisegítette a Metropolitan Opera Japánban turnézó társulatát. Ezzel is ki  kívánta fejezni a az elemi csapások és radioaktív katasztrófa sújtotta japán nép iránti szolidaritását.

1. Simándy József: Bánk bán elmondja, Zeneműkiadó, Budapest 1983.
2. Sólyom-Nagy Sándor: Gyökerek, ágak, levelek, Holnap Kiadó, Budapest 1998.
3. Mario Del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984.

Szerző: alvarezfan1111  2011.04.24. 19:02 3 komment

Címkék: simándy józsef rodolfo bohémélet mimi nyetrebko anna dornhelm robert mario del monaco sólyom nagy sándor villazón rolando rasa lina bruna

A feljegyzések, legendák szerint Salome Heródiás lánya volt, Heródiás pedig Heródesnek, a zsidók királyának volt a felesége.

Heródes elfogatta Jézus  kortársát és rokonát, Keresztelő Jánost, aki börtönében is a Heródes udvarában uralkodó erkölcsi fertő ellen prédikált. Salome egy alkalommal táncával szórakoztatta Heródest, aki felajánlotta, hogy bármit kérhet tőle jutalmul. Salome - talán anyja nyomására,aki elakarta hallgattatni a bíráló hangokat - János fejét kérte tálcán, s végül meg is kapta.

Egy amerikai film sajátosan szenzációhajhász szövege szerint ez volt talán az a tánc, amely leginkább befolyásolta az emberiség történelmét...

Richard Strauss Salome című egyfelvonásos operája 1905-ben született Oscar Wilde prózai műve alapján. Ebben Salome egy 16 éves, egzaltált fiatal lány, akire aberrált környezete nagyon rossz hatással van. (Mostohaapja, Heródes kívánja, anyjának, Heródiásnak a versenytársa, ráadásul ott vannak az udvari intrikák, a nép elégedetlensége, s az, hogy hercegnőként szinte mindent megtehet a közönséges halandókkal.)

Salome - talán unalomból, kíváncsiságból, talán támogatásra, szeretetre vágyva - felhozatja Jánost a börtönéből s találkozásuk nyomán szerelemmel vegyes rajongást kezd érezni iránta, amit azonban a szent ember  állhatatosan és borzadva elutasít. A lány - talán fel sem fogva, mit művel - bosszút esküszik.

Egy másik lehetőség, hogy Salome azért kezd érdeklődni Keresztelő János után, mert Heródes fél attól. Utána pedig rájön, hogy így esetleg "kicsinálhatja" Heródest.

Heródes vágyát kihasználva eljárja neki az erotikus hétfátyoltáncot ("Tanz der sieben Schleier", "Schleiertanz", "Dance of the Seven Veils"), amelynek során egyenként szabadul meg hét fátylától, s fedi fel fokozatosan bájait. (Vigyázzunk: akkoriban nem volt TV, nem voltak filmek, DVD-k, egy szép és tehetséges táncos óriási hatást kelthetett.) A felindult Heródes mindent megígér neki: ő ezüsttálcát kér, majd további biztatásra a tálcára Keresztelő János fejét.

Heródes fél kivégeztetni Jánost, hiszen szent embernek tartja, de ígérete köti, nem tehet mást.  Salome szinte önkívületben öleli és csókolja meg a véres fejet, megszerezve így a csókot, amelyért az élő Jánoshoz hiába esdekelt. Ez már sok a rettegő, "javítani" igyekvő Heródesnek: intésére a katonák halálra sújtják Salomét.

A Salome sok helyen, sokáig tiltólistán volt, megítélése ma is ellentmondásos. A mű azonban ellenáll a feledésnek, tehát mégis lehet pozitív mondanivalója számunkra, akár a szerző tudatos szándéka nélkül is. Persze, nehéz megfejteni, még inkább szavakkal leírni, mi az üzenet. Ne feledjük a modern kor kezdetét, a lélek mélységeit, Freudot, a művészet "izmusait".

Salome tánca a mű csúcspontjának is vehető. A kb. 10 perces zenekari mű - ami határozottan tánc ütemű - nem pusztán erotikát fejez ki. Ha nem nézzük, hanem csak hallgatjuk, szinte mindent elmond nekünk férfi és nő kapcsolatáról. A szimfonikus zenekarok gyakori koncertdarabja, itt egy lengyel zenekar szép előadását halljuk.

Egy Kajima nevű karmesternek köszönhetünk egy szinte hihetetlenül jó, ritmikus interpretációt. Ő talán a tajvani szimfonikus zenekar vezető karmestere. Sajnos a felvétel első és második részre van osztva.

Igazi csemege - és nem ironikusan - a United States Marine Band előadása. Ez ugyanis lényegében fúvószenekar.

A zene keleties, egzotikus ízei kezdetben elandalítanak, szinte érzéki vágyat keltenek. Később a mű - mint egy kapcsolat - kiteljesedik, többféle dallam, többféle módon jön elő. Ne ugorjunk be azonban annak, hogy Strauss - szinte szórakozásból - brilliáns keringőrészletet illeszt be a zenébe. Itt ez idézőjelbe kerül.

A vége előtt pár ütemmel felhangzik egy fúvóshangszeren egy rövid, "riadószerű" részlet, ami korábban - nem ilyen diszharmonikusan - már megjelent a hétfátyoltánc zenéjében. Talán ez jelzi a bajt. Az "idegen motívum" ilyen beillesztése   már korábban is lenyűgözött engem (lásd a Richard Strauss: a meglepi c. bejegyzést).

A hétfátyoltánc egy rövid előzetes videóját mutatjuk be. A kíváncsi Olvasó nyilván könnyen rátalál számos további változatra, a klasszikus balett által ihletettektől a nyersen realistákig.

A közelmúlt nevezetes Salome alakítói például  Maria Ewing és Catherine Malfitano voltak, talán ők mentek el legtovább a táncban is, amely a szopránénekesnők igencsak szokatlan próbatétele.

Úgy tűnik viszont, hogy napjaink "modern" rendezéseiben a klasszikus hétfátyoltáncnak már nincs feltétlenül helye. A rendezők inkább azt koreografálják meg, hogyan adja vagy nem adja oda magát Salome Heródesnek vagy a táncot helyettesítő erotikus performance videóról megy stb. Az egyetlen igazi akadály itt a zene, amely szerintem egyértelműen táncot kíván.

Bemutatjuk a San Francisco Opera előadásának előzetesét is, napjaink kedvelt Saloméja, Nadja Michael  játssza a címszerepet. Így az Olvasó némi képet kaphat a teljes műről. Nadja Michael okos interjúja segíthet, hogy megértsük Salome lelkét, mozgatórugóit.

Csendesen jegyezzük meg, hogy a Salome már igencsak modern mű, javarészt diszharmonikusnak tűnő dallamvezetéssel, szörnyű nehéz szólamokkal, csillagászati távolságra például a kortárs Puccini műveitől (ami persze nem értékítélet). Talán a hétfátyoltánc az egyetlen igazán melodikus részlet. Ahogy mondják, Richard Strauss a késő romantika és a korai modernitás határvonalán mozog.

A kortárs - ma szintén klasszikus - Gustav Mahler így írt a Salome kapcsán, érintve Strauss személyiségét is: "Határozottan zseniális mű, igen erőteljes, és vitathatatlanul napjaink egyik legfontosabb alkotása. Vulkán él és működik egy halom salak alatt, föld alatti tűz - nem pusztán tűzijáték!" (1)

Az Olvasó mit tart helyénvalónak a színpadon?

  1. M. Boyden: Richard Strauss, Európa Könyvkiadó, Budapest 2004, p. 224.

Szerző: alvarezfan1111  2011.04.18. 23:11 Szólj hozzá!

Címkék: strauss richard heródes salome heródiás ewing maria hétfátyoltánc malfitano catherine michael nadja

A Csokonai Színház műsorra tűzte Bizet Carmen c. operáját. Igaz, a színház még mindig nincs abban a helyzetben, hogy a bérleteseinek automatikusan küldjön egy-egy figyelmeztető e-mailt a soron következő előadás időpontjáról, de mi résen voltunk, idejében megtaláltuk a kitűzött időpontot a színház honlapján és oda is értünk a bérletes előadásra.

A Carmen eredetileg a XIX. század eleji Sevillában és környékén játszódik,  története dióhéjban  a következő (lásd a Wikipédia cikkét is):

Don José, a fiatal tizedes egységével őrszolgálatot teljesít a sevillai dohánygyár előtt, ahol a munkaszünetre kiözönlő munkáslányok jelentik a napi izgalmat. Micaela, a Joséba szerelmes fiatal lány anyja üzenetét hozva meglátogatja Josét. A mama arra buzdítja fiát, vegye feleségül Micaelát, s José hajlik is erre. Nem sokkal később azonban megismerkedik Carmennel, a forróvérű, szabadságszerető cigánylánnyal, aki a munkáslányok legszebbike, s bizony "ráhajt" a jóképű tizedesre. Carment egy verekedés miatt még aznap börtönbe küldik, de José engedi, hogy megszökjön, amiért ő kerül börtönbe.

Egy hónap múlva látjuk viszont hőseinket Lillas Pastia kocsmájában, ahol Carmen végre ismét összefut Joséval, s az érte viselt börtöntől meghatódva, kegyeiben részesíti a férfit. Egyúttal azonban úgy alakul, hogy José már nem térhet vissza a katonák közé, csempésznek kell állnia Carmennel együtt. További néhány hónap (de lehet, hogy csak hét) után azonban Carmennek elege lesz Joséból, és már Escamillo, a sikeres torreádor érdekli. A szerencsétlenné vált (tett) José azonban nem törődik bele ebbe, s elkeseredésében leszúrja a fatalista, nem is védekező, büszke Carment.

Az opera tele van szebbnél szebb zenei részletekkel. Carmen bemutatkozó áriája a "Habanera", amelyben - Josénak címezve - a szerelem természetéről elmélkedik. Nem sokkal ezután - összekötözött kézzel, a börtönbe kísérésre várva - teljesen elcsavarja José fejét a "Seguidilla" c. dal éneklése közben. Arról énekel, hogy Lillas Pastia kocsmájába megy inni és táncolni, de nincs barátja és kellene neki valaki, aki elkíséri és vele marad.

Amilyen szerencsénk van, a "Habanera" és a "Seguidilla" is megnézhető a Metropolitan Opera honlapján. Carmen: Elina Garanca, az eredetileg szőke, lett énekesnő, lásd a Hangosak és szépek c. bejegyzést. Don José: Roberto Alagna, aki anyanyelvi szinten beszéli ennek az operának a nyelvét, a franciát.

A harmadik nagyon emlékezetes pillanat az, amikor José a kocsmában elmondja az akkor még kissé haragos Carmennek, mennyire szereti. Ez a virágária ("Flower song", "La fleur que tu m'avais jetée"), arról a virágról szól, amit Carmen dobott oda első alkalommal Josénak, s talán tényleg meg is bűvölte vele; nem tudott megszabadulni sem a virágtól sem Carmen képétől a börtönben töltött napok alatt, sőt... Az áriát  Joseph Calleja szép hangfelvételén mutatjuk be.

No és persze a torreádor dala ("Toreador song", "Votre toast"), amelyben Escamillo  előadja a kocsmában összegyűlt rajongóinak, milyen is élete, a bikaviadal. Carmen értékeli, de szíve még Joséé. Gino Bechi egy régebbi, humoros filmből való részletben olaszul énekli az áriát. Figyeljük meg ám Carment is, érdemes...:-)

Baranyi Ferenc érdekes írását is megemlítjük.

Az általam látott debreceni előadásban Schöck Atala, a Magyar Állami  Operaház énekese alakította Carment. Gyönyörű, erős, sötét, kiegyenlített  hang, kiváló énekteljesítmény. Felsőfok: még a feleségemnek is tetszett. A cigánylány életre keltéséért is megtett mindent, illúziókeltő külsővel, esztétikusan mozgott, táncolt, de számomra Carmen mégis másmilyen.

A művésznő egy korábbi interjúban ezt mondta: "Én inkább nadrágszerepeket, barokkot, Mozart- és Wagner-operákat énekelek."  Hát, itt lehet a bibi, de azt hiszem, ami most elveszett, pótolható. Remélem még sokat találkozunk Debrecenben is Schöck Atalával. Honnan tudhatnánk meg, hogy van-e köze Schöck Ottóhoz, az egykor volt Metró együttes orgonistájához, zeneszerzőhöz?

Don Josét Cselóczki Tamás énekelte. A középregiszterben tenorja szép színnel szólt, a magas hangok ezúttal nem jöttek könnyedén, de szerencsére jöttek! Bizonyára szándékos döntés volt, hogy külsejét nem igyekezett túlságosan a szerephez alakítani.

Micaela Létay Kiss Gabriella volt, akit korábban már a Ruszalka (lásd a Mesicku na nebi hlubokém c. bejegyzést) címszerepében is hallottunk. Nagyon tetszett, de mind hangilag, mind pedig színészileg a "megszokottnál" kevésbé naív, inkább szenvedélyes Micaelát formált meg. Az ok a tájékozatlan nézőnek csak később vált világossá.

A torreádort Mathieu Abelli francia bariton keltette életre, aki külsejében teljesen megfelel a szerepnek, magas, jóképű, lendületes. Hanem, én úgy tudtam, ez inkább basszbariton szerep, Abelli pedig jelenleg magas, lágy baritonhangon énekel, olykor még a "tenor II" minősítés sem lett volna túlzás. De komoly tehetségről van szó.

Haja Zsolt az Operaházban erőteljesen fejlődik, egy kis szerepben is gyönyörű, magvas baritont csillantott meg. Azért a túlzott hangerőtől óvnám, ha futja is neki rá.

Nagyon tetszettek a cigánylányok, Zábrádi Annamária és Gaál-Wéber Ildikó. A hangi bravúrok mellett náluk megvolt az a tűz és jókedv, amelyet a férfiember a forró mediterrán éjszakában keres.

Ugyancsak tetszettek a csempészek, Filep Máténak teljesen testhezálló volt a szerep. A kórus, a gyerekkórus szépen szólt, az utóbbi tagjai aranyosak voltak. A flamencotáncos Tőke László szintén tetszett. A feleségemnek is. :- (

A zenekar szépen szólt, élvezhetők voltak a felvonások előtti gyönyörű közzenék is, bizonyára sok munkájába került mindez Kocsár Balázs karmesternek. 

A francia rendezőnő, Nadine Duffaut neve felidézi az emberben egy igazi francia rendezői nagyság, Francois Truffaut nevét. Duffaut egy nagyváros latin nyomornegyedébe tette a helyszínt, az időt pedig napjainkba helyezte át. Standard eszközöket alkalmazott, kosz volt, az utcán pedig állandóan verekedtek, felnőttek, gyerekek egyaránt. Még egy Trabant Limuzin roncsra is futotta a színpadon.

Nagyot robbant ezek után, hogy a várakozással ellentétben  a végén nem a tutyimutyi José szúrta le Carment! Hogy jön ez össze az eredeti műhöz való hűséggel, amelyről a rendező nyilatkozott? Nem tudom. Azt sem értem a rendezői nyilatkozatból, hogy ha az eredetiben Carmen csak 16 éves, miért ne lehetne attól - a roma miliőben - nagyon is érett nő. Olyan, amilyet játszani szoktak.

Érdemes az itt írtakat összevetni Balogh József kritikájával is.

Fura, hogy épp az előadás előtti napon találtam és vettem meg kb. 3000 Ft-ért egy eldugott DVD-t az egyik boltban, amelyen egy 1985-ös Carmen-előadás látható a Glyndebourne operafesztiválról. Peter Hall rendezte, Carment pedig Maria Ewing játssza vagy inkább éli - színészileg szenzációsan.

Természetesen a Carment is érdemes megnézni a Csokonai  Színházban. Nekem vannak ugyan kis fenntartásaim, de amennyire meg tudom ítélni, nem marad el a nemzetközi átlagtól.  Tehát nem José szúrta el le! Akkor kicsoda? A színházban minden kiderül. :-)

Szerző: alvarezfan1111  2011.04.14. 21:35 Szólj hozzá!

Címkék: carmen torreádor csokonai színház abelli mathieu cselóczki tamás don josé escamillo létay kiss gabriella micaela schöck atala bizet georges votre toast la fleur que... flower song habanera seguidilla toreador song

Jelenleg Berlinben élő kedves családtagjaim révén megnézhettem a Deutsche Oper Berlin egyik Otello előadását.

Ez az operaház - háborús károk után - a volt Nyugat-Berlinben nyitott meg újra 1961-ben. Modern, minimalista stílusban tervezték és építették újjá. Nekem - bizonyos építészeti stílusjegyek hasonlósága miatt  - afféle "szocialista kultúrház" érzésem támadt benne.

Hétköznap este volt, az Otello eléggé régóta megy a színházban, az 1800 személyes nézőtér mégis megtelt. Talán, mert ezen az estén Johan Botha, a dél-afrikai tenor világsztár énekelte Otellót.

A színház akusztikája jó, még a 25. sorban is hangosan, visszhang- és torzításmentesen szólt minden. Zeneileg nagyon szép előadást hallottunk. Botha éneke fenomenális volt, a többi szereplő is több, mint tisztességes színvonalat képviselt. A kórust és a zenekart is csak dicsérni lehet.

A rendezés szerint Otello egy menekülttábor parancsnoka volt (hiszen a műben háború van), ott játszódott le minden, a menekültek egy sajátos, kaptárszerű tömegszálláson, egymásra tornyozott celláikban éldegélve végigkísérték a történések java részét. Az egész előadásról képet ad a Deutsche Oper reklámfilmje (indítsuk el az oldalon az Otello cím melletti nyílra kattintva). A film a bemutató előadásról szól, ahol egy másik sztár, a már nálunk is járt José Cura énekelte Otellót.

Az operában reményteljes kezdőnek tekinthető rendező nyilatkozatát idézi az egyik kritika: eszerint pszichológiailag reális és  mai körülmények közé kívánta helyezni a sztorit és be kívánta mutatni a szerelmi szál hátterét adó háború realitását is. A Rendezzünk operát - 1 és 2 bejegyzésekben már írtam egy s mást  a modern operajátszási trendekről. Űgy tűnik, most is ezek egy iskolapéldájával találkoztunk - eléggé "hardcore" felfogásban. :-) További vélemények, kritikák, fényképek érhetők el itt, itt és itt.

Magával az Otellóval is foglalkoztam már az egyik bejegyzésben (A zöldszemű szörny). Ott a szerelmi kettősben éppen Johan Botha énekli Otellót. Amikor írtam, nem nagyon hittem, hogy egyszer élőben hallhatom. És mégis lőn... Ezek szerint csak írnom kell egy énekesről és élőben is hallani fogom? :-)

Mindenesetre ezt az estét -  tanulságos ellentmondásai mellett  - nejemmel együtt, ezúton is köszönjük nektek, gyerekek.

Szerző: alvarezfan1111  2011.03.31. 20:21 Szólj hozzá!

Címkék: otello verdi giuseppe botha johan deutsche oper berlin

Vidnyánszky Attila március 15-e alkalmából Kossuth-díjat kapott. Az Index híradása szerint: "a magyar színjátszás legnemesebb hagyományait ápoló, a költészetet középpontba állító, társulatépítő, iskolateremtő munkásságáért, emlékezetes, méltán népszerű rendezéseiért".

Mivel Vidnyánszky Attila a Debreceni Csokonai Színház igazgatója, azon belül pedig egy szakmailag sikeres és úttörő operajátszó-műhely vezetője, kitüntetéséről még ebben a kis operablogban is illik megemlékeznünk.

Ezúton is tisztelettel gratulálunk a művész úrnak, s - már csak a magunk önös érdekében is :-) - azt kívánjuk, hogy sokáig élvezhessük nagyszerű operarendezéseit s az operatagozattal kapcsolatos igényes és hatékony szervezőmunkáját.

A Csokonai Színház közleményében Vidnyánszky saját gondolatait is olvashatjuk  a díjjal és törekvéseivel kapcsolatban. 

A Csokonai Színház Youtube-csatornáján ízelítőt kaphatunk néhány Vidnyánszky rendezte darabból, igaz, hogy ezek prózai művek. A  Színház honlapján pedig a Fotógaléria képei betekintést adnak a Vidnyánszky rendezte Bánk bánBorisz Godunov és  Turandot operaelőadásokba. (E blogban korábban már foglalkoztunk a Bánk Bánnal és a Borisz Godunovval.)

A Youtube-csatornán és a Fotógalériában található további operaelőadásokat kiváló vendégek rendezték ugyan, de nyilván Vidnyánszky kapcsolatrendszerének, szervezőmunkájának köszönhetően.

Talán nem ünneprontás, ha végezetül szólunk arról is, hogy Vidnyánszky Attila az utóbbi időben - meglehet,  elkerülhetetlenül - a színházi közéletben folyó viták, politikai diskurzusok egyik alanyává, szereplőjévé is vált (lásd például itt és itt). Én nem igazán örülök ennek és csak azt kívánhatom, szülessenek olyan megoldások, amelyeket az érdekeltek mind elfogadnak.

Valahol olvastam: Tudomány nélkül nem lehet élni - művészet nélkül pedig nem érdemes. Akárhogy is - a művészi és színházvezetői  tevékenységért ezúttal jogos az elismerés.

Szerző: alvarezfan1111  2011.03.15. 20:15 Szólj hozzá!

Címkék: kossuth díj vidnyánszky attila csokonai színház

Erkel Ferenc: Bánk bán c. operája Katona József ugyanilyen című drámája nyomán - Egressy Béni szövegére -  készült. Úgyszólván nemzeti kincsünk, tekintettel keletkezésének körülményeire, az idegen befolyás elleni küzdelem időszakában, a XIX. sz. közepe táján.

Az opera cselekménye röviden: II. Endre király hadban jár,  ezalatt a külföldi származású Gertrúd királyné itthon a magyarság kárára, felelőtlenül uralkodik, igaztalanul előnyökben részesítve saját honfitársait. Petur bán összeesküvést sző a királyné ellen, hazahívja Bánk Bánt, Magyarország nagyurát, a király helyettesét, aki országjáró körúton van.

A politikai problémák mellett kiderül az is, hogy Ottó, a királyné öccse, a királyné cinkosságával - szerelmi bájitalt is bevetve - megbecstelenítette Melindát, Bánk bán feleségét, aki udvarhölgyként a királyi udvarban tartózkodik. A porig sújtott Bánk végül megbocsát a feleségének és a hű jobbággyal, Tiborccal hazaküldi családi birtokukra. Melinda azonban nem bírja el a történtek súlyát, megőrül s útközben a Tiszába öli magát. Kisfiát is magával viszi a halálba. 

Bánk bán - Gertrudisszal való, sorsdöntő összecsapása közben - megöli a királynét. Tettében az ország elkeserítő állapota és személyes tragédiája egyaránt szerepet játszik. A hazaérkező Endre király bosszút akar állni felesége gyilkosán, Bánkon, aki azonban épp akkor kapja meg a hírt, hogy Melinda s kisfiuk halott. A bosszú - s a tragédia -  így beteljesült.

Az opera zenéje egyfajta keveréke az akkori operai "trendeknek" és a magyaros, verbunkos jellegű zenének. Tele van fülbemászó dallamokkal, óriási "slágerekkel".

Az én kedvenc részleteim/áriáim a következők:

- Melinda, te égi név...: Bánk akkor énekli, amikor először értesül arról, hogy Melinda és Ottó közt készül valami, de még nem tudja, mi, miért és hogyan. Szereti a feleségét és bánkódik esetleges hűtlensége miatt.

- Hazám, hazám, te mindenem...: Bánk bán nagyáriája, ma hazaszeretetünk egyik szimbóluma. Az áriában Bánk tulajdonképpen azon töpreng, mit is kellene tennie a hazáért s Melindáért, s végül elhatározásra jut. Óriási gesztust tett - s hangilag jól is énekelt - az a világhírű külföldi tenor, aki nemrégiben itthon, egy koncerten előadta ezt az áriát. Én mégsem voltam nagyon lelkes.

- Melinda és Bánk kettőséből: Ölj meg engem Bánk, ó ölj meg...   és Hol van fehér homlokod liljomvirága.... Mindkét részlet hangsúlyosan magyaros dallamvilágú.

- Magyar hazám falvait bejártam...: Bánk akkor énekli, amikor Gertrudis királynővel összecsapva elmondja neki, mit tett Gertrudis országlása a néppel. Iszonyúan nehéz lehet ezt a magas fekvésű áriát énekelni. Figyeljük meg különösen ezt a részt: "szörnyű váddal sújt, az élő és a holt..."

Említhetnénk még Petur bán híres bordalát, Tiborc panaszát, Bánk és Tiborc kettősét, s tulajdonképpen az egész operát. :-)

Nem szándékozom itt teljes elemzést adni, annál is inkább, mivel ezt már megtették sokszor, nagyon is hozzáértő népek.  Szeretnék azonban kitérni arra, hogy Erkel születésének 200. évfordulója kapcsán színpadra került az opera - zenetudósok vizsgálatai nyomán - eredetinek vélt változata. (Az előbb javasolt operafilm az opera XX. század eleji, átdolgozott, modernizált változatának felel meg.) Én magam egy egyetemi koncerten hallottam élőben az eredetiből hosszú részleteket. Tisztesség ne essék, szólván: a zene rendben, hanem a szöveg...

Eddigi ismereteim alapján nem érezném szerencsésnek, ha az eredeti változat kiszorítaná az átdolgozottat a színpadokról. Érdemes összevetni például a "Hazám, hazám..." szövegét az opera átdolgozott változatából és az  eredeti változatból.

1974-ben készült a Vámos László rendezte Bánk bán TV-film. Bánk bán: a felülmúlhatatlan Simándy József, Gertrudis: a nagyszerű Komlóssy Erzsébet. A többi szerepben prózai színész játszik és operaénekes énekel. Ez itt annyira jól sikerült, hogy az emberben kajánul felmerül: nem kellene-e mindig így előadni az operákat? Megosztani a játék és éneklés kettős terhét?  Melinda: Szakács Eszter/Ágai Karola; Gertrúd: Komlóssy Erzsébet; Ottó: Trokán Péter/Réti József; Tiborc: Solti Bertalan/Melis György; Petur: Fekete Tibor/Faragó András; Biberach: Benedek Tibor/Palócz László; II. Endre: Szoboszlai Sándor/Sólyom Nagy Sándor. Igazi "all stars" válogatott.

A Bánk bán átdolgozott változatából 2002-ben Káel Csaba mozifilmet rendezett. Szereplők:Kiss B. Atilla (Bánk Bán), Marton Éva (Gertrúd), Rost Andrea (Melinda), Gulyás Dénes (Ottó), Kováts Kolos (II. Endre), Miller Lajos (Tiborc), Réti Attila (Biberach) és Sólyom-Nagy Sándor (Petur Bán). Ez sem rossz névsor. :-)

Az Olvasónak immár rendelkezésére áll az Operaház eredeti változatú Bánk bán előadása is. Itt szerepel a balett is, amely a fentebbi TV-filmből alighanem kimaradt valamiért. Érdemes megnézni, s közben hallgatni Erkel fokozatosan felforrósodó, nemes verbunkos-zenéjét. Megjegyezzük, hogy a Csokonai Színházban az Operaházat megelőzően vitték színre az eredeti Bánk bánt.

Az előbbi három videó/film a Nemzeti Audovizuális Archívum (NAVA) ún. NAVA-pontjainak (könyvtárak, iskolák stb.) számítógépein megtekinthető.

A Nándorfehérvári szamurájok c. bejegyzésben írtam a Hunyadi László debreceni előadásáról.  Ott az eredetihez való zenei-szövegi visszatérést nem éreztem ennyire fájdalmasnak. Ennek az lehetett az oka, hogy a Hunyadi László debreceni rendezése eléggé formabontónak bizonyult, s az ember főleg erre figyelt. Emellett a Hunyadi László kiváló munka ugyan, de azért mégsem a Bánk bán.

Sajtóhíradások szerint a 2011/12-es évadban a Bánk bán a Los Angeles-i Operában  (USA) is színre kerül, mégpedig a magyar kulturális kormányzat támogatásával. Bevallom, én nem tudom, hogyan kell egy operát menedzselni. Remélem, a kulturális kormányzat tudja. Vajon a csehek Eladott menyasszonyáért és Ruszalkájáért (lásd a Mesicku na nebi hlubokém c. bejegyzést) is fizetniük kellett a kormányzatoknak, amíg világszerte önként (és dalolva :-)) játszani kezdték azokat?

Kíváncsi lennék, az Olvasó melyik operaváltozatra voksol és miért.

Közeleg nemzeti ünnepünk, március 15-e. Gondoljunk erre is, amikor a Bánk bán dallamait hallgatjuk.

Ebben a bejegyzésben a linkeket aktualizáltuk és ahol emiatt szükségessé vált, a szöveget is némileg megváltoztattuk (2017. január 12.).

Újabb adalék ez is: Hogy lesz tragikus nemzeti operánk nyitányából kávéreklám? Hát így.

Szerző: alvarezfan1111  2011.03.11. 21:50 Szólj hozzá!

Címkék: melinda erkel ferenc bánk bán ottó tiborc gertrudis biberach hazám hazám... petur bán

Az operával foglalatoskodva láttam már néhány fura rendezői fogást vagy hallottam/olvastam ilyesmikről.

Meg sem lepődtem tehát, amikor Muszorgszkij: Borisz Godunov c. operájának DVD-je "in medias res", azzal kezdődött, hogy az ál-Dimitrij és Marina enyelegnek egymással, a szentatya pedig a hit szolgálatába kívánja őket állítani, amikor majd férj-feleségként minden oroszok urává lesznek.

Az sem lepett meg igazán - pedig elég fura volt -, hogy a címszereplő, Borisz Godunov összesen csak pár percet énekelt, azután meghalt, s még egy egész felvonás volt hátra.

Amikor a DVD lepörgött, kicsit furcsálltam, hogy Muszorgszkij kb. másfél órába bele tudta sűríteni az egész dolgot, de hát, végül is, zseni volt, ugye... (Bevallom, korábban nem láttam még egészben a Borisz Godunovot.)

Tetszettek az énekesek, így hát kivettem a dobozból a mellékelt ismertetőt, hogy nyugodtan átböngészhessem a szereplőlistát. Hopp, a füzetke alatt - még egy DVD-lemez! Ránéztem és megkönnyebbültem: akkor hát nem kell "agyalnom", hogy mit akart mondani a rendező mindezzel...

És megnéztem a kimaradt első két felvonást is.

Kicsit azért úgy éreztem magam, mint az egyszeri ember, aki mérges lett, mert elmondták neki, mi a vége a Napóleonról szóló izgalmas könyvének.

Különben jó felvétel: A szentpétervári Mariinszkij-színház és a Kirov Balett előadása, vezényel Vlagyimir Gergijev, rendező: Andrej Tarkovszkij. Borisz Godunov: Robert Lloyd - nagy hang, és még egy tucat hasonló kaliberű orosz énekes. Hang- és képtechnikailag is kiváló.

Andrej Tarkovszkij nagy orosz filmrendező volt, olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint az Andrej Rubljov és a Stalker. (Ezek a filmek valaha revelációként hatottak, magam is láttam őket.) A nyolcvanas évek elején Tarkovszkij elhagyta a Szovjetuniót és 1983-ban a londoni Covent Garden operaházban rendezte meg a Borisz Godunovot. Ebben a rendezésben játszották el és vették filmre a művet 1990-ben a Mariinszkij-színházban - több évvel Tarkovszkij halála után.

Egy kis betekintés abba, milyen egy nagyszabású szabadtéri  Borisz Godunov-előadás itthon, de persze eredeti nyelven. Ha jól hallom, a tömeg sűrűn énekli, hogy "szláva, szláva". Amint annak idején az iskolában megtanultuk, az orosz "szláva" szó annyit tesz magyarul, hogy "dicsőség, hála".

Nyikita Sztorojev - a Csokonai Színház Borisz Godunov-előadásának címszereplője - koncerten énekli Borisz monológját. Az immár hat éve cár Borisz panaszkodik, hogy bár övé minden hatalom és jól mennek a dolgok Oroszhonban, a jövő bizonytalan, ő pedig állandóan búskomor. Az is kiderül , főleg mitől retteg: látomásaiban a megöletett gyermek, az igazi trónörökös, véresen, vádlón közelít felé...

Borisz Godunov IV. (Rettegett) Iván  cár bizalmasa volt, majd az utód, a gyengeelméjűnek mondott Fjodor cár sógora és legfőbb támasza. Végül a titokzatos módon meghalt kisgyermek trónörökös (Fjodor féltestvére) helyett - az addigi cári dinasztia elfogytával - őt választotta cárrá a nemesek (bojárok) gyűlése. Ám évek múlva egyszer csak felbukkan valaki, aki a halottnak hitt Dimitrij trónörökösnek mondja magát, s hadával Borisz trónját fenyegeti...

Az operában Borisz cár bűnös a gyermek halálában. A Klió történettudományi szemléző folyóirat egyik cikkében érdekes elemzést találunk Godunovról és koráról.

Akárhogy is, a mű csodálatos tabló, amelynek révén nagy lépést tehetünk Oroszország megismerése, megértése felé.

Szeretne az Olvasó ezek után igazi nagy hatalmat? Biztos?

Szerző: alvarezfan1111  2011.03.06. 19:45 Szólj hozzá!

Címkék: tarkovszkij andrej csokonai színház borisz godunov muszorgszkij mogyeszt sztorojev nyikita

A címben szereplő sor Fényes Szabolcs filmdalából való, amely maga is a nápolyi dalok stílusában íródott. Itt Máté Péter énekli könnyűzenei hangszerelésben.

De mi is az a nápolyi dal, amely oly fontos összetevője Nápoly legendájának, idegenforgalmi vonzerejének? A Wikipédia szerint  a nápolyi dal nápolyi dialektusban előadott hagyományos stílusú dal, amelyet rendszerint férfiak énekelnek, s vagy szerelmi szerelmi bánat kifejeződése vagy szerenád formáját ölti.

A nápolyi dalok világszerte a XIX. században váltak ismertté, különösen, amikor az újvilágba kivándorló olaszok, majd a turnézó operaénekesek magukkal vitték és előadták azokat. Azóta a tenoroknak kötelező ismerni a standard nápolyi dalokat, sőt igazából a baritonoknak sem árt. Olaszországban sokat számít egy énekes megítélésében, hogyan énekli a nápolyi dalokat, legalábbis néhány évtizede még így volt. Nem volt pardon, aki jó akart lenni, hoznia kellett a nápolyi dialektust is, lett légyen bár északolasz vagy akár külföldi.

Carelli Gábor tenor leírja visszaemlékezéseiben (1) az egyik jónevű római vendéglőben rendezett "millió dolláros koncertet", amelyen - virtusból, szórakozásból - a Metropolitan opera világhírű művészei énekeltek a vacsorázó közönségnek. Richard Tucker, a legendás tenorista is előadta  a Torna a Surriento c. nápolyi dalt (lásd lentebb). A felesége pedig csaknem halálra izgulta magát. Mint Carelli írja: "Tudta, hogy ebben a környezetben a közönség ismeri minden szó pontos kiejtését, színét, hangsúlyát és elvárják, hogy egy ilyen híres tenorista tökéletesen adja elő. "

Jöjjenek most a példák. Azaz - mint a címben ígértem - : Küldök néééked egy - nápolyi dalt...

A "Torna a Surriento" cím szó szerint azt jelenti Vissza Sorrentóba, a magyar fordítások, szövegek azonban Sorrentói emlék címen ismerik a dalt. Arról szól, hogy Sorrentóban, a csodás tenger mellett, narancsligetek ölén teljesen elbűvöltél, s most mégis menni akarsz... Hiába a csodás táj, téged  hív a távol. A búcsú nagyon fáj, de ne feledd, Sorrentó visszavár.

Az "O sole mio" cím szó szerinti fordítása: Napom. A dal arról szól, hogy csodás a vihar utáni napfény, a friss levegő - de az én Napom a te arcodon tündököl. Amikor lement a nap s itt az éj, szomorú vagyok, s úgy várnék rád ablakod alatt: az én Napom az arcodon tündököl.

E két dalt Kecskeméti Róbert honlapján hallgathatjuk meg - kissé "dzsesszes" hangszerelésben, de üdítően friss előadásban. (Az oldalon ki kell választani a dalt és el kell indítani a lejátszást.)

A tenorok koncertjein a "Granada" c. mexikói dal nem maradhat el a nápolyiak mellől. A szerzemény töményen tartalmazza mindazt, amit spanyolosnak, temperamentumosnak gondolunk. A szövege Granadáról, az álmok földjéről szól, ahol mindent virág borít, csábító szemek pillantanak rád, s küzdve folyik el a vér; ahol csókolhatom piros szád, mely olyan, mint  édes, érett alma, s a szerelemről mesél. Csak egy csokor rózsát adhatok - Granada, a vér, az asszonyok és a nap otthona. Hallgassuk ismét Kecskeméti Róbertet.

Nem lesz nehéz dolgunk, ha ezeket a dalokat - és még sok más nápolyi dalt - más előadóktól is szeretnénk hallani -  a választék nagyon-nagyon széles.

A Sorrentói emléket nagyon régen, talán kisiskolás koromban hallottam először, könnyűzenei feldolgozásban, azt hiszem, Hollós Ilona énekelte. Nevelőapám családja körhintával járta a városokat, falvakat, szórakoztatta a búcsúk, vásárok népét. A "dalosüzenet" szolgáltatásuk pedig hangosbeszélőn át üzeneteket közvetített, mondjuk a nagy fa alatt álló fiúét a pettyesruhás lánynak a vízparton, s az üzenet mellé egy zeneszám is dukált. Ezt rengeteget hallgattam.

Ki járt már Nápolyban? Hallott ott nápolyi dalt eredetiben? Hogy tetszett a város és a dal?

(1) Carelli Gábor: Utam a Metopolitanbe, Zeneműkiadó, Budapest 1979.

Szerző: alvarezfan1111  2011.02.11. 19:38 Szólj hozzá!

Címkék: granada hollós ilona fényes szabolcs carelli gábor kecskeméti róbert nápolyi dal o sole mio sorrentói emlék torna a surriento

A Meditáció ("Meditation") az operából önállósult kis remekművek közé tartozik (lásd  a Hajnal a Moszkva folyó felett c. bejegyzést is).

Massenet Thais c. operájából való, a 2. felvonás előtt hangzik el, a hegedűsök kedvelt darabja, mivel a hegedű viszi a vezető szólamot. Végtelenül lírai, a szakemberek szerint éppen ezért kell nagyon vigyázni az előadónak, nehogy túlzásba vigye.

Figyelem: Igazi esküvőre való darab! Gyönyörűen előadható hegedű-zongora hangszerelésben is.

Hallgassuk meg a Meditációt nagyzenekarral.  Így megy a Meditáció pólóban és farmerben. Még, hogy a mai fiatalok nem értenek a romantikához! És itt nőnek fel közöttünk a jövő művészei - a Meditáción.

A  Thais története dióhéjban: A régi Egyiptomban Athanaelt, az elhivatott, aszkéta szerzetest álma arra szólítja, hogy térítse isten hűségére az Alexandriában élő gyönyörű,  híres és gazdag kurtizánt, Thaist, akinek - még szerzetesi élete megkezdése előtt - maga Athanael is majdnem rabjává vált.

Így hát elindul és - Thais öregedéstől való félelmét, csömörét, bizonytalanságát és eredendően jó természetét kihasználva - rá is veszi, hogy hagyjon fel bűneivel és vonuljon kolostorba, hogy levezekelje azokat. Csakhogy, amíg Thaist győzködi, majd elkíséri a kolostorba, beleszeret - amúgy emberi módra.

Mikor később - keserves lelki tusa után - ráeszmél erre, nem tehet mást, feladja szerzetesi életét, s felkeresi Thaist a kolostorban. Ám addigra  Thais  - a megerőltetés, a  lelkifurdalás, s talán az önsanyargatás miatt - már a halálán van. Hite szerint megtisztultan készül az Úr elébe, aki meg fog bocsátani neki.

A Meditáció a 2. felvonás előtt  kerül sorra. Mivel e felvonásban már egy megváltozott Thaist látunk, a Meditáció az ő átváltozásának folyamatát is kifejezheti, ám a szerelem motívumaként is többször visszatér a 2. felvonásban. A Thais természetesen számos interpretációs lehetőséget kínál, továbbgondolásra késztet, az életünk nagyon komoly kérdéseit veti fel. Nem gyakori darab az operaházakban, bár remek játéklehetőséget ad annak a szopránnak, aki hihetően el tudja játszani a gyönyörű, buja Thaist és a megtért, megtisztult  Thaist egyaránt.

A szoprán énekszólam meglehetősen igényes, hirtelen jövő, magas hangokkal. Akit érdekel, próbálja felkutatni például a Tüköráriát ("Mirror aria", "Mirror scene"), amelyben Thais ráeszmél ideje szűkreszabott voltára, jövője bizonytalanságára.  Napjainkban Thais egyik nagy alakítója Renée Fleming (lásd a Hangosak és szépek c. bejegyzést is).

Ugyancsak nagy szerep a baritonnak Athanael. Az éneklés mellett - szent ember létére - neki is nagyon jóképűnek kell lennie az operában. A könnyűvérű lányok ki is mondják ezt a műben, és kezdetben Thais is ezért áll szóba vele.

A rendezésnek az orgia-jelenet, a tűz és zavargó tömeg jelenete, de például - egészen másként - Thais megtisztulása és halála is hatásos lehetőségeket kínál.

Innen értesülhetünk arról, hogy a keresztény hagyományban Szent  Thaisnak - akivé Thais vált - külön napja van, október 8. (A keresztény legendákban a térítő atyának nem Athanael a neve, az operában megváltoztatták.)

A Thais nagyszabású problémája - az erényes élet - ritkán jelenik meg komolyan a "könnyű" műfajban. Ilyen példa Szörényi és Bródy Hajnali lány c. dala, amelyet - korai korszakában - Koncz Zsuzsa énekelt. Érdemes felkutatni.

Mi jut ma az Olvasó eszébe a Thaisban felvetett kérdésekről? Mit kell elutasítanunk és mit nem?

Szerző: alvarezfan1111  2011.02.03. 22:34 2 komment

Címkék: meditáció meditation thais massenet jules athanael mirror aria

Az operák olykor tartalmaznak kisebb-nagyobb időtartamú, tisztán zenei betéteket. Olykor ezek a néhány perces zenekari részletek önállósulnak, s az operától független életet kezdenek élni: koncertek, összejövetelek, társadalmi események kedvelt darabjaivá válnak, kísérőzeneként alkalmazzák azokat filmekhez, színházi darabokhoz, performanszokhoz.

Muszorgszkij: Hovanscsina c. operájának előjátéka éppen ilyen "önállósult", szépséges kis darab. Címe: Hajnal a Moszkva folyó felett ("Рассвет на Москве-реке", "Dawn on the Moscow River"). Mindössze néhány perc, érdemes végighallgatni. (Az oldalon indítsuk el a lejátszást. Érdemes meghallgatni a másik két apró remekművet is.)

A Fidelio internetes zenei lapban nagyon találó  bemutatás olvasható a darabról, röviden: orosz népzenei dallamok inspirálták, a hajnal ébredését a neszek, madárdal bemutatásával is aláfesti. Annyit tennék hozzá, hogy a nagy basszus ütésekkel kísért rész azért már megelőlegez valamit az opera nem oly vidám hangulatából is. A zene hatását növeli, ha moszkvai képek vagy orosz tájképek kísérik.

A Hovanscsina Muszorgszkij utolsó operája, befejezetlenül maradt. Ezt  is - mint Borogyin Igor hercegét (lásd Kard(d)al a pusztán c. bejegyzés)  - először Rimszkij-Korszakov  fejezte be, de később mások is próbálkoztak még a mű egységes egésszé formálásával. Az opera cselekménye a XVII. századi Oroszország trónviszályaival foglalkozik, Nagy Péter cár színrelépésével, az "óhitű" ellenzék balsorsával, persze az intrikák mellett jelen van a szerelmi szál is.

Kemény dolgok történnek benne, akárhogy is, nem olyan békés a hangulat, mint az előjátékban, de persze megmagyarázható az ellentmondás. Akár azzal is, hogy az előjáték az örök természetet és/vagy emberi élniakarást festi le, amelyhez képest a politikai viszályok végül is eltörpülnek. Akkor, legalábbis, még így volt.

Valamikor régen, a nejemmel a Csokonai Színházban láttuk a Hovanscsinát. Berczelly István énekelte Saklovityij bojár szerepét. A basszbariton Debrecenben kezdett, de ezekre az előadásokra már az Operaházból érkezett hozzánk. Ma is emlékszem: amikor a hangja felszárnyalt, szinte láttam magam előtt, amint a fekete szén felizzik...

Akinek módjában állt vagy áll, hogy a politikai viszonyoktól függetlenül maga is megismerje Oroszországot és az orosz népet, az sohasem felejti el ezt az élményt. Jurij Kazakov: A csúnya lány c. novelláskötetéből (Európa Könyvkiadó, Budapest 1978) mindenki képet kaphat arról, milyen is lehet Oroszország és népe. Az Égszínkék történet c. novella különösen gyönyörű. Egy kamasz-szerelem története, de az írói mesterművön túl, különlegessé  teszi a moszkvai miliő és a jellegzetesen orosz világszemlélet is.

2011. január 24-én számos áldozattal járó robbantás történt Moszkva Domogyedovo repülőterén. Legyen ez a bejegyzés szomorúságunk és együttérzésünk kinyilvánítása is.

Szerző: alvarezfan1111  2011.01.26. 19:09 Szólj hozzá!

Címkék: a csúnya lány dawn on the moscow river hajnal a moszkva folyó felett hovanscsina kazakov jurij muszorgszkij mogyeszt

A Duna TV tegnap este feltehetőleg élőben közvetítette a Placido Domingo 70. születésnapját köszöntő ünnepi koncertet a madridi Teatro Realból.

Szép volt, Domingo karrierjéhez méltó színvonalú fellépőgárdával, csak példaként: Dolora Zajick a Met első számű mezzója, Juan Pons és Bryn Terfel, a két világhírű bariton, Paul Groves, a neves amerikai lírai tenor stb. Nekem René Pape, a nagy német basszus tetszett a legjobban, Fülöp király áriáját énekelte Verdi Don Carlosából, nemcsak tökéletes hanggal, hanem igazi átéléssel is.

Az est igazi  "főszereplője", Placido Domingo, ezúttal a díszpáholyban foglalt helyet, a spanyol királyné társaságában. A végén azonban lejött a színpadra, s rövid beszédben megköszönte az ünneplést. Személyes hangú beszédében kitért arra is, hogy szeretne továbbra is énekelni az operaszínpadon, ahogyan eddig tette.

Placido Domingo ("domingo"  magyarul vasárnap) kétségkívül a XX. sz. egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb tenor énekese. Spanyol nemzetiségű, Madridban született, de Mexikóban nőtt fel, ott vált énekessé. Az ég gyönyörű, erőteljes, némileg baritonális színezetű  tenorral áldotta meg. Ezzel a hanggal szerepek rendkívül széles skáláját volt képes elénekelni, líraitól a hőstenorig.

A hősibb színezetű vagy hőstenor szerepekben a valaha volt legjobbakkal vetélkedett. Hallgassuk meg - A zöldszemű szörny c. bejegyzés után még egyszer - egyik legnagyobb szerepéből, Verdi Otello c. művéből a "Niun mi tema" (Ne féljetek) áriát, amelyet Otello Desdemona holtteste felett énekel, elbúcsúzik tőle, majd ő is megválik életétől. (A weblapon kattintsunk rá az ária címére.)

Daniel Snowman: Placido Domingo c. könyve (Zeneműkiadó, Budapest 1989) az énekes nagy korszakából mutat be egy szeletet. Kiderül belőle, hogy Domingo aktív, kiegyensúlyozott személyiség, aki képes a felmerülő problémákat súlyozni, s azokkal csak akkor foglalkozni, amikor mód van a megoldásukra is.  Személyiségéből, életviteléből következik, hogy rengeteget képes dolgozni: színházi fellépéseinek, hanglemez-, CD- és DVD-felvételeinek száma rendkívüli.

Domingo talán az utolsó sztár az opera világában, Gigli, Caruso örököse. (Vetélytársa, Pavarotti, már nincs köztünk.) A fiatal énekesek ma egészen más közegben nőnek fel. Lehetnek akár mindent elsöprő hangi és színészi  adottságaik, a sztárság ideje az operában - úgy tűnik - lejárt.

Domingo ma operai vezető, művészeti tanácsadó, karmester - de aktív énekes is. A tenor szerepek mellett néha baritonként is fellép. (Bevallom, sokakkal együtt én sem értem, az utóbbit miért teszi.) 

Apámmal hallgattuk annak idején a "három tenor" - Carreras, Domingo és Pavarotti - koncertfelvételét. Persze, mi is azon vitáztunk, ki volt a jobb. Apám azt mondta, ha már tenor, legyen valóban az: magas, világos, könnyed - Pavarotti. A nejem és én nem ezen a véleményen voltunk.

Bizonyára vannak/voltak olyan tenorok a három tenor nemzedékében, akik hangi adottságaik révén ugyanolyan sokra vihették volna. Ha nagyon akarnánk, még példákat is hozhatnánk.

De az kétségtelen, hogy Domingo művészetével, munkaszeretetével, közéleti tevékenységével és emberi tulajdonságaival nagyon is kiérdemelte mindazt az elismerést, amelyet pályája során kapott, többek között ezt a 70. születésnapi koncertet is, amelyet világszerte közvetítettek a televíziók.

Isten éltesse sokáig, családja, a zeneszerető közönség, az egész világ örömére.

Szerző: alvarezfan1111  2011.01.22. 20:40 Szólj hozzá!

Címkék: otello niun mi tema domingo placido

E blog első bejegyzései között emlékeztem meg hajdani kedvencemről, Horváth Bálint tenorról, aki már vissszavonult a színpadtól. Ezt a bejegyzést szeretném Marcelo Alvareznek szentelni, az argentin származású, Olaszországban élő tenornak, aki néhány éve a kedvenc operaénekesem, legalábbis ebben a hangfajban.

Rákattinthatunk a honlapjára, s megnézhetjük, ki ő, milyen volt külsőre fiatalon, s milyen most, középkorúan. A statikus fényképek azonban éppen az ő esetében hamisak lehetnek: nem igazán tükrözik a latinos temperamentumot, azt az energiát, amelyet az énekes magából sugároz.

Alvarez úgy kezdte a pályáját, mint valami modern mesében. Az argentínai Cordobában olyan iskolába járt, ahol komolyzenei képzést, s valamilyen zenei végzettséget is kapott, de azután jó darabig mégsem foglalkozott zenével. Könyvelőnek tanult, s a családi bútorkészítő üzemben kezdett dolgozni.

Baráti társaságban, kocsmában szórakozva szerette utánozni az akkori könnyűzenei sztárokat, például a Bee Geest és a sajátos, igen magas hangjáról ismert Demis Roussost. Már 30 körül járt, amikor a felesége unszolására elkezdett operaéneklést tanulni. Egy-egy éneklecke 12 órás buszozást jelentett Cordoba és Buenos Aires között.

Egy meghallgatáson Giuseppe Di Stefano, az akkor már idős, hírneves olasz tenor azt tanácsolta neki, hogy költözzön Olaszországba, ott teremhet számára babér. A családi bútorüzletet pénzzé téve, feleségével Olaszországban próbált szerencsét. Megérkezése után rövid idővel megnyert egy operai énekesversenyt, s díja egy szerep volt a velencei Teatro La Feniceben. Ettől kezdve versengtek érte az operaházak.

Alvarez lírai tenor, s fiatal korában még könnyedebb hangja volt. E szép színű hang bírta a magasságokat, s ha könnyű volt is, nem volt kicsiny.  Maga Alvarez pedig üdítően férfias jelenség volt. Ez a kettősség lehetett - röviden - kezdeti sikereinek titka.

A gyönyörű "A te o cara" - szerelmi vallomás a kedvesnek, a menyegző küszöbén - jól dokumentálja a karrierje kezdetén álló Alvarez képességeit.

Donizetti: Szerelmi bájital ("L'elisir d'amore") c. kedves vígoperájában Nemorino románcát - a lírai tenor repertoár egyik gyöngyszemét - már régen is gyönyörűen énekelte.

Nemorino, a szegény parasztlegény szerelmes a gazdag család lányába, Adinába, de csak jó sok viszontagság és félreértés után derül ki, hogy Adina is viszontszereti őt. Nemorino románca ("Una furtiva lagrima", Egy titkos könnycsepp) arról szól, hogy Nemorino érzi: Adina viszontszereti. Visszaemlékszik, amikor egy pillanatig karjában tartotta a lányt, szívük együtt dobogott, sóhajtásuk egybevegyült. Immár nem kell neki más, meg is halhat akár - a szerelemtől. Tudjuk persze, hogy a szív ilyen bajaiba nem szokás belehalni - de Nemorino egyszerű gyerek, s valóban megjár poklot-eget, míg viaskodik ezzel a hirtelen jött, mindent elsöprő érzéssel.

Múltak az évek, a hang és az énekes igényei is változtak. Egyre hősibb szerepkörben mutatkozott - illetve  a Carmen Don Joséjaként, a  Trubadúr Manricojaként az Aida Radameseként majd az Andrea Chénier címszereplőjeként igazolta, hogy az inkább hősinek ismert tenorszerepeket el lehet hitelesen játszani alapvetően lírai hang birtokában is.

Fontos állomás volt számára Verdi: Rigoletto c. operája, amelyben a mantuai herceg "lirico spinto" (hősies lírai) szerepét  énekelte. A "La donna e mobile" (Az asszony ingatag) c. híres áriában tényleg az asszony ingatagságáról énekel, aki állandóan mást beszél és gondol, sír, nevet, hazudik, s aki bízik a nőben, bizony könnyen lehet boldogtalan...

Ma elsősorban Verdi-tenorként definiálja önmagát, éli az operasztárok tipikus életét, utazik városról városra, országról országra, földrészről földrészre - olykor feleségével és fiával. CD-lemezeket készít, s DVD-ken szerepel. Ezek némelyike itthon is kapható, bár a hazai kínálat jelentős részében azért  még a nyolcvanas évek három tenorja a nyerő.

Alvarez nincs híján az önérzetnek, s a civil kurázsinak. Még a nagyhírű milánói La Scala operaházzal is felmondta minden szerződését 2007-ben, amikor úgy érezte, nem becsülik ott meg kivívott rangjához méltóan - s nem az anyagiakról volt szó. Giordano már említett Andrea Chénier c. operájának tenor főszerepét énekelte volna. Érdekes módon, amikor kilépett a produkcióból, sorra kiléptek más kulcsszereplők is, s a mű végül nem került színre. Az affér előtt többször szerepelt a Scalaban, azóta egyszer sem.  De, feltehető, hogy a neheztelés sem tart örökké...

Nyilatkozik, s megmondja. Például azt, hogy az operaénekesek viszonylag keveset keresnek, mindenesetre kevesebbet, mint amit az utazás, éneklés, szereplés által meghatározott életmódjuk megkívánna. S hogy a nyolcvanas évek énekeseinek jobb volt. Vagy azt, hogy ő "Latino", s ezért a Carmenben nem sok magyarázatra volt szüksége, eleve a vérében volt Don José szerepe.

Andrea Chénier szerepét a közelmúltban Párizsban énekelte el. Hallgassuk meg a "Come un bel dě di maggio" (Egy szép májusi nap) c. áriát, amelyet a francia forradalomban részt vevő, mégis saját forradalmár társai által elpusztított költő, Chénier ad elő.

A szövegben - kivégzésére várva - kesernyésen búcsúzik az élettől. A legfőbb istennőtől kér utoljára egy jó rímet: "Én, míg könnyedén elszöksz szívemből, felajánlom neked, egy rímért cserébe, egy halálba hanyatló férfi jéghideg leheletét. " De miközben a szöveg szarkasztikus, méltó egy forradalmár költőhöz, a fájdalmas dallam elárulja a szenvedését, csalódottságát, szerelme elvesztését. (André (olaszul Andrea)  Chénier valódi személy, francia költő volt, az irodalomtörténet számon tartja.) 

Legelszántabb rajongói  városról városra követik Alvarezt, megnézik előadásait, koncertjeit. Egy ellenkező nemű,  idős rajongója - aki rendkívül művelt, szinte operaházban nőtt fel, s mindent tud erről a műfajról -  azt mondta, hogy hosszan tudná elemezni, miért jó Alvarez; de legyen elég annyi, hogy ő az egyetlen, aki könnyet csal a szemébe, amikor énekel...

Én férfiként jól tudok azonosulni az általa játszott hősökkel: én is meghódítom a  hölgyeket, én is megnyerem a csatát, és én is érzem a vesztett ügy keserűségét. Úgy énekli, hogy elhiszem.

Érdemes rápillantani a kulcsszavak listájára, odamenni a megfelelő bejegyzésekhez, s meghallgatni, megnézni Alvarez itt nem említett felvételeit is. A honlapján még ezeken túl is számos szép felvételt találunk.

Az Olvasónak melyik művész, előadó, sportoló stb. a kedvence?

Szerző: alvarezfan1111  2011.01.21. 22:41 Szólj hozzá!

Címkék: rigoletto szerelmi bájital andrea chénier alvarez marcelo a te o cara l elisir damore mantuai herceg nemorino

Nemrég a Normából mutattam be a hírneves "Casta Diva" áriát, a szopránok bravúrdarabját. Folytassuk most a szopránok dicséretét  Tosca imájával ("Vissi d'arte"), Puccini: Tosca c. operájából.

A Tosca cselekménye röviden: Mario Cavaradossi, a festő és Floria Tosca énekesnő szeretik egymást, Tosca azonban felkelti Scarpia, a nagy hatalmú rendőrbiztos figyelmét is. Cavaradossi egy fontos szökevény elbújtatásával belekeveredik az 1800 körül olasz területen folyó politikai küzdelmekbe, Scarpia letartóztatja és ki akarja végeztetni. Tosca azonban felajánlja Scarpiának magát, ha menlevelet ad neki és a festőnek.

Küzdelem életre-halálra: Scarpia kiállítja ugyan a menlevelet, de már előzőleg parancsot adott a festő kivégzésére; Tosca odaígéri ugyan magát, de amikor a menlevél a kezében van, leszúrja Scarpiát. Végül Cavaradossit leteríti a sortűz, Tosca pedig - hallva a Scarpia halálát felfedező pribékek közeledését - a római Angyalvár faláról a mélybe ugrik.

Tosca imája akkor hangzik el, amikor - a II. felvonásban - arra készül, hogy odaadja magát Scarpiának, ha másként nem tudja szerelmét kiszabadítani.  A szövegben istent kérdezi, alázattal, miért állítja ilyen próba elé, amikor ő vallásos, adakozik, segít az embereken s mindig  a művészetért és a szeretetért/szerelemért élt.

Hasmik Papiant, az örmény származású, élvonalbeli énekesnőt halljuk. Az ilyen kaliberű szopránhangoknál előfordul, hogy a hangszín nem a legkellemesebb, fémes, éles. Papiannak azonban - legalábbis szerintem - kifejezetten szép színű hangja van.

Sondra Radvanovsky a Metropolitan Operában Tosca szerepére készülve, 2010-ben azt nyilatkozta, hogy szerinte Tosca - bár tehetséges és híres énekesnő - mégis csak egy vidéki kislány, akire mindez "rászakadt", nem pedig "grand diva", aminek rendszerint ábrázolják. A "Vissi d'arte" szövegéből valóban lehet ilyesmire is következtetni. Itt hallható  Radvanovsky "Vissi d' arte" interpretációja.

Anita Cerquetti rövid pályafutását annál inkább sajnálhatjuk, ha meghallgatjuk előadásában Tosca imáját. Szép és nagy hang szól, muzikálisan.

Érdemes újra meghallgatni a Tosca-ból Cavaradossi képáriáját ("Recondita armonia"), amelyet a Rendezzünk operát - 1 bejegyzésben mutattam be. Abban a szövegkörnyezetben inkább a látvány volt fontos, most azonban érdemes a zenére összpontosítani.

Még korábban, A színe és a fonákja c. bejegyzésben idéztem egy kritikát ("A Motoszka operából a Kavarodási ária"), amely egy Tosca-előadást népszerűsítő szórólapot tűzött tollhegyre. Érdemes rákattintani a kritikára, én kifeküdtem a nevetéstől, miközben olvastam. No, igaz az is, hogy ezek után félve írtam meg a fenti összefoglalót.

Ja, és semmiképp se hagyjuk ki a Wikipédia összefoglalójából a Híres balesetek az előadásokon c. részt. :-)

Az Olvasónak melyik a kedvenc hangfaja (tenor, szoprán stb.), ha van ilyen?

Szerző: alvarezfan1111  2011.01.12. 23:20 Szólj hozzá!

Címkék: szoprán papian hasmik cavaradossi puccini giacomo scarpia tosca imája vissi darte

Pénteken volt az operabérletünk második előadása, Szergej Prokofjev: A tüzes angyal ("L' Ange de Feu") c. operája.

Nagyon tömören összefoglalva: A mű 1920 körül készült, de 1955-ben mutatták be először. Egy látomásokkal küzdő lány története, aki egy életre beleszeret a vízióiban megjelenő Mádielbe, a tüzes angyalba, s ezt az érzést követve botrányos és szerencsétlen kapcsolatba bonyolódik az angyal földi megtestesülésének hitt ifjú gróffal. Elűzi viszont magától azt a férfit, aki - igaz földhözragadtan, de - szereti őt, zárdába kerül, majd - boszorkányság, az ördögtől való megszállottság gyanúja miatt - az inkvizíció bírósága elé kerül.

Bár a történet a középkorban játszódik, a rendező - Silviu Purcarete - időben későbbre tette, illetve az ördög színházában játszatja le. Az egyes jelenetekben szinte mindig jelen van  ördögök, kísértetetek, zombik egy csoportja, akik fura hátterül szolgálnak és feladatokat hajtanak végre, utóbbiakat nyilván az ördög/végzet diktálja.

A rendezés koncepciózus, mozgalmas, nagyvonalú és komplex, remekül egybefoglalja a történetet és a zenét. Üzenete összetett, többféleképpen is értelmezhető. Én úgy fordítottam le magamnak, hogy a mű egy (érzékeny) nő érzelmi életének egy szakaszát mutatja be, amelynek során - kezdeti ideáljait elveszítve - csalódott, kiégett, önmagával meghasonlott asszonnyá válik, lelkileg szinte megsemmisül. Sorra végigmegy a különféle fázisokon, ami a férfiakkal való kapcsolatát illeti: rajong, szeret, ravaszkodik, kihasznál, eldob. Ám az újrakezdés lehetősége még felsejlik valahol. Mindez úgy, ahogyan a nő gondolataiban, érzéseiben tükröződik.

Itt elolvasható, mit gondol a rendező a műről - utólag találtam rá. Hát, bevallom, nekem a farce, bohózat nem egészen ezt jelenti, legalábbis a szó közvetlen értelmében. De legyen bármi is a színpadon - ezúttal hat.

A zene, hát az "modern", még ha csaknem 100 éves is. Kétségkívül van kifejező ereje, mondanivalója, de azért nem éreztem olyasféle "katarzist", amit például Bartóknál szinte mindig.

Sokszor eszembe jutott az előadás alatt Bulgakov Mester és Margarita c. regénye, amit sokkal előbb olvastam, mint, hogy ezt az előadást láttam volna. Ebből az alapállásból sok minden "visszaköszönt": az élő alakok színháza (Bulgakovnál sakktábla), az ördög trükkjei, az orgia-jelenetben a férfin (Bulgakovnál ártánnyá varázsolt férfin) lovagló eksztatikus nő stb. Persze, lehet mindezeket az általános Mefisztó-mítosz (vajon tényleg mítosz?)  részeinek is tekinteni, amelyből mindenki egyformán vehet. :-) Kiváncsi lennék, milyen lenne ez a mű filmként, középkori, teljesen naturalista,  a látomásokat tekintve kissé horrorisztikus környezetben. 

Renátát, a lányt Rálik Szilvia, segítőjét, majd reménytelen imádóját, Ruprechtet, Busa Tamás keltette életre. Mindkettejük hangja szépen szólt, nekem Busa Tamás hangszíne - a maga hangfajában - jobban tetszett, de hát ez teljesen szubjektív. Színészileg Rálik alakítását meggyőzőbbnek éreztem, Busánál hiányoltam némi többlet-energiát - ez megint teljesen szubjektív.

Viszont őszinte elismerésem nekik, a többi szereplőnek, a zenekarnak és a karmesternek (Kocsár Balázs)  - legyenek bármilyen profik -, hogy ezeket a "dallamokat" - a francia szöveggel "súlyosbítva" - meg tudták tanulni/tanítani és át tudták azokat a közönségnek adni. Azt hiszem, egy ilyesfajta modern műnél ez már önmagában is nagy haditett. A zenekart illetően azért inkább a fortékra emlékszem, mint a piánókra.

Az inkvizítor fontos szerepét ezen az esetén Wágner Lajos játszotta, találékonyan vette fel a szerep követelte, nem igazán méltóságos alapállást.

Kiemelendő a prózai színész Trill Zsolt, aki néma szereplőként - a lélek mélyét is megmozgatva - félelmetes, ugyanakkor összetett figuraként ábrázolta az életet-előadást diktáló Mefisztót. 

A szokatlan zenei és színpadi miliőben az operai kórus és tánckar szépen helytállt. Ám ezúttal még kényesebb feladatok elé állították őket, mint a Hunyadi Lászlóban,   feltéve, hogy ők játszották - többé-kevésbé hiányos öltözetben - az ördög diktálta kényszer-orgiát is.

A diszletek és jelmezek (Helmut Stürmer) sötét, reménytelen, zavaros, széteső, olykor fenyegető atmoszférát teremtettek, ugyanakkor a színpadkép kellően mozgalmas, dinamikus volt. A mágia tudoránál tett látogatás jelenete például - a fenyegetően mozduló ember-kutyákkal - hátborzongatóan emlékezes marad.

Az előadás, szereposztás további részleteit illetően hadd utaljak a Csokonai Színház ismertetőjére.

A művet az Armel Operaverseny és Fesztivál keretein belül mutatta be a Színház. Mindenkinek azt javaslom, hogy nézze meg az előadást, érdekes élménnyel, értékes tapasztalatokkal lesz gazdagabb. S hátha egészen mást lát benne, mint én - ami jó.

Ugyanakkor  a debreceni előadás - másik szereposztásban - megtekinthető az Arte Live Web honlapon is. Ott Cristina Baggio a lány, Haja Zsolt játssza Ruprechtet, az inkvizítor pedig Cseh Antal.

A Hunyadi Lászlót  a múltkor - dohogva - még végignézte az a konzervatív ízlésű nézőtéri szomszédunk, aki most a szünet után már nem tért vissza a helyére. A többség persze maradt, s kétszer kitapsolta a végén a szereplőgárdát.

Hogy áll az Olvasó a modern komolyzenével, operával?

Szerző: alvarezfan1111  2011.01.11. 21:20 Szólj hozzá!

Címkék: trill zsolt prokofjev csokonai színház a tüzes angyal armel operaverseny és fesztivál busa tamás l ange de feu purcarete silviu. rálik szilvia wágner lajos

Egyiptom partjainál hétágra süt a nap, de hiába, mert történetünk az ősi Galliába visz bennünket. :-)

Vincenzo Bellini - méltán híres - Norma c. operája egy "árulás", egy tiltott szerelem, s egy szerelmi háromszög tragikus végű története. Norma, a gallok főpapnője régóta titkos viszonyt ápol Pollionéval, a megszálló Római Birodalom prokonzuljával, két gyermeke is van tőle. Pollione azonban beleszeret a fiatal Adalgisába - egy másik papnőbe - s ráveszi, hogy szökjön majd el vele Rómába.

Norma - egy félreértés révén, éppen a naiv Adalgisatól - megtudja Pollione hűtlenségét, s hirtelen összekeveredik benne a szerelem, a bosszúvágy és a népével szemben érzett bűntudat - őrültségeket akar elkövetni. A gallok közben kitört Róma-ellenes felkelése sajátosan oldja meg a helyzetet: Pollionét elfogják, máglyára vetik, Norma azonban őt megelőzve, önként lép a máglyára, s a halálban újra megtalálják egymást.

Az opera leghíresebb áriája a "Casta Diva" ("Chaste Goddess", kb. Tiszta istennő) kavatina, amelyet Norma az összegyűlt nép előtt énekel, s benne - érthetően - békéért fordul az istenséghez. Szeretné elkerülni vagy legalább késlelteni a vérontást, a rómaiak elleni felkelést, amelyben neki Pollione ellen kellene fordulnia. Ugyanakkor már érzi, hogy kapcsolatukban nincs minden rendben, s a cavatinát követően - titkos gondolatait elénk tárva - ennek hangot is ad.

A "Casta Diva" a szopránok álma és rettegésének tárgya egyszerre. Merthogy nagy hangot igényel, magas fekvésű részei vannak, s énektechnikailag sem könnyű. Valamirevaló operakedvelő annak megállapításával kezdi, vajon eredeti fekvésben vagy letranszponálva hallja-e az áriát. :-) Az operatörténet feljegyezte nagy Norma-alakítások többek között hozzájuk fűződnek: Rosa Ponselle, Maria Callas, Joan Sutherland, Edita Gruberova.

Különösen Maria Callas alakítása maradt meg a köztudatban. Ahogy mondják, nemcsak elénekelte a szerepet, hanem életet is lehelt a figurába. Először mi is az ő "Casta Diva" előadását mutatjuk be (a weblapon kattintsunk rá a "Casta Diva" linkre).

Természetesen számos más  előadással is találkozhatunk. A mai előadók közül nekem nagyon tetszik Hasmik Papian előadása, egy sajátos értelmezésű Norma-DVD előzetesén a Casta Diva első versszakát hallhatjuk-láthatjuk tőle. De sokan szeretik például  Maria Gulegina Norma-alakítását is (Maria Guleghina, Mapия Aгacoвнa Гулeгинa).

Callas élete, pályája egyfajta - nem  vidám - regény. Mario Del Monaco, a hőstenor visszaemlékezéseiben (1) az "isteni" Callasról,  a Norma körüli csatározásokról is olvashatunk. Zeffirelli rendezte a Mindörökké Callas ("Callas, Forever") c. játékfilmet, amely  a búcsúzó művésznő utolsó nagy lehetőségéről, s ennek kapcsán a művészet őszinteségéről, értelméről, értékéről szól.

A "Casta Diva" alkalmas kísérő- vagy háttérzenének is. A Valami Amerika 2-ben a vicces gengszter kocsijából Korda György slágere hallatszik ki,  a világot tönkretenni akaró, zseniális őrült az amerikai filmekben természetesen  a "Casta Diva"-ra mulat.

Az Operababes duó sajátos, kétszólamú feldolgozásban énekli a Casta divát. Nem rossz, de a klip nekem nem egészen az istenséghez könyörgést fejezi ki.

Az ilyen "főfoglalkozású" crossover énekesek nagyon érdekesek, a csúcsot talán a  nagyon szép hangú tenor, Mario Lanza viszi, aki rengeteg operaáriát énekelt el filmen, stúdióban, de szinte soha nem lépett fel operaszínpadon. Vajon mondhatjuk, hogy aprópénzre váltják a tehetségüket? Vagy épp ellenkezőleg, feláldozzák magukat a komoly műfajok népszerűsítéséért, hiszen, ha mondjuk, popot énekelnének, még népszerűbbek lehetnének? Mindegy: a Casta Diva így is szép.

Szereti-e az Olvasó, ha a reklámokban, filmekben háttérként operazene szól? Miért?

1. Mario Del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984.

Szerző: alvarezfan1111  2011.01.07. 17:32 2 komment

Címkék: norma callas maria bellini vincenzo puritánok i puritani casta diva eaglen jane guleghina maria papian hasmik

Az opera világában is úgy van, hogy siker és bukás váltogatja egymást. A siker pozitív következményei természetesek. Lehetnek persze a sikernek negatív következményei is, de úgy gondolom, hogy ezek nem érdemelnek sok szót. Ezekkel, ha nehezen is, de általában megbirkóznak az érdekeltek.  :-)

A siker elmaradása, a bukás azonban feltétlenül gondolkodásra készteti az adott operaelőadás létrehozóit, szereplőit. 

Manapság - nyilván régi hagyományok alapján - az operai közönség "búúú!" kiáltásokkal jelzi, ha nem tetszik neki valami. A "búzás" angolul "booing", ha valaki búúút kapott, angolul "was booed". 

Persze, nem mindegy, hol vagyunk. A nyugat- és közép-európai közönséget például - meglehet, más-más okokból - nehéz zajos érzelemnyilvánításra bírni a színházteremben. Ha nem tetszik az előadás, legfeljebb lagymatagabb a taps, mint máskor.

Az opera "hazájában", Olaszországban viszont még ma is forró a légkör egy-egy  előadáson. 100-150 éve pedig egyenesen olyasféle események zajlottak egy-egy opera bemutatóján, mint ma egy-egy focimeccsen: fütyülés, "beszólás", fújolás, ugyanakkor túlzó ünneplés, ordítozás, rohangálás sőt verekedés.

W. Ashbrook - egyébként tudományos igényű és színvonalú munkájában (1) - két oldalon keresztül írja le a botrányt, amely a milánói Scalaban, Puccini Pillangókisasszonyának bemutatóján tört ki. Például: " ... a kakasülőről jövő állandó bemondások áradatára Puccini hívei folyvást csendet követeltek,...". "- az Un bel di, az intermezzo, a halál-jelenet vagyis minden - elveszett a kiabálás, nevetés és macskanyávogás egymást követő hullámaiban." (A Pillangókisasszonnyal kapcsolatos bejegyzések: Szeress engem, csak kicsikét és Cso-Cso-Szán és a zümmögő kórus.)

Ha a mű - úgy általában - tetszene is,  a százezerfejű cézár (a közönség), még mindig elégedetlen lehet egy-egy énekessel.  Számos művész - a szebb jövőben bízva - csendben elviseli ezt, akad azonban, aki felveszi a kesztyűt.

Cornell MacNeil, amerikai bariton Pármában énekelt 1964-ben, Verdi: Álarcosbál c. operájában. Bár tehetséges és elismert énekes volt, nem igazán értette az olasz színházi világot. Ez vezethetett végül oda, hogy az egyik előadás közönsége (vagy annak egy része) "beszólásokkal" többször is megakadályozta hogy elkezdjen egy fontos áriát. Végül az énekes megelégelte, felkapta a színpadi asztalon álló súlyos tárgyat, odavágta és "Basta, cretini!" - Elég volt, hülyék! - felkiáltással elhagyta a színpadot. Majd - biztos, ami biztos - rövid időn belül a várost is.  Itt olvashatjuk az angol nyelvű interjút a ma már idős művésszel.

Hasonló, de mai történet: Az egyik neves tenor - pár éve csak - a Scalaban lépett fel, Verdi Aidájában Radamest énekelte. A "Celeste Aida" (Ó, szép Aida) románc befejezésekor azonban búúú! hangzott fel. Tenorunk erre - MacNeilt idézve - kisétált a színpadról és  - legalábbis első felindulásában - nem volt hajlandó folytatni az előadást. A felelős személyek nem mertek kockáztatni, szünetet elrendelni, belökték a színpadra a helyettesítő tenort, aki - nem lévén baljós előjel - még csak nem is volt jelmezbe öltözve, s csak úgy, civil ruhában énekelte tovább a szerepet.  Én - egyfajta tapintatból - elhallgatnám itt az "áldozat" nevét, de az eset természetesen nagy visszhangot kapott a sajtóban és az operába járó közönség köreiben is.

Hallgassuk meg, hogy énekli - élő felvételen -  a "Celeste Aida" áriát, a fiatal drámai tenor, Efe Kislali. (A weboldalon kattintsunk rá az ária címére.) A tenor - egy másik áriával - korábban már szerepelt egy bejegyzésben, és a "Celeste Aidát" is hallhattuk már egy szép amatőr előadásban. A tárgymutató a bal oldalon a segítségünkre lesz.

Egy cikk találó megfogalmazása: Vannak olyan szereplők, akik visszabúúúznak. Az történt, hogy 2000-ben egy másik tenor - a nevet elhallgatnám - szintén búúút kapott a Scalaban, azért, mert Verdi Trubadúr c. operájában nem énekelte el a - kottában nem szereplő, de hagyományos - magas C-t a stretta ("Di quella pira") végén. A karmester, Riccardo Muti - maga is sztár - ekkor odafordult a közönséghez és közölte velük: az opera nem cirkusz.

Hallgassuk és nézzük meg, hogyan énekli a híres Strettát Verdi: Trubadúr c. operájából Marcelo Alvarez. Nincs ugyan abszolút hallásom, de a jelek arra utalnak, hogy letranszponálás nélkül, a végén így tényleg magas C hangzik el. Ráadásul a tempó iszonyúan gyors. Egyszóval szép haditettet visz végbe az énekes.  A Strettát korábban humoros és komoly előadásban is hallhattuk már  A színe és a fonákja c. bejegyzésben.

Az operai bukásokban, botrányokban sokszor nagy szerepük volt a bértapsoncoknak,  s közel sem lehetlen, hogy ilyesfajta aktivitás - modernebb formában - ma is létezik. A bértapsoncokat ("claque, klakk") eredetileg a színházak maguk szerződtették, hogy a nézőtér tapsát vezéreljék. De aztán valami "félrement" és a bértapsoncok kezdtek annak kedvezni, aki - így vagy úgy - képes volt a "segítségüket" megfizetni. Botrányt vagy tüntető, a másikat lesajnáló ünneplést csaptak  a rivális szerző,  színház, énekes vagy bárki megbízásából, akinek érdekében állt az adott előadást tönkretenni.

Mario Del Monaco, a hőstenor írja visszaemlékezéseiben (2): " - Öntsünk tiszta vizet a pohárba: ha tudomásomra jut, hogy Callast virágesővel árasztják el, magamnak is rendeztetek egyet. Végtére is a Scala komolyságán üt csorbát, ha a színpad úgy fest majd mint a virágpiac szemétdombja...".  A neves tenorista és szoprán partnere, az  "isteni" Maria Callas, ugyanis nem mindig voltak felhőtlen viszonyban egymással.

A mai bukás, botrány nagy veszélye, hogy sokkal gyorsabban elterjed, mi történt, mint régen. Az eseményekről készült házi videók már az előadás szünetében vagy végén felkerülhetnek a megfelelő internetes portálokra. Amint egy neves tenor nyilatkozta, a botrányt akarók meg is várhatják, amíg az elődást valamelyik rádió vagy TV közvetíti, s akkor adnak hangot  véleményüknek (búúú!); ugyanakkor rendszerint csak a nézők törpe minoritása ( :-) ) búúúzik, a nagy többség tapsol és éljenez, de hát ez utóbbi, ugye, nem hír.

Dimitrij Hvorosztovszkij, orosz bariton a Hangosak és szépek c. bejegyzés egyik szereplője, sportos, erőteljes férfiú. Egy interjújából kiderül, hogy a búúúzás talán még veszélyes is lehet. Milánóban történt, hogy egy néző bekiabált valamit, ami búúúnak hangzott és - a szívét-lelkét beleadó - Hvorosztovszkijt ez annyira elkeserítette, hogy a végén már neki akart menni. Szerencsére a felesége - aki jól ismeri - felment a színpadra és megfékezte: - Gyima, az az ember fogyatékkal él és imád téged! Mint kiderült, a néző azt kiabálta (volna), hogy "Bis!", azaz "Hogy volt!" - Szerencse, hogy ott volt a közelemben a nejem - nyilatkozta Hvorosztovszkij, különben, megszégyenülve és nevetség tárgyaként, oda a karrierem.

 

Hát, hogy is van ez? Ha engem kérdeznétek, azt mondanám, az operai közönség valószínűleg nem velejéig gonosz, aki minden ok nélkül szereplőket, előadásokat tesz tönkre. Tudjuk, nem zörög a haraszt...  (Puccini például alaposan átdolgozta a Pillangókisasszonyt (1), beismerve ezzel, hogy a bemutató  közönségének részben igaza volt.) Ugyanakkor mindennek van határa, az énekes is ember, az opera pedig tényleg nem cirkusz.

Ha valaki - számos fontos dolog mellett - az operavilág további  "bennfentes" híreire is kíváncsi lenne, javaslom, olvassa angolul az "Opera Chic" internetes orgánumot. Már a jelmondata is sokat ígérő:  "Milánóban élő, fiatal amerikai nő vagyok - te meg nem. Én sokat járok a La Scalaba - te meg nem."

Sikeres és boldog új évet kívánok a kedves Olvasónak.

(1) W. Ashbrook: Puccini operái, Zeneműkiadó, Budapest 1974.
(2) Mario Del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984.

Szerző: alvarezfan1111  2011.01.03. 20:22 Szólj hozzá!

Címkék: aida boo búúú stretta a trubadúr il trovatore alvarez marcelo basta cretini ashbrook w. celeste aida hvorostovsky dmitri kislali efe macneil cornell

süti beállítások módosítása