A következő bejegyzést megírtam, de haboztam közzétenni. Mint látni fogjuk, kapcsolódik az operához, de nem éppen a lényegről szól. Végül az bátorított fel, hogy a blog egyik kedves olvasójának először szépsége miatt tűnt fel egy operaénekesnő, s érdeklődött, mi a véleményem az énekesi kvalitásairól. Szerencsére csupa jót mondhattam. Azt a tanulságot is levontam a dologból, hogy - mint szinte mindenhez - az operához is többféle út vezet, s majdnem mindegy, ki, melyiken indul el, ha végül odaérkezik. Meg aztán, egy kis lazítás ebben a műfajban sem árthat...

ORSZÁGUNK TÍZ LEGSZEBB SZŰZE, HÓSZÍN MELL ÉS RÓZSA SZÁJ...

Az élet minden területén rendeznek szépségversenyeket: megválasztják a strand szépét, a város szépét, a felsőoktatás, az ország és a világ szépét. Odaítélik a legszebb sportoló, a könnyűipar, a turizmus és még ki tudja, milyen terület szépségkirálynőjének címét. Ha jól emlékszem, legutóbb az interneten már az önkormányzati választások szépére is lehetett voksolni.

A színpadi szépség azonban bonyolultabb dolog. Hajdanában, amikor elsősorban a színésznők körül forgott a színházi világ, sokat törték a fejüket a színházi szakemberek és persze a dívák rajongói is, vajon miben áll a titok. Ha jól emlékszem, Bókay János könyvében (2) olvastam, hogy "Fesd ki magad és megmondom, színésznő vagy-e." A teszt azon alapulna, hogy festék és rivaldafény nélkül a színésznők állítólag nem is olyan szépek; viszont a legszebb "privátnő" is megcsúnyul, ha kifestve a rivaldafénybe állítják.

Ma a dolog még annyival is bonyolultabb, hogy immár a férfi színészeket, szereplőket is szokás vonzerejük szerint megítélni s ennek nyíltan hangot is adni.

HA ÚJRA HALLGATOM HANGODNAK LÁGY SZAVÁT, MIKÉNT HA HALLANÁM ANGYALOK SZÓZATÁT...

Természetes, hogy a komolyzene és az opera sem vonhatja ki magát teljesen mindezekből.  Talán nem is baj ez, hiszen a "komoly" műfajok is az életről szólnak, annak minden vonásával együtt. Az operai szépséget az éneklés teszi még összetettebbé. Gyakori, hogy a nem túl előnyös külsőt a színészi játék és/vagy a kifejező ének képes teljesen ellensúlyozni.

A beszédhanghoz hasonlóan az énekhang is lehet vonzó, sőt szexi. Persze az operában (még) nem lehet karcos női vagy férfi hangon áriákat "elrecsegni", de a hangban ezen túl is végtelenül változatos lehetőségek rejlenek.

Mario Del Monaco, a közelmúlt - vagy talán örök idők - legnagyobb hőstenorja írja önéletrajzi könyvében (1) Mafalda Favero szopránról: "Mafalda rendkívül egyéni hangszínű lírai szoprán volt és elbűvölő asszony. Amikor énekelt, számtalan megható érzést is sugallt a nézőknek...". Ugyanő egy másik partneréről: "Lina Bruna Rasa hangjánál különösebbet és érzékibbet viszont soha nem hallottam."

Persze a külső szépség - különösen bizonyos szerepekben - az operaszínpadon sem hátrány.

SZABAD, SZABAD SZÉP HÖLGYEK, S TI JÓ URAK...

Szerveztünk egy kis házi "szépségversenyt" az opera világában. Ne feledjük azonban, hogy ezek a művészek csak "mellesleg" szépek vagy jóképűek. Elsősorban olyasvalakik, akik rendkívüli énekhangot és zenei képességet kaptak ajándékba, s akik kiművelték adottságaikat azért, hogy az ajándékot szétoszthassák közöttünk. Ha tetszik, az operában a szépség időtlen, s gyakran összefonódik benne a külső és a lélek. S persze, nem törekedhettünk teljességre... De miért ne írná meg az Olvasó, kiket hiányol, kik azok, akiket ő különösen kedvel?

Nehézkes lenne fényképeket mellékelni ebbe a blogba. Az idézett honlapokban azonban bőven akadnak szebbnél-szebbek és jobbnál-jobbak. S persze ott meg is hallgathatjuk a művészt...:-)

Ó, TE GYÖNYÖRŰ LÁNYKA, Ó, HADD CSODÁLLAK E HOLDFÉNY SZŐTTE, CSILLOGÓ LEPELBEN...

- Anna Nyetrebko: Napjaink egyik szoprán szupersztárja a  Wikipédia cikke szerint Anna Jurjevna Netrebko (Анна Юрьевна Нетребко), aki Krasznodárban, Oroszországban született. Jelenleg orosz és osztrák állampolgár, s Bécsben él. Tekintsük meg a honlapját és a Wikipédia cikkét a továbbiakért.

- Elīna Garanča: Lett mezzoszoprán, hangfajának egyik legtöbbet foglalkoztatott művésze. Honlapjáról megtudjuk, hogy Lettország fővárosában, Rigában született. Muzsikus-családban nevelkedett, 1996-ban beiratkozott a rigai Lett Zenei Főiskolára. A továbbiakról a honlapja és a Wikipédia cikke tájékoztat.

- Kristīne Opolais: Lett szoprán, honlapja szerint a Lett Zenei Főiskolán és Amsterdamban tanult, az utóbbi években nemzetközi karriert futott be. Sikereinek részleteiről és egyebekről a honlapja tájékoztat, meglepően nagy családi fotógyűjteménnyel.

- Nina Stemme: Svéd szoprán, nemzetközi karrierrel. Honlapja életrajzi adatairól keveset árul el, másban azonban informatív. A Wikipédia cikke szerint az énektanulással párhuzamosan közgadaságtant hallgatott a Stockholmi Egyetemen. Ezután következtek a további operai tanulmányok és a sikerek.

- Renée Fleming: Amerikai szoprán, az opera egyik "nagyasszonya". A Wikipédia cikke szerint Indianában, Pennsylvania államban született,  Rochesterben (N. Y.) nőtt fel, szülei zenetanárok. Egy korábbi és egy újabb honlapja is van, amelyekből fényes karrierjéről és egyebekről tájékozódhatunk.

- Maki Mori: Japán szoprán, nemzetközi karrierje kezdetén. Az interneten ma még viszonylag keveset tudunk meg róla (lásd a saját honlapját és egy róla szólót), de érdemes pályafutását követni.

CSÓKOT LOPNI ÉS SZÍVEKET ZÚZNI, KIS ADÓNISZOM NEM FOGSZ TE MÁR...

Megjegyzés: Kéretik figyelembe venni, hogy egy férfi sem tudja, én sem, mi kell a nőnek. :-)  Azért igyekeztem.

- Jonas Kaufmann: Tenor, a Wikipédia cikke szerint Münchenben született és ott végezte alapvető zenei tanulmányait is. Ezután különböző német színházakban énekelt, míg a 90-es évek közepétől beindult nemzetközi karrierje is. Ma nagy, baritonális tenorja van, többek között szép Wagner-alakításokat várunk tőle. honlapja és nem hivatalos honlapja e linkeken elérhető.

- Vittorio Grigolo: Fiatal, olasz tenor, szép reményekkel. Könnyűzenét is énekel. Honlapja szerint Arezzo városában, Toscanaban született, s Rómában nőtt fel. Négy évesen már vonzódott a zenéhez, s gyermekkori kórus-karrierje után a lehető laghamarabb elkezdett éneket tanulni. Huszonhárom évesen debütált a milánói La Scala operaházban, s ezzel megindult nemzetközi karrierje is.

- Eric Cutler: Fiatal, ám máris jelentős amerikai tenor. A Wikipédia cikke szerint Adelben, Iowa államban született. A bel canto, s Mozart műveinek specialistája, a  Metropolitan Opera National Council Auditions  1998. évi nyertese, továbbá 2005-ben elnyerte a Richard Tuckerről (legendás amerikai tenor) elnevezett díjat is. A Metropolitan Operában Anna Nyetrebkoval együtt játszott főszerepet Bellini Puritánok c. operájában, ez DVD-n is megjelent, nálunk is hozzáférhető.Lásd a honlapját is.

- Dimitrij Hvorosztovszkij: Дмитрий Александрович Хворостовский, orosz származású, világhírű bariton. A Wikipédia cikke szerint a szibériai Krasznojarszkban született, énekversenyek sorát nyerte meg. Világkarrierje a Cardiff BBC Singer of the World competition megnyerésével kezdődött 1989-ben (Bryn Terfelt, az azóta ugyancsak világhírű baritont utasította maga mögé). Ma Londonban él, sikereiről, személyiségéről honlapja és egy hangulatos magyar nyelvű cikk tájékoztat.

- Rodney (Rod) Gilfry: Vezető amerikai bariton, a Wikipédia cikke szerint Covinaban, California államban született és West Covinaban és Claremontban nőtt fel. Nemzetközi karrierje 1987-ben, a frankfurti operaházban indult, Mozart-specialistaként ismert. Honlapja szerint színészként is dolgozik, a University of Southern California Thornton School of Music intézmény oktatója, s fellépései között énekművészetet tanít. Nézzük meg ezt az interjút és ezt a kis portrét.

- Nathan Gunn: Vezető amerikai bariton, a Wikipédia cikke szerint énekesi karrierjével párhuzamosan a University of Illinois énekművészet tanára is. A továbbikat lásd a honlapján. Éneke mellett kidolgozott izomzatáról is ismert; ez utóbbi vonásával különösen illúziókeltő például a Gyöngyhalászok c. operában (lásd a képeket a honlapján). A számunkra is ismerős humorista, Colbert a Gunnal készített humoros interjúban "szuperszexi operasztárnak" nevezi.

A "versenyzők" bemutatása után a döntést mindkét kategóriában az Olvasóra bízzuk. :-)

További ajánlott feladatok az Olvasónak:

- Milyen operákból származnak a nagybetűs címek?
- Mit jelent "Krasznodár" neve és milyen összefüggésbe hozható Annával?
- Hogyan kell kiejteni Garanča és Opolais nevét?

Az eredményt akár meg is írhatja egy megjegyzésben a bloghoz - csakúgy, mint egyéb gondolatait, amelyek a tárgyhoz kapcsolódnak.

(1) Mario Del Monaco (ford.: Majtényi Zoltán): Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984
(2) Bókay János: Egy rózsaszál szebben beszél, Zeneműkiadó, Budapest 1878

Szerző: alvarezfan1111  2010.12.03. 21:55 Szólj hozzá!

Címkék: nyetrebko anna hvorostovsky dmitri fleming renée garanča elīna gilfry rod grigolo vittorio gunn nathan kauffmann jonas maki mori opolais kristīne stemme nina

Az operában - akárcsak az életben - gyakori a féltékenység. Olykor vígjáték sül ki ebből, máskor azonban véres dráma.

Ruggero Leoncavallo Bajazzók ("Pagliacci") c. műve a szerző egyetlen igazán sikeres operája. Ezzel azonban beírta magát a művészet örök nagykönyvébe.

A mű - megtörtént eset nyomán - röviden arról szól, hogy egy vándor színitársulat vezetője, Canio a társulathoz hív egy kallódó fiatal lányt, Neddát. Kapcsolat szövődik közöttük, s Canio hite szerint boldogan élnek együtt. Nedda azonban beleszeret Silvioba, a fiatal legénybe, s meg akar szökni vele.

A trupp tagja Tonio is, aki ugyancsak szívesen részesülne Nedda kegyeiből, de a nő visszautasítja. Tonio tudomást szerez Nedda hűtlenségéről, s bosszúból beárulja Canionak. Canio a szerelemféltésen túl is dühös lesz: Neddát hálátlannak is tartja, hiszen ő, Canio mentette meg a teljes elzülléstől és gyalázattól azzal, hogy magához vette. Később a szemére is lobbantja ezt.

A társulat aznap esti komédiája éppen a házastársi hűtlenség körül bonyolódik, s Canioban összekeveredik a megcsalt férj szerepe és a valóság: a nyílt színen leszúrja a hűtlen asszonyt alakító Neddát, majd a segítségére siető Silviot is.

A tényleges előadás persze nem ilyen száraz. Canio szenvedéséről szól, akinek - a megaláztatáson és bánaton erőt véve - komédiáznia kell(ene). Nedda szenvedéséről is szól, aki mást szeret, s viaskodik a becsületével, óvni akarja szerelmét, Silviot, de a maga módján talán Caniot is. Tonio révén szól az aljasságról is és még sok minden másról.

Talán meglepő, hogy Leoncavallo - aki valaha Puccini szövegírójaként is működött - fontosnak tartotta egy előszót, prológust is illeszteni a darabhoz. Ebben a jelmezbe öltözött Tonio elmélkedik - a szerző nevében - arról, hogy mi a művészet feladata, s hogy a szerzőnek a való életből kell merítenie témáját, legyen az az élet bármilyen. Ám az ária utolsó negyede hirtelen sodróan melodikussá válik, amikor az énekes kéri a nézőket, hogy ne csak a fellépők jelmezeit lássák, hanem mögöttük a művész-embert is - mert a szín is valóság, s valamennyien együtt élünk ezen a Földön.

A "Prológ" vagy "Szabad?" ("Prologue", "Si puo") az egyik legnagyobb s legnépszerűbb baritonária. Költői, tartalmas szövege (ugyancsak Leoncavallótól), az utolsó negyed sodró melódiája s a benne található két - a bariton számára bravúros - magas hang avatja azzá.

Hallgassuk meg egy nagyszerű hangi adottságokkal bíró fiatal énekes, Dimitrij Lavrov koncert-előadásában.

Az ária "sorsdöntő" utolsó negyedét meghallgathatjuk a világ leggyönyörűbb baritonhangján is, Nicolae Herlea előadásában (válasszuk ki: "Si puo" és kattintsunk rá). A Realplayer lejátszó ingyenes változatát installáljuk hozzá.

Ha pedig igazi művészetet akarunk, hangilag és színészileg egyaránt, keressük meg Melis György alakítását a MTV 1 régi adásai között. Lehet, hogy az interneten is szerencsével járunk.

Ja, ha a zárónak vélt magas hang után tapsolni akarnánk, ne tegyük. :-) Mindjárt jön a másik, amikor végül elhangzik a felhívás: Kezdődjék a játék!

A Bajazzók leghíresebb tenoráriája a Kacagj bajazzó! ("Vesti la giubba", szó szerint "Vedd fel a jelmezt"). Ezt akkor énekli Canio, amikor már tudja, hogy Nedda megcsalta, de kezdődik az előadás és menni kell. Az áriában Canio szembenéz önmagával, megállapítja, hogy bár férfi, igazából komédiás. A közönség fizet, a közönség várja a mókát, rejts el bánatod, komédiázz, ha meghasad is közben a szíved...

Az ária csúcspontja: Kacagj bajazzó... ("Ridi pagliaccio..."). Az énekesek olykor "belezokognak" az áriába, ami sokak számára külsődlegesnek, "színpadiasnak" hat. Ám próbáljuk beleképzelni magunkat egy megcsalt, megalázott öregedő komédiás helyzetébe: lehet, hogy helyénvaló a sírás. A tenorok  legtöbbször fiatalokat játszanak a színpadon. Ez az opera és ez az ária segít helyreállítani az "igazságot".

Caniot - érthető okokból - csak öregedő ember tudja igazán jól eljátszani. Öregedő, de nem kiöregedett: hiszen ez kemény hőstenor szerep. Jonas Kaufmann énekel, aki negyven körül járhat, kezd beleérni a szerepbe, hangja kiváló, kérdés azonban, hogy Nedda megcsúfolna-e egy ilyen jóképű fickót. :-) A Decca promóciós videójában beleshetünk az operafelvételek titkaiba is.

Természetesen nem árt, ha keresünk valódi színpadi felvételeket is, ahol a színészi játék hangsúlyosabb.

Nos, ha valaki még nem tudta volna, honnan a "Kacagj bajazzó!" mondás, meg egyáltalán a "bajazzó" szó, most már tudja. Az opera egyébként "A komédiának vége!" ("La commedia è finita!") mondással is megajándékozott bennünket. Ez a záró mondat.

Sokunknak nem is kell erőlködni, hogy az operát látva átérezzük a művészi igazságot. Holnap hétfő, megyünk dolgozni, s belül talán magunk is bajazzók vagyunk.

Szerző: alvarezfan1111  2010.11.28. 23:20 Szólj hozzá!

Címkék: prológ tonio canio melis györgy prologue bajazzók herlea nicolae kaufmann jonas lavrov dimitrij. nedda pagliaccio si puo leoncavallo ruggero

A zöldszemű szörny - mint mindannyian tudjuk - a féltékenység. Shakespeare Othello c. drámájából terjedt el a kifejezés, amelyben az intrikus Jago elhiteti Othelloval, a vezérrel, hogy fiatal felesége, Desdemona megcsalja őt, s végül Othello megöli Desdemonát. De még megadatik neki, hogy megtudja: Desdemona ártatlan volt, ő pedig ostoba játékszere egy cselszövésnek. Mint egyszerű, kemény katonaember, nem talál más kiutat: megöli saját magát is.

Persze, vannak az ügynek bonyolultabb dimenziói, Othello és Jago cselekedeteit lélektanilag is számosan elemezték már. Mi azonban ismét a zenét hívjuk segítségül, hogy elmondja a szavakkal (csaknem) elmondhatatlant.

Verdi Otello c. műve a hosszú időt megélt, óriási életművet hátrahagyott mester utolsó előtti operája. Az 1887. évben mutatták be a milánói Scalában. Az opera cselekményének lényege az, amit az előbb már leírtam. A zenét három részleten keresztül mutatom be.

A mű kezdetén Otello  a muzulmánok elleni győztes hadjáratból tér haza Ciprus szigetére, ahol Velence helytartójaként szolgál. Képzeljük el, hogy amint a tomboló viharban hajója kikötött, ő pompás öltözetben, a vihart is uralva, megjelenik a fedélzeten, s az alant hullámzó tömegnek bejelenti, hogy győzött a muzulmán hajóhad felett:  az oszmán gőgöt magába temette az ár, s akit a kard nem, azt elpusztította a tenger. ( A történet természesen nem a mobiltelefonok korában játszódik, amikor már előzőleg küldhetett volna egy sms-t. :-) ).

Az ekkor énekelt áriája: Örvendj népem! ("Esultate!", "Rejoice!") A szűkebb értelemben vett ária mindössze fél perces, de - a meggyőző előadáshoz - irtózatos hőstenor hangot igényel. Nagyon meg kell fontolnia minden tenornak, hogy belekezd-e ebbe és általában az Otello eléneklésébe. A minimum, amit elbukhat: a siker; a maximum: a hangja és a további karrierje. Olyan legendás énekesek kedvenc szerepe (volt) mégis az Otello, mint Ramón Vinay, Mario Del Monaco vagy Placido Domingo.

Itt először a fiatal feltörekvő tenor, Efe Kislali előadásában hallhatjuk (az oldalon keressük meg a linket és kattintsunk rá). Az énekes, neve ellenére nem magyar, hanem, akik ellen Otello is küzdött: török. :-) Placido Domingo alakítását pedig videón idézzük ide.

A következő szemelvény az I. felvonás végén Otello és Desdemona kettőse: Most a sötét éjben ("Gia nella notte densa", "Now in the dark night"). Amikor a hazaérkezés és fogadás körüli felfordulás véget ért, Otello és felesége, Desdemona egyedül maradnak, s örülnek a viszontlátásnak. Már beteljesült, érett s mégis eleven szerelem köti össze őket, s a kettősben felidézik megismerkedésüket, közös történetüket:

Otello: Megszerettél engem, mert szerencsétlen voltam/S megszerettelek, mert megszántál engem

Desdemona: Megszerettelek, mert szerencsétlen voltál /S megszerettél engem, mert megszántalak.

Otello csókot kér Desdemonától, s ez a - kissé kiugró, igazán szívszorító, sokat sejtető - motívum még szerepet kap később.  Nálunk Johan Botha (Otello)  és  Nuccia Focile (Desdemona) énekel (az oldalon indítsuk el a lejátszást). A csók-motívum a számláló 7:02 állásánál következik ("un baccio...").

Én nagyon modernnek hallom ezt a kettőst, és csodálom az idős Verdit, hogy így haladt a korral. Puccinival ellentétben itt nincs nyugtalan lobogás, mégis: ritkán hallani a kötődés, az örökké egymásnak és egymásért élés ilyen érvényes kifejezését.

És végül Otello áriája, amikor már minden bevégeztetett: Desdemona halott, a végzetes cselszövésre fény derült, s tovább élnie lehetetlen. Miután tőrével ledöfte magát, Otello haldokolva még eléri Desdemona holttestét és csókkal búcsúzik tőle. A dallamban pedig megjelenik a korábbi szerelmi kettős csókmotívuma. Nekem itt válik nehézzé a szívem, itt dermeszt meg a visszavonhatatlanság szörnyű érzése.  Ne féljetek ("Niun mi tema", "None should fear me"), Placido Domingo énekel (az oldalon indítsuk el a lejátszást).

Miután ezt az ismertetést szépen kigondoltam, az NPR zenei csatorna weblapján megláttam, hogy egy helyen ők is pontosan e három áriával mutatják be a művet. Hát ki itt az operaszakértő, ha nem én? :-)

Szerző: alvarezfan1111  2010.11.20. 21:50 Szólj hozzá!

Címkék: otello desdemona verdi giuseppe csók motívum gia nella notte densa jago niun mi tema

A Csokonai Színházban az utóbbi néhány éven több olyan eredeti operarendezés is látható volt, amelyek a világ boldogabb felén sokkal nagyobb reakciót váltottak volna ki. A teljesség igénye nélkül:

Wagner Lohengrinjében - ha jól emlékszem - a kivégzésére váró Elza képzeletében játszódott le a teljes történet, majd a végére - amikor Lohengrin már elment - felébredt és kivégezték. Rendező: Horváth Zoltán. Ideje ismét meghallgatnunk Lohengrintől a Grál-elbeszélést, amelyben eltávozása előtt elmondja, ki ő, milyen családból származik (a honlapon indítsuk el: "In fernem Land").

Dvorák Ruszalkájában szervesen vegyült mese és a valóság, klasszikus, modern sőt abszurd. Az opera (egyik rétege) egy fiatal lány szerelméről, nővé éréséről, csalódásáról és tragédiájáról szól. Talán azért is volt olyan megindítóan hiteles, mert nő állította színpadra: Novák Eszter. Kattints a képekhez és a kritikához. Idézet az utóbbiból: "... mert úgy látszik, Debrecen nem szegény vidéki rokon többé, hanem olyan operajátszó központ, amelynek műsorpolitikája sok tekintetben meghaladja a Magyar Állami Operaházét…" Olvassunk el egy másik kritikát is. Hallgassuk meg ismét Ruszalka áriáját, amelyben a Holdat kéri, hogy "hozza össze" szerelmével (a honlapon Launch audio player, Mesicku na nebi hlubokem).

Puccini Manon Lescaut-jában a színpad központi eleme a könnyűvérű Manon óriási tükre volt, ami a cselekmény előrehaladásakor a színpadon állandóan funkciót váltott; a végén talán már (lelki) tó volt, amely elnyelte Manont. A közzene alatt fura és nyugtalanító balett ment, a prostituáltak behajózása sem volt a szokásos jelenet, amennyiben minden nő Manon volt, különböző alakban. Rendező: Szergej Maszlobojscsikov. Rendkívül tanulságos megismerni a rendező operai verizmusról, realizmusról szóló gondolatait, amelyekről a Manon kapcsán nyilatkozott. Kritikák és képek: Opera-világ és Revizor - a kritikai portál.

Végül hallgassuk meg Joseph Calleja előadásában az Ilyen nőt még nem láttam ("Donna non vidi mai") áriát. Az áriát az ifjú Des Grieux lovag énekli, miután meglátta Manont, a csinos fiatal lányt.Csak úgy süt belőle az elragadtatás, a szenvedély.

Mellesleg, most olvasom W. Ashbrook: Puccini operái c. tudós könyvében (1): Puccini kedvelt szerzői eszköze volt, hogy az áriák sorainak végén az utolsó két hangot azonosnak írta meg. Ennek jellegzetes példája éppen a "Donna, non vidi mai" ária. Figyeljük meg, így van-e.

Smetana Eladott menyasszony c. operáját - a kerettörténet szerint - egy öntevékeny színjátszókör játszotta  a közelmúlt egy szocialista kultúrházában. Ennek megfelelő túlzott gesztusokkal, fura mozdulatokkal, énekesi manírokkal. Rendező: Andrzej Bubien. Találtam képeket az előadásról, sőt rábukkantam a színház promóciós videójára is. Kritika: Café Momus (emlékszünk: Bohémélet!).

A Hunyadi Lászlóról a Nándorfehérvári szamurájok c. bejegyzésben részletesen írtam.Rendező: Szabó Máté.

Technikai kérdés, de nagyon is fontos a rendezés költsége. A díszletek, a statiszták, a jelmezek óriási összegeket emészthetnek fel. Előfordul ezért, hogy - újratervezés és újragyártás helyett - egyik operaház átveszi a teljes produkciót a másiktól, rendezőstől, díszletestől, jelmezestől.

A másik megoldás: a minimalista rendezés, feltéve, hogy az opera ezt lehetővé teszi. Esetleg megindokolva különböző egzotikus, távol-keleti színházi hagyományok átvételével.

Korábban divat volt az operákat modern, de realisztikus (pl. XX. századi)  keretbe helyezni. Az (1) könyvben olvasom, hogy Puccini 1800-ban játszódó Tosca c. operáját már a vészterhes 1944. évbe áttéve is játszották. Ma inkább a meseszerű vagy az elvont, szimbolikus jellegű rendezés látszik divatba jönni. Az utóbbi felfogás az opera speciális jellegével elméletileg is indokolható, lásd Szergej Maszlobojscsikov korábban már hivatkozott nyilatkozatát.

Említsünk meg - a teljesség igénye nélkül - néhány neves operarendezőt. A klasszikusnak számítók: Franco Zeffirelli (aki még ma is aktív), Jean-Pierre Ponnelle és a korábban már szerepelt, mai nagyságok:  David McVicar, Luc Bondy.

A magyarok közül, a már említetteken felül: Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv, akik ma már klasszikusok, Mikó András, Szinetár Miklós, Vámos László, Kovalik Balázs, Káel Csaba, Vidnyánszky Attila. Természetesen többen máshonnan is ismertek. A Wikipédiában egészen részletes névlisták is találhatók (1,2).

A tradicionális operaelőadások hívei gyakran hiszik, hogy a modern rendezések mögött kóklerség, feltűnési vágy, polgárpukkasztási szándék áll, s ellenérzéseiket egy-egy rendezőhöz kötik. Olykor alighanem igazuk is van.

Én azt hiszem, ezek a rendezések mindenképpen megszületnének; létrejöttük csak részben és a felszínen köthető egy-egy művészhez. Ha ez és ez nem csinálná, megcsinálná, csaknem ugyanazt, más. Az igazi kérdés ugyanis ez: alkalmasak-e még a klasszikus mesterek írta régi operák arra, hogy válaszokat adjanak napjaink kérdéseire; s ha igen, hogyan?

Volt-e olyan operarendezés, amely különösen tetszett az olvasónak?

(1) W. Ashbrook: Puccini operái, Zeneműkiadó, Budapest 1974.

Szerző: alvarezfan1111  2010.11.13. 22:09 Szólj hozzá!

Címkék: káel csaba vidnyánszky attila kovalik balázs horváth zoltán nádasdy kálmán oláh gusztáv szinetár miklós mikó andrás ponnelle j p. vámos lászló zeffirelli f.

Attól tartok, hogy egy operablognak mégiscsak le kell reagálnia a Magyar Állami Operaház vezetésében történt hirtelen változást, amelyről részletesen tudósítottak a lapok: 1, 2, 3, 4.

A Fidelio internetes zenei újság a hátteret magyarázva összeállítást közöl a rendszerváltás óta történt vezetőváltásokról. Ebből kiderül, hogy egy-egy vezető nem sokat ült székében az elmúlt két évtized során. Persze, egy operaház vezetése nehéz dolog lehet. Külföldi operaházakban is előfordulnak cifra dolgok. 

Nem akarok elemzésekbe bocsátkozni, mi és hogyan folyt vagy folyhatott az elmúlt  20 évben az Operaház berkeiben, különösen, hogy én vidéken élek és - bár tudom, hogy a nemzet és az ország büszkesége -, mégsem fűznek az Operaházhoz olyan érzelmi szálak, mint az itthoni színházhoz. Politizálni itt még kevésbé szeretnék.

Azért szurkolok az Operaháznak, hogy nyugodtabb korszakai legyenek, tehetséges vezetőinek adassék meg pénz, paripa, fegyver, minden, hogy kiérlelt terveiket megvalósíthassák. Nincs kétségem afelől, hogy ami jó az Operaháznak, az jó a teljes hazai zenekultúrának és minden más művészeti ágnak is.

Szerző: alvarezfan1111  2010.11.05. 10:48 Szólj hozzá!

Címkék: magyar állami operaház

Az opera zenedráma, a muzsika, az ének a legfontosabb benne. Ugyanakkor színpadi műfaj lévén, cselekmény, szereplők, jellemek, is vannak benne, tehát meg is kell rendezni a művet.

Az opera értelmezése, az üzenetének továbítására szolgáló eszközök megválasztása, a látvány megtervezése - egyszóval a mű színpadra állítása szuverén művészi döntések sorozata. Ebbe elvileg nem szabad(na) beleszólni.

Az éneklés és a zene miatt az operák megrendezése mégis különleges feladat. Mire kell vigyázni egy opera rendezésekor?

Tekintettel kell lenni az éneklés sajátosságaira. Például nem szabad(na) az énekeseket kicsavart pózokba, lehetetlen jelmezekbe kényszeríteni, amelyekben nem tudnak az éneklésre koncentrálni vagy éppenséggel fizikailag sem tudnak énekelni, mert összeszorul a tüdejük, gátolt a rekeszizmuk mozgása stb. Mindazonáltal egyre több az ülve, sőt fekve éneklő énekes. Megfigyelhető azonban, hogy az ária kényesebb részeinél szinte mindig felállnak, hacsak nem haldokolnak éppen. :-)

Nem szabad a színpadon túl sokat füstölni, gyertyát, fáklyát mértéktelenül gyújtogatni, mert az énekesek torkát marni kezdi a füst és "beleköhögnek" az áriáikba. Láttam már olyat, hogy egy egyébként nagyon szépen énekelt "Hazám, hazám" ária esett áldozatul a színpadi füstnek.

A színházakat igyekeztek úgy építeni, hogy az akusztikájuk lehetőség szerint jó legyen, a színpadról a hang jó hatásfokkal jusson el a nézőtérre. Van azonban olyan díszlet, amivel az akusztikát teljesen tönkre lehet tenni és az énekes többé nem lesz (jól) hallható. Továbbá, legyen bármilyen indokolt a cselekmény szempontjából, nem szabad(na) énekest a színpad hátuljába vagy rossz akusztikájú pontjába állítani, hiszen ott hiába énekel, ugyancsak nem hallható jól.

Marcelo Alvarez, a neves lírai tenor mondja egy interjúban - félig viccesen -  egyik rendezőjéről, hogy az apja híres tenor volt, tehát ő maga (a rendező) pontosan tudja, mit nem szeretnek a tenorok; nos, ezeket mind megpróbálta vele, Alvarezzel szemben érvényesíteni. De mert a rendező gentleman is, sikerült vele egyezséget kötni, s végül minden rendben ment.

Alaposan át kell gondolni, milyen színészi játékot várunk az énekesektől. Sokaknak ez nem erős oldaluk, az éneklés amúgy is kimerítő, viszont a zene és az ének maga is sugall, jellemez, elmesél.

A színpadi helyzet és cselekmény lehetőleg legyen összhangban az áriák szövegével. Például, ha az énekes azt énekli, hogy "szoríts erősen", a partnere ne legyen tőle több méterre. Apróság, de láttam már ilyet mai, elvont rendezésben. Ne feledjük a régi igazságot: a fenségest és a nevetségest csak egy hajszál választja el egymástól.

Persze, mindez akkor, ha az énekes tudja a szövegét. A kiváló bariton, Sólyom Nagy Sándor önéletrajzi könyvében (1) olvasom, hogy egykori énektanára, maga is híres énekes szerint: "Fiam, amíg fallala van a világon, addig nincs baj!". Igaz, ma már egyre kevesebbszer énekelnek magyarul - viszont a magyar szöveget kivetítik a színpad fölé!

Az előbb említett interjúban is elhangzik az elv (a kérdező részéről), hogy lehetőleg ne dolgozz az operában gyerekekkel és állatokkal, mert bajt okoznak. Persze más okokból és másféle bajt. Csakhogy, sok operában, például a Bohéméletben, érdemi szerepet játszanak a gyerekek - motiválásuk, serkentésük, ugyanakkor kímélésük nem egyszerű feladat.

Mario Del Monaco, a közelmúlt híres hőstenorja  az önéletrajzi könyvében (2) élvezetesen ír az "állati" balesetekről. Például, amikor a szabadtéri Aidában a színpadra vitt teve (Egyiptom!) a hangos zene hatására (vagy csak úgy, szükségből) vizelni kezdett,  a sárga áradat pedig - mint a szerző írja - "habosan csurrant" a súgólyuk felé, elöntéssel fenyegetve a végül is elmenekülő súgót...

Szokás mondani, hogy a zenéből kiindulva kell megrendezni egy operát. Ez valószínűleg igaz, ehhez azonban a rendezőnek zenei oldalról is jól kell ismernie az operát és/vagy nagyon szorosan együtt kell működnie a karmesterrel. Nézőként mégis úgy tűnik, hogy az operarendezők egy része inkább prózai műként kezeli az operát, koncepciót alkot, látványt tervez és versenyre kel a zenével.

Itt van példaként a következő videó Gounod: Faust c. operájából, amelyen - korábban már láttuk - Faust énekli cavatináját szerelme, Margit házánál, arról, hogy milyen kedves neki e hely, ahol Margit kislányből igéző nővé cseperedett. Faust persze már eladta lelkét az ördögnek az örök fiatalság fejében, tudjuk már, hogy nem szabadulhat, de ezt a gyönyörű áriát az átlagos néző szereti fellélegezve, mindenről elfeledkezve hallgatni, mintegy elképzelve, hogyan is történhetett volna, ha az ördög nem jön közbe...

Ám az előadás rendezője "odaszervezett" egy csontváz-hegedűst is a színpadra, kihasználva, hogy a cavatina zenei kísérete szép hegedűszólókat tartalmaz. E csúfondáros, szakadt csontváz-hegedűs mindig emlékeztet bennünket, mit tett Faust, s mi lehet e szerelem jövője. Dramaturgiai szempontból óriási ötlet! Mégis szeretném az olvasó véleményét hallani, vajon mennyire tudja így élvezni az áriát.

Tehát az operában nem árt óvatosnak lenni. Ezzel együtt ma már nekem is van egy kis hiányérzetem, ha egy operát "csak úgy", klasszikusan, korhű jelmezekben, realisztikus díszletek között játszanak el. Sokakkal együtt "valami mást" (is) várok, s a rendezők nyilván tisztában vannak az ilyesféle várakozásokkal.  Ma egyre több az így-úgy formabontó előadás.

David McVicar és Luc Bondy jellegzetesen olyan operarendezők a nemzetközi operavilágban, akik - kétségtelen tehetségük mellett - olykor alaposan felkavarják az állóvizet.

Néhány éve, a hírneves londoni Covent Garden operaházban McVicar - úgy tűnik - csaknem szó szerint vette az orgiát Verdi Rigoletto c. operájának hercegi udvarában. Ezen a videón láthatunk valamit ebből is. Egyébként Marcelo Alvarez, a mantuai herceg, a Sok a szép nő ("Questa o quella", "This woman or that one") c. híres áriát énekli - kezdetben ülve! Arról énekel, hogy mindegy neki, ez a nő vagy az, ma ezt szereti, holnap meg azt - a szívét nem adja senkinek; a szív zsarnok, mindig újat keres, s ha nem vagy szabad, nem is szerethetsz igazán. Érdemes elolvasni egy-két kritikát is, például ezeket:  egyik és másik. A teljesebb képhez megpróbálhatunk más kritikákat is keresni.

Ugyancsak a Covent Gardenben McVicar - a híradások és kritikák alapján - nemrég olyan Aidát állított színpadra, amelyből eltűnt Egyiptom és a történet egy általános törzsi társadalomba helyeződött át - a tenor főszereplő, Marcelo Alvarez hasonlata  szerint "Csillagkapu"  stílusban. (Csillagkapu (Stargate): neves fantasztikus TV-sorozat, amelyben a földlakók különös, elmaradt civilizációkat látogatnak meg.) És persze, megjelent a színpadon a (rituális) meztelenség, tánc és áldozat. Egy kritikából: "Perhaps the people who booed objected to the lesbian orgy, or the intercourse between ten women and one man, or the ritual murder of men by women who have just embraced them. Any one of these things may seem over the top, but they fit the visceral energy of this production, whose integrity allows the singers to give their utmost." A teljesebb kép érdekében javaslom ezt a kritikagyűjteményt, képek is vannak az előadásról.

Az amerikai nézők egy részének - a híradások, kritikák szerint -  megdöbbenést okozott  Luc Bondy Tosca-rendezése a new yorki Metropolitan Operában. Mert Cavaradossi fedetlen keblű nőt festett; mert Tosca - a klasszikus rendezésekben határozott és méltóságteljes nő -, Scarpia megölése után megpróbál kiugrani az ablakon, majd meggondolja magát és tanácstalanul kuporog a tetem mellett; mert Scarpia nem fenségesen félelmetes zsarnok, hanem egy kisszerű diktátor, aki ízléstelen otthonában prostikkal szórakozik stb... Ugyanakkor a rendezés gondolatgazdagságát, maiságát, művészi mivoltát senki sem tagadhatta.

Ezen a videón megnézhetjük, kit-mit fest Cavaradossi, a festő az előbbi előadásban. De talán fontosabb, amit énekel: Egy női arc bűbáját látom ("Recondita armonia"). A híres ária arról szól, hogy bár Cavaradossi szerelme, Tosca, fekete hajú és szemű, a képen pedig szőke, kék szemű szépség alakul, a művész képzeletében harmóniában olvad össze a kettő; de a festő csak Toscát szereti.

Következik a 2. rész.

(1) Sólyom Nagy Sándor: Gyökerek, ágak, levelek, Holnap Kiadó, Budapest 1998 
(2) Mario Del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Bpudapest 1984

Szerző: alvarezfan1111  2010.11.04. 20:32 Szólj hozzá!

Címkék: tosca faust aida rigoletto alvarez marcelo bondy luc mcvicar david questa o quella recondita armonia

A Szeress engem, csak kicsikét c. bejegyzésben írtak szerint talán Puccini ábrázolja legszebben a szerelem ébredését.

Folytassuk most ezt a témát Rodolfoval és Mimivel:  az operairodalom egyik legísmertebb szerelmespárja a Bohémélet c. opera első felvonásában talál egymásra.

A Bohéméletről a "Csábítás" c. bejegyzésben már említést tettem, akkor Musetta keringőjét igyekeztem bemutatni. A bohémek: Rodolfo, a költő, Marcelo, a festő, Schaunard, a zenész és Colline, a filozófus egy olcsó párizsi lakásban tengődnek, de nem adják fel, próbálnak hivatásuknak élni és abból meg is élni. A bohémek Schaunard révén némi pénzre tesznek szert, s természetesen elindulnak, hogy a Karácsonyt egy kávéházban megünnepeljék.

Rodolfonak, a költőnek azonban ihlete támad, s elküldi a többieket, hogy majd utánuk megy. Azonban alig marad egyedül, kopognak, s belép Mimi, a csinos, de szegény varrólány, aki egy másik lakásban éldegél. Fura, de azt kéri, hogy Rodolfo gyújtsa meg a kialudt gyertyáját, mert nincs gyufája. Rodolfo segít, de Mimi gyorsan visszatér azzal, hogy nem találja kulcsát. Rodolfonak megtetszik  a lány, s marasztalni próbálja. Amikor Mimi gyertyája újra kialszik, alattomban ő is elfújja a sajátját, ezzel a szoba - a romantikus holdfénytől eltekintve - sötétbe borul.

Így már van ok arra, hogy Mimi ott maradjon a költőnél addig, amíg nem tudnak világot gyújtani, s azután a kulcsot megkeresni. A kulcs keresgélése közben - a sötétben - kezük egymáshoz ér, s Rodolfo elkezdi "fűzni"   Mimit.  Híres áriáját (Ó, mily hideg e kis kéz, "Che gelida manina", "Your hand is so cold") elkezdve megkéri Mimit, hadd melegítse kezével a kezét, kulcskeresés helyett pedig inkább figyeljen a holdfényre, helyezze magát kényelembe, s hallgassa meg, hogy ki ő, s hogyan él.

Mimi - zavarában, s ki tudja, talán másért is - beleegyezik. Az ária természetesen lírai és gyönyörű, de céljának megfelelően határozott és még humor, önirónia is van benne. Rodolfo arról énekel, hogy költő, s mint ilyen, gyönyörű légvárakat épít, de azért megél valahogy. Mimi szép szemei azonban kis tolvajok, akik egyszeriben ellopják, elviszik álmait, terveit, gondolni sem tud többé rájuk. De nem bánja, mert helyükbe költözik a remény...

Itt szólal meg a híres magas C hang (remény, "la speranza"). Végül megkéri Mimit, beszéljen magáról ő is. Szöveg a "köbön", a költői magyar fordításból: "Halljam édes ajkáról/A szép nevét." 

Marcelo Alvarez énekel, Mimi: Cristina Gallardo-Domas. (A weblapon kattintással el kell indítani a videót.)

Mimi nem kevésbé híres áriája: Úgy hívnak, hogy Mimi ("Mi chiamano Mimi", "They call me Mimi"). Ezt most a közelmúlt (és talán minden idők) egyik legnagyobb szopránja Mirella Freni énekli (a weblapon kattintással el kell indítani a felvételt).

Mimi áriáját majdnem teljesen végig megtaláljuk a Michigan Opera Theatre promociós videójában is, a lányt játszó Kelly Kaduce színészi teljesítménye szerintem csodálatos.

Az áriában Mimi elárulja, hogy neve igazából Lucia. Egyszerűen él, hímzésből tartja el magát. Egyedül van, otthon készíti el ebédjét, s bár nem mindig megy el a templomba, gyakran imádkozik. Szeret virágokat hímezni, s közben elábrándozni illatukról, s a gyönyörű, pezsdítő tavaszról... Aztán elszégyelli magát, elnézést kér, s ismét menni akar. Ám  az ária befejező részében, amikor Mimi a tavasz ébredéséről beszél, a zene a korábbi játékosság helyett sodró lendületet vesz, s már egy szerelemre vágyó, szenvedélyes nőt állít elénk, bár Mimi a szövegben semmi ilyesmit nem mond. Hát, ez lehet valahol az opera lényege.

A kölcsönös bemutatkozás után már világos kettejük vonzódása egymáshoz, és a szerelmi kettősben Rodolfo "rohamra indul". Mimi ezt jól fogadja, egészen addig, amíg Rodolfo a tettek mezejére nem lépne, ekkor azonban kibontakozik és közli: Önt barátai várják... Rodolfo elkedvetlenedik, de Mimi megvigasztalja, azzal, hogy ő is vele megy. Rodolfo tesz még egy kísérletet: inkább maradjanak a fűtött szobában mindketten, kinn nagyon hideg van, s Mimi megfázhat... Mimi válasza: úgy hozzád simulnék...

Rodolfo harmadik kísérlete: S ha visszatértünk? Mimi az orrára koppint: Ne légy olyan kíváncsi! Ezután egymással viccelődve (Karoljon belém nagysasszony, Szeretsz ugye, Hát hogyne, imádlak) elvonulnak a többiek után. De azért komoly dolog ez már, amit a végső magas hang is jelez: Amor, amor, amor, Szeretlek, szeretlek, szeretlek. A kettősben hangzik el a bejegyzés címét adó mondat is.

Marcelo Alvarez és Anna Netrebko jól sikerült koncertfelvételét látjuk (a weblapon kattintással el kell indítani a vidót). Figyeljük meg a közönség reakcióját és adózzunk csodálattal Puccininek, az énekeseknek és a ma is diadalmas operának.

Rodolfo szerepét László Boldizsár is énekli. Érdekes a korábbi Cotton Club Singers vezetőjét új szerepkörben látni.

Húsz év körül voltam, amikor először hallottam a Bohéméletből részleteket  lemezen, Ilosfalvy Róbert énekelte Rodolfot, Mimit talán Házy Erzsébet. Csodálatos volt, s azután a Csokonai színház is műsorra tűzte, Horváth Bálint (lásd Horváth Bálint - a Tenor c. bejegyzést) énekelte a költőt. Sajnos, bár az énekes a kedvencem volt, egyáltalán nem emlékszem, milyen volt elődásában a híres ária. Ilyen furán szelektív az emlékezet.

Mit tanulhatnak a mai szerelmesek a Bohémélet szerelmespárjától?

Szerző: alvarezfan1111  2010.10.28. 18:40 Szólj hozzá!

Címkék: rodolfo bohémélet mimi la boheme che gelida manina mi chiamano mimi o soave fanciulla

Az egész életünket, s így a művészetet is át- meg átszövi a szerelem. Természetesen az opera műfaja sem kivétel. A szerelem azonban sokszor nem hoz boldogságot - az operában sem.

Verdi Don Carlos c. operájában Carlos, a trónörökös jegyese végül a király felesége lesz. Így Carlos nem másba, mint apja fiatal feleségébe - a királynéba - szerelmes. Csakhogy, a hatalmas Fülöp király - talán utolsó lehetőségeként - maga is imádja feleségét, közben tudja, hogy nem szeretik viszont. Íme a "bekódolt" boldogtalanság...

Dvorak már említett Ruszalkája (lásd a Mesicku na nebi hlubokem c. bejegyzést) vízi nimfából egyenesen emberré varázsoltatja át magát azért, hogy a herceg észrevegye s megszeresse. Csakhogy a varázslat sikerül is, meg nem is. Az embertestű Ruszalka érzelmileg mégsem válik teljesen emberré: szeretni tud, de hideg, mint korábbi eleme a víz, nem ismeri az érzéki tüzet, amelyet a herceg vár tőle. A varázslat mégis Ruszalkához köti a herceget: minden próbálkozása sikertelen, nem tud elszakadni  a lánytól, még akkor sem, ha nem boldog vele. És az a vég, csak azt tudnám feledni...

Mascagni Parasztbecsület c. operájában (lásd a Halálos szerelem c. bejegyzést), csakúgy, mint a "párjában", Leoncavallo Bajazzókjában rövid úton, véres drámához vezetnek a szerelmes indulatok.  

De amikor közeledik, amikor formálódik, s amikor beteljesül a szerelem, az - mindannyian tudjuk - csodálatos. Az opera műfajában Puccini az, aki ennek a fázisnak avatott ismerője és megörökítője. A néhai mester izzó szenvedéllyel és teljes odaadással tudott nőalakjai felé - és nyilván a hús-vér asszonyok felé is - fordulni.

E témakörben ezúttal a Pillangókisasszony ("Madama Butterfly") szerelmi kettősét vesszük szemügyre. (A Pillangókisasszonyról a Zümmögő kórus c. bejegyzésben már volt szó.)

Az első felvonásban a házasságközvetítő elhozza a hegyen lévő házhoz Cso-Cso-szánt, a menyasszonyt és rokonságát, lejátszódik a házassági szertartás, végül - a személyzet kivételével - mindenki elmegy és beesteledik. Pinkertonban - és talán Cso-Cso-Szánban is - ébredezik a vágy, miközben - a házasság ellenére - alig ismerik egymást. Így hát beszélgetnek, igyekeznek közelebb kerülni egymáshoz, s ahhoz, aminek meg kell történnie aznap este.

Szó, ami szó, Pinkertonnak "jó a szövege": Amikor Cso-Cso-Szán például kegyetlennek látja, hogy Nyugaton a pillangókat gombostűre tűzik és gyűjteménybe teszik, Pinkerton azt válaszolja, igaz, de csak azért, hogy többé el ne repülhessenek - ő sem engedi el a Pillangókisasszonyt többé... Mégis, mintha Cso-Cso-Szán érezné, valahogy neki is a rettegett pillangó-sors jut majd...

A "Bimba dagli occhi" ("Sweetheart, with eyes...", Lánykám, szemeidből) részben az érzelmek hőfoka folyamatosan emelkedik. A kis japán lány fülig szerelmes: a belé nevelt szeméremről s tartózkodásról megfeledkezve, nyíltan elmondja párjának, milyen csodálatosnak látja, hogy ő neki a világ. Nézzük meg egy  nagyszerű színészi játékkal kombinált videón.

Az ezután következő,  "Vogliatemi bene" ("Love me, please", Szeress engem) c. részben énekli Cso-Cso-Szán a címül választott mondatot. Pinkertonban már tombol a vágy, biztatja, hívja Cso-Cso-Szánt, aki - immár ismét szemérmesen - még a csillagos égről beszél. De a zene - a kettős vége felé - már egyáltalán nem illik a lány szövegéhez, elfojtott s növekvő szenvedélyről árulkodik. Az érzelmek tehát forróra hevülnek, s a végén kitör a vulkán, amelyet a zenében az együtt megszólaló, két magas záró hang jelez.

Ezt a részt először koncertfelvételen mutatjuk be. Megjegyzendő, hogy bátrabb vagy önzőbb tenorok a végén sokkal magasabb hangot énekelnek.

Mint például azon a színházi "Vogliatemi bene" videón is, amelyet a Metropolitan Opera tett hozzáférhetővé.  Patricia Racette és Marcello Giordano énekel (előbbi csodálatosan). Figyeljük meg a szándékosan elvont, leegyszerűsített hátteret, amely talán bizonyos japán színházi hagyományokat hivatott reprezentálni. Figyeljük meg továbbá a nagyzenekari hangszerelésben a záró akkordot. Ez ma - ha a rockzenében nem is - de a popzenében és a szimfonikus könnyűzenében fordul elő. Puccini igenis haladt a korral! 

A La Scala egy régebbi előadásának DVD-előzetesén a "Vogliatemi bene" második  részét láthatjuk.

A közelítő magyar szöveg így szól:

"Bimba dagli occhi":

Pinkerton
Lánykám, szemeidből boszorkányos tűz sugárzik
Most már teljesen az enyém vagy
Liliomfehérbe öltözve
Milyen édesek barna fürtjeid hószín ruhádban

Pillangókisasszony
Olyan vagyok, mint a Hold kicsiny istennője
aki alászáll éjjel hídján, a csillagos égből

Pinkerton S megbabonáz minden halandót...

Pillangókisasszony
Azután fehér palástjába rejti
S messzi birodalmába felviszi őket

Pinkerton
Drágám, még nem is mondtad, szeretsz-e
Gondolod, hogy az istennő tudja az édes szavakat
Amelyeket epedve várok?

Pillangókisasszony
Az istennő tudja, de talán mégsem mondja ki e szavakat
Mert fél, hogy a szerelembe belehal
Mert fél, hogy a szerelembe belehal!

Pinkerton
Ne félj, édesem, a szerelem nem halál, hanem inkább élet
Mely égi boldogságot szór széjjel
Látom, amint fénylik szemeidben, amelyekbe nézek

Pillangókisasszony
Valaha azt gondoltam: ha valaki akarna engem...

Pinkerton Miért habozol?

Pillangókisasszony
Valaha azt gondoltam, ha valaki akarna engem
Akkor, egy időre, akár hozzá is mehetnék
Ez akkor volt, amikor a Nakodo Elhozta a te házassági ajánlatodat
De, az igazat megvallva,
Kezdetben hasztalan beszélt nekem
Egy idegen Amerikából, egy külföldi, egy barbár!
Bocsáss meg nekem, akkor nem tudtam...

Pinkerton
Ó drágám! S azután? Folytasd...

Pillangókisasszony
De most, szerelmem
Te vagy nekem a világ, több, mint a világ
Azt hiszem, szeretlek az első pillanattól fogva,
Hogy megláttalak
Erős vagy és oly jóképű
Nevetésed nyílt és a szívedből jön
Izgalmas, amit mondasz
Én most boldog vagyok
Igen, boldog vagyok

"Vogliatemi bene":

Pillangókisasszony
Szeress engem, csak kicsikét
Ó, csak nagyon kicsit
Mintha egy gyermeket szeretnél
Csak ezt kérem
Csak kicsit szeress
Nálunk az ember a kicsihez szokott
Hálás a csendes szerelemért
Mely könnyű, mint a szirom
S mégis örök
Mint az ég, s a mérhetetlen tenger

Pinkerton
Nyújtsd ide édes kezed, hogy megcsókolhassam
Én pillangóm! Találó neved van, mintha finom fátyolból lennél...

Pillangókisasszony
Azt mondják, hogy a  te országodban
Ha valaki megfog egy pillangót
Tűvel átszúrja a szívét
S hagyja, hogy elpusztuljon

Pinkerton
Van ebben igazság
De tudod mi az oka?
Hogy ne szökhessen el
Látod, én megfogtalak téged
S tartalak, míg te repdesel
Légy az enyém

Pillangókisasszony
Igen, a tiéd vagyok örökké.

Pinkerton
Gyere, gyere hát...
Szerelmem, mitől félsz ily remegve
Söpörjünk félre minden aggályt!
Az éj átölel, a világ alszik

Pillangókisasszony
Ó, gyönyörűséges éj!

Pinkerton Jöjj, jöjj hát!

Pillangókisasszony
A csillagok örökké égnek Soha nem láttam még ilyen szépet! ......

A szerelmi kettős egyesek szerint korábban, mások szerint később kezdődik és több különböző részletre is felosztható. A dallamok szenvedélyesek, gyönyörűek és fájdalmasak is egyben. Sajnos pusztán zenei részleteket ide nem lehet beilleszteni, így csak nehezen tudnám pontosan megmutatni, mire gondolok. Remélem azonban, hogy mindenki hallani fogja.

A Pillangókisasszonyról 1995 körül született egy operafilm, DVD-n is kapható (volt), amelyben Ying Huang énekli a pillangókisasszonyt,  Richard Troxell pedig Pinkertont. Ők külsejükben is teljesen megfelelhettek szerepeiknek, érdemes utánajárni.

Az operaéneklés magasiskolája - és filmként is szép - az a Pillangókisasszony DVD, amelyen Mirella Freni és Placido Domingo a két főszereplő.

Mellékhatások: ne hallgassuk sokat a szerelmi kettőst, mert soha nem megy majd ki a fejünkből; férfiaknak különösen veszélyes, mert - ha nem is annyira, mint Puccini, de - még megsejtenek valamit a női lélekből. :-)

Hiszi az olvasó, hogy a művészetből lehet tanulni valamit az életre vonatkozóan?   

A következő részben Rodolfo és Mimi szerelmét mutatjuk be Puccini Bohémélet c. operájából, amelyet - más szempontból - már ugyancsak említettünk a Csábítás c. bejegyzésben.

Szerző: alvarezfan1111  2010.10.22. 00:30 Szólj hozzá!

Címkék: pillangókisasszony madama butterfly pinkerton bimba dagli occhi szerelmi kettős vogliatemi bene

Október 15-én a feleségem és én megnéztük Erkel Ferenc: Hunyadi László c operáját a debreceni Csokonai Színházban. Az esetleges türelmetlen Olvasónak máris jelzem: nem bántuk meg. Mindenkinek javaslom, hogy nézze meg az előadást -  vitára ingerlő eseményről van szó.

Az interneten néhány képet is találhatunk az előadásról. Régi operakedvelők vagyunk, ez már a többedik találkozásunk a művel. De míg az általunk látott összes előző előadás nagyjából ugyanaz volt, most valami újjal találkoztunk.

Kocsár Balázs az opera műsorfüzetében kifejti, hogy most nem az 1930-as években készült - sokáig uralkodó, általunk is többször látott - átdolgozás kerül színre, hanem egy - Erkelhez közelebb álló, netán teljesen autentikus - változat. Az 1930 körüli átdolgozás már a verizmus és más izmusok ihlette modernizált változat, a mostani mű viszont - Erkel keze nyomán - az 1800-as évek első felében uralkodó "bel canto" stílusjegyeit viseli magán.

A műsorfüzet Szabó Máté rendező észrevételeit is tartalmazza. A lényeg: "Most, itt a jelenben, képtelenségnek tűnik bármely politikai-történelmi eseményt a maga teljességében megnyugtató hitelességgel elmesélni." Ahogyan én látom, a rendező  e pontból kiindulva a lehető legmesszebb "elmerészkedett". A Hunyadi Lászlónak ez az előadása - szerintem - egyfajta   "opera-revü". Ha elfogadjuk, hogy úgysem lehet a mű alapját adó eseményeket, a szereplőket hitelesen fel- és megidézni, e megközelítés teljesen logikusnak tűnik.

Másként fogalmazva, ez a Hunyadi László  teljesen nélkülözi a nemzeti és hazafias - pláne a "hazaffyas" - felhangokat. Ez a történet a világ bármelyik feudális udvarában, birodalmában lejátszódhatott volna. Sőt, az előadás a díszletek és a jelmezek révén utal arra, hogy a történéseket nem feltétlenül kell a középkorba sem helyezni, mindez bármikor lejátszódhatna a világban. A rendezés nem tesz igazságot, nem jelöli ki a "haladás" irányát, nem állítja Hunyadi László oldalára a közönséget a királlyal szemben.

Maradnak a marakodó, önérdeküket hajszoló nemesi családok, a gyilkosság, a hamisság és a gyenge királyra mákonyként ható szexualitás. Itt és így még kevésbé érthető, miért nem alkalmazza Hunyadi László maga is a nemtelen eszközöket, miért nem szökik meg börtönéből, holott korának egyik leggazdagabb és legnagyobb hatalmú családja áll mögötte, amint arra jegyese, Mária, rá is mutat, amikor meg akarja szöktetni.

Képzeljük el azonban, hogy például Bellini: Puritánok ("I puritani") c. operáját nézzük. Arturo alakja kicsit emlékeztet Hunyadi Lászlóéra. Bizonyára vannak itt is az előbb vázoltakhoz hasonló ellentmondások a műben és rendezéseiben, de ez számunkra nem (annyira) érdekes, hiszen a cselekmény a távoli Angliában, Cromwell korában játszódik.

Ilyen nézői attitűddel a Hunyadi László jelen előadása nem is rossz kísérlet. Nem unalmas, a színpadon mindig történik valami. Jelen vannak a "bel canto" stílushoz tartozó statikus, éneklő tablók is, de a rendező - a korábbi hazai operajátszáshoz képest szokatlanul - igyekszik mozgatni is a szereplőket. Érdekes, hogy e mozgások sok esetben furák, majdhogynem groteszkek - remélhetőleg valamilyen többlet-mondanivaló kifejezése érdekében.

Én a tőlem telhető legnagyobb nyitottsággal ültem be az előadásra, de azért sokszor környékezett a - nem rosszindulatú - nevetés. Például mindjárt  a kezdő képben is, ahol a kórus - azaz Hunyadi László vitézei - kénytelenek voltak tőreikkel szamuráj módra hadonászni éneklés közben. Ennek köszönhető az írásom címe is. Persze, sok minden megmagyarázható. Lehet, hogy a rendező e szamuráj-groteszkkel is a mű általános érvényét, jó és rossz hiányát, a semlegességet  igyekezett alátámasztani. Az is lehet, hogy a hajdani vitézek, hűbéresek a hajdani várakban nálunk is szamurájhoz hasonlóan viselkedtek.

Amikor a poroszlók Lászlót elhurcolják menyegzőjéről, a küzdelem lassított felvétel jellegű, ez megint egyfajta híd lehet az időtlenséghez, napjainkhoz.  Nehezen tudtam viszont megmagyarázni magamnak a palotás talán túl abszurd koreográfiáját valamint a menyegző kettőse alatti férfi-nő benyitogatást a színpad két oldalán levő ajtócskákon. Talán nem vagyok elég okos, talán maga a rendező sem tudja. Az utóbbi sem lehetetlen, hiszen, ha mindent tudatosan tudna, nem is kellene színpadi rendezéssel kifejeznie magát, elég lenne megírnia levélben.

Következetlen, hogy míg Cillei megölésekor patakzik a vér, László fejvétele szinte teljesen szimbolikus aktus. Természetesen arra gondolok, hogy Cilleit is elég lenne szimbolikusan megölni. László fejvételekor vihar támad, kinyílnak az eseményt bámulók - mai, modern - esernyői. Remélhetőleg a rendező nem csupán a "színpadias" mennydörgést kívánta helyettesíteni ezzel. Számomra ez azt üzeni, hogy mennyire felkészültek a látványosságra a népek, még esernyőt is vittek... Vagyis, hiábavaló volt az áldozat... Mégis volt olyan érzésem, hogy ez már nem kellene bele.

Mindent összevéve, a rendezés élvezhető, érdekes előadást hozott létre, feltéve, hogy el tudunk vonatkoztatni a mű korábbi, "nemzeti kincs" státuszától. Néhány - fentebb is említett - túlzás kiküszöbölésével, a groteszkség némi csökkentésével, a palotás hagyományosabb - de nem hagyományos - koreografálásával   az előadás még értékesebbé válhatna. Megjegyzem azonban, hogy így is volt siker és vastaps, még ha a környezetemben hallottam is a nemzeti jelleget hiányoló, bosszús felhangokat.

A zenei részt szerettem, meglepett László kedveséhez intézett áriájában a korábban még nem hallott rész a végén. A mostani szöveget azonban sok helyen kevésbé költőinek és  kevésbé énekelhetőnek tartom, mint az elvetett átdolgozásét. Egyebekben minden üzembiztosan működött. Biztosan nem volt kis munka az új változat betanítása, elismerés illeti Kocsár Miklós karmestert. Hagyományosabb előadásban több figyelem jutott volna a zenei részletekre - lásd az operarendezés alapvető ellentmondását, zene-e vagy látvány.

Hunyadi László megformálója Pataki Potyók Dániel volt. Világos, könnyed és szép színű tenorja alkalmas volt a fiatal Hunyadi László hiteles hangi megformálására, jól bírta a magasságokat és átjött a zenekari kíséreten is. Persze az alapkoncepciónak megfelelően, ő itt nem volt hős, csupán egy fiatal ember, aki áldozatává válik a hatami (és szerelmi) viszályoknak.  Ezért nem is hiányoltam egy Simándy-féle hősi orgánumot. Remélem, a fiatal énekes tud majd mit kezdeni ritka szép hangjával, érthető szövegmondásával, illúziókeltő megjelenésével. Lelkes vagyok: Lehet ő akár egy új  Juan Diego Florez?

Én Kóbor Tamást láttam V. László szerepében. Telitalálat volt. Megjelenése, viselkedése, éneklése a legérzékletesebben idézte fel a gyenge jellemű, befolyásolható fiatal embert, akinek hatalom és egyúttal szörnyű magány és bizonytalanság jutott osztályrészül. Az interneten láttam, hogy például a szegedi színházban komoly szerepek sorát énekelte már el. Kiváncsi lennék, milyen például Don José szerepében.  

Ezen az estén a fiatal basszbariton, Cseh Antal, Cillei Ulrikot  formálta meg. Jelentős hang, amely bizonyos fekvésben magvas, sötéten fénylik és meghökkentően szép színű. Színészi alakítása is tetszett. Talán vigyáznia kellene, mit vállal el, az interneten láttam, hogy magas bariton szerepeket is énekel, ami egy basszbaritonnak nem lenne kötelező. De egyébként: Hajrá, Antal!

Gara nádort "hazai" művész, Wágner Lajos keltette életre. Bariton hangja most is szokott fényében és erejében szólt, jól bírta a magasságokat és színészileg is hiteles volt. Számomra ő a debreceni operajátszás egy jelentős periódusának egyik szimbóluma, a jó értelemben vett "örök érték". Aki ugyanakkor képes Gara nádorként  vagy a Ruszalka vízi fejedelmének szerepében, modern rendezésekben, állandóan megújulni.

Szilágyi Erzsébetet Bazsinka Zsuzsanna alakította. Igazi operadíva, a szó nemes értelmében, aki - jelentős, hazai és nemzetközi pályafutás, versenygyőzelmek, kitüntetések után - már a Wikipédiában is önálló szócikket kapott az operaházi mellett. Ezen az estén is tanúbizonyságot tett kiváló hangi adottságairól, énektechnikájáról és színészi képességeiről. Amennyire sajnálatos, hogy a debreceni opera a stagione-rendszer felé tendál, egyúttal annyira jó, hogy így olykor hozzá hasonló operai nagyságokat is hallhatunk.

Gara Mária szerepében Zábrádi Annamáriát láthattuk, hallhattuk. Szép volt, hihetőnek tűnt, hogy László odavan érte. Alakítása hiteles volt, jól bírta a mozgásokkal, cselekménnyel színesített kettősöket. Hangja tisztán, fiatalosan csengett. Amikor fő áriájában eljutott a magas hangokig, még a feleségem is elismerően bólintott mellettem. Én hozzáteszem, egy kicsit egyenetlennek ítéltem ezt az áriáját, egy kicsivel simábbak is lehettek volna az átmenetek. De a lényeg megvolt, sőt. Viszont nem értem, miért nincs honlapja, legalábbis a keresőben nem ugrott elő feltűnő helyen.

Mátyás "nadrágszerepének" alakítója, Rendes Ágnes szép kezdő áriával mutatkozott be. Fülep Máté   hitelesen alakította Rozgonyit, László hív barátját. Kriszta Kinga ezúttal Szilágyi Erzsébet udvarhölgyét énekelte. Nyugodtan írjon az Olvasó a másik szereposztásról, amelyet nem volt alkalmam látni. Az énekkar kiválóan működött, tömör, tiszta hangzást produkált. Ez különösen fontos ebben az operában, ahol bizonyos kórusrészletek szinte ismertebbek és népszerűbbek  az áriáknál. Külön dicséret jár a szokatlan mozgásokért.

A tánckarra  a híres palotás előadása miatt hárult nagy felelősség. Bár ők az újszerűen koreografált, szokatlan elemeket tartalmazó táncot igazán szépen adták elő, féltem, hogy a közönség egy része rajtuk "veri le", amit másnak szánt. De szerencsére, taps, siker fogadta a produkciójukat. Lehet, hogy kényszer szülte, de rokonszenves és hasznos dolog, hogy a tánckar nemcsak tánccal, hanem másfajta színpadi jelenléttel is segítette az előadást. Koreográfus: Fejes Kitti.

A jelmezek könnyű, áttetsző anyagból készültek és mai, utcai ruhára vették fel azokat a művészek. Mégis színpompásak voltak, jól szolgálták a feltehető mondanivalót - az időtlenséget - és önállóan is jellemezték a figurákat. László királyról és Cilleiről például már eleve elmondott mindent ruházatuk.

A színpadi képek látvány szempontjából is gondosan megtervezettnek tűntek. Fontos szerepet játszott az egyszerű - ugyancsak az időtlenséget sugalló - szürke falakból, ajtókból és kapukból álló díszlet, amely azonban változtatható volt és olykor labirintus jelleget öltött. A falak és kapuk közeledő és távolodó mozgásai olykor mintha aláfestették, nyomatékosították volna a történéseket. Díszlet- és jelmeztervező: Csík György.

Dvorák Ruszalka c. operáját látva eszembe jutott, miért, hogy a csehek nemzeti operáját nemzetközi siker övezi, mindenütt játsszák, míg a mieinket nem? Hát most itt van a Hunyadi László nemzetközi "fogyasztásra" (is) alkalmas változata. Örüljünk neki? Döntse el az Olvasó, miután hazaérkezett az előadásról.

Szerző: alvarezfan1111  2010.10.17. 20:45 Szólj hozzá!

Címkék: erkel ferenc hunyadi lászló csokonai színház

De hogyan éri el az operaénekes azt, hogy úgy énekeljen, ahogyan kell? A lényeg az, hogy testének, fejének bizonyos üregeit rezonátorként használja, azaz a hangszálai rezgésével ezeket az üregeket is rezgésre kényszeríti, s így a száján kiáramló levegőrezgés - a hang - már lényegesen erősebb, teltebb és a megfelelő hangszínű lesz. Egyszerű kísérlet: tartsunk a szánk elé egy nagy fazekat - ez lesz a rezonátor - és énekeljünk bele.

Az énekesnek éppen azt kell megtanulnia, melyik hanghoz, milyen mozdulatokkal, melyik rezonáns üreget használja fel. Továbbá, meg kell tanulnia az éneklés megkívánta módon lélegezni, a rekeszizmával "támasztani" a kiáramló légoszlopot stb. Persze mindezt annyira el kell elsajátítania, hogy gondolkodás nélkül, ösztönösen, azonnal történjék minden.

Nem árt, ha tudjuk, hogy nagy általánosságban az ugyanúgy képzett és ugyanolyan hangszínű hangok összessége az énekhang egy regisztere. Egy énekesnek rendszerint három regisztere van: a mélyebb hangok a mellregiszterben képződnek, van aztán a középregiszter és a magas hangok számára a fejregiszter. A regiszterek közötti váltás "elfedése" az énektanítás fontos feladata.

Nem időznék sokat az énektechnika részleteinek számomra kissé "ingoványos" területén, inkább ajánlok egy kiváló és részletes ismeretterjesztő cikket. Érdekes lehet ez a blog és ez az összefoglaló oldal is. A nagy tenoristák életrajzai (például (1)-(4)) szintén sok énektechnikai részletet tartalmaznak.

Miért nem használnak zárt színházteremben hangerősítést az énekesek? Ez részben hagyomány kérdése, így szoktuk meg régről, amikor elektromos erősítés még nem létezett. Azért lehet itt más is: forró, nagy érzelmek tolmácsolásához nagy "ordítás", nagy hang kell, s hitelesen ennek nem a mikrofonból, hanem az emberből kell jönnie. Egy nemzetközi szintű operaházban néhány néző nemrég botrányt csinált. Az ok az volt, hogy a színház rendszerint közvetíti az előadást a későn érkezett, s az adott felvonásról kizárt nézőknek az előcsarnokba. Ezen az estén azonban a hangosítást véletlenül a színházterembe kapcsolták, s úgy tűnt, mintha az énekesek hangosítással énekelnének.

Előadás előtt az énekes rendszerint "beénekli" magát, ez olyasmi, mint a sportolónál a bemelegítés. Nehéz kérdés, hogy mennyire kell beénekelni: túl sok beénekléssel kockáztatjuk, bírjuk-e majd végig; kevés beénekléssel a teljesítményünk fokozódik a mű alatt, ami jó, de az elején levő fontos áriákat "elbaltázhatjuk".

Verdi neves műve, az Aida, a tenorok számára az egyik legkellemetlenebb opera a világon. Egyetlen jól ismert, nagy tenorária van benne - Radames románca (Celeste Aida) -, de az rögtön a kezdés után. Brrr... Radames, a hadvezér énekli szerelméről, Aidáról, aki idegen ország királylánya, s túszként él a királyi udvarban. Radames arra vágyik, hogy megkapja a királyi sereg vezéri tisztét, s győztesen visszatérve, elnyerve Aidát, megadhassa neki mindazt, amit szeretne. Hallgassuk meg ezt az áriát egy műkedvelő énekes meghökkentően szép előadásában. Természetesen kereshetünk az interneten más előadókat is.

Szerelem az operaszínpadon: Sohasem tudhatod, nem azért öleli-e át egymást a tenor és a szoprán oly szorosan, hogy ezzel is javítsák a rezonanciát, tehát az ének minőségét.

Az operaénekesek olykor "trükköznek". Előfordul például, hogy egy - akár kiemelkedő - tenor nem akar/mer egy fontos előadáson megpróbálkozni a hangfaj csúcshangjának számító "magas C-vel", ezért az egész áriát lejjebb játszatja ("transzponáltatja") a karmesterrel és a zenekarral. No, nem sokkal: egy hang, olykor csak egy fél hang már elegendő lehet. Így már biztonsággal kiénekli a magas hangot úgy is, ha nem "spórol" rá a hangjával az egész előadáson át. Ennyire kiélezett néha az operaéneklés is.

Az énekesek, főként a tenorok védelmében: a zene és a hangszerek fejlődése, változása következtében a régebbi kottában leírt hang ma valamivel magasabban szólalhat meg, mint akkor, amikor a kottát a szerző - az énekesek képességeire gondolva - írta. A lemezfelvételen azonban nincs pardon, a "magas C-nek" szólnia kell, ha nem elsőre, akkor másodjára vagy akár tizedjére.

A kiművelt énekhang még a börtöntől is megmenthet. Ismét Mario Del Monacohoz fordulunk, aki elmeséli (3), hogy egy dél-amerikai turnéján, egy mindentől távol eső úton, rendőrök tartóztatták fel: kiderült, hogy rettenetesen hasonlít egy körözött gonosztevőre. A rendőröket csak az győzte meg, amikor végső kétségbeesésében egy áriát kezdett énekelni. Hiszen valószínűtlen, hogy egy gonosztevőnek ilyen hangja legyen.... De amikor az énekes menlevelet kért az út hátralevő részére, csak nevettek rajta: elég lesz, ha újra énekel...

Kedvencem, Karinthy Frigyes persze "megénekelte" e bejegyzés témáját is : Énekelni tanulok. (A fentebb említett blog is felfedezte magának ezt a humoreszket.)

Remélem, nem vettem el senki kedvét az énektanulástól. Azt hiszem, az igazi tehetségét nem is lehet, ő közölni akar az emberekkel valami fontosat és azt csak énekelve tudja elképzelni.

Az opera életben maradásához fiatal közönség és fiatal előadók kellenek. Szurkolok mindannyiuknak.

(1) W. Wright: Pavarotti - A pék fia és a kilenc magas cé, Zeneműkiadó, Budapest 1983.
(2) Beniamino Gigli emlékiratai, Zeneműkiadó, Budapest 1984.
(3) Mario del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984.
(4) Simándy József, Dalos László: Bánk bán elmondja, Zeneműkiadó, Budapest 1983.

Szerző: alvarezfan1111  2010.10.09. 23:49 Szólj hozzá!

Címkék: karinthy frigyes mario verdi aida rekeszizom magas c regiszter radames del monaco rezonátor

Miért tanulnánk énekelni? Hiszen énekelni minden egészséges ember tud, ha pedig még zenei hallása és kellemes hangja is van, akkor kész a siker otthon, a suliban és a buliban is. Hogy milyen a kellemes hang, azt nehéz megmondani. Műfajfüggő is lehet, más járja a rockzenében, más az autentikus népzenében és ismét más az operában.

Az operai próbák jelentős részében az énekeseket csak zongora kíséri, a sok zenészes zenekar ideje, közreműködése ugyanis nagyon drága. Azonban éppen ez ad lehetőséget arra, hogy az operaéneklés sajátságait - a nagyzenekari kíséret jótékony "elfedő" hatása nélkül - megfigyeljük.

Az első, ami feltűnhet, hogy az operaénekesek meglehetősen hangosak. Emellett furcsán képzik a hangokat, fizikailag is belegörnyednek, megnyúlnak, leszegik az állukat, kinyújtják a nyakukat stb. Állandó problémájuk van a levegővétellel, a pillanatnyi szusszanások lehetséges helyét gondosan bejelölik a kottájukba.

Egy jól sikerült áriát nagyon élvezünk, magunkban együtt énekeljük az énekessel, de sokszor tapasztaljuk, hogy - az énekestől eltérően - nem tudjuk kitartani a hangokat, mert nem bírjuk tüdővel. Egy régi TV-műsorban láttam, amint egy tüdejét igencsak használó, nagydarab sportolót és egy hozzá képest törékeny operaénekesnőt hasonlítottak össze, ki tud hosszabb ideig kitartani egy hangot. Vajon ki lett a győztes?

Az operaénekesnek hangosnak kell lennie, hogy a kísérő szimfonikus zenekar ne nyomja el a hangját. Persze az operaszerzők igyekszenek is ügyelni erre, a zenekar nem feltétlenül az ária alatt és nem feltétlenül az ének tartományában a leghangosabb. Állítólag azonban vannak rosszindulatú karmesterek, akik, ha haragszanak egy énekesre, szándékosan hangosra veszik a zenekart, "fortisszimóba" fullasztva az éneket...

Az operaénekesnek egyenletesen kell tudnia énekelni, a hangokat a szerző/karmester/rendező által megkövetelt időtartamig kell tudnia kitartani. Az operaénekesnek ezenfelül jól hallhatóan, szépen, hosszan ki kell tudnia énekelni hangfajának legmélyebb és legmagasabb hangjait. Szépen: azt jelenti, hogy a hangfajnak megfelelő hangszínezettel, nem visítva, nem színtelenül mormogva, nem oda nem illő technikával. Valahol olvastam, hogy ezért nehéz igazán az "átmeneti" hangfajok, például a bariton helyzete. Egy bariton hangmagassága megközelítheti a tenorét, de még a legmagasabb hangjait is úgy kell énekelnie, hogy ne hasonlítson a tenorra, hanem megmaradjon a sötét, "baritonális" hangszín.

Az operaénekesnek ezenfelül nem árt jó zenésznek is lennie. Nem feltétlenül kell valamilyen hangszeren játszania, bár ez segítheti abban, hogy szereptanuláskor ne kelljen mindig a saját hangját használnia, hanem lejátszhassa azt a kottáról, amit szeretne, hogy ténylegesen elhangozzék. Legyen jó zenész abban az értelemben, hogy tudja, milyen hangon, melyik pillanatban kell elkezdenie vagy abbahagynia énekét, hogyan formálja meg énekének részeit ("frázisait"), hogy összhangban maradjon a zenekari vagy zongorakísérettel.

Plusz, ismernie kell az énekelt művet, a korabeli zene jellemzőit, hogy stílusos legyen vagy éppen, hogy merészen el tudjon szakadni a korhű stílustól.

Az énekes az énektanárnál (nagy ritkán egyénileg) tanulja meg mindezeket. Az énektanulás általában évekig tart. Azzal kezdődik, hogy a jelentkező fiatal (vagy nem is annyira fiatal) jelöltről a tanár megállapítja egyfajta előzetes énekpróbával, hogy érdemes-e énektanulásba belefognia, elég idős-e hozzá, túlesett-e már a serdülőkori "mutáláson" (lányok is!) stb. Ha a tanár elvállalja a tanítványt, akkor megállapítják, melyik hangfajban is lenne a legjobb működnie. Nemcsak a hangmagasság, hanem a hangszín is számít. Két közel azonos hangterjedelmű fiatal közül így lehet a végén az egyik tenor, a másik pedig bariton.

Ezután elkezdődik a tanítás-tanulás, amely eleinte inkább hangsorok gyakorlásából áll, majd egyre több dal és ária elénekléséből. Eközben az énekesjelölt megtanulja minden egyes hangról, hogyan képezze azt, hogyan állítsa be gégéjét, nyakát, fejét, izmait, hogy a hang a legszebben és a legerősebben csendüljön fel. Ugyancsak megtanulja azt is, hogyan váltson át simán, törés nélkül az egyik hangról a másikra éneklés közben, s így tovább, sorra kerül a korábbiakban megfogalmazott össze követelmény.

Az énektanár sok esetben korábban maga is aktív énekes volt, de sikeres énektanár nemcsak a sikeres énekesből lehet. Több énektanár énekesi karrierje volt szűkreszabott például azért, mert kétségtelen hangi adottságai ellenére az illető félt a színpadtól, a közönségtől és/vagy a színpadot körülvevő művészvilágtól, a művészélettől. De az énektanárnak van egy - így-úgy megszerzett, megalkotott, elsajátított - módszere arra, hogyan kell az operában képezni a hangokat és hogyan kell énekelni. Vannak tanárok akik különösen tudatosak, akik többféle módszert is ismernek és ki tudják választani, melyik tanítványnak - hangot, anatómiát, vérmérsékletet stb. figyelembe véve - melyik való.

Egyebekben - legalábbis a XIX.-XX. sz. tanulságai szerint - az énekes és az énektanár viszonya olyan mint a házasság, bonyolult, a siker mindkét féltől függ. Előfordul, hogy az énekesjelölt tanulmányai közepén szakít a tanárával, mert rájön, hogy nem halad megfelelően, de a tanár is eltanácsolhatja tanítványát. Egy másik tanár azonban segíthet, s érdekes, hogy ebből nem feltétlenül következik, ki volt a jó és ki a rossz tanár. Az a tanár aki nekem rossz, neked jó lehet, s fordítva.

Mario del Monaco, a XX. sz. ötvenes-hatvanas éveinek csodálatos hőstenorja írja önéletrajzi könyvében (1), hogy az ő hősi adottságú hangját majdnem tönkretette az az énektanár, aki "ékítményes", "cizellált", "bel canto" dalokat/áriákat énekeltetett vele. Azért, mert vékony termetéhez látszólag ez illett inkább. Hosszú időbe telt, míg régi/új tanára, akihez visszatért, helyrehozta.

A sikeres énekesek szinte mind szeretettel/megbecsüléssel emlékeznek jó énektanárukra, életrajzukban kiemelkedő helyet biztosítanak neki, s el tudom képzelni, hogy - ha szükséges - akár még anyagilag is támogatják őt egy életen át. Dékány Endre, gyakorló énektanár nagyon érdekes gondolatait olvashatjuk egy interjújában.

Hallgassunk bele egy tehetséges tanuló énekes produkciójába. Innen indulhat - ha minden jól megy - egy szép karrier. Az opera Gounod Romeo és Júlia c. műve, amit hallunk, Romeo áriája ("Ah, leve-toi soleil"), természetesen Júlia iránti szerelméről énekel, szeretné, hogy újra lássa:

Szerelem, szerelem!
Igen, izzásod
Átjárja egész valómat
De mi fény gyúlt hirtelen
Abban az ablakban?
Ő van ott s szépsége
Bevilágítja az éjszakát ...

Ha összehasonlítást kívánunk, természetesen kereshetünk más előadót is az interneten és egyebütt. Nagy nyereség, ha megtaláljuk Roberto Alagna produkcióját, aki Franciaországba bevándorolt olasz szülők gyermeke, s így olaszul és franciául is remekül beszél és énekel. 

A tanulással párhuzamosan vagy annak befejeztével az ifjú énekes elmehet egy színvonalas operai kórusba azért, hogy gyakorlatot szerezzen a színházban és közelről lássa, hogyan csinálják a "profik" a "nagyok". De ez nem kötelező. Egyszer aztán maga is próbaéneklésre jelentkezik egy-egy színháznál vagy egy-egy produkció valamilyen szerepére. Ha sikert arat, előadásait látják az operavilág meghatározó ügynökei, impresszáriói, rendezői, s megkezdődhet a hazai/nemzetközi karrier.

Ma már számos énekversenyt rendeznek világszerte, nagyon rangos például a Placido Domingo és a Luciano Pavarotti nevéhez fűződő két verseny (Pavarotti elhunyta óta az énekversenyének honlapja elhagyottnak tűnik). USA-beli fiatal énekesek számára nagy lehetőség a Metropolitan Opera National Council Auditions vetélkedő. Ilyeneken győzni vagy jó helyezést elérni szinte biztos belépőjegy a nemzetközi operavilágba.

Az operai énekhangok az idő múlásával általában változnak. Például a lírai szopránból drámai szoprán lesz, a szopránból mezzoszoprán, a lírai tenorból drámai tenor stb. Persze a hang minősége is romolhat, megjelenhet a hang folytonosságát rontó rezgés, a "tremolo", eltűnhetnek a magas vagy mély hangok, eltűnhet a hangos (forte) vagy a halk (piano) éneklés képessége. De végig megmaradhat a jellemábrázoló képesség és a zeneileg pontos, ízléses éneklés.

Következik a 2. rész.

(1) Mario del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984.

Szerző: alvarezfan1111  2010.09.30. 23:41 Szólj hozzá!

Címkék: romeo frázis énektanár tremolo énekverseny gounod charles

Ki lehetne a témába vágó ismeretek nagyobb tudora, mint Musetta, Puccini Bohémélet ("La bohème") c. operájából?

Az opera elsősorban a bohémekről - néhány szegény, fiatal művészről, bölcsészről - szól, akik egy olcsó párizsi szobában meghúzódva, nyomorban, de jókedvűen és büszkén próbálják betölteni hivatásukat: verset írnak, festenek, zenélnek sőt filozofálnak. Mégsem vígoperáról van szó, mert tragikus szerelmek színezik át a történetet, amelyre betegség és halál tesz pontot. Épp, mint az életben.

A második felvonásban a Karácsonyt köszönti az utca. A bohémek - miután sikerült szert tenniük némi pénzre - a Momus kávéházban ünnepelnek. Ekkor megjelenik Musetta, aki gazdag férfiak pénzén él, de Marcellot, a festőt szereti. Éppen haragban vannak, s Musetta elhatározza, hogy egy kicsit megleckézteti és visszaszerzi: megmutatja, milyen kapós és kívánatos ő.

Erről szól Musetta keringője ("Musetta's waltz"). A kezdősor után hivatkoznak rá úgy is, hogy Ha egyedül sétálok az utcán ("Quando me n'vo soletta per la via", "When I walk"). A közelítő magyar szöveg így szól:

Ha egyedül sétálok az utcán
A férfiak megbámulnak
Mindegyik szépségem lesi
S végignéz tetőtől talpig...
Élvezem a szégyenlős vágyat
Mely a szemükből sugárzik felém
S mi rejtve van, arra is rátalál.
A vágy illata szálldos hát körül
S ettől én boldog, boldog vagyok!
S te, aki ismersz, emlékszel és kívánsz
Elhúzódsz tőlem?
Ó, tudom én jól, nem mutatod, hogy gyötrődsz
Tudom, nem akarod, hogy lássák
De közben úgy érzed, mintha haldokolnál.

Marcello - miután újra látta Musettát, ráadásul meghallgatta az áriát - természetesen újra "meg van főzve". Az egész jelenetet itt láthatjuk: Musettán és Marcellon kívül jelen van még Musetta öreg és gazdag barátja, akit később bizony egy kicsit megaláznak, elküldik, hogy tágíttassa ki a hölgy cipőjét. Feltűnik még Rodolfo, a költő és szerelme, Mimi, akikről a jövőben még feltétlenül szólnunk kell.

Musettáról s keringőjéről eszembe jutott egy dal a "könnyű műfajból" és egy film. Az olvasónak is? Mi az?

Szerző: alvarezfan1111  2010.09.24. 23:30 Szólj hozzá!

Címkék: puccini marcello bohémélet la boheme musetta quando me nvo when i walk

Szeptember 19-én vasárnap elhunyt Polgár László (1947-2010), a nemzetközi hírű basszista. Halálát számos sajtóorgánum adta hírül. A Magyar Állami Operaház saját halottjának tekinti.

Hosszú hazai operaházi tagság után 1991-ben az Opernhaus Zürich tagja lett, ahol világhírű énekesekkel, karmesterekkel, rendezőkkel dolgozott együtt - végül is, ő maga is világsztár volt, operai értelemben persze. Az Opernhaus Zürich honlapja ugyancsak hírt ad Polgár László elhunytáról.

Sajnos, élőben mindössze egyszer hallhattam, a 80-as évek végén, vidékről nem könnyű az Operaházba feljutni. Wagner - rekord hosszúságú - Parsifaljában énekelt. Olcsó jegyünk volt, messze ültünk a színpadtól, valahol fenn a karzaton, de őt mindig gyönyörűen lehetett hallani.

Ahogyan én hallottam, meleg, "barna" tónusú basszusa volt, nem az a "kormos" basszus, ami talán gyakoribb a vezető énekeseknél. Így tudhatta természetes módon tolmácsolni - a fenségesség mellett vagy inkább helyett - Sarastro vagy Fülöp király mélyen emberi vonásait is. Nem "erőlködött", nem "dolgozott", a technika nem látszott és nem hallatszott nála, csak az eredmény, a gyönyörű, ízléses és stílusos ének.

Utólag úgy rémlik, Polgár igazi nagyságával hazai pályafutása alatt nem is igazán voltam tisztában, hozzánk, vidékre, más - nyilván szintén jó - basszisták, bassz-baritonok híre-neve inkább eljutott.

Egy 2004-es interjúját láttam tegnap éjjel a TV-ben, s ebből - valamint más megnyilvánulásaiból (lásd pl. ezt az interjút) - ítélve, kiegyensúlyozott, de érzékeny és igényes ember lehetett.

A Youtube egyik felvételén Paminát, a Varázsfuvola ifjú hősnőjét - akinek a daliás Tamino a kedvese - oktatja, mint Sarastro, a bölcs és jó főpap. Óvón átkarolja, a lány hozzábújik. A felvételhez fűzött egyik - feltehetőleg hölgytől származó - komment: Tudod mit, Tamino, a csudába veled... Vajon nevetett vagy bosszankodott (volna) ezen?

Őrizzék meg a felvételek s az emlékezetünk sokáig.

Szerző: alvarezfan1111  2010.09.21. 15:25 Szólj hozzá!

Címkék: polgár lászló

Akadozik a kapcsolatteremtés a szebbik nemmel? Ha hiszed, ha nem, az opera is segítségedre lehet. :-)

A férfiak legilletékesebb tanítómestere természetesen Don Juan, azaz olaszosan Don Giovanni. Mozart Don Giovanni c. operájában Zerlina, az egyszerű sorban élő, de csinos lány - már menyasszonyi ruhában - percek múlva esküdni készül. Ez azonban nem zavarja Don Giovannit - az asszonyok nagy barátját - abban, hogy a hódítás magasiskoláját bemutatva rávegye - az amúgy addig teljesen ismeretlen - Zerlinát, hogy inkább hálja el a nászt ővele.

Giovanni biztosítja a lányt vonzalmáról, arról, hogy ő fogja elvenni és ezzel a nemesek közé emeli. Ezért javasolja, ugorjanak el a közeli házába. Erről szól a híres Ott nyújtjuk egymásnak kezünket ("La ci darem la mano") kettős. Közelítő magyar szövege a következő:

(Don Giovanni) Ott nyújtjuk egymásnak kezünket, édes
Ott mondod majd ki: igen
Csak egy lépésre innen, édes
Menjünk kettesben oda, szívem

(Zerlina) Akarom, de nincs ez jól így
A szívem félelemmel tele
Boldog lehetnék, érzem
De mi lesz, ha hazudik nekem

(Don Giovanni) Gyere édes szerelmem, siess!

(Zerlina) Masetto sorsa bánt engem.

(Don Giovanni) Ám velem, minden más lesz.

(Zerlina) Istenem, mindjárt elhagy az eszem.

(Don Giovanni) Menjünk hát!

(Zerlina) Menjünk hát!

(Együtt) Menjünk hát, szerelmem, menjünk
Hadd teljen be végre
Ártatlan szerelmünk vágya

(Masetto: Zerlina vőlegénye, akit - a násznéppel együtt - Don Giovanni fondorlatosan eltávolít a helyszínről.)

Az operának ez az - önmagában gyönyörű - részlete a ritka szoprán-bariton szerelmi kettősök egyik hírneves példája. Ám, ha nem szoprán-tenor duettről van szó, akkor rendszerint valami nincs rendben a szerelemmel. Hátsó szándék, beteljesületlenség, viszonzatlanság vagy amit akarsz.

A kettős itt látható előadása hagyományos ugyan, de szép énekesi és színészi teljesítmény. Napjaink egyik legnagyobb Don Giovanni alakítója Rod Gilfry, amerikai bariton. Érdemes felkutatni azt a felvételt, amelyen ő és Liliana Nikiteanu román mezzo éneklik a kettőst - egy merész és hatásos rendezésben.

A végén Zerlina már benne is volna, de azután mégsem sikerül, mert odavetődik Don Giovanni korábbi barátnője, Donna Elvira, s a férfi magyarázkodásra kényszerül. Azonban máris új tervet készít Zerlina megszerzésére.

Csakhogy, mindjárt az opera elején Don Giovanni elkövet egy nagy hibát. A palotába beszökve megpróbál eredményt elérni Donna Annánál, ám annak idős apja, a Commandatore felneszel, s Giovanni - a leleplezéstől félve - reflexszerűen leszúrja. Ettől kezdve Donna Anna, az ő jegyese, Don Ottavio és Donna Elvira, az elhagyott szerelmes Don Giovanni nyomában vannak az egész operán át. Az utóbbi azonban nem nagyon izgatja magát emiatt, annál inkább az újabb és újabb asszonyok - köztük Zerlina - miatt.

Ám végül bebizonyosodik gaztette, s ezért meglakol - a meggyilkolt Commandatore életre kelt szobra - tömören szólva - a pokolra taszítja. Ezzel együtt, szinte sajnáljuk Giovannit, mert bár megérdemelte sorsát, mégis céltudatos, bátor, életigenlő alak volt. Szolgájával, Leporellóval a végzet eljöveteléig humoros kalandok során evickélnek át, mi pedig - a többi szép áriát is meghallgatva - remekül szórakozhatunk és sok mindent megtudhatunk nőkről, férfiakról, az életről és a szerelemről.

Mozartról sokáig azt gondoltam, nem nekem való, zenéjében, operáiban túl sok az ismétlés, a "mechanikus elem". Most már látom ezeken túl a zsenit is.

Ki az olvasó kedvenc zeneszerzője? Miért?

Szerző: alvarezfan1111  2010.09.15. 23:13 Szólj hozzá!

Címkék: mozart don giovanni don ottavio donna anna donna elvira la ci darem la mano masetto zerlina

Antonín Dvořák Ruszalka c. operája romantikus, de modern elemekkel tűzdelt, felnőtt mese. Ruszalka - a szláv mondavilágban egyfajta sellő - beleszeret a patak melletti réten vadászgató hercegbe, s kérésére Jezsibaba, a boszorkány emberré varázsolja, hogy a hercegé lehessen. Azonban ez azzal jár, hogy Ruszalkának meg kell némulnia, s ha a herceg valaha is hűtlen lesz hozzá, az egész kapcsolatuk szörnyű véget ér. Sajnos, a férfiak állhatatlanok, s ez előrevetíti baljós árnyát...

Mi azonban maradunk az opera elejénél, amikor is Ruszalka ábrándozva gondol a szerelmére, s kéri a Holdat, segítsen neki. A Dal a Holdhoz ("Pisen Rusalky O Mesiku", "Song to the Moon") c. áriára - kezdősora nyomán - így is hivatkoznak: "Měsíčku na nebi hlubokém". A közelítő magyar szöveg a következő:

Óh, Hold a mély, sötét égen
Fényed messze elér
Járva a széles alvó világot
Nevetsz a házakra
Hol az ember él
Óh, Hold, állj meg egy percre utadon
S mond meg, kérlek, hol jár a szerelmem
Mondd meg neki, ezüst hold
Hogy karjaim védik őt
S remélem, hogy legalább egy pillanatig
Rólam álmodik
Világíts neki, bárhol legyen
S mondd el neki, kérlek, ki vár rá idelent
--
Ha rólam álmodsz emberi lélek
Emlékezz rám, ha felébredsz
Óh, hold, ne tűnj el, kérlek, ne tűnj el

Ez jószerével az egyetlen ária a műben, de ez "nagyot szól". Az egész világ ismeri, énekli. Szinte teljesen mentes a megszokott operai "maníroktól", tisztaság, naivitás csendül ki belőle. Ám figyeljük meg a végét, ahol Ruszalka azért csak "bedob" egy kis varázslást is a vágyakozás mellé.

Anna Nyetrebko, az orosz opera-szupersztár énekel (a honlapon jobbra fenn sárgával: Launch audio player. Ezután válasszuk ki a "Mesicku..." áriát). Ugyancsak Nyetrebko ezzel az áriával - ezúttal egy videoklipben.

Lucia Popp(ová) a közelmúlt jelentős lírai szopránja volt. Szlováknak született, de magyar ősei is voltak. Érdemes lehet felkutatni, hogyan énekelte ő Ruszalka dalát.

Nagy örömömre, a hazai Csokonai Színház nemrégiben remekül vitte színre a Ruszalkát.

Ha az ember történetesen New Yorkban jár, tudja, hogy számtalan hírességgel lakik egy városban. Amikor én 1976-ban, egyetemistaként, Oroszország mélyén, Krasznodárban voltam nyelvtanfolyamon, nem gondoltam ilyesmire. Pedig, a kis Anna Nyetrebko már óvodás lehetett.

Milyennek találja az Olvasó Nyetrebko fenti videoklipjét?

Ha van kedve hozzá, derítse ki, mit jelenthet Krasznodár neve és hogyan hozható ez összefüggésbe a mai dívával. ;-)

Süssön ránk sokáig az ezüst Hold.

Szerző: alvarezfan1111  2010.09.10. 23:01 Szólj hozzá!

Címkék: dvořák měsíčku na nebi nyetrebko anna popp lucia rusalka song to the moon

Verdi Nabucco c. operájának tartalmát nem könnyű elmondani. Az ókori zsidók és babilóniaiak harcáról és az ehhez kapcsolódó, királyi udvarbeli intrikákról szól. (Részletesebben lásd a Wikipédia cikkében.) Nabucco speciálisan Babilon királya, aki legyőzi a zsidó birodalmat és foglyokat ejt.

A zsidó foglyok kórusa ("Va pensiero") az opera gyöngyszeme, közismert, közkedvelt darab. Annak idején, s még ma is sok helyen a szabadság zenéje, indulója. Közelítő magyar szövege ez:

Repülj gondolat arany szárnyakon
A hegyekre s lankákra
Hol honunk lágy, édes, illatos levegője száll

Köszöntsd a Jordán partjait
S Zion ledőlt tornyait
Óh, országunk, oly édes vagy és elveszett
S az emlék drága de oly kétségbeesett

Jövőbe látók
Miért lóg arany hárfátok a fán
Idézzen a hárfa szívbéli emléket
S szóljon az időkről, mik elmúltak már

Szomorún zengjen végzeteden, Jeruzsálem
Vagy oly dalt pendítsen rajta az Úr
Mely erőt ad, hogy lerázzuk szolgaságunk

Hallgassuk meg a művet egy egyetemi kórus, majd jelmezesen a Preston Opera kórusának előadásában. Az utóbbi azért is érdekes, mert amatőr operatársulatról van szó és anyanyelvükön, angolul énekelnek. Vessük egybe a rabszolgakórust a polovec kán foglyainak dalával (Kard(d)al a sztyeppén c. bejegyzés). Itt a gondolat, ott a dal száll a hazai tájra.

Milyen dal jut eszébe az Olvasónak a szabadságról?

Szerző: alvarezfan1111  2010.09.05. 18:25 Szólj hozzá!

Címkék: nabucco va verdi giuseppe rabszolgakórus pensiero

A zümmögő kórus ("Coro a bocca chiusa", "Humming choir") Giacomo Puccini: Pillangókisasszony ("Madama Butterfly") c. operájában szerepel.

Az opera a XIX-XX. sz. fordulóján játszódik Japánban. Benjamin Franklin (!) Pinkerton, az amerikai tengerészhadnagy - pusztán, mert vágyik rá - feleségül veszi a 15 éves gésát, Cso-Cso-Szánt (Cio-Cio-San), aki elszegényedett nemesi családból származik, s akit ezért a házasságért rokonsága végül kitagad. Rövid boldogság után a hadnagynak mennie kell a hajójával, Cso-Cso-Szán pedig 3 évig hűségesen várja, anélkül, hogy bármilyen híre lenne róla.

Végül ismét kiköt a hajó, Cso-Cso-Szán feldíszíti a kis japán házat, s várja, hogy Pinkerton megérkezzék hozzá. Ekkor szólal meg - színpadon a kulisszák mögött - a zümmögő kórus, amelyet az ugyancsak gyönyörű közzene követ. Mintha csak a várakozást festenék alá. Hallgassuk meg a zümmögő kórust. Figyeljük meg, mennyire modern zene ez, azzal együtt, hogy Puccini korában lényegesen merészebb zenei újítók is működtek már.

Nem akartam elrontani az élvezetet a történet végével. Ugyanis Pinkerton a "kifogástalan" amerikai feleségével érkezik a kis házhoz, azért, hogy elvigyék Cso-Cso-Szán kisfiát, akinek Pinkerton az apja, s akinek a jövőjét "biztosítani kell". (Sharpless, az amerikai konzul közvetít némi információt a távollét alatt.) Cso-Cso-Szán odaadja a gyermeket, de maga nem lát más kiutat, apjától rá maradt tőrével megöli magát.

Pinkerton ekkor fogja fel, hogy Cso-Cso-Szánnak ő volt minden - a szerelem, a család és egy új, szép "amerikai" élet reménye -, s hogy immár mindig kísérteni fogja, ami történt. Ha már itt tartunk, hallgassunk meg a kórus után két nagy áriát is.

Cso-Cso-Szán megfeddi szolgálóját, Suzukit (!), amiért kételkedni mer Pinkerton visszatértében. Áriája címe Egy szép napon ( "Un bel di vedremo", "One fine day") ebben lefesti, milyen lesz, ha egyszer megtér hozzá Pinkerton (Énekel: Roxana Briban). Amikor hallgatjuk, várjunk türelemmel, a nagy zenei téma kicsit később kezdődik. A kosztüm és a rendezés furcsa, de az ének magas színvonalú.

A közelítő magyar szöveg:

Egy szép nap füst kél a vízen túl
A távoli horizonton
Fehér hajó tűnik fel, mely kikötőnkbe tart
S érkeztét üdvözlő ágyúszóval jelzi
Látod őt? Azzal érkezik!
Ám én nem megyek le a kikötőbe, hogy ott várjam
Itt maradok a hegyen, sokáig várom itt
De nem leszek fáradt, ó nem
S a várost most elhagyja egy ember
Kis pont, amint a hegyoldalon lépdel felfelé
Ki lehet ő? Vajon ki ő?
S ha megérkezik,
Mit mond majd nekem?
Mit mond nekem?
Messziről kiált majd: Pillangó!
De én nem szólok és nem bújok elő
Kínzom egy picit, vigyázva, azért ne haljunk bele
S mikor találkozunk, majd később is, felindulva,
Így szólít majd: kicsim, drága feleségem, narancsvirágom,
Ahogyan becézett, amikor együtt éltünk itthon
(Suzukihoz) Igérem neked, hogy így lesz, ne félj
Én biztos hittel, hűen várom őt.

Egy másik nevezetes ária Pinkerton búcsúáriája. Amikor 3 év múlva Pinkerton, amerikai felesége és az amerikai konzul megérkeznek a házhoz, ahol Cso-Cso-Szán vár szerelmére, Pinkerton nem mer találkozni vele. A konzul megszánja s elküldi, azzal, hogy majd ő és az amerikai feleség elintézik a gyermek ügyét Cso-Cso-Szánnal.

Ekkor énekli a hadnagy az Ég veled virágos ház ("Addio fiorito asil", "Goodbye flowery secret") kezdetű búcsúáriát. Színpadon Sharpless, a helyi amerikai konzul is bekapcsolódik kissé az áriába, olyasmit énekel, hogy ugye, ő megmondta, nem kellett volna... Pinkerton közelítő magyar szövege ez:

Ég veled virágos ház
Boldogság s szerelem hona
Valahányszor felrémlik gyengéd arca
Mindig elfog a bűntudat
Ég veled virágos ház
Nem bírom szomorúságodat
El, csak el innen, messze
Ne lásd gyávaságomat

Az ária dallama egyébként gyönyörű.

A Pillangókisasszony történetét kissé bizarr, de nem tehetségtelen video-összeállításokba is belefoglalták (giasone85 csatornáján többet is láthatunk).

Nincs már sok hozzátenni valóm. Gondolom, Cso-Cso-Szán és Pinkerton története naponta megismétlődik a világban; a konfliktus lényege örök, csak a nevek, helyszínek és körülmények változnak.

Vigyázzunk magunkra s egymásra.

Szerző: alvarezfan1111  2010.08.28. 22:03 Szólj hozzá!

Címkék: verdi pillangókisasszony cio cio san coro a bocca chiusa cso cso szán humming choir madama butterfly pinkerton zümmögő kórus

A híres operai kórusok témakörét folytatva ezúttal a Nászindulóval foglalkozunk Richard Wagner Lohengrin c. operájából.

A címet Karinthytól kölcsönöztem, aki - egy humoreszkjében - a "Lohengrin és a hattyúk" címet alakította át egy mindent túlegyszerűsítve játszó színháznak így: "Ló, hering és a hat tyúk". Bocsánat.

A női főhős, Elza ünnepélyes menetben vonul az esküvőjére. A menetet a kórus énekszava kíséri: a megalkotása óta híressé és népszerűvé vált Nászindulót éneklik. (A Nászinduló külföldön szokásos megnevezései: "Treulich geführt", "Bridal Chorus", "Wedding March", "Here comes the bride".)

A közelítő magyar szöveg a következő:

Hited vezéreljen közelebb e helyhez
Hol a szerelem áldása vigyáz majd rád
Győztes bátorság, a szerelem jutalma
Egyesít hittel benneteket, a legboldogabb párt
Erény mintaképe jöjj!
Ifjúság gyémántja, jöjj!
Hagyd az esküvői pompát
Legyen a szív öröme a tiéd
Ez az édes illatú szoba, e szerelmi fészek
Befogad téged, s a fényes vigasság távoli már
Hited vezéreljen közelebb e helyhez
Hol a szerelem áldása vigyáz majd rád
Győztes bátorság s a tiszta szerelem
Egyesít hittel benneteket, a legboldogabb párt

Ez a kórus ma önálló életet él; mindenféle módon feldolgozták már és az esküvői bevonulás egyik standard kísérőzenéjeként ismeretes.

Hallgassuk meg először eredeti operai formájában.

Mivel egy lakodalmon mulatni szokás, hallgassuk meg a művet pop-rock, majd - ó, jaj - techno-trance feldolgozásban is.

A Lohengrin c. opera tartalmáról már szóltam a "Magas és mély" c. bejegyzésemben, most kiegészítem: Az operában a gyilkossággal vádolt Elza csodás álmot lát, melyben Lohengrin, a hattyún érkező lovag tisztázza őt a vád alól és feleségül veszi. Viszont nem szabad a kilétéről érdeklődni. Amikor Elza ezt - épp az esküvő után - mégis megteszi, Lohengrin nyilvánosan felfedi, ki ő, s milyen isteni eredetű családból származik.

Fohászával visszahozza az életbe Elza testvérét - akinek halálában, a vád szerint, maga Elza a bűnös - és eltávozik. Elza - talán a szomorúságtól, talán mert mégis bűnös - élettelenül esik össze.

Mióta láttam a Lohengrint, ismerem a tartalmát, a színháztermen kívül mindig kissé feszélyezetten hallgatom az egyébként gyönyörű Nászindulót, s a házasulóknak magamban szebb jövőt kívánok.

Röviden a nagy "vetélytársról", Mendelssohn Nászindulójáról is. Ez nem szigorúan vett operából való, Mendelssohn kísérőzene részeként írta Shakespeare Szentivánéji álom ("Midsummer Night's Dream") c. darabjához. Hallgassuk meg orgonán előadva.

E bejegyzés írásakor elgondolkodtam, mi is annak a pszichológiai gyökere, hogy én házasságpárti vagyok. Csak az lehet, hogy nagyon ízlett annak idején a kalács, amit a faluban a lakodalmas menetből a bámuló kisgyermekeknek - köztük nekem is - osztogattak. Vagy mégsem?

Szerző: alvarezfan1111  2010.08.25. 20:24 Szólj hozzá!

Címkék: wagner richard elza mendelssohn lohengrin bridal chorus nászinduló treulich geführt wedding march

Számos operában találunk szép és hatásos kórusrészleteket. Most és a közeljövőben néhány ilyet mutatok be.

Alekszandr Borogyin a kémia professzora volt Szentpétervárott, s egyúttal sikeres zeneszerző is.

Az Igor herceg ("Князь Игорь", "Prince Igor") c. operájának cselekménye röviden a következő: Igor háborúba vonul a sztyeppelakó, vad polovecek ellen, akik orosz városokat támadtak meg. Sajnos, a csatát elveszti, súlyosan megsebesül, de a polovecek kánja ismeri, becsüli, ezért táborába viteti, ahol - miután felgyógyult - barátjaként bánik vele. Csak akkor engedi azonban el, ha megfogadja, hogy ellene nem harcol.

Igor városában ezalatt pártütés tör ki, majd a polovec seregek is pusztítanak. Végül Igor megszökik és hű felesége segítségével újra kezdi az életet és a harcot. Fia, Vlagyimir, aki vele küzdött, a kán lányának férjeként a polovec udvarban maradt.

A kán, hogy Igort felvidítsa, táncot rendel, s rabnői, rabjai, alattvalói előadják a Polovec táncok (Половецкая пляска с хором", "Polovtsian dances") néven népszerűvé vált balettet. Ennek kísérő kórusa a Szállj messze szél szárnyán ("Улетай на крыльях ветра", "Fly away on the wings of the wind") címet viseli.

Szövege közelítő fordításban:

Szállj messze szél szárnyán
Hazai földre, honi dalunk
Oda, ahol szabadon szóltál
Ahol békén éltünk

Ott a forró ég alatt
A levegő tele boldogsággal
Ott a tenger mormol
S felhők alatt alusznak a hegyek

Ott ragyogva süt a nap
S fényárban fürdeti hegyeinket
A völgyekben rózsák virulnak
Pacsirták énekétől hangos a zöld erdő
S érik az édes szőlő
Ó, szállj velem oda el.

Nézzük meg a University of Utah zenetanszakának koncertjén készült felvételt: a balett teljes zenéjét halljuk, zenekarral, kórussal. Oroszul énekelnek, a férfikar kiáltásai a kánt dicsőítik.

Ha mindehhez hozzáképzeljük a csillagos pusztai ég alatt lobogó tüzeket, a táncban kígyózó leánytesteket, az izmos, vad harcosok szökelléseit, szinte kedvünk támad a polovec fogsághoz. :-)

Akinek pedig még ez sem elég, bizonyára fog találni színházi előadásról szóló felvételt, amelyen saját szemével láthatja mindezeket. Egyet ide is linkelek, kattintsunk és a legszebb klasszikus hagyományokon alapuló, ugyanakkor tüzes táncot láthatunk.

Hallgassuk meg a kórust egy (fél)amatőr leánykar szép előadásában is.

Persze a Polovec táncok sem úszhatta meg a könnyűzenei feldolgozást. Ezek felkutatását az érdeklődő Olvasóra bízzuk.

Kedves barátaim, azért csak óvatosan a polovec fogságba eséssel. Nem mindenki járt olyan jól, mint Igor és fia. A színpadon túl, a valóságban pláne nem. :-)

Szerző: alvarezfan1111  2010.08.19. 20:13 Szólj hozzá!

Címkék: igor kórus polovtsian dances fly away borogyin alekszandr igor herceg polovec táncok prince igor uletaj knyaz

"A lidércnyomások lidércnyomása" - nyilatkozta Beverly Sills, korának elismert szopránja az "A te o cara" c. áriával kapcsolatban, amely Vincenzo Bellini Puritánok ("I Puritani") c. operájában hangzik el. Ezt a mű 2005-ös Metropolitan Operabeli DVD felvételének nyitó tanulmányában olvastam.

Beverly Sills alighanem énekesi, szakmai szempontból mondta, amit mondott. Mert a Puritánoknak ez a része bizonyára nem könnyen énekelhető (különösen a tenor számára), viszont - Bellinihez mérten is - gyönyörű. Minden házasulandónak azt kívánom, szólhasson ez a zene az esküvőjén.

Merthogy az operában Elvira és Arturo - a két fiatal szerelmes - éppen akkor énekli az "A te o cara"-t, amikor találkoznak az esküvő napján, s már szinte kezdődne is a szertartás. A szöveg egyszerű, s éppen ezért talán hiteles a mai szerelmes számára is. Közelítő magyar fordítása ez lehet:

Könnyek között, s titkosan vezetett a szerelem
Hozzád, én szerelmesem
S vezet most is, hogy örömmel s győztesen
Eléd állhatok
E ragyogó, mámoros napon
Boldogságom sokszoros
Ha arra gondolok, mennyit szenvedtem érte
S szívem a szerelemtől dobog

Ezt főként Arturo, a tenor énekli, Elvira - boldogan s szemérmesen, ám bravúrosan magas hangon - csak néhány szerelmes szóval viszonozza a vallomást. A násznép, körös-körül, jókívánságokat mormol, s mindez az érzelmeket - a közelgő esküvői szertartást jelezve - egyúttal ünnepélyessé is teszi.

A tenorok koncerten gyakran éneklik egyedül saját szólamukat. A következő videón a fiatal, pályakezdő Marcelo Alvarez énekli az "A te o cara" áriát egy mesterkurzuson - gyönyörűen. - Ő ma napjaink egyik legnagyobb lírai tenorja.

 Utána lássuk mindezt színpadon is (Edita Gruberová, Salvatore Fisichella).

Végül hangfelvételről hallhatjuk, hogy nem sokkal a mesterkurzus után, hogyan énekelte Alvarez a színpadon az "A te o cara"-t.

A Puritánok Angliában, Cromwell és a királypártiak harcai idején játszódik, de a történet lényege az, hogy Arturo az ifjú gróf közvetlenül az esküvő előtt szökni kényszerül, mert politikai meggyőződéséhez híven meg kell mentenie az özvegy királynét, Elvira pedig - némi ármány közbejöttével - azt hiszi, hogy Arturo egy másik nővel szökött el, búcsú nélkül elhagyva őt. Az elméje a csapás súlya alatt átmenetileg megbomlik, de végül Arturo visszatér és - hála a Parlamenttől az utolsó pillanatban érkező kegyelemnek - ő és Elvira újra és végleg egymáséi lehetnek.

Bellini "bel canto" stílusának megfelelően a főbb szereplők az említetten túl is gyönyörű áriákat énekelnek, olykor szép, ám nehéz díszítésekkel és váratlanul érkező, magas hangokkal.

Az opera utolsó jelenetében Arturo tenorja még egyszer "megmérettetik". Az Elvira szenvedését bemutató "Credeasi misera" áriában előbb magas D-t majd magas F-et kellene énekelnie (magas C-D-E-F). Az utóbbi gyakran elmarad, de nem mindig. Számosak szerint a tenor magas F-je már nem igazán férfihang.

Az interneten megpróbálhatunk utána járni az áriának F-fel és anélkül egyaránt. A végére azt hiszem, igazán megértjük, mire gondolhatott Ms. Sills.

Ne felejtsük el, hogy az opera DVD-k sok helyütt zenei könyvtárból is kikölcsönözhetők, legfeljebb egy másik operaház másik szereposztásával, de szinte mindig nemzetközi csillagok szereplésével.

Szerző: alvarezfan1111  2010.08.16. 14:30 Szólj hozzá!

Címkék: elvira arturo alvarez marcelo a te o cara bellini vincenzo puritánok i puritani credeasi misera sills beverly

Apály a párkapcsolatban vagy csak nincs kedved egy görbe éjszakához? Az operakedvelő ezt ajánlja: Vedd, mondjuk Offenbach Hoffmann meséi ("Les Contes d'Hoffmann") c. operájából a Barcarola néven ismert kettőst ("Belle nuit, ô nuit d'amour") és hallgasd meg figyelmesen. Utána minden rendben lesz. :-)

Ez a kettős az opera velencei színében hangzik el, talán éppen a karnevál idején, amikor senki sem ismer fel és mindent szabad. A helyszín Giulietta, a kurtizán palotája, ahol az összegyűlt társaság éppen arra készül, hogy az érzéki örömöknek áldozzon. A kettőst a társaságból éneklik, de az is lehet, hogy a lagunán úszó gondolából hallatszik be; egyszerre hullámzik a dallam, a víz és az éjszaka.

A kettős hozzávetőleges magyar szövege:

Szerelmes éj, szerelem éje
Örülj örömeinknek
Sokkal édesebb vagy,mint a napvilág
Óh, gyönyörű szerelmes éj
Az idő elszáll S örökre elviszi gyengéd becézéseinket
Az idő messze repül a mi oázisunkból
S nem tér vissza már
Forró szellő, csókolj bennünket.
Szerelmes éj, szerelem éje
Örülj örömeinknek
Sokkal édesebb vagy,mint a napvilág
Óh, gyönyörű szerelmes éj
Örülj örömeinknek
Szerelmes éj, szerelmes éj
Csillagos, szerelmes éj.

A kettőst rendszerint egy szoprán és egy mezzoszoprán énekli. Hallgassuk meg először zongorakísérettel.

Mit mondasz? Hogy ez az egyik csengőhang a telefonodban?

Szerencsénk van, mert a Magyar Televízió - igaz, jó pár éve már, de - készített egy operafilmet a Hoffmann meséiből, amely teljes egészében, ingyen megnézhető a MTV elektronikus videotárában. Kattintsunk ide és a video számlálóját állítsuk az 1 óra 32 perc értékre a barcarolához.

Ha már megnézhető, kedvcsinálóként beszéljünk egy kicsit a teljes műről is. Az operában Hoffmann, a bohém költő egy berlini kiskocsmában, víg diáktársaságban meséli el három szerelme történetét. A történetek azonban nem igazán vidámak, inkább bizarrak, akár tragikusak is - valahogyan a jóval későbbi "mágikus realizmus" előfutárainak tekinthetők. A történésekben mindig szerepet kap egy-egy sötét férfiú, aki talán maga az ...

Ha tovább elemezzük a művet, kiderül, hogy az a nők sorsával, végzetével, a férfi-nő kapcsolattal foglalkozik, meglepően mai - vagy örök - problémákat felvetve. De persze, nem az eszünkhöz, hanem a szívünkhöz szól ez a szomorkás, fura, felnőtteknek szóló mese. A többit lásd a Wikipédiában.

A hivatkozott operafilmben (rendező: Szinetár Miklós) az akkori idők kiváló operaénekesei és színészei lépnek fel, egyáltalán nem archív jelleggel! Kiderül például, hogy Feleki Kamill még annál is nagyobb színész volt, mint életében gondoltuk. Filmbeli alakítása egyszerűen zseniális, humoros és nagyon mély egyszerre. Emellett: ő, az operettekben játszó, valamikori táncoskomikus, már idősen, még breakdance mozgást is tud, ha egy robotot kell eljátszania.

Azért egy híres és bravúros tenorária sem hiányozhat. Az operafilmben a 14.00 perc számlálóállástól Hoffmann Kleinzack úr történetével mulattatja a társaságot.

Jó szórakozást!

Szerző: alvarezfan1111  2010.08.12. 19:37 Szólj hozzá!

Címkék: offenbach feleki kamill belle nuit barcarola hoffmann meséi kleinzack les contes dhoffmann operafilm szinetár miklós

Charles Gounod Faust c. művéről Mátyás nevű apai nagyapámtól (1889-1981) hallottam először. Kemény, mezőkövesdi matyó legény lévén, éppen alkalmas volt arra, hogy bevonultassák a Monarchia hadseregébe, s ott több éven át, az I. világháborúban is szolgáljon és harcoljon.

Egy nyugodt időszakban történt, hogy a városban, ahol az alakulat állomásozott, műkedvelők színre vitték a Faustot, s a kórust a bakákból verbuválták. Nagyapámnak kiváló zenei érzéke és szép tenorja volt, így a daliás "cukszfürer" (zugsführer, szakaszvezető) a laktanyaudvar helyett egyszeriben az "operaszínpadon" találta magát.

Én minderről akkor szereztem tudomást, amikor kisgyerekként öcsémmel az akkor már 70 körül járó nagyapám felügyeletére bíztak bennünket, s ő, szórakoztatni akarván, elénekelte nekünk a Faust kórusait, majd az érthetőség kedvéért számos szólista részletet is. Mert ő megjegyezte mindezeket úgy 50 évvel azelőtt. Nem tudom persze, mennyire emlékezett és mennyit költött hozzá a saját kútfejéből, én elsősorban a játékát élveztem, különösen az ördögöt. De ha van zenei érzékem, nagyapámnak bizonyosan része van ebben.

A Faust c. opera - a bonyolult cselekményt leegyszerűsítve - arról szól, hogy Faust, az öreg tudós, az örök fiatalságért cserébe eladja a lelkét Mefisztónak, az ördögnek. Immár fiatalon kalandozni indul Mefisztóval és szerelemre gyullad Margit, az ártatlan fiatal lány iránt. Mefisztóval azonban semmi sem üthet ki jól, végül Faust megrontja, megcsúfolja Margitot, a lány elméje pedig elborul, s megöli csecsemőjét. Faust meg akarja szöktetni Margitot a börtönből, azonban az Mefisztó miatt nem áll kötélnek. Ám Margitot végül mégsem végzik ki, az Úr megbocsát neki, angyalok jönnek érte, s felviszik a Mennybe.

Az opera számos nagy "slágert" tartalmaz, ezekből most Faust cavatináját ("Salud demeure chaste et pure", kb. Üdvözöllek, szemérmes, tiszta hajlék) mutatom be, amelyben Faust Margit házánál arról énekel, hogy íme ez az a hely, ahol a Természet Margitot felnevelte, ahol ártatlan kislányból igéző nővé vált. A cavatina tempója, feszültsége az előadása során egyre fokozódik, végül a hírneves - kissé mégis váratlanul jövő - magas C-ben éri el csúcspontját. Rendszerint lírai tenorok éneklik.

Először egy tehetséges fiatal énekes adja elő zongorakísérettel, majd ugyanezt látjuk Marcelo Alvarez, a sztártenor előadásában színpadon (Alvarez honlapján el kell indítanunk a videót).

Az utóbbi videóban a színpadon van valami "furcsaság", örülnék, ha az Olvasó megírná, mi jut eszébe a látottakról.

Szerző: alvarezfan1111  2010.08.11. 15:30 Szólj hozzá!

Címkék: margit mefisztó faust alvarez marcelo gounod charles

Az operával szokás viccelni, s mi tagadás, az opera olykor meg is érdemli ezt a viccelődést. Valaha még az általános iskolások is viccelődtek az operával: - Te mit szeretsz az operában? - Hát, a Toszkából (Tosca) a motoszkát, a Parasztbecsületből a kocsizörgést... Úgy látszik azonban más még jobban figyelhetett az iskolában, vagy még alkotóbb szellemű lehet, mert - egyébként is jókedvű - kritikája címében a motoszka mellett a kavarodási áriáról (Cavaradossi) is említést tesz.

Vajon - akárhogyan is, de - szóba kerül-e még az opera az általános iskolában?

Finomabb vagy magasabb stílű viccelődést jelentenek az operaparódiák. A paródia - mint tudjuk - komoly, magasztos, fenséges stílust alkalmaz teljesen komolytalan tárgy leírására. Talán elsősorban az idősebbek emlékeznek Alfonzó - már-már bohóctréfába forduló, de mindig mélyen emberi és találó - klasszikus zenei paródiáira.

Az operát még vegyészek is parodizálják.

Mi ingerli az embert az opera parodizálására? Talán a külsőségek, az ünnepélyes öltözék, az előadások szertartásos jellege és a sznobok, akik a műfajt körülveszik. No meg, tényleg, a magasztos operatémák ütközése az emberi - például énekesi - gyarlóságokkal.

Új humorforrás az operai bakik (hangzó és látható) gyűjteménye, amely az interneten felkutatható. Ehhez természetesen kellett az elmúlt évtizedek multimédiai eszközeinek közkeletűvé válása.

Szeretném bemutatni kedvenc humoros operai videómat. Ehhez azonban ismerkedjünk meg Verdi: A trubadúr c. operájából (Il trovatore) a főhős, Manrico egyik nagy áriájával, a Strettával ("Di quella pira"). Ez az egyik leghíresebb tenorária, a végén egy hosszan kitartott, diadalmas magas hanggal.

Manrico éppen szerelmével, Leonórával időzik, amikor jelentik neki, hogy Azucenát, a cigányasszonyt - akit anyjaként szeret - máglyára akarják vetni. A Strettában Manrico feltüzeli csapatát és elindul, hogy kiszabadítsa Azucenát.

Egy profikat megszégyenítő amatőr előadásban (Marco Zaninitől) hallgassuk meg a - valódi és komoly - Strettát. Lássuk, hgyan énkeli ezt a sztártenor Marcelo Alvarez a színpadon (nő: Leonóra, kórus: Manrico katonái). Természetesen kereshetünk más előadókat is.

A szöveg nyers magyar fordításban:

Annak a máglyának a szörnyű lángjai
Égetik egész valómat
Gazemberek, oltsátok ki vagy én fogom a véretekkel
(Leonórához) A fia voltam, mielőtt megszerettelek
A szenvedésed nem tarthat vissza
Szerencsétlen anyám, jövök és megmentlek
Vagy veled együtt halok meg!
(A csapat) Fegyverbe, fegyverbe!
Veled küzdünk és halunk meg! (Manrico) Fegyverbe! Fegyverbe!

Hát bizony, a fenségest a nevetségestől csak egy hajszál választja el. Nyilván ez - az ária előadásának olykor "bevetett", külsődleges színpadi trükkjei, túlzásai - birizgálták a következő humoros video szerzőjét, aki megmutatja, milyennek is gondolja ő a Stretta igazi, mindent beleadó előadását.

A video címében a szerző gondoskodni akart arról, hogy művét sokan megnézzék. Ezért utal a címben arra, hogy az énekben magas F hang fog elhangozni. Tenornál a magas C-D-E-F sorrend szerint ez már nagyon nagy magasság, s így várhatóan mindenki belenéz a videóba, aki az operában a (hangi) rekordokat kedveli.

További vicc, hogy könnyen lehet, a magas F tényleg elhangzik, csak figyeljük meg, hogyan. Remélem, lesz, akinek tetszik.

Amikor - egy bizonyos szinten - már jól ismerjük a Trubadúrt, jól jöhet elmélyítésként egy tudós - de azért érdekes - kritika. A művészet csodája pedig az, hogy a mű tudós elemzésének lényegét a jó előadás ugyanúgy belénk oltja, s még törni sem kell a fejünket hozzá.

Szerző: alvarezfan1111  2010.08.10. 18:56 Szólj hozzá!

Címkék: humor paródia stretta leonóra a trubadúr azucena il trovatore manrico verdi giuseppe di quella pira

Sokaknak a szerelem maga az élet és egyúttal a halál is: a szerelemért, a másikért mindent vállalni, szenvedni és mennybe menni, elégni a bennünk lobogó tűzben, ami egy életen át tart és sohasem csökken. Ezt írják meg, festik, faragják meg a művészek, erről szólnak a költemények és a zene. Az ilyen szerelem hírére kérdezzük csendesen magunkat: vajon voltam én valóban szerelmes, megtaláltam én azt, aki igazán nekem rendeltetett?

Az operákban gyönyörűen, megragadóan s ugyanakkor fájdalmasan tárul elénk a szerelem minden tüze, alakja, állomása. A szerelmi áriákban - a zene csodája révén - az érzelmek órási intenzitást és sűrűséget érnek el. Egyetlen futam a fuvolán, egyetlen dallam a hegedűn, egy akkord a hárfán, egy távolodó énekhang egy pillanat alatt, szinte mindent megértet velünk.

Ma az egyik kedvenc szerelmes áriámat szeretném bemutatni. Jellegzetesen maszkulin ária, benne minden, ami a fiatal férfit hagyományosan jellemzi: kihívás, tűz, vágy, vakmerőség - és a pajkos felelőtlenség is.

Mascagni Parasztbecsület ("Cavalleria Rusticana") c. operájában Turiddu, az ifjú legény Santuzzának udvarol, de nem tudja/akarja elfelejteni korábbi szerelmét, Lolát, akitől katonáskodása miatt kellett elválnia, s aki közben már hozzáment Alfiohoz, a fuvaroshoz. E bonyolult szerelmi szövevényben a sértett és jó hírét is lassan elvesztő Santuzza kétségbeesett lépést tesz: feltárja Alfionak a hűtlenséget. Alfio a kertek alján várja Turiddut, aki, talán lelkifurdalása miatt is, nem tér ki, s tettéért, szerelméért, halálával fizet.

A "Siciliana" néven ismert ária ("O Lola, ch'ai di latti la cammisa") az egyfelvonásos opera elején hangzik el, Turiddu szerenádja Lolának. Egyetlen hárfa kíséri, ami lehetne gitár is.

Szövege hozzávetőleges magyar fordításban a következő:

Óh, Lola tejfehér ingben
Fehér és piros, mint az ért cseresznye
Amint arcán mosollyal közelít
Boldog lesz az, ki neki az első csókot adja
Ajtaja előtt vér hull majd érte
S nem bánom azt sem, ha én halok meg ott
Ha haldoklom, s nem látom őt a mennyben
Sohasem kell nekem a Paradicsom.

Egy költőibb s énekelhető verzió itt olvasható. Az áriát nagyon szép, amatőr videofeldolgozásban mutatjuk be. Figyeljük meg a korábban említett érzelmi sűrítést, amelyet a képek még inkább kiemelnek. Ha nem látnám, csak hallanám, akkor is tudnám, hogy Szicíliában játszódik, s éppen Húsvét vasárnapján. Placido Domingoval a főszerepben képileg is nagyon szép, modern operafilm készült az operából, érdemes megnézni, ha sikerül rábukkanni.

Szerző: alvarezfan1111  2010.08.07. 18:40 Szólj hozzá!

Címkék: parasztbecsület mascagni pietro alfio o lola santuzza siciliana turiddu cavalleria rusticana

Akit kiskorában nem kergettek az asztal körül, ha elhanyagolta klasszikus zenei tanulmányait, azt érhetik később e területen meglepetések. Így vagyok ezzel én is.

Tudtad-e, hogy Richard Straussnak a néven kívül nincs köze a bécsi Strauss-dinasztiához, a keringőkirály Johann Strausshoz? Tudtad-e, hogy a 2001: Űrodisszeia (2001: Space Odyssey) c. legendás film címzenéje nem más, mint R. Strauss Imígyen szóla Zarathustra (Also sprach Zarathustra) c. művének részlete. Természetesen  más alkotásokban is előfordul, valahányszor az evolúcióról, a tudatra ébredésről vagy egyéb magasztos történésről van szó.

Ha az ember megnézi (lásd például Wikipédia) Richard Strauss műveinek listáját, tematikáját, életrajz nélkül is elhiszi, hogy nincs rokonságban a keringőkirállyal.

Ma R. Strauss egyik legtöbbet játszott műve a Rózsalovag (Der Rosenkavalier). Az opera (olykor vígoperának is nevezik) cselekménye elég bonyolult, nagyon tömören arról szól, hogyan pártol át az ifjú Octavian gróf a jóval idősebb, előkelő marsallné szeretője, a gazdag hadiszállító lányához, az ifjú Sophiehoz, s hogyan kénytelenek elfogadni ezt a tényt a többi szereplők.

Az opera elején a marsallné fogadást ad, s ekkor énekli el neki az olasz énekes - egy hódoló megbízásából - híres szerenádját (Di rigori armato il seno). Ez az ária nekem is az egyik nagy kedvencem. Egy régebbi, hagyományosabb rendezésben egy hosszabb jelenetet is megnézhetünk, melyben a marsallné rokonával, a házasságra készülő Ochs báróval beszélget, majd kezdődik a fogadás. Az olasz énekes a számláló 5:35 állásánál következik. 

A - lírai, de meglepően értelmes és mértéktartó - szöveg arról szól, hogy acélozzam bár meg a szívemet, legyek elutasító s lázadjak a szerelem ellen, mégis egy pillanat alatt legyőzhet egy kedves szempár; a jégszív nem állhat ellen a tüzes nyílnak.

Az ének egyébként iszonyúan nehéz.

A rózsalovag az ifjú Octavian, aki a lánykérés jeleként ezüst rózsát visz Sophienak. Ekkor találkoznak először, az ifjú gróf ekkor ugyanis még nem magának kéri a lányt, hanem a bumfordi Ochs bárónak.

Octaviant rendszerint mezzo énekesnő játssza, a gróf ugyanis - ellentében például Ochs báróval - finom lény, annyira, hogy - szegény Ochs kárára - olykor nőnek öltözve kelt illúziót az operában.

Hallgassuk meg Sophie és Octavian kialakuló szerelmének kettősét az ezüstrózsa átadásakor, fiatal, tanuló énekesnők nívós, koncertszerű előadásában (lány a rózsával: Octavian, ekkor még  rózsalovag;  másik lány: Sophie).

Itt egy hosszabb színpadi jelenet, zenekarral: Sophie egyedül marad otthon, majd a számláló 4:0 állásánál belép a rózsalovag, s kezdetét veszi a kettős.

Miről énekelnek a rózsa átadásakor? Először arról, hogy miért is jött Octavian és milyen szép a rózsa, amelyet rózsaolajjal még illatossá is tettek. Azután egymásra terelődik a figyelmük, s ha jól értem (a szöveg meglehetősen költői), megtestesülni vélik a másikban korábbi ábrándjaikat; rádöbbennek, hogy ez egy csodás pillanat, amelyet halálukig nem felednek.

Én a kettős elején, majd később is előforduló, pár másodperces, disszonáns motívum miatt lettem Richard Strauss igazi híve. E motívum "betolakszik" a Wagner árnyát felidéző, kissé elvont, de melodikus zenébe, jelezvén, hogy e szerelem nemcsak örömöt hoz az opera szereplőinek - zeneileg pedig több évtizeddel előre mutat. A motívum visszatér az opera végén is, amikor a két szerelmes egyedül marad.

Zárjuk a marsallné I. felvonás végi töprengéseivel: Miért öregszik meg az ember, a nő, ha belül ugyanaz marad... S ha már kell, miért kell mindezt ilyen világosan látnunk... A zenén ismét mintha Wagner árnya suhanna át, de ez már valami személyre szabott, deheroizált, frivol felhangokkal átitatott, új dolog.

Olasz opera, francia opera, német opera vagy jó opera, kedves Olvasó?

 

Szerző: alvarezfan1111  2010.07.29. 17:51 Szólj hozzá!

Címkék: strauss richard zarathustra 2001: űrodisszeia di rigori olasz énekes rózsalovag