Erkel Ferenc: Bánk bán c. operája Katona József ugyanilyen című drámája nyomán - Egressy Béni szövegére -  készült. Úgyszólván nemzeti kincsünk, tekintettel keletkezésének körülményeire, az idegen befolyás elleni küzdelem időszakában, a XIX. sz. közepe táján.

Az opera cselekménye röviden: II. Endre király hadban jár,  ezalatt a külföldi származású Gertrúd királyné itthon a magyarság kárára, felelőtlenül uralkodik, igaztalanul előnyökben részesítve saját honfitársait. Petur bán összeesküvést sző a királyné ellen, hazahívja Bánk Bánt, Magyarország nagyurát, a király helyettesét, aki országjáró körúton van.

A politikai problémák mellett kiderül az is, hogy Ottó, a királyné öccse, a királyné cinkosságával - szerelmi bájitalt is bevetve - megbecstelenítette Melindát, Bánk bán feleségét, aki udvarhölgyként a királyi udvarban tartózkodik. A porig sújtott Bánk végül megbocsát a feleségének és a hű jobbággyal, Tiborccal hazaküldi családi birtokukra. Melinda azonban nem bírja el a történtek súlyát, megőrül s útközben a Tiszába öli magát. Kisfiát is magával viszi a halálba. 

Bánk bán - Gertrudisszal való, sorsdöntő összecsapása közben - megöli a királynét. Tettében az ország elkeserítő állapota és személyes tragédiája egyaránt szerepet játszik. A hazaérkező Endre király bosszút akar állni felesége gyilkosán, Bánkon, aki azonban épp akkor kapja meg a hírt, hogy Melinda s kisfiuk halott. A bosszú - s a tragédia -  így beteljesült.

Az opera zenéje egyfajta keveréke az akkori operai "trendeknek" és a magyaros, verbunkos jellegű zenének. Tele van fülbemászó dallamokkal, óriási "slágerekkel".

Az én kedvenc részleteim/áriáim a következők:

- Melinda, te égi név...: Bánk akkor énekli, amikor először értesül arról, hogy Melinda és Ottó közt készül valami, de még nem tudja, mi, miért és hogyan. Szereti a feleségét és bánkódik esetleges hűtlensége miatt.

- Hazám, hazám, te mindenem...: Bánk bán nagyáriája, ma hazaszeretetünk egyik szimbóluma. Az áriában Bánk tulajdonképpen azon töpreng, mit is kellene tennie a hazáért s Melindáért, s végül elhatározásra jut. Óriási gesztust tett - s hangilag jól is énekelt - az a világhírű külföldi tenor, aki nemrégiben itthon, egy koncerten előadta ezt az áriát. Én mégsem voltam nagyon lelkes.

- Melinda és Bánk kettőséből: Ölj meg engem Bánk, ó ölj meg...   és Hol van fehér homlokod liljomvirága.... Mindkét részlet hangsúlyosan magyaros dallamvilágú.

- Magyar hazám falvait bejártam...: Bánk akkor énekli, amikor Gertrudis királynővel összecsapva elmondja neki, mit tett Gertrudis országlása a néppel. Iszonyúan nehéz lehet ezt a magas fekvésű áriát énekelni. Figyeljük meg különösen ezt a részt: "szörnyű váddal sújt, az élő és a holt..."

Említhetnénk még Petur bán híres bordalát, Tiborc panaszát, Bánk és Tiborc kettősét, s tulajdonképpen az egész operát. :-)

Nem szándékozom itt teljes elemzést adni, annál is inkább, mivel ezt már megtették sokszor, nagyon is hozzáértő népek.  Szeretnék azonban kitérni arra, hogy Erkel születésének 200. évfordulója kapcsán színpadra került az opera - zenetudósok vizsgálatai nyomán - eredetinek vélt változata. (Az előbb javasolt operafilm az opera XX. század eleji, átdolgozott, modernizált változatának felel meg.) Én magam egy egyetemi koncerten hallottam élőben az eredetiből hosszú részleteket. Tisztesség ne essék, szólván: a zene rendben, hanem a szöveg...

Eddigi ismereteim alapján nem érezném szerencsésnek, ha az eredeti változat kiszorítaná az átdolgozottat a színpadokról. Érdemes összevetni például a "Hazám, hazám..." szövegét az opera átdolgozott változatából és az  eredeti változatból.

1974-ben készült a Vámos László rendezte Bánk bán TV-film. Bánk bán: a felülmúlhatatlan Simándy József, Gertrudis: a nagyszerű Komlóssy Erzsébet. A többi szerepben prózai színész játszik és operaénekes énekel. Ez itt annyira jól sikerült, hogy az emberben kajánul felmerül: nem kellene-e mindig így előadni az operákat? Megosztani a játék és éneklés kettős terhét?  Melinda: Szakács Eszter/Ágai Karola; Gertrúd: Komlóssy Erzsébet; Ottó: Trokán Péter/Réti József; Tiborc: Solti Bertalan/Melis György; Petur: Fekete Tibor/Faragó András; Biberach: Benedek Tibor/Palócz László; II. Endre: Szoboszlai Sándor/Sólyom Nagy Sándor. Igazi "all stars" válogatott.

A Bánk bán átdolgozott változatából 2002-ben Káel Csaba mozifilmet rendezett. Szereplők:Kiss B. Atilla (Bánk Bán), Marton Éva (Gertrúd), Rost Andrea (Melinda), Gulyás Dénes (Ottó), Kováts Kolos (II. Endre), Miller Lajos (Tiborc), Réti Attila (Biberach) és Sólyom-Nagy Sándor (Petur Bán). Ez sem rossz névsor. :-)

Az Olvasónak immár rendelkezésére áll az Operaház eredeti változatú Bánk bán előadása is. Itt szerepel a balett is, amely a fentebbi TV-filmből alighanem kimaradt valamiért. Érdemes megnézni, s közben hallgatni Erkel fokozatosan felforrósodó, nemes verbunkos-zenéjét. Megjegyezzük, hogy a Csokonai Színházban az Operaházat megelőzően vitték színre az eredeti Bánk bánt.

Az előbbi három videó/film a Nemzeti Audovizuális Archívum (NAVA) ún. NAVA-pontjainak (könyvtárak, iskolák stb.) számítógépein megtekinthető.

A Nándorfehérvári szamurájok c. bejegyzésben írtam a Hunyadi László debreceni előadásáról.  Ott az eredetihez való zenei-szövegi visszatérést nem éreztem ennyire fájdalmasnak. Ennek az lehetett az oka, hogy a Hunyadi László debreceni rendezése eléggé formabontónak bizonyult, s az ember főleg erre figyelt. Emellett a Hunyadi László kiváló munka ugyan, de azért mégsem a Bánk bán.

Sajtóhíradások szerint a 2011/12-es évadban a Bánk bán a Los Angeles-i Operában  (USA) is színre kerül, mégpedig a magyar kulturális kormányzat támogatásával. Bevallom, én nem tudom, hogyan kell egy operát menedzselni. Remélem, a kulturális kormányzat tudja. Vajon a csehek Eladott menyasszonyáért és Ruszalkájáért (lásd a Mesicku na nebi hlubokém c. bejegyzést) is fizetniük kellett a kormányzatoknak, amíg világszerte önként (és dalolva :-)) játszani kezdték azokat?

Kíváncsi lennék, az Olvasó melyik operaváltozatra voksol és miért.

Közeleg nemzeti ünnepünk, március 15-e. Gondoljunk erre is, amikor a Bánk bán dallamait hallgatjuk.

Ebben a bejegyzésben a linkeket aktualizáltuk és ahol emiatt szükségessé vált, a szöveget is némileg megváltoztattuk (2017. január 12.).

Újabb adalék ez is: Hogy lesz tragikus nemzeti operánk nyitányából kávéreklám? Hát így.

Szerző: alvarezfan1111  2011.03.11. 21:50 Szólj hozzá!

Címkék: melinda erkel ferenc bánk bán ottó tiborc gertrudis biberach hazám hazám... petur bán

Az operával foglalatoskodva láttam már néhány fura rendezői fogást vagy hallottam/olvastam ilyesmikről.

Meg sem lepődtem tehát, amikor Muszorgszkij: Borisz Godunov c. operájának DVD-je "in medias res", azzal kezdődött, hogy az ál-Dimitrij és Marina enyelegnek egymással, a szentatya pedig a hit szolgálatába kívánja őket állítani, amikor majd férj-feleségként minden oroszok urává lesznek.

Az sem lepett meg igazán - pedig elég fura volt -, hogy a címszereplő, Borisz Godunov összesen csak pár percet énekelt, azután meghalt, s még egy egész felvonás volt hátra.

Amikor a DVD lepörgött, kicsit furcsálltam, hogy Muszorgszkij kb. másfél órába bele tudta sűríteni az egész dolgot, de hát, végül is, zseni volt, ugye... (Bevallom, korábban nem láttam még egészben a Borisz Godunovot.)

Tetszettek az énekesek, így hát kivettem a dobozból a mellékelt ismertetőt, hogy nyugodtan átböngészhessem a szereplőlistát. Hopp, a füzetke alatt - még egy DVD-lemez! Ránéztem és megkönnyebbültem: akkor hát nem kell "agyalnom", hogy mit akart mondani a rendező mindezzel...

És megnéztem a kimaradt első két felvonást is.

Kicsit azért úgy éreztem magam, mint az egyszeri ember, aki mérges lett, mert elmondták neki, mi a vége a Napóleonról szóló izgalmas könyvének.

Különben jó felvétel: A szentpétervári Mariinszkij-színház és a Kirov Balett előadása, vezényel Vlagyimir Gergijev, rendező: Andrej Tarkovszkij. Borisz Godunov: Robert Lloyd - nagy hang, és még egy tucat hasonló kaliberű orosz énekes. Hang- és képtechnikailag is kiváló.

Andrej Tarkovszkij nagy orosz filmrendező volt, olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint az Andrej Rubljov és a Stalker. (Ezek a filmek valaha revelációként hatottak, magam is láttam őket.) A nyolcvanas évek elején Tarkovszkij elhagyta a Szovjetuniót és 1983-ban a londoni Covent Garden operaházban rendezte meg a Borisz Godunovot. Ebben a rendezésben játszották el és vették filmre a művet 1990-ben a Mariinszkij-színházban - több évvel Tarkovszkij halála után.

Egy kis betekintés abba, milyen egy nagyszabású szabadtéri  Borisz Godunov-előadás itthon, de persze eredeti nyelven. Ha jól hallom, a tömeg sűrűn énekli, hogy "szláva, szláva". Amint annak idején az iskolában megtanultuk, az orosz "szláva" szó annyit tesz magyarul, hogy "dicsőség, hála".

Nyikita Sztorojev - a Csokonai Színház Borisz Godunov-előadásának címszereplője - koncerten énekli Borisz monológját. Az immár hat éve cár Borisz panaszkodik, hogy bár övé minden hatalom és jól mennek a dolgok Oroszhonban, a jövő bizonytalan, ő pedig állandóan búskomor. Az is kiderül , főleg mitől retteg: látomásaiban a megöletett gyermek, az igazi trónörökös, véresen, vádlón közelít felé...

Borisz Godunov IV. (Rettegett) Iván  cár bizalmasa volt, majd az utód, a gyengeelméjűnek mondott Fjodor cár sógora és legfőbb támasza. Végül a titokzatos módon meghalt kisgyermek trónörökös (Fjodor féltestvére) helyett - az addigi cári dinasztia elfogytával - őt választotta cárrá a nemesek (bojárok) gyűlése. Ám évek múlva egyszer csak felbukkan valaki, aki a halottnak hitt Dimitrij trónörökösnek mondja magát, s hadával Borisz trónját fenyegeti...

Az operában Borisz cár bűnös a gyermek halálában. A Klió történettudományi szemléző folyóirat egyik cikkében érdekes elemzést találunk Godunovról és koráról.

Akárhogy is, a mű csodálatos tabló, amelynek révén nagy lépést tehetünk Oroszország megismerése, megértése felé.

Szeretne az Olvasó ezek után igazi nagy hatalmat? Biztos?

Szerző: alvarezfan1111  2011.03.06. 19:45 Szólj hozzá!

Címkék: tarkovszkij andrej csokonai színház borisz godunov muszorgszkij mogyeszt sztorojev nyikita

A címben szereplő sor Fényes Szabolcs filmdalából való, amely maga is a nápolyi dalok stílusában íródott.

De mi is az a nápolyi dal, amely oly fontos összetevője Nápoly legendájának, idegenforgalmi vonzerejének? A Wikipédia szerint  a nápolyi dal nápolyi dialektusban előadott hagyományos stílusú dal, amelyet rendszerint férfiak énekelnek, s vagy szerelmi szerelmi bánat kifejeződése vagy szerenád formáját ölti.

A nápolyi dalok világszerte a XIX. században váltak ismertté, különösen, amikor az újvilágba kivándorló olaszok, majd a turnézó operaénekesek magukkal vitték és előadták azokat. Azóta a tenoroknak kötelező ismerni a standard nápolyi dalokat, sőt igazából a baritonoknak sem árt. Olaszországban sokat számít egy énekes megítélésében, hogyan énekli a nápolyi dalokat, legalábbis néhány évtizede még így volt. Nem volt pardon, aki jó akart lenni, hoznia kellett a nápolyi dialektust is, lett légyen bár északolasz vagy akár külföldi.

Carelli Gábor tenor leírja visszaemlékezéseiben (1) az egyik jónevű római vendéglőben rendezett "millió dolláros koncertet", amelyen - virtusból, szórakozásból - a Metropolitan opera világhírű művészei énekeltek a vacsorázó közönségnek. Richard Tucker, a legendás tenorista is előadta  a Torna a Surriento c. nápolyi dalt (lásd lentebb). A felesége pedig csaknem halálra izgulta magát. Mint Carelli írja: "Tudta, hogy ebben a környezetben a közönség ismeri minden szó pontos kiejtését, színét, hangsúlyát és elvárják, hogy egy ilyen híres tenorista tökéletesen adja elő. "

Jöjjenek most a példák. Azaz - mint a címben ígértem - : Küldök néééked egy - nápolyi dalt...

A "Torna a Surriento" cím szó szerint azt jelenti Vissza Sorrentóba, a magyar fordítások, szövegek azonban Sorrentói emlék címen ismerik a dalt. Arról szól, hogy Sorrentóban, a csodás tenger mellett, narancsligetek ölén teljesen elbűvöltél, s most mégis menni akarsz... Hiába a csodás táj, téged  hív a távol. A búcsú nagyon fáj, de ne feledd, Sorrentó visszavár.

Az "O sole mio" cím szó szerinti fordítása: Napom. A dal arról szól, hogy csodás a vihar utáni napfény, a friss levegő - de az én Napom a te arcodon tündököl. Amikor lement a nap s itt az éj, szomorú vagyok, s úgy várnék rád ablakod alatt: az én Napom az arcodon tündököl.

E két dalt Kecskeméti Róbert honlapján hallgathatjuk meg - kissé "dzsesszes" hangszerelésben, de üdítően friss előadásban. (Az oldalon ki kell választani a dalt és el kell indítani a lejátszást.)

A tenorok koncertjein a "Granada" c. mexikói dal nem maradhat el a nápolyiak mellől. A szerzemény töményen tartalmazza mindazt, amit spanyolosnak, temperamentumosnak gondolunk. A szövege Granadáról, az álmok földjéről szól, ahol mindent virág borít, csábító szemek pillantanak rád, s küzdve folyik el a vér; ahol csókolhatom piros szád, mely olyan, mint  édes, érett alma, s a szerelemről mesél. Csak egy csokor rózsát adhatok - Granada, a vér, az asszonyok és a nap otthona. Hallgassuk ismét Kecskeméti Róbertet.

Nem lesz nehéz dolgunk, ha ezeket a dalokat - és még sok más nápolyi dalt - más előadóktól is szeretnénk hallani -  a választék nagyon-nagyon széles.

A Sorrentói emléket nagyon régen, talán kisiskolás koromban hallottam először, könnyűzenei feldolgozásban, azt hiszem, Hollós Ilona énekelte. Nevelőapám családja körhintával járta a városokat, falvakat, szórakoztatta a búcsúk, vásárok népét. A "dalosüzenet" szolgáltatásuk pedig hangosbeszélőn át üzeneteket közvetített, mondjuk a nagy fa alatt álló fiúét a pettyesruhás lánynak a vízparton, s az üzenet mellé egy zeneszám is dukált. Ezt rengeteget hallgattam.

Ki járt már Nápolyban? Hallott ott nápolyi dalt eredetiben? Hogy tetszett a város és a dal?

(1) Carelli Gábor: Utam a Metopolitanbe, Zeneműkiadó, Budapest 1979.

Szerző: alvarezfan1111  2011.02.11. 19:38 Szólj hozzá!

Címkék: granada hollós ilona fényes szabolcs carelli gábor kecskeméti róbert nápolyi dal o sole mio sorrentói emlék torna a surriento

A Meditáció ("Meditation") az operából önállósult kis remekművek közé tartozik (lásd  a Hajnal a Moszkva folyó felett c. bejegyzést is).

Massenet Thais c. operájából való, a 2. felvonás előtt hangzik el, a hegedűsök kedvelt darabja, mivel a hegedű viszi a vezető szólamot. Végtelenül lírai, a szakemberek szerint éppen ezért kell nagyon vigyázni az előadónak, nehogy túlzásba vigye.

Figyelem: Igazi esküvőre való darab! Gyönyörűen előadható hegedű-zongora hangszerelésben is.

Hallgassuk meg a Meditációt nagyzenekarral.  Így megy a Meditáció pólóban és farmerben. Még, hogy a mai fiatalok nem értenek a romantikához! És itt nőnek fel közöttünk a jövő művészei - a Meditáción.

A  Thais története dióhéjban: A régi Egyiptomban Athanaelt, az elhivatott, aszkéta szerzetest álma arra szólítja, hogy térítse isten hűségére az Alexandriában élő gyönyörű,  híres és gazdag kurtizánt, Thaist, akinek - még szerzetesi élete megkezdése előtt - maga Athanael is majdnem rabjává vált.

Így hát elindul és - Thais öregedéstől való félelmét, csömörét, bizonytalanságát és eredendően jó természetét kihasználva - rá is veszi, hogy hagyjon fel bűneivel és vonuljon kolostorba, hogy levezekelje azokat. Csakhogy, amíg Thaist győzködi, majd elkíséri a kolostorba, beleszeret - amúgy emberi módra.

Mikor később - keserves lelki tusa után - ráeszmél erre, nem tehet mást, feladja szerzetesi életét, s felkeresi Thaist a kolostorban. Ám addigra  Thais  - a megerőltetés, a  lelkifurdalás, s talán az önsanyargatás miatt - már a halálán van. Hite szerint megtisztultan készül az Úr elébe, aki meg fog bocsátani neki.

A Meditáció a 2. felvonás előtt  kerül sorra. Mivel e felvonásban már egy megváltozott Thaist látunk, a Meditáció az ő átváltozásának folyamatát is kifejezheti, ám a szerelem motívumaként is többször visszatér a 2. felvonásban. A Thais természetesen számos interpretációs lehetőséget kínál, továbbgondolásra késztet, az életünk nagyon komoly kérdéseit veti fel. Nem gyakori darab az operaházakban, bár remek játéklehetőséget ad annak a szopránnak, aki hihetően el tudja játszani a gyönyörű, buja Thaist és a megtért, megtisztult  Thaist egyaránt.

A szoprán énekszólam meglehetősen igényes, hirtelen jövő, magas hangokkal. Akit érdekel, próbálja felkutatni például a Tüköráriát ("Mirror aria", "Mirror scene"), amelyben Thais ráeszmél ideje szűkreszabott voltára, jövője bizonytalanságára.  Napjainkban Thais egyik nagy alakítója Renée Fleming (lásd a Hangosak és szépek c. bejegyzést is).

Ugyancsak nagy szerep a baritonnak Athanael. Az éneklés mellett - szent ember létére - neki is nagyon jóképűnek kell lennie az operában. A könnyűvérű lányok ki is mondják ezt a műben, és kezdetben Thais is ezért áll szóba vele.

A rendezésnek az orgia-jelenet, a tűz és zavargó tömeg jelenete, de például - egészen másként - Thais megtisztulása és halála is hatásos lehetőségeket kínál.

Innen értesülhetünk arról, hogy a keresztény hagyományban Szent  Thaisnak - akivé Thais vált - külön napja van, október 8. (A keresztény legendákban a térítő atyának nem Athanael a neve, az operában megváltoztatták.)

A Thais nagyszabású problémája - az erényes élet - ritkán jelenik meg komolyan a "könnyű" műfajban. Ilyen példa Szörényi és Bródy Hajnali lány c. dala, amelyet - korai korszakában - Koncz Zsuzsa énekelt. Érdemes felkutatni.

Mi jut ma az Olvasó eszébe a Thaisban felvetett kérdésekről? Mit kell elutasítanunk és mit nem?

Szerző: alvarezfan1111  2011.02.03. 22:34 2 komment

Címkék: meditáció meditation thais massenet jules athanael mirror aria

Az operák olykor tartalmaznak kisebb-nagyobb időtartamú, tisztán zenei betéteket. Olykor ezek a néhány perces zenekari részletek önállósulnak, s az operától független életet kezdenek élni: koncertek, összejövetelek, társadalmi események kedvelt darabjaivá válnak, kísérőzeneként alkalmazzák azokat filmekhez, színházi darabokhoz, performanszokhoz.

Muszorgszkij: Hovanscsina c. operájának előjátéka éppen ilyen "önállósult", szépséges kis darab. Címe: Hajnal a Moszkva folyó felett ("Рассвет на Москве-реке", "Dawn on the Moscow River"). Mindössze néhány perc, érdemes végighallgatni. (Az oldalon indítsuk el a lejátszást. Érdemes meghallgatni a másik két apró remekművet is.)

A Fidelio internetes zenei lapban nagyon találó  bemutatás olvasható a darabról, röviden: orosz népzenei dallamok inspirálták, a hajnal ébredését a neszek, madárdal bemutatásával is aláfesti. Annyit tennék hozzá, hogy a nagy basszus ütésekkel kísért rész azért már megelőlegez valamit az opera nem oly vidám hangulatából is. A zene hatását növeli, ha moszkvai képek vagy orosz tájképek kísérik.

A Hovanscsina Muszorgszkij utolsó operája, befejezetlenül maradt. Ezt  is - mint Borogyin Igor hercegét (lásd Kard(d)al a pusztán c. bejegyzés)  - először Rimszkij-Korszakov  fejezte be, de később mások is próbálkoztak még a mű egységes egésszé formálásával. Az opera cselekménye a XVII. századi Oroszország trónviszályaival foglalkozik, Nagy Péter cár színrelépésével, az "óhitű" ellenzék balsorsával, persze az intrikák mellett jelen van a szerelmi szál is.

Kemény dolgok történnek benne, akárhogy is, nem olyan békés a hangulat, mint az előjátékban, de persze megmagyarázható az ellentmondás. Akár azzal is, hogy az előjáték az örök természetet és/vagy emberi élniakarást festi le, amelyhez képest a politikai viszályok végül is eltörpülnek. Akkor, legalábbis, még így volt.

Valamikor régen, a nejemmel a Csokonai Színházban láttuk a Hovanscsinát. Berczelly István énekelte Saklovityij bojár szerepét. A basszbariton Debrecenben kezdett, de ezekre az előadásokra már az Operaházból érkezett hozzánk. Ma is emlékszem: amikor a hangja felszárnyalt, szinte láttam magam előtt, amint a fekete szén felizzik...

Akinek módjában állt vagy áll, hogy a politikai viszonyoktól függetlenül maga is megismerje Oroszországot és az orosz népet, az sohasem felejti el ezt az élményt. Jurij Kazakov: A csúnya lány c. novelláskötetéből (Európa Könyvkiadó, Budapest 1978) mindenki képet kaphat arról, milyen is lehet Oroszország és népe. Az Égszínkék történet c. novella különösen gyönyörű. Egy kamasz-szerelem története, de az írói mesterművön túl, különlegessé  teszi a moszkvai miliő és a jellegzetesen orosz világszemlélet is.

2011. január 24-én számos áldozattal járó robbantás történt Moszkva Domogyedovo repülőterén. Legyen ez a bejegyzés szomorúságunk és együttérzésünk kinyilvánítása is.

Szerző: alvarezfan1111  2011.01.26. 19:09 Szólj hozzá!

Címkék: a csúnya lány dawn on the moscow river hajnal a moszkva folyó felett hovanscsina kazakov jurij muszorgszkij mogyeszt

A Duna TV tegnap este feltehetőleg élőben közvetítette a Placido Domingo 70. születésnapját köszöntő ünnepi koncertet a madridi Teatro Realból.

Szép volt, Domingo karrierjéhez méltó színvonalú fellépőgárdával, csak példaként: Dolora Zajick a Met első számű mezzója, Juan Pons és Bryn Terfel, a két világhírű bariton, Paul Groves, a neves amerikai lírai tenor stb. Nekem René Pape, a nagy német basszus tetszett a legjobban, Fülöp király áriáját énekelte Verdi Don Carlosából, nemcsak tökéletes hanggal, hanem igazi átéléssel is.

Az est igazi  "főszereplője", Placido Domingo, ezúttal a díszpáholyban foglalt helyet, a spanyol királyné társaságában. A végén azonban lejött a színpadra, s rövid beszédben megköszönte az ünneplést. Személyes hangú beszédében kitért arra is, hogy szeretne továbbra is énekelni az operaszínpadon, ahogyan eddig tette.

Placido Domingo ("domingo"  magyarul vasárnap) kétségkívül a XX. sz. egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb tenor énekese. Spanyol nemzetiségű, Madridban született, de Mexikóban nőtt fel, ott vált énekessé. Az ég gyönyörű, erőteljes, némileg baritonális színezetű  tenorral áldotta meg. Ezzel a hanggal szerepek rendkívül széles skáláját volt képes elénekelni, líraitól a hőstenorig.

A hősibb színezetű vagy hőstenor szerepekben a valaha volt legjobbakkal vetélkedett. Hallgassuk meg - A zöldszemű szörny c. bejegyzés után még egyszer - egyik legnagyobb szerepéből, Verdi Otello c. művéből a "Niun mi tema" (Ne féljetek) áriát, amelyet Otello Desdemona holtteste felett énekel, elbúcsúzik tőle, majd ő is megválik életétől. (A weblapon kattintsunk rá az ária címére.)

Daniel Snowman: Placido Domingo c. könyve (Zeneműkiadó, Budapest 1989) az énekes nagy korszakából mutat be egy szeletet. Kiderül belőle, hogy Domingo aktív, kiegyensúlyozott személyiség, aki képes a felmerülő problémákat súlyozni, s azokkal csak akkor foglalkozni, amikor mód van a megoldásukra is.  Személyiségéből, életviteléből következik, hogy rengeteget képes dolgozni: színházi fellépéseinek, hanglemez-, CD- és DVD-felvételeinek száma rendkívüli.

Domingo talán az utolsó sztár az opera világában, Gigli, Caruso örököse. (Vetélytársa, Pavarotti, már nincs köztünk.) A fiatal énekesek ma egészen más közegben nőnek fel. Lehetnek akár mindent elsöprő hangi és színészi  adottságaik, a sztárság ideje az operában - úgy tűnik - lejárt.

Domingo ma operai vezető, művészeti tanácsadó, karmester - de aktív énekes is. A tenor szerepek mellett néha baritonként is fellép. (Bevallom, sokakkal együtt én sem értem, az utóbbit miért teszi.) 

Apámmal hallgattuk annak idején a "három tenor" - Carreras, Domingo és Pavarotti - koncertfelvételét. Persze, mi is azon vitáztunk, ki volt a jobb. Apám azt mondta, ha már tenor, legyen valóban az: magas, világos, könnyed - Pavarotti. A nejem és én nem ezen a véleményen voltunk.

Bizonyára vannak/voltak olyan tenorok a három tenor nemzedékében, akik hangi adottságaik révén ugyanolyan sokra vihették volna. Ha nagyon akarnánk, még példákat is hozhatnánk.

De az kétségtelen, hogy Domingo művészetével, munkaszeretetével, közéleti tevékenységével és emberi tulajdonságaival nagyon is kiérdemelte mindazt az elismerést, amelyet pályája során kapott, többek között ezt a 70. születésnapi koncertet is, amelyet világszerte közvetítettek a televíziók.

Isten éltesse sokáig, családja, a zeneszerető közönség, az egész világ örömére.

Szerző: alvarezfan1111  2011.01.22. 20:40 Szólj hozzá!

Címkék: otello niun mi tema domingo placido

E blog első bejegyzései között emlékeztem meg hajdani kedvencemről, Horváth Bálint tenorról, aki már vissszavonult a színpadtól. Ezt a bejegyzést szeretném Marcelo Alvareznek szentelni, az argentin származású, Olaszországban élő tenornak, aki néhány éve a kedvenc operaénekesem, legalábbis ebben a hangfajban.

Rákattinthatunk a honlapjára, s megnézhetjük, ki ő, milyen volt külsőre fiatalon, s milyen most, középkorúan. A statikus fényképek azonban éppen az ő esetében hamisak lehetnek: nem igazán tükrözik a latinos temperamentumot, azt az energiát, amelyet az énekes magából sugároz.

Alvarez úgy kezdte a pályáját, mint valami modern mesében. Az argentínai Cordobában olyan iskolába járt, ahol komolyzenei képzést, s valamilyen zenei végzettséget is kapott, de azután jó darabig mégsem foglalkozott zenével. Könyvelőnek tanult, s a családi bútorkészítő üzemben kezdett dolgozni.

Baráti társaságban, kocsmában szórakozva szerette utánozni az akkori könnyűzenei sztárokat, például a Bee Geest és a sajátos, igen magas hangjáról ismert Demis Roussost. Már 30 körül járt, amikor a felesége unszolására elkezdett operaéneklést tanulni. Egy-egy éneklecke 12 órás buszozást jelentett Cordoba és Buenos Aires között.

Egy meghallgatáson Giuseppe Di Stefano, az akkor már idős, hírneves olasz tenor azt tanácsolta neki, hogy költözzön Olaszországba, ott teremhet számára babér. A családi bútorüzletet pénzzé téve, feleségével Olaszországban próbált szerencsét. Megérkezése után rövid idővel megnyert egy operai énekesversenyt, s díja egy szerep volt a velencei Teatro La Feniceben. Ettől kezdve versengtek érte az operaházak.

Alvarez lírai tenor, s fiatal korában még könnyedebb hangja volt. E szép színű hang bírta a magasságokat, s ha könnyű volt is, nem volt kicsiny.  Maga Alvarez pedig üdítően férfias jelenség volt. Ez a kettősség lehetett - röviden - kezdeti sikereinek titka.

A gyönyörű "A te o cara" - szerelmi vallomás a kedvesnek, a menyegző küszöbén - jól dokumentálja a karrierje kezdetén álló Alvarez képességeit.

Donizetti: Szerelmi bájital ("L'elisir d'amore") c. kedves vígoperájában Nemorino románcát - a lírai tenor repertoár egyik gyöngyszemét - már régen is gyönyörűen énekelte.

Nemorino, a szegény parasztlegény szerelmes a gazdag család lányába, Adinába, de csak jó sok viszontagság és félreértés után derül ki, hogy Adina is viszontszereti őt. Nemorino románca ("Una furtiva lagrima", Egy titkos könnycsepp) arról szól, hogy Nemorino érzi: Adina viszontszereti. Visszaemlékszik, amikor egy pillanatig karjában tartotta a lányt, szívük együtt dobogott, sóhajtásuk egybevegyült. Immár nem kell neki más, meg is halhat akár - a szerelemtől. Tudjuk persze, hogy a szív ilyen bajaiba nem szokás belehalni - de Nemorino egyszerű gyerek, s valóban megjár poklot-eget, míg viaskodik ezzel a hirtelen jött, mindent elsöprő érzéssel.

Múltak az évek, a hang és az énekes igényei is változtak. Egyre hősibb szerepkörben mutatkozott - illetve  a Carmen Don Joséjaként, a  Trubadúr Manricojaként az Aida Radameseként majd az Andrea Chénier címszereplőjeként igazolta, hogy az inkább hősinek ismert tenorszerepeket el lehet hitelesen játszani alapvetően lírai hang birtokában is.

Fontos állomás volt számára Verdi: Rigoletto c. operája, amelyben a mantuai herceg "lirico spinto" (hősies lírai) szerepét  énekelte. A "La donna e mobile" (Az asszony ingatag) c. híres áriában tényleg az asszony ingatagságáról énekel, aki állandóan mást beszél és gondol, sír, nevet, hazudik, s aki bízik a nőben, bizony könnyen lehet boldogtalan...

Ma elsősorban Verdi-tenorként definiálja önmagát, éli az operasztárok tipikus életét, utazik városról városra, országról országra, földrészről földrészre - olykor feleségével és fiával. CD-lemezeket készít, s DVD-ken szerepel. Ezek némelyike itthon is kapható, bár a hazai kínálat jelentős részében azért  még a nyolcvanas évek három tenorja a nyerő.

Alvarez nincs híján az önérzetnek, s a civil kurázsinak. Még a nagyhírű milánói La Scala operaházzal is felmondta minden szerződését 2007-ben, amikor úgy érezte, nem becsülik ott meg kivívott rangjához méltóan - s nem az anyagiakról volt szó. Giordano már említett Andrea Chénier c. operájának tenor főszerepét énekelte volna. Érdekes módon, amikor kilépett a produkcióból, sorra kiléptek más kulcsszereplők is, s a mű végül nem került színre. Az affér előtt többször szerepelt a Scalaban, azóta egyszer sem.  De, feltehető, hogy a neheztelés sem tart örökké...

Nyilatkozik, s megmondja. Például azt, hogy az operaénekesek viszonylag keveset keresnek, mindenesetre kevesebbet, mint amit az utazás, éneklés, szereplés által meghatározott életmódjuk megkívánna. S hogy a nyolcvanas évek énekeseinek jobb volt. Vagy azt, hogy ő "Latino", s ezért a Carmenben nem sok magyarázatra volt szüksége, eleve a vérében volt Don José szerepe.

Andrea Chénier szerepét a közelmúltban Párizsban énekelte el. Hallgassuk meg a "Come un bel dě di maggio" (Egy szép májusi nap) c. áriát, amelyet a francia forradalomban részt vevő, mégis saját forradalmár társai által elpusztított költő, Chénier ad elő.

A szövegben - kivégzésére várva - kesernyésen búcsúzik az élettől. A legfőbb istennőtől kér utoljára egy jó rímet: "Én, míg könnyedén elszöksz szívemből, felajánlom neked, egy rímért cserébe, egy halálba hanyatló férfi jéghideg leheletét. " De miközben a szöveg szarkasztikus, méltó egy forradalmár költőhöz, a fájdalmas dallam elárulja a szenvedését, csalódottságát, szerelme elvesztését. (André (olaszul Andrea)  Chénier valódi személy, francia költő volt, az irodalomtörténet számon tartja.) 

Legelszántabb rajongói  városról városra követik Alvarezt, megnézik előadásait, koncertjeit. Egy ellenkező nemű,  idős rajongója - aki rendkívül művelt, szinte operaházban nőtt fel, s mindent tud erről a műfajról -  azt mondta, hogy hosszan tudná elemezni, miért jó Alvarez; de legyen elég annyi, hogy ő az egyetlen, aki könnyet csal a szemébe, amikor énekel...

Én férfiként jól tudok azonosulni az általa játszott hősökkel: én is meghódítom a  hölgyeket, én is megnyerem a csatát, és én is érzem a vesztett ügy keserűségét. Úgy énekli, hogy elhiszem.

Érdemes rápillantani a kulcsszavak listájára, odamenni a megfelelő bejegyzésekhez, s meghallgatni, megnézni Alvarez itt nem említett felvételeit is. A honlapján még ezeken túl is számos szép felvételt találunk.

Az Olvasónak melyik művész, előadó, sportoló stb. a kedvence?

Szerző: alvarezfan1111  2011.01.21. 22:41 Szólj hozzá!

Címkék: rigoletto szerelmi bájital andrea chénier alvarez marcelo a te o cara l elisir damore mantuai herceg nemorino

Nemrég a Normából mutattam be a hírneves "Casta Diva" áriát, a szopránok bravúrdarabját. Folytassuk most a szopránok dicséretét  Tosca imájával ("Vissi d'arte"), Puccini: Tosca c. operájából.

A Tosca cselekménye röviden: Mario Cavaradossi, a festő és Floria Tosca énekesnő szeretik egymást, Tosca azonban felkelti Scarpia, a nagy hatalmú rendőrbiztos figyelmét is. Cavaradossi egy fontos szökevény elbújtatásával belekeveredik az 1800 körül olasz területen folyó politikai küzdelmekbe, Scarpia letartóztatja és ki akarja végeztetni. Tosca azonban felajánlja Scarpiának magát, ha menlevelet ad neki és a festőnek.

Küzdelem életre-halálra: Scarpia kiállítja ugyan a menlevelet, de már előzőleg parancsot adott a festő kivégzésére; Tosca odaígéri ugyan magát, de amikor a menlevél a kezében van, leszúrja Scarpiát. Végül Cavaradossit leteríti a sortűz, Tosca pedig - hallva a Scarpia halálát felfedező pribékek közeledését - a római Angyalvár faláról a mélybe ugrik.

Tosca imája akkor hangzik el, amikor - a II. felvonásban - arra készül, hogy odaadja magát Scarpiának, ha másként nem tudja szerelmét kiszabadítani.  A szövegben istent kérdezi, alázattal, miért állítja ilyen próba elé, amikor ő vallásos, adakozik, segít az embereken s mindig  a művészetért és a szeretetért/szerelemért élt.

Hasmik Papiant, az örmény származású, élvonalbeli énekesnőt halljuk. Az ilyen kaliberű szopránhangoknál előfordul, hogy a hangszín nem a legkellemesebb, fémes, éles. Papiannak azonban - legalábbis szerintem - kifejezetten szép színű hangja van.

Sondra Radvanovsky a Metropolitan Operában Tosca szerepére készülve, 2010-ben azt nyilatkozta, hogy szerinte Tosca - bár tehetséges és híres énekesnő - mégis csak egy vidéki kislány, akire mindez "rászakadt", nem pedig "grand diva", aminek rendszerint ábrázolják. A "Vissi d'arte" szövegéből valóban lehet ilyesmire is következtetni. Itt hallható  Radvanovsky "Vissi d' arte" interpretációja.

Anita Cerquetti rövid pályafutását annál inkább sajnálhatjuk, ha meghallgatjuk előadásában Tosca imáját. Szép és nagy hang szól, muzikálisan.

Érdemes újra meghallgatni a Tosca-ból Cavaradossi képáriáját ("Recondita armonia"), amelyet a Rendezzünk operát - 1 bejegyzésben mutattam be. Abban a szövegkörnyezetben inkább a látvány volt fontos, most azonban érdemes a zenére összpontosítani.

Még korábban, A színe és a fonákja c. bejegyzésben idéztem egy kritikát ("A Motoszka operából a Kavarodási ária"), amely egy Tosca-előadást népszerűsítő szórólapot tűzött tollhegyre. Érdemes rákattintani a kritikára, én kifeküdtem a nevetéstől, miközben olvastam. No, igaz az is, hogy ezek után félve írtam meg a fenti összefoglalót.

Ja, és semmiképp se hagyjuk ki a Wikipédia összefoglalójából a Híres balesetek az előadásokon c. részt. :-)

Az Olvasónak melyik a kedvenc hangfaja (tenor, szoprán stb.), ha van ilyen?

Szerző: alvarezfan1111  2011.01.12. 23:20 Szólj hozzá!

Címkék: szoprán papian hasmik cavaradossi puccini giacomo scarpia tosca imája vissi darte

Pénteken volt az operabérletünk második előadása, Szergej Prokofjev: A tüzes angyal ("L' Ange de Feu") c. operája.

Nagyon tömören összefoglalva: A mű 1920 körül készült, de 1955-ben mutatták be először. Egy látomásokkal küzdő lány története, aki egy életre beleszeret a vízióiban megjelenő Mádielbe, a tüzes angyalba, s ezt az érzést követve botrányos és szerencsétlen kapcsolatba bonyolódik az angyal földi megtestesülésének hitt ifjú gróffal. Elűzi viszont magától azt a férfit, aki - igaz földhözragadtan, de - szereti őt, zárdába kerül, majd - boszorkányság, az ördögtől való megszállottság gyanúja miatt - az inkvizíció bírósága elé kerül.

Bár a történet a középkorban játszódik, a rendező - Silviu Purcarete - időben későbbre tette, illetve az ördög színházában játszatja le. Az egyes jelenetekben szinte mindig jelen van  ördögök, kísértetetek, zombik egy csoportja, akik fura hátterül szolgálnak és feladatokat hajtanak végre, utóbbiakat nyilván az ördög/végzet diktálja.

A rendezés koncepciózus, mozgalmas, nagyvonalú és komplex, remekül egybefoglalja a történetet és a zenét. Üzenete összetett, többféleképpen is értelmezhető. Én úgy fordítottam le magamnak, hogy a mű egy (érzékeny) nő érzelmi életének egy szakaszát mutatja be, amelynek során - kezdeti ideáljait elveszítve - csalódott, kiégett, önmagával meghasonlott asszonnyá válik, lelkileg szinte megsemmisül. Sorra végigmegy a különféle fázisokon, ami a férfiakkal való kapcsolatát illeti: rajong, szeret, ravaszkodik, kihasznál, eldob. Ám az újrakezdés lehetősége még felsejlik valahol. Mindez úgy, ahogyan a nő gondolataiban, érzéseiben tükröződik.

Itt elolvasható, mit gondol a rendező a műről - utólag találtam rá. Hát, bevallom, nekem a farce, bohózat nem egészen ezt jelenti, legalábbis a szó közvetlen értelmében. De legyen bármi is a színpadon - ezúttal hat.

A zene, hát az "modern", még ha csaknem 100 éves is. Kétségkívül van kifejező ereje, mondanivalója, de azért nem éreztem olyasféle "katarzist", amit például Bartóknál szinte mindig.

Sokszor eszembe jutott az előadás alatt Bulgakov Mester és Margarita c. regénye, amit sokkal előbb olvastam, mint, hogy ezt az előadást láttam volna. Ebből az alapállásból sok minden "visszaköszönt": az élő alakok színháza (Bulgakovnál sakktábla), az ördög trükkjei, az orgia-jelenetben a férfin (Bulgakovnál ártánnyá varázsolt férfin) lovagló eksztatikus nő stb. Persze, lehet mindezeket az általános Mefisztó-mítosz (vajon tényleg mítosz?)  részeinek is tekinteni, amelyből mindenki egyformán vehet. :-) Kiváncsi lennék, milyen lenne ez a mű filmként, középkori, teljesen naturalista,  a látomásokat tekintve kissé horrorisztikus környezetben. 

Renátát, a lányt Rálik Szilvia, segítőjét, majd reménytelen imádóját, Ruprechtet, Busa Tamás keltette életre. Mindkettejük hangja szépen szólt, nekem Busa Tamás hangszíne - a maga hangfajában - jobban tetszett, de hát ez teljesen szubjektív. Színészileg Rálik alakítását meggyőzőbbnek éreztem, Busánál hiányoltam némi többlet-energiát - ez megint teljesen szubjektív.

Viszont őszinte elismerésem nekik, a többi szereplőnek, a zenekarnak és a karmesternek (Kocsár Balázs)  - legyenek bármilyen profik -, hogy ezeket a "dallamokat" - a francia szöveggel "súlyosbítva" - meg tudták tanulni/tanítani és át tudták azokat a közönségnek adni. Azt hiszem, egy ilyesfajta modern műnél ez már önmagában is nagy haditett. A zenekart illetően azért inkább a fortékra emlékszem, mint a piánókra.

Az inkvizítor fontos szerepét ezen az esetén Wágner Lajos játszotta, találékonyan vette fel a szerep követelte, nem igazán méltóságos alapállást.

Kiemelendő a prózai színész Trill Zsolt, aki néma szereplőként - a lélek mélyét is megmozgatva - félelmetes, ugyanakkor összetett figuraként ábrázolta az életet-előadást diktáló Mefisztót. 

A szokatlan zenei és színpadi miliőben az operai kórus és tánckar szépen helytállt. Ám ezúttal még kényesebb feladatok elé állították őket, mint a Hunyadi Lászlóban,   feltéve, hogy ők játszották - többé-kevésbé hiányos öltözetben - az ördög diktálta kényszer-orgiát is.

A diszletek és jelmezek (Helmut Stürmer) sötét, reménytelen, zavaros, széteső, olykor fenyegető atmoszférát teremtettek, ugyanakkor a színpadkép kellően mozgalmas, dinamikus volt. A mágia tudoránál tett látogatás jelenete például - a fenyegetően mozduló ember-kutyákkal - hátborzongatóan emlékezes marad.

Az előadás, szereposztás további részleteit illetően hadd utaljak a Csokonai Színház ismertetőjére.

A művet az Armel Operaverseny és Fesztivál keretein belül mutatta be a Színház. Mindenkinek azt javaslom, hogy nézze meg az előadást, érdekes élménnyel, értékes tapasztalatokkal lesz gazdagabb. S hátha egészen mást lát benne, mint én - ami jó.

Ugyanakkor  a debreceni előadás - másik szereposztásban - megtekinthető az Arte Live Web honlapon is. Ott Cristina Baggio a lány, Haja Zsolt játssza Ruprechtet, az inkvizítor pedig Cseh Antal.

A Hunyadi Lászlót  a múltkor - dohogva - még végignézte az a konzervatív ízlésű nézőtéri szomszédunk, aki most a szünet után már nem tért vissza a helyére. A többség persze maradt, s kétszer kitapsolta a végén a szereplőgárdát.

Hogy áll az Olvasó a modern komolyzenével, operával?

Szerző: alvarezfan1111  2011.01.11. 21:20 Szólj hozzá!

Címkék: trill zsolt prokofjev csokonai színház a tüzes angyal armel operaverseny és fesztivál busa tamás l ange de feu purcarete silviu. rálik szilvia wágner lajos

Egyiptom partjainál hétágra süt a nap, de hiába, mert történetünk az ősi Galliába visz bennünket. :-)

Vincenzo Bellini - méltán híres - Norma c. operája egy "árulás", egy tiltott szerelem, s egy szerelmi háromszög tragikus végű története. Norma, a gallok főpapnője régóta titkos viszonyt ápol Pollionéval, a megszálló Római Birodalom prokonzuljával, két gyermeke is van tőle. Pollione azonban beleszeret a fiatal Adalgisába - egy másik papnőbe - s ráveszi, hogy szökjön majd el vele Rómába.

Norma - egy félreértés révén, éppen a naiv Adalgisatól - megtudja Pollione hűtlenségét, s hirtelen összekeveredik benne a szerelem, a bosszúvágy és a népével szemben érzett bűntudat - őrültségeket akar elkövetni. A gallok közben kitört Róma-ellenes felkelése sajátosan oldja meg a helyzetet: Pollionét elfogják, máglyára vetik, Norma azonban őt megelőzve, önként lép a máglyára, s a halálban újra megtalálják egymást.

Az opera leghíresebb áriája a "Casta Diva" ("Chaste Goddess", kb. Tiszta istennő) kavatina, amelyet Norma az összegyűlt nép előtt énekel, s benne - érthetően - békéért fordul az istenséghez. Szeretné elkerülni vagy legalább késlelteni a vérontást, a rómaiak elleni felkelést, amelyben neki Pollione ellen kellene fordulnia. Ugyanakkor már érzi, hogy kapcsolatukban nincs minden rendben, s a cavatinát követően - titkos gondolatait elénk tárva - ennek hangot is ad.

A "Casta Diva" a szopránok álma és rettegésének tárgya egyszerre. Merthogy nagy hangot igényel, magas fekvésű részei vannak, s énektechnikailag sem könnyű. Valamirevaló operakedvelő annak megállapításával kezdi, vajon eredeti fekvésben vagy letranszponálva hallja-e az áriát. :-) Az operatörténet feljegyezte nagy Norma-alakítások többek között hozzájuk fűződnek: Rosa Ponselle, Maria Callas, Joan Sutherland, Edita Gruberova.

Különösen Maria Callas alakítása maradt meg a köztudatban. Ahogy mondják, nemcsak elénekelte a szerepet, hanem életet is lehelt a figurába. Először mi is az ő "Casta Diva" előadását mutatjuk be (a weblapon kattintsunk rá a "Casta Diva" linkre).

Természetesen számos más  előadással is találkozhatunk. A mai előadók közül nekem nagyon tetszik Hasmik Papian előadása, egy sajátos értelmezésű Norma-DVD előzetesén a Casta Diva első versszakát hallhatjuk-láthatjuk tőle. De sokan szeretik például  Maria Gulegina Norma-alakítását is (Maria Guleghina, Mapия Aгacoвнa Гулeгинa).

Callas élete, pályája egyfajta - nem  vidám - regény. Mario Del Monaco, a hőstenor visszaemlékezéseiben (1) az "isteni" Callasról,  a Norma körüli csatározásokról is olvashatunk. Zeffirelli rendezte a Mindörökké Callas ("Callas, Forever") c. játékfilmet, amely  a búcsúzó művésznő utolsó nagy lehetőségéről, s ennek kapcsán a művészet őszinteségéről, értelméről, értékéről szól.

A "Casta Diva" alkalmas kísérő- vagy háttérzenének is. A Valami Amerika 2-ben a vicces gengszter kocsijából Korda György slágere hallatszik ki,  a világot tönkretenni akaró, zseniális őrült az amerikai filmekben természetesen  a "Casta Diva"-ra mulat.

Az Operababes duó sajátos, kétszólamú feldolgozásban énekli a Casta divát. Nem rossz, de a klip nekem nem egészen az istenséghez könyörgést fejezi ki.

Az ilyen "főfoglalkozású" crossover énekesek nagyon érdekesek, a csúcsot talán a  nagyon szép hangú tenor, Mario Lanza viszi, aki rengeteg operaáriát énekelt el filmen, stúdióban, de szinte soha nem lépett fel operaszínpadon. Vajon mondhatjuk, hogy aprópénzre váltják a tehetségüket? Vagy épp ellenkezőleg, feláldozzák magukat a komoly műfajok népszerűsítéséért, hiszen, ha mondjuk, popot énekelnének, még népszerűbbek lehetnének? Mindegy: a Casta Diva így is szép.

Szereti-e az Olvasó, ha a reklámokban, filmekben háttérként operazene szól? Miért?

1. Mario Del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984.

Szerző: alvarezfan1111  2011.01.07. 17:32 2 komment

Címkék: norma callas maria bellini vincenzo puritánok i puritani casta diva eaglen jane guleghina maria papian hasmik

Az opera világában is úgy van, hogy siker és bukás váltogatja egymást. A siker pozitív következményei természetesek. Lehetnek persze a sikernek negatív következményei is, de úgy gondolom, hogy ezek nem érdemelnek sok szót. Ezekkel, ha nehezen is, de általában megbirkóznak az érdekeltek.  :-)

A siker elmaradása, a bukás azonban feltétlenül gondolkodásra készteti az adott operaelőadás létrehozóit, szereplőit. 

Manapság - nyilván régi hagyományok alapján - az operai közönség "búúú!" kiáltásokkal jelzi, ha nem tetszik neki valami. A "búzás" angolul "booing", ha valaki búúút kapott, angolul "was booed". 

Persze, nem mindegy, hol vagyunk. A nyugat- és közép-európai közönséget például - meglehet, más-más okokból - nehéz zajos érzelemnyilvánításra bírni a színházteremben. Ha nem tetszik az előadás, legfeljebb lagymatagabb a taps, mint máskor.

Az opera "hazájában", Olaszországban viszont még ma is forró a légkör egy-egy  előadáson. 100-150 éve pedig egyenesen olyasféle események zajlottak egy-egy opera bemutatóján, mint ma egy-egy focimeccsen: fütyülés, "beszólás", fújolás, ugyanakkor túlzó ünneplés, ordítozás, rohangálás sőt verekedés.

W. Ashbrook - egyébként tudományos igényű és színvonalú munkájában (1) - két oldalon keresztül írja le a botrányt, amely a milánói Scalaban, Puccini Pillangókisasszonyának bemutatóján tört ki. Például: " ... a kakasülőről jövő állandó bemondások áradatára Puccini hívei folyvást csendet követeltek,...". "- az Un bel di, az intermezzo, a halál-jelenet vagyis minden - elveszett a kiabálás, nevetés és macskanyávogás egymást követő hullámaiban." (A Pillangókisasszonnyal kapcsolatos bejegyzések: Szeress engem, csak kicsikét és Cso-Cso-Szán és a zümmögő kórus.)

Ha a mű - úgy általában - tetszene is,  a százezerfejű cézár (a közönség), még mindig elégedetlen lehet egy-egy énekessel.  Számos művész - a szebb jövőben bízva - csendben elviseli ezt, akad azonban, aki felveszi a kesztyűt.

Cornell MacNeil, amerikai bariton Pármában énekelt 1964-ben, Verdi: Álarcosbál c. operájában. Bár tehetséges és elismert énekes volt, nem igazán értette az olasz színházi világot. Ez vezethetett végül oda, hogy az egyik előadás közönsége (vagy annak egy része) "beszólásokkal" többször is megakadályozta hogy elkezdjen egy fontos áriát. Végül az énekes megelégelte, felkapta a színpadi asztalon álló súlyos tárgyat, odavágta és "Basta, cretini!" - Elég volt, hülyék! - felkiáltással elhagyta a színpadot. Majd - biztos, ami biztos - rövid időn belül a várost is.  Itt olvashatjuk az angol nyelvű interjút a ma már idős művésszel.

Hasonló, de mai történet: Az egyik neves tenor - pár éve csak - a Scalaban lépett fel, Verdi Aidájában Radamest énekelte. A "Celeste Aida" (Ó, szép Aida) románc befejezésekor azonban búúú! hangzott fel. Tenorunk erre - MacNeilt idézve - kisétált a színpadról és  - legalábbis első felindulásában - nem volt hajlandó folytatni az előadást. A felelős személyek nem mertek kockáztatni, szünetet elrendelni, belökték a színpadra a helyettesítő tenort, aki - nem lévén baljós előjel - még csak nem is volt jelmezbe öltözve, s csak úgy, civil ruhában énekelte tovább a szerepet.  Én - egyfajta tapintatból - elhallgatnám itt az "áldozat" nevét, de az eset természetesen nagy visszhangot kapott a sajtóban és az operába járó közönség köreiben is.

Hallgassuk meg, hogy énekli - élő felvételen -  a "Celeste Aida" áriát, a fiatal drámai tenor, Efe Kislali. (A weboldalon kattintsunk rá az ária címére.) A tenor - egy másik áriával - korábban már szerepelt egy bejegyzésben, és a "Celeste Aidát" is hallhattuk már egy szép amatőr előadásban. A tárgymutató a bal oldalon a segítségünkre lesz.

Egy cikk találó megfogalmazása: Vannak olyan szereplők, akik visszabúúúznak. Az történt, hogy 2000-ben egy másik tenor - a nevet elhallgatnám - szintén búúút kapott a Scalaban, azért, mert Verdi Trubadúr c. operájában nem énekelte el a - kottában nem szereplő, de hagyományos - magas C-t a stretta ("Di quella pira") végén. A karmester, Riccardo Muti - maga is sztár - ekkor odafordult a közönséghez és közölte velük: az opera nem cirkusz.

Hallgassuk és nézzük meg, hogyan énekli a híres Strettát Verdi: Trubadúr c. operájából Marcelo Alvarez. Nincs ugyan abszolút hallásom, de a jelek arra utalnak, hogy letranszponálás nélkül, a végén így tényleg magas C hangzik el. Ráadásul a tempó iszonyúan gyors. Egyszóval szép haditettet visz végbe az énekes.  A Strettát korábban humoros és komoly előadásban is hallhattuk már  A színe és a fonákja c. bejegyzésben.

Az operai bukásokban, botrányokban sokszor nagy szerepük volt a bértapsoncoknak,  s közel sem lehetlen, hogy ilyesfajta aktivitás - modernebb formában - ma is létezik. A bértapsoncokat ("claque, klakk") eredetileg a színházak maguk szerződtették, hogy a nézőtér tapsát vezéreljék. De aztán valami "félrement" és a bértapsoncok kezdtek annak kedvezni, aki - így vagy úgy - képes volt a "segítségüket" megfizetni. Botrányt vagy tüntető, a másikat lesajnáló ünneplést csaptak  a rivális szerző,  színház, énekes vagy bárki megbízásából, akinek érdekében állt az adott előadást tönkretenni.

Mario Del Monaco, a hőstenor írja visszaemlékezéseiben (2): " - Öntsünk tiszta vizet a pohárba: ha tudomásomra jut, hogy Callast virágesővel árasztják el, magamnak is rendeztetek egyet. Végtére is a Scala komolyságán üt csorbát, ha a színpad úgy fest majd mint a virágpiac szemétdombja...".  A neves tenorista és szoprán partnere, az  "isteni" Maria Callas, ugyanis nem mindig voltak felhőtlen viszonyban egymással.

A mai bukás, botrány nagy veszélye, hogy sokkal gyorsabban elterjed, mi történt, mint régen. Az eseményekről készült házi videók már az előadás szünetében vagy végén felkerülhetnek a megfelelő internetes portálokra. Amint egy neves tenor nyilatkozta, a botrányt akarók meg is várhatják, amíg az elődást valamelyik rádió vagy TV közvetíti, s akkor adnak hangot  véleményüknek (búúú!); ugyanakkor rendszerint csak a nézők törpe minoritása ( :-) ) búúúzik, a nagy többség tapsol és éljenez, de hát ez utóbbi, ugye, nem hír.

Dimitrij Hvorosztovszkij, orosz bariton a Hangosak és szépek c. bejegyzés egyik szereplője, sportos, erőteljes férfiú. Egy interjújából kiderül, hogy a búúúzás talán még veszélyes is lehet. Milánóban történt, hogy egy néző bekiabált valamit, ami búúúnak hangzott és - a szívét-lelkét beleadó - Hvorosztovszkijt ez annyira elkeserítette, hogy a végén már neki akart menni. Szerencsére a felesége - aki jól ismeri - felment a színpadra és megfékezte: - Gyima, az az ember fogyatékkal él és imád téged! Mint kiderült, a néző azt kiabálta (volna), hogy "Bis!", azaz "Hogy volt!" - Szerencse, hogy ott volt a közelemben a nejem - nyilatkozta Hvorosztovszkij, különben, megszégyenülve és nevetség tárgyaként, oda a karrierem.

 

Hát, hogy is van ez? Ha engem kérdeznétek, azt mondanám, az operai közönség valószínűleg nem velejéig gonosz, aki minden ok nélkül szereplőket, előadásokat tesz tönkre. Tudjuk, nem zörög a haraszt...  (Puccini például alaposan átdolgozta a Pillangókisasszonyt (1), beismerve ezzel, hogy a bemutató  közönségének részben igaza volt.) Ugyanakkor mindennek van határa, az énekes is ember, az opera pedig tényleg nem cirkusz.

Ha valaki - számos fontos dolog mellett - az operavilág további  "bennfentes" híreire is kíváncsi lenne, javaslom, olvassa angolul az "Opera Chic" internetes orgánumot. Már a jelmondata is sokat ígérő:  "Milánóban élő, fiatal amerikai nő vagyok - te meg nem. Én sokat járok a La Scalaba - te meg nem."

Sikeres és boldog új évet kívánok a kedves Olvasónak.

(1) W. Ashbrook: Puccini operái, Zeneműkiadó, Budapest 1974.
(2) Mario Del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984.

Szerző: alvarezfan1111  2011.01.03. 20:22 Szólj hozzá!

Címkék: aida boo búúú stretta a trubadúr il trovatore alvarez marcelo basta cretini ashbrook w. celeste aida hvorostovsky dmitri kislali efe macneil cornell

Közeleg a Karácsony ünnepe. Lassan lecseng az ajándékvásárlási láz, nemsokára eljön az a régen várt, nyugodt néhány óra, amikor a közlekedés is leáll, s mindenki - őszintén - megpróbálja a másikat annyira szeretni, amennyire zaklatott korunkban ez lehetséges.

Talán nem kellene ennyire készülni, talán többet kellene a lényeggel foglalkozni? Vagy épp a készülődés a legszebb az egészben? Régen volt, hogy kicsik voltak a gyermekeim. A Szenteste napján, délután el kellett vinnem őket sétálni, hogy addig a nejem - a gyerekek Jézuskájának képviseletében - elő tudja készíteni az ajándékokat. Utólag úgy tűnik, hogy ezek a séták - a várakozással teljes hangulatban - legalább akkora nyomot hagytak a gyerekekben, mint a fenyőfa és az ajándékok.

Sokan csak akkor látjuk, mennyire át vagyunk itatva a keresztény hittel, hagyományokkal, kultúrával, amikor más vallású, más kultúrájú országokban járunk. Furcsa, de kedves vonás, hogy mégis, olyan országokban is ünnep a Karácsony, ahol a hozzá kapcsolódó vallási háttérről szinte semmit sem tudnak.

A Karácsonyhoz kapcsolódó operák közül  Massenet: Werther c. műve jut eszembe. Ez Goethe regénye alapján készült, egy boldogtalan szerelem története. A következő videóban Werther - micsoda ellentét! - Karácsonykor betoppan reménytelen szerelméhez, a férjezett Charlotte-hoz és beszélgetésük során idézi neki Ossian, a költő egy szomorú versét, arról, hogy fölösleges a tavasz pezsdítő lehellete annak, akinek nincs reménye, akinek az élete merő bú és keserűség. Ez a "Pourquoi me réveiller?" c. híres ária témája. Marcelo Alvarez  énekel, Charlotte: Carmen Oprisanu.

Werther szomorú története még jobban megerősíti bennünk, hogy a Karácsony a szeretet ünnepe és, hogy örülnünk kell, hogy vannak szeretteink. Ugyanakkor a Karácsony kulturális esemény is. A "Silent Night" ("Stille Nacht", Csendes éj) hagyományos, szép előadását tekinthetjük meg egy USA-beli egyetemi kórustól: Adelphian Concert Choir, University of Puget Sound.

A zenét válogatva találtam rá a londoni Libera fiúkórus honlapjára. Sokan szeretik a fiúkórusokat a fiúszoprán áttetsző, éteri hangzása miatt, amely - legalábbis az elterjedt nézet szerint - jelentősen különbözik a lányokétól. S amiből azután testes bariton vagy kormos basszus lesz - tenorrá általában az altok válnak. :-) Itt egy rövid részlet, hogyan éneklik ők a "Silent Night"-ot (az oldalon válasszuk ki s indítsuk el a dalt). Érdemes felkutatni a teljes verziót is.

A szintén közkedvelt "O Holy Night" karácsonyi éneket Roisin O'Reilly adja elő gitárkísérettel, tiszta, szép ír stílusban (az oldalon válasszuk ki s indítsuk el a dalt).

Végül Christopher Rye sajátos, mai hangvételű dalával és videójával kívánok boldog Karácsonyt a blog Olvasóinak.

Az év végén aligha tudjuk elkerülni, hogy meg ne nézzük valamelyik TV-csatornán Johann Strauss: Denevér c. vígoperettjét. (A MTV videotárában teljes egészében megtekinthető.) Jó előkészület lehet a fergeteges szilveszteri bulira: íme, mi minden történhet egy bálon! 

Azután pedig itt az új év, remélhetőleg minden jóval és új operablog-bejegyzésekkel. :-)

BUÉK!

Szerző: alvarezfan1111  2010.12.19. 23:50 Szólj hozzá!

Címkék: csendes éj libera alvarez marcelo werther adelphian concert choir massenet jules o holy night oreilly roisin pourquoi me réveiller? rye christopher silent night

Charles Gounod Faust c. operájáról már szóltam az Elátkozott szerelem és a Rendezzünk operát - I. c. bejegyzésekben. Mindkettőben Faust cavatináját elemeztük más-más nézőpontból.

Az operának azonban Mefisztó - azaz maga az ördög - is fontos szereplője. Ő az, aki felkínálja Faustnak az örök ifjúságot a lelkéért cserébe, s a sikeres alku után ő kíséri el Faustot "kalandjaira".

A II. felvonásban Mefisztó a falusi kocsmában "szórakozik", azaz teszi bolonddá az embereket. Elénekli híres rondóját: Eladó az egész világ! ("Le veau d’or" szó szerint "Az aranyborjú"). Arról szól a dal, hogy az aranyborjút - a pénzt - imádja király és közember egyaránt. A győztes aranyborjú lábainál kivont karddal - vérben és piszokban - tülekszik az emberi faj. Az őrült körtáncot nem más, mint maga a Sátán dirigálja.

A szinte közismert magyar változatban: "Áll a hajsza, áll a bál a pénz körül/s a Sátán örül." Az ördög férfi és gonosz, tehát az operában basszus vagy basszbariton (vö. Magas és mély bejegyzés). Ez az ária pedig a basszbaritonok nagy lehetősége. Sodró lendületű, bravúros énektechnikát és nagy hangot igényel, emellett színészileg meg lehet, sőt meg kell benne "őrülni". Így illik az ördöghöz és a pénz körüli fékevesztett körtánchoz.

Patrick Simper német basszbariton énekel (Ha a lapon nem indul a lejátszás magától, indítsuk el a lejátszót magunk. Az oldalon képek láthatók az előadásból - emlékezetes alakítás lehetett...).

A "Le veau d’or" áriát sajátos közgazdaságtani értekezésként is felfoghatjuk. Igaz, nem tér ki részletekre, de a lényeget jól megjegyezteti velünk. Javaslom a tananyagba minden közgazdasági képzésben! :-)

Ah, lágyabb ének is kell nekünk! Jöjjön hát Mefisztó szerenádja: Ne tettesd babám, hogy alszol ("Vous qui faites l’endormie"). Mefisztó ezt Faust helyett énekli Margit ablaka alatt, mert "tiszta szívből" szeretné, ha a lány ajtaja megnyílna Faust előtt. De milyen is lehet az ördög szerenádja? Eltúlzott, fura, tiszteletlen, cinikus, mintha egy kocsmai virágszálnak szólna: Catherine, alszol, hogy nem hallod szerelmesed jöttét? Nyisd ki az ajtód. Imádlak, engedj könyörgésemnek, íme, szerelmed csókodért eped. S hátha még aranygyűrűt is kapsz tőlem...

Egy tehetséges orosz basszus, Nyikita Sztorojev énekli Mefisztó szerenádját. Érdekesség, hogy már a Csokonai Színházban is fellépett. Jó kis groteszk dallam, ugye? Ezután hallgassuk-nézzük meg ugyenezt egy érdekes opera-videoklipben, Carlo Colombara olasz basszista előadásában. (A video menüpontban ki kell választanunk a klipet. Az oldal olykor lassú, érdemes éjszakai órában próbálkozni. A webhely nyitólapján Colombara a már tárgyalt "Le veau d'or" rondót énekli.)

A sátán az egyik főszereplője kedvenc könyvemnek, a Mihail Bulgakov írta Mester és Margaritának is. E regény nyilván a Faust-legendából is táplálkozik, de a XX. sz. eleji Moszkvában játszódik. Three-in-one, megéri az árát:

A külső, vitriolos humorú és ugyanakkor misztikus regény arról szól, hogy a Sátán szolgáival-barátaival meglátogatja Moszkvát, megnézni, jobbak lettek-e az emberek a szocialista forradalom után, s eközben sok galibát okoz.

A középső regény megindító szerelmi történet a Mesterről és Margaritáról. Kapcsolatukban az okozza a gondot, hogy a Mester - a vallással szemben álló politikai rendszerrel  nem törődve - írt egy regényt Jézusról és Pilátusról.

A legbelső regény a legjobb, ez a Mester műve. Gyönyörű történet Jézus és Pilátus találkozásáról, a Názáreti utolsó napjairól ezen a világon.

Bulgakovban az a nagyszerű, hogy még ez a legutóbbi történet is öszefügg a szocialista Moszkvával valamiképp. Ki olvasta már? Vagy legalább látta a kiváló orosz DVD-t a gyönyörű Margaritával, Anna Kovalcsukkal? :-)

S ki hallotta már a Margarita c. számot Koncz Zsuzsától? A szövegben visszaköszön a Faust-Mefisztó-Margit témakör. Meglehet, Bródy János, a szövegíró akkori irodalmi élményein alapszik. (Zene: Illés Lajos.)

Amúgy sokak szerint mindennap köttetnek Faust-féle alkuk, vélt vagy valós ördögökkel, szerte a világon. Van, aki visszautasítja? Te mit tennél?

Szerző: alvarezfan1111  2010.12.12. 23:25 Szólj hozzá!

Címkék: margit mefisztó faust gounod charles le veau d or margarete mephistofele

A következő bejegyzést megírtam, de haboztam közzétenni. Mint látni fogjuk, kapcsolódik az operához, de nem éppen a lényegről szól. Végül az bátorított fel, hogy a blog egyik kedves olvasójának először szépsége miatt tűnt fel egy operaénekesnő, s érdeklődött, mi a véleményem az énekesi kvalitásairól. Szerencsére csupa jót mondhattam. Azt a tanulságot is levontam a dologból, hogy - mint szinte mindenhez - az operához is többféle út vezet, s majdnem mindegy, ki, melyiken indul el, ha végül odaérkezik. Meg aztán, egy kis lazítás ebben a műfajban sem árthat...

ORSZÁGUNK TÍZ LEGSZEBB SZŰZE, HÓSZÍN MELL ÉS RÓZSA SZÁJ...

Az élet minden területén rendeznek szépségversenyeket: megválasztják a strand szépét, a város szépét, a felsőoktatás, az ország és a világ szépét. Odaítélik a legszebb sportoló, a könnyűipar, a turizmus és még ki tudja, milyen terület szépségkirálynőjének címét. Ha jól emlékszem, legutóbb az interneten már az önkormányzati választások szépére is lehetett voksolni.

A színpadi szépség azonban bonyolultabb dolog. Hajdanában, amikor elsősorban a színésznők körül forgott a színházi világ, sokat törték a fejüket a színházi szakemberek és persze a dívák rajongói is, vajon miben áll a titok. Ha jól emlékszem, Bókay János könyvében (2) olvastam, hogy "Fesd ki magad és megmondom, színésznő vagy-e." A teszt azon alapulna, hogy festék és rivaldafény nélkül a színésznők állítólag nem is olyan szépek; viszont a legszebb "privátnő" is megcsúnyul, ha kifestve a rivaldafénybe állítják.

Ma a dolog még annyival is bonyolultabb, hogy immár a férfi színészeket, szereplőket is szokás vonzerejük szerint megítélni s ennek nyíltan hangot is adni.

HA ÚJRA HALLGATOM HANGODNAK LÁGY SZAVÁT, MIKÉNT HA HALLANÁM ANGYALOK SZÓZATÁT...

Természetes, hogy a komolyzene és az opera sem vonhatja ki magát teljesen mindezekből.  Talán nem is baj ez, hiszen a "komoly" műfajok is az életről szólnak, annak minden vonásával együtt. Az operai szépséget az éneklés teszi még összetettebbé. Gyakori, hogy a nem túl előnyös külsőt a színészi játék és/vagy a kifejező ének képes teljesen ellensúlyozni.

A beszédhanghoz hasonlóan az énekhang is lehet vonzó, sőt szexi. Persze az operában (még) nem lehet karcos női vagy férfi hangon áriákat "elrecsegni", de a hangban ezen túl is végtelenül változatos lehetőségek rejlenek.

Mario Del Monaco, a közelmúlt - vagy talán örök idők - legnagyobb hőstenorja írja önéletrajzi könyvében (1) Mafalda Favero szopránról: "Mafalda rendkívül egyéni hangszínű lírai szoprán volt és elbűvölő asszony. Amikor énekelt, számtalan megható érzést is sugallt a nézőknek...". Ugyanő egy másik partneréről: "Lina Bruna Rasa hangjánál különösebbet és érzékibbet viszont soha nem hallottam."

Persze a külső szépség - különösen bizonyos szerepekben - az operaszínpadon sem hátrány.

SZABAD, SZABAD SZÉP HÖLGYEK, S TI JÓ URAK...

Szerveztünk egy kis házi "szépségversenyt" az opera világában. Ne feledjük azonban, hogy ezek a művészek csak "mellesleg" szépek vagy jóképűek. Elsősorban olyasvalakik, akik rendkívüli énekhangot és zenei képességet kaptak ajándékba, s akik kiművelték adottságaikat azért, hogy az ajándékot szétoszthassák közöttünk. Ha tetszik, az operában a szépség időtlen, s gyakran összefonódik benne a külső és a lélek. S persze, nem törekedhettünk teljességre... De miért ne írná meg az Olvasó, kiket hiányol, kik azok, akiket ő különösen kedvel?

Nehézkes lenne fényképeket mellékelni ebbe a blogba. Az idézett honlapokban azonban bőven akadnak szebbnél-szebbek és jobbnál-jobbak. S persze ott meg is hallgathatjuk a művészt...:-)

Ó, TE GYÖNYÖRŰ LÁNYKA, Ó, HADD CSODÁLLAK E HOLDFÉNY SZŐTTE, CSILLOGÓ LEPELBEN...

- Anna Nyetrebko: Napjaink egyik szoprán szupersztárja a  Wikipédia cikke szerint Anna Jurjevna Netrebko (Анна Юрьевна Нетребко), aki Krasznodárban, Oroszországban született. Jelenleg orosz és osztrák állampolgár, Bécsben és New Yorkban lakik. Tekintsük meg a honlapját és a Wikipédia cikkét a továbbiakért.

- Elīna Garanča: Lett mezzoszoprán, hangfajának egyik legtöbbet foglalkoztatott művésze. Honlapjáról megtudjuk, hogy Lettország fővárosában, Rigában született. Muzsikus-családban nevelkedett, 1996-ban beiratkozott a rigai Lett Zenei Főiskolára. A továbbiakról a honlapja és a Wikipédia cikke tájékoztat.

- Kristīne Opolais: Lett szoprán, honlapja szerint a Lett Zenei Főiskolán és Amsterdamban tanult, az utóbbi években komoly nemzetközi karriert futott be. Sikereinek részleteiről és egyebekről a honlapja tájékoztat, meglepően nagy  fotógyűjteménnyel.

- Nina Stemme: Svéd szoprán, nemzetközi karrierrel. Honlapja életrajzi adatairól keveset árul el, másban azonban informatív. A Wikipédia cikke szerint az énektanulással párhuzamosan közgadaságtant hallgatott a Stockholmi Egyetemen. Ezután következtek a további operai tanulmányok és a sikerek.

- Renée Fleming: Amerikai szoprán, az opera egyik "nagyasszonya". A Wikipédia cikke szerint Indianában, Pennsylvania államban született,  Rochesterben (N. Y.) nőtt fel, szülei zenetanárok. Egy korábbi és egy újabb honlapja is van, amelyekből fényes karrierjéről és egyebekről tájékozódhatunk. Az utóbbi években Magyarországon is fellépett.

- Maki Mori: Japán szoprán, nemzetközi karrierje kezdetén,  ez a honlap kvalifikálja őt a mi kis vetélkedőnk résztvevői közé. Az interneten ma még viszonylag keveset tudunk meg róla, de érdemes lehet pályafutását követni.

CSÓKOT LOPNI ÉS SZÍVEKET ZÚZNI, KIS ADÓNISZOM NEM FOGSZ TE MÁR...

Megjegyzés: Kéretik figyelembe venni, hogy egy férfi sem tudja, én sem, mi kell a nőnek. :-)  Azért igyekeztem.

- Jonas Kaufmann: Tenor, a Wikipédia cikke szerint Münchenben született és ott végezte alapvető zenei tanulmányait is. Ezután különböző német színházakban énekelt, míg a 90-es évek közepétől beindult nemzetközi karrierje is. Ma nagy, baritonális tenorja van, többek között szép Wagner-alakításokat várunk tőle. honlapja és nem hivatalos honlapja e linkeken elérhető. Az utóbbi években ő is fellépett Magyarországon.

- Vittorio Grigolo: Olasz tenor, immár jelentős nemzetközi karrierrel. Könnyűzenét is énekel(t). Honlapja szerint Arezzo városában, Toscanaban született, s Rómában nőtt fel. Négy évesen már vonzódott a zenéhez, s gyermekkori kórus-karrierje után a lehető leghamarabb elkezdett éneket tanulni. Huszonhárom évesen debütált a milánói La Scala operaházban, s ezzel megindult nemzetközi karrierje is.

- Eric Cutler:  amerikai tenor. A Wikipédia cikke szerint Adelben, Iowa államban született. A bel canto, s Mozart műveinek specialistája, a  Metropolitan Opera National Council Auditions  1998. évi nyertese, továbbá 2005-ben elnyerte a Richard Tuckerről (legendás amerikai tenor) elnevezett díjat is. A Metropolitan Operában Anna Nyetrebkoval együtt játszott főszerepet Bellini Puritánok c. operájában, ez DVD-n is megjelent, nálunk is hozzáférhető.Lásd a honlapját is.

- Dimitrij Hvorosztovszkij: Дмитрий Александрович Хворостовский, orosz származású, világhírű bariton. A Wikipédia cikke szerint a szibériai Krasznojarszkban született, énekversenyek sorát nyerte meg. Világkarrierje a Cardiff BBC Singer of the World competition megnyerésével kezdődött 1989-ben (Bryn Terfelt, az azóta ugyancsak világhírű baritont utasította maga mögé). Ma Londonban él, sikereiről, személyiségéről honlapja és egy hangulatos magyar nyelvű cikk tájékoztat.

- Rodney (Rod) Gilfry: Vezető amerikai bariton, a Wikipédia cikke szerint Covinaban, California államban született és West Covinaban és Claremontban nőtt fel. Nemzetközi karrierje 1987-ben, a frankfurti operaházban indult, Mozart-specialistaként ismert. Honlapja szerint színészként is dolgozik, a University of Southern California Thornton School of Music intézmény oktatója, s fellépései között énekművészetet tanít. Nézzük meg ezt az interjút és ezt a kis portrét.

- Nathan Gunn: Vezető amerikai bariton, a Wikipédia cikke szerint énekesi karrierjével párhuzamosan a University of Illinois énekművészet tanára is. A továbbikat lásd a honlapján. Éneke mellett kidolgozott izomzatáról is ismert; ez utóbbi vonásával különösen illúziókeltő például a Gyöngyhalászok c. operában (lásd a képeket a honlapján). A számunkra is ismerős humorista, Colbert a Gunnal készített humoros interjúban "szuperszexi operasztárnak" nevezi.

A "versenyzők" bemutatása után a döntést mindkét kategóriában az Olvasóra bízzuk. :-)

További ajánlott feladatok az Olvasónak:

- Milyen operákból származnak a nagybetűs címek?
- Mit jelent "Krasznodár" neve és milyen összefüggésbe hozható Annával?
- Hogyan kell kiejteni Garanča és Opolais nevét?

Az eredményt akár meg is írhatja egy megjegyzésben a bloghoz - csakúgy, mint egyéb gondolatait, amelyek a tárgyhoz kapcsolódnak.

(1) Mario Del Monaco (ford.: Majtényi Zoltán): Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984
(2) Bókay János: Egy rózsaszál szebben beszél, Zeneműkiadó, Budapest 1878

Szerző: alvarezfan1111  2010.12.03. 21:55 Szólj hozzá!

Címkék: nyetrebko anna hvorostovsky dmitri fleming renée garanča elīna gilfry rod grigolo vittorio gunn nathan kauffmann jonas maki mori opolais kristīne stemme nina

Az operában - akárcsak az életben - gyakori a féltékenység. Olykor vígjáték sül ki ebből, máskor azonban véres dráma.

Ruggero Leoncavallo Bajazzók ("Pagliacci") c. műve a szerző egyetlen igazán sikeres operája. Ezzel azonban beírta magát a művészet örök nagykönyvébe.

A mű - megtörtént eset nyomán - röviden arról szól, hogy egy vándor színitársulat vezetője, Canio a társulathoz hív egy kallódó fiatal lányt, Neddát. Kapcsolat szövődik közöttük, s Canio hite szerint boldogan élnek együtt. Nedda azonban beleszeret Silvioba, a fiatal legénybe, s meg akar szökni vele.

A trupp tagja Tonio is, aki ugyancsak szívesen részesülne Nedda kegyeiből, de a nő visszautasítja. Tonio tudomást szerez Nedda hűtlenségéről, s bosszúból beárulja Canionak. Canio a szerelemféltésen túl is dühös lesz: Neddát hálátlannak is tartja, hiszen ő, Canio mentette meg a teljes elzülléstől és gyalázattól azzal, hogy magához vette. Később a szemére is lobbantja ezt.

A társulat aznap esti komédiája éppen a házastársi hűtlenség körül bonyolódik, s Canioban összekeveredik a megcsalt férj szerepe és a valóság: a nyílt színen leszúrja a hűtlen asszonyt alakító Neddát, majd a segítségére siető Silviot is.

A tényleges előadás persze nem ilyen száraz. Canio szenvedéséről szól, akinek - a megaláztatáson és bánaton erőt véve - komédiáznia kell(ene). Nedda szenvedéséről is szól, aki mást szeret, s viaskodik a becsületével, óvni akarja szerelmét, Silviot, de a maga módján talán Caniot is. Tonio révén szól az aljasságról is és még sok minden másról.

Talán meglepő, hogy Leoncavallo - aki valaha Puccini szövegírójaként is működött - fontosnak tartotta egy előszót, prológust is illeszteni a darabhoz. Ebben a jelmezbe öltözött Tonio elmélkedik - a szerző nevében - arról, hogy mi a művészet feladata, s hogy a szerzőnek a való életből kell merítenie témáját, legyen az az élet bármilyen. Ám az ária utolsó negyede hirtelen sodróan melodikussá válik, amikor az énekes kéri a nézőket, hogy ne csak a fellépők jelmezeit lássák, hanem mögöttük a művész-embert is - mert a szín is valóság, s valamennyien együtt élünk ezen a Földön.

A "Prológ" vagy "Szabad?" ("Prologue", "Si puo") az egyik legnagyobb s legnépszerűbb baritonária. Költői, tartalmas szövege (ugyancsak Leoncavallótól), az utolsó negyed sodró melódiája s a benne található két - a bariton számára bravúros - magas hang avatja azzá.

Hallgassuk meg egy nagyszerű hangi adottságokkal bíró fiatal énekes, Dimitrij Lavrov koncert-előadásában.

Az ária "sorsdöntő" utolsó negyedét meghallgathatjuk a világ leggyönyörűbb baritonhangján is, Nicolae Herlea előadásában (válasszuk ki: "Si puo" és kattintsunk rá). A Realplayer lejátszó ingyenes változatát installáljuk hozzá.

Ha pedig igazi művészetet akarunk, hangilag és színészileg egyaránt, keressük meg Melis György alakítását a MTV 1 régi adásai között. Lehet, hogy az interneten is szerencsével járunk.

Ja, ha a zárónak vélt magas hang után tapsolni akarnánk, ne tegyük. :-) Mindjárt jön a másik, amikor végül elhangzik a felhívás: Kezdődjék a játék!

A Bajazzók leghíresebb tenoráriája a Kacagj bajazzó! ("Vesti la giubba", szó szerint "Vedd fel a jelmezt"). Ezt akkor énekli Canio, amikor már tudja, hogy Nedda megcsalta, de kezdődik az előadás és menni kell. Az áriában Canio szembenéz önmagával, megállapítja, hogy bár férfi, igazából komédiás. A közönség fizet, a közönség várja a mókát, rejts el bánatod, komédiázz, ha meghasad is közben a szíved...

Az ária csúcspontja: Kacagj bajazzó... ("Ridi pagliaccio..."). Az énekesek olykor "belezokognak" az áriába, ami sokak számára külsődlegesnek, "színpadiasnak" hat. Ám próbáljuk beleképzelni magunkat egy megcsalt, megalázott öregedő komédiás helyzetébe: lehet, hogy helyénvaló a sírás. A tenorok  legtöbbször fiatalokat játszanak a színpadon. Ez az opera és ez az ária segít helyreállítani az "igazságot".

Caniot - érthető okokból - csak öregedő ember tudja igazán jól eljátszani. Öregedő, de nem kiöregedett: hiszen ez kemény hőstenor szerep. Jonas Kaufmann énekel, aki negyven körül járhat, kezd beleérni a szerepbe, hangja kiváló, kérdés azonban, hogy Nedda megcsúfolna-e egy ilyen jóképű fickót. :-) A Decca promóciós videójában beleshetünk az operafelvételek titkaiba is.

Természetesen nem árt, ha keresünk valódi színpadi felvételeket is, ahol a színészi játék hangsúlyosabb.

Nos, ha valaki még nem tudta volna, honnan a "Kacagj bajazzó!" mondás, meg egyáltalán a "bajazzó" szó, most már tudja. Az opera egyébként "A komédiának vége!" ("La commedia è finita!") mondással is megajándékozott bennünket. Ez a záró mondat.

Sokunknak nem is kell erőlködni, hogy az operát látva átérezzük a művészi igazságot. Holnap hétfő, megyünk dolgozni, s belül talán magunk is bajazzók vagyunk.

Szerző: alvarezfan1111  2010.11.28. 23:20 Szólj hozzá!

Címkék: prológ tonio canio melis györgy prologue bajazzók herlea nicolae kaufmann jonas lavrov dimitrij. nedda pagliaccio si puo leoncavallo ruggero

A zöldszemű szörny - mint mindannyian tudjuk - a féltékenység. Shakespeare Othello c. drámájából terjedt el a kifejezés, amelyben az intrikus Jago elhiteti Othelloval, a vezérrel, hogy fiatal felesége, Desdemona megcsalja őt, s végül Othello megöli Desdemonát. De még megadatik neki, hogy megtudja: Desdemona ártatlan volt, ő pedig ostoba játékszere egy cselszövésnek. Mint egyszerű, kemény katonaember, nem talál más kiutat: megöli saját magát is.

Persze, vannak az ügynek bonyolultabb dimenziói, Othello és Jago cselekedeteit lélektanilag is számosan elemezték már. Mi azonban ismét a zenét hívjuk segítségül, hogy elmondja a szavakkal (csaknem) elmondhatatlant.

Verdi Otello c. műve a hosszú időt megélt, óriási életművet hátrahagyott mester utolsó előtti operája. Az 1887. évben mutatták be a milánói Scalában. Az opera cselekményének lényege az, amit az előbb már leírtam. A zenét három részleten keresztül mutatom be.

A mű kezdetén Otello  a muzulmánok elleni győztes hadjáratból tér haza Ciprus szigetére, ahol Velence helytartójaként szolgál. Képzeljük el, hogy amint a tomboló viharban hajója kikötött, ő pompás öltözetben, a vihart is uralva, megjelenik a fedélzeten, s az alant hullámzó tömegnek bejelenti, hogy győzött a muzulmán hajóhad felett:  az oszmán gőgöt magába temette az ár, s akit a kard nem, azt elpusztította a tenger. ( A történet természesen nem a mobiltelefonok korában játszódik, amikor már előzőleg küldhetett volna egy sms-t. :-) ).

Az ekkor énekelt áriája: Örvendj népem! ("Esultate!", "Rejoice!") A szűkebb értelemben vett ária mindössze fél perces, de - a meggyőző előadáshoz - irtózatos hőstenor hangot igényel. Nagyon meg kell fontolnia minden tenornak, hogy belekezd-e ebbe és általában az Otello eléneklésébe. A minimum, amit elbukhat: a siker; a maximum: a hangja és a további karrierje. Olyan legendás énekesek kedvenc szerepe (volt) mégis az Otello, mint Ramón Vinay, Mario Del Monaco vagy Placido Domingo.

Itt először a fiatal feltörekvő tenor, Efe Kislali előadásában hallhatjuk (az oldalon keressük meg a linket és kattintsunk rá). Az énekes, neve ellenére nem magyar, hanem, akik ellen Otello is küzdött: török. :-) Placido Domingo alakítását pedig videón idézzük ide.

A következő szemelvény az I. felvonás végén Otello és Desdemona kettőse: Most a sötét éjben ("Gia nella notte densa", "Now in the dark night"). Amikor a hazaérkezés és fogadás körüli felfordulás véget ért, Otello és felesége, Desdemona egyedül maradnak, s örülnek a viszontlátásnak. Már beteljesült, érett s mégis eleven szerelem köti össze őket, s a kettősben felidézik megismerkedésüket, közös történetüket:

Otello: Megszerettél engem, mert szerencsétlen voltam/S megszerettelek, mert megszántál engem

Desdemona: Megszerettelek, mert szerencsétlen voltál /S megszerettél engem, mert megszántalak.

Otello csókot kér Desdemonától, s ez a - kissé kiugró, igazán szívszorító, sokat sejtető - motívum még szerepet kap később.  Nálunk Johan Botha (Otello)  és  Nuccia Focile (Desdemona) énekel (az oldalon indítsuk el a lejátszást). A csók-motívum a számláló 7:02 állásánál következik ("un baccio...").

Én nagyon modernnek hallom ezt a kettőst, és csodálom az idős Verdit, hogy így haladt a korral. Puccinival ellentétben itt nincs nyugtalan lobogás, mégis: ritkán hallani a kötődés, az örökké egymásnak és egymásért élés ilyen érvényes kifejezését.

És végül Otello áriája, amikor már minden bevégeztetett: Desdemona halott, a végzetes cselszövésre fény derült, s tovább élnie lehetetlen. Miután tőrével ledöfte magát, Otello haldokolva még eléri Desdemona holttestét és csókkal búcsúzik tőle. A dallamban pedig megjelenik a korábbi szerelmi kettős csókmotívuma. Nekem itt válik nehézzé a szívem, itt dermeszt meg a visszavonhatatlanság szörnyű érzése.  Ne féljetek ("Niun mi tema", "None should fear me"), Placido Domingo énekel (az oldalon indítsuk el a lejátszást).

Miután ezt az ismertetést szépen kigondoltam, az NPR zenei csatorna weblapján megláttam, hogy egy helyen ők is pontosan e három áriával mutatják be a művet. Hát ki itt az operaszakértő, ha nem én? :-)

Szerző: alvarezfan1111  2010.11.20. 21:50 Szólj hozzá!

Címkék: otello desdemona verdi giuseppe csók motívum gia nella notte densa jago niun mi tema

A Csokonai Színházban az utóbbi néhány éven több olyan eredeti operarendezés is látható volt, amelyek a világ boldogabb felén sokkal nagyobb reakciót váltottak volna ki. A teljesség igénye nélkül:

Wagner Lohengrinjében - ha jól emlékszem - a kivégzésére váró Elza képzeletében játszódott le a teljes történet, majd a végére - amikor Lohengrin már elment - felébredt és kivégezték. Rendező: Horváth Zoltán. Ideje ismét meghallgatnunk Lohengrintől a Grál-elbeszélést, amelyben eltávozása előtt elmondja, ki ő, milyen családból származik (a honlapon indítsuk el: "In fernem Land").

Dvorák Ruszalkájában szervesen vegyült mese és a valóság, klasszikus, modern sőt abszurd. Az opera (egyik rétege) egy fiatal lány szerelméről, nővé éréséről, csalódásáról és tragédiájáról szól. Talán azért is volt olyan megindítóan hiteles, mert nő állította színpadra: Novák Eszter. Kattints a képekhez és a kritikához. Idézet az utóbbiból: "... mert úgy látszik, Debrecen nem szegény vidéki rokon többé, hanem olyan operajátszó központ, amelynek műsorpolitikája sok tekintetben meghaladja a Magyar Állami Operaházét…" Olvassunk el egy másik kritikát is. Hallgassuk meg ismét Ruszalka áriáját, amelyben a Holdat kéri, hogy "hozza össze" szerelmével (a honlapon Launch audio player, Mesicku na nebi hlubokem).

Puccini Manon Lescaut-jában a színpad központi eleme a könnyűvérű Manon óriási tükre volt, ami a cselekmény előrehaladásakor a színpadon állandóan funkciót váltott; a végén talán már (lelki) tó volt, amely elnyelte Manont. A közzene alatt fura és nyugtalanító balett ment, a prostituáltak behajózása sem volt a szokásos jelenet, amennyiben minden nő Manon volt, különböző alakban. Rendező: Szergej Maszlobojscsikov. Rendkívül tanulságos megismerni a rendező operai verizmusról, realizmusról szóló gondolatait, amelyekről a Manon kapcsán nyilatkozott. Kritikák és képek: Opera-világ és Revizor - a kritikai portál.

Végül hallgassuk meg Joseph Calleja előadásában az Ilyen nőt még nem láttam ("Donna non vidi mai") áriát. Az áriát az ifjú Des Grieux lovag énekli, miután meglátta Manont, a csinos fiatal lányt.Csak úgy süt belőle az elragadtatás, a szenvedély.

Mellesleg, most olvasom W. Ashbrook: Puccini operái c. tudós könyvében (1): Puccini kedvelt szerzői eszköze volt, hogy az áriák sorainak végén az utolsó két hangot azonosnak írta meg. Ennek jellegzetes példája éppen a "Donna, non vidi mai" ária. Figyeljük meg, így van-e.

Smetana Eladott menyasszony c. operáját - a kerettörténet szerint - egy öntevékeny színjátszókör játszotta  a közelmúlt egy szocialista kultúrházában. Ennek megfelelő túlzott gesztusokkal, fura mozdulatokkal, énekesi manírokkal. Rendező: Andrzej Bubien. Találtam képeket az előadásról, sőt rábukkantam a színház promóciós videójára is. Kritika: Café Momus (emlékszünk: Bohémélet!).

A Hunyadi Lászlóról a Nándorfehérvári szamurájok c. bejegyzésben részletesen írtam.Rendező: Szabó Máté.

Technikai kérdés, de nagyon is fontos a rendezés költsége. A díszletek, a statiszták, a jelmezek óriási összegeket emészthetnek fel. Előfordul ezért, hogy - újratervezés és újragyártás helyett - egyik operaház átveszi a teljes produkciót a másiktól, rendezőstől, díszletestől, jelmezestől.

A másik megoldás: a minimalista rendezés, feltéve, hogy az opera ezt lehetővé teszi. Esetleg megindokolva különböző egzotikus, távol-keleti színházi hagyományok átvételével.

Korábban divat volt az operákat modern, de realisztikus (pl. XX. századi)  keretbe helyezni. Az (1) könyvben olvasom, hogy Puccini 1800-ban játszódó Tosca c. operáját már a vészterhes 1944. évbe áttéve is játszották. Ma inkább a meseszerű vagy az elvont, szimbolikus jellegű rendezés látszik divatba jönni. Az utóbbi felfogás az opera speciális jellegével elméletileg is indokolható, lásd Szergej Maszlobojscsikov korábban már hivatkozott nyilatkozatát.

Említsünk meg - a teljesség igénye nélkül - néhány neves operarendezőt. A klasszikusnak számítók: Franco Zeffirelli (aki még ma is aktív), Jean-Pierre Ponnelle és a korábban már szerepelt, mai nagyságok:  David McVicar, Luc Bondy.

A magyarok közül, a már említetteken felül: Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv, akik ma már klasszikusok, Mikó András, Szinetár Miklós, Vámos László, Kovalik Balázs, Káel Csaba, Vidnyánszky Attila. Természetesen többen máshonnan is ismertek. A Wikipédiában egészen részletes névlisták is találhatók (1,2).

A tradicionális operaelőadások hívei gyakran hiszik, hogy a modern rendezések mögött kóklerség, feltűnési vágy, polgárpukkasztási szándék áll, s ellenérzéseiket egy-egy rendezőhöz kötik. Olykor alighanem igazuk is van.

Én azt hiszem, ezek a rendezések mindenképpen megszületnének; létrejöttük csak részben és a felszínen köthető egy-egy művészhez. Ha ez és ez nem csinálná, megcsinálná, csaknem ugyanazt, más. Az igazi kérdés ugyanis ez: alkalmasak-e még a klasszikus mesterek írta régi operák arra, hogy válaszokat adjanak napjaink kérdéseire; s ha igen, hogyan?

Volt-e olyan operarendezés, amely különösen tetszett az olvasónak?

(1) W. Ashbrook: Puccini operái, Zeneműkiadó, Budapest 1974.

Szerző: alvarezfan1111  2010.11.13. 22:09 Szólj hozzá!

Címkék: káel csaba vidnyánszky attila kovalik balázs horváth zoltán nádasdy kálmán oláh gusztáv szinetár miklós mikó andrás ponnelle j p. vámos lászló zeffirelli f.

Attól tartok, hogy egy operablognak mégiscsak le kell reagálnia a Magyar Állami Operaház vezetésében történt hirtelen változást, amelyről részletesen tudósítottak a lapok: 1, 2, 3, 4.

A Fidelio internetes zenei újság a hátteret magyarázva összeállítást közöl a rendszerváltás óta történt vezetőváltásokról. Ebből kiderül, hogy egy-egy vezető nem sokat ült székében az elmúlt két évtized során. Persze, egy operaház vezetése nehéz dolog lehet. Külföldi operaházakban is előfordulnak cifra dolgok. 

Nem akarok elemzésekbe bocsátkozni, mi és hogyan folyt vagy folyhatott az elmúlt  20 évben az Operaház berkeiben, különösen, hogy én vidéken élek és - bár tudom, hogy a nemzet és az ország büszkesége -, mégsem fűznek az Operaházhoz olyan érzelmi szálak, mint az itthoni színházhoz. Politizálni itt még kevésbé szeretnék.

Azért szurkolok az Operaháznak, hogy nyugodtabb korszakai legyenek, tehetséges vezetőinek adassék meg pénz, paripa, fegyver, minden, hogy kiérlelt terveiket megvalósíthassák. Nincs kétségem afelől, hogy ami jó az Operaháznak, az jó a teljes hazai zenekultúrának és minden más művészeti ágnak is.

Szerző: alvarezfan1111  2010.11.05. 10:48 Szólj hozzá!

Címkék: magyar állami operaház

Az opera zenedráma, a muzsika, az ének a legfontosabb benne. Ugyanakkor színpadi műfaj lévén, cselekmény, szereplők, jellemek, is vannak benne, tehát meg is kell rendezni a művet.

Az opera értelmezése, az üzenetének továbítására szolgáló eszközök megválasztása, a látvány megtervezése - egyszóval a mű színpadra állítása szuverén művészi döntések sorozata. Ebbe elvileg nem szabad(na) beleszólni.

Az éneklés és a zene miatt az operák megrendezése mégis különleges feladat. Mire kell vigyázni egy opera rendezésekor?

Tekintettel kell lenni az éneklés sajátosságaira. Például nem szabad(na) az énekeseket kicsavart pózokba, lehetetlen jelmezekbe kényszeríteni, amelyekben nem tudnak az éneklésre koncentrálni vagy éppenséggel fizikailag sem tudnak énekelni, mert összeszorul a tüdejük, gátolt a rekeszizmuk mozgása stb. Mindazonáltal egyre több az ülve, sőt fekve éneklő énekes. Megfigyelhető azonban, hogy az ária kényesebb részeinél szinte mindig felállnak, hacsak nem haldokolnak éppen. :-)

Nem szabad a színpadon túl sokat füstölni, gyertyát, fáklyát mértéktelenül gyújtogatni, mert az énekesek torkát marni kezdi a füst és "beleköhögnek" az áriáikba. Láttam már olyat, hogy egy egyébként nagyon szépen énekelt "Hazám, hazám" ária esett áldozatul a színpadi füstnek.

A színházakat igyekeztek úgy építeni, hogy az akusztikájuk lehetőség szerint jó legyen, a színpadról a hang jó hatásfokkal jusson el a nézőtérre. Van azonban olyan díszlet, amivel az akusztikát teljesen tönkre lehet tenni és az énekes többé nem lesz (jól) hallható. Továbbá, legyen bármilyen indokolt a cselekmény szempontjából, nem szabad(na) énekest a színpad hátuljába vagy rossz akusztikájú pontjába állítani, hiszen ott hiába énekel, ugyancsak nem hallható jól.

Marcelo Alvarez, a neves lírai tenor mondja egy interjúban - félig viccesen -  egyik rendezőjéről, hogy az apja híres tenor volt, tehát ő maga (a rendező) pontosan tudja, mit nem szeretnek a tenorok; nos, ezeket mind megpróbálta vele, Alvarezzel szemben érvényesíteni. De mert a rendező gentleman is, sikerült vele egyezséget kötni, s végül minden rendben ment.

Alaposan át kell gondolni, milyen színészi játékot várunk az énekesektől. Sokaknak ez nem erős oldaluk, az éneklés amúgy is kimerítő, viszont a zene és az ének maga is sugall, jellemez, elmesél.

A színpadi helyzet és cselekmény lehetőleg legyen összhangban az áriák szövegével. Például, ha az énekes azt énekli, hogy "szoríts erősen", a partnere ne legyen tőle több méterre. Apróság, de láttam már ilyet mai, elvont rendezésben. Ne feledjük a régi igazságot: a fenségest és a nevetségest csak egy hajszál választja el egymástól.

Persze, mindez akkor, ha az énekes tudja a szövegét. A kiváló bariton, Sólyom Nagy Sándor önéletrajzi könyvében (1) olvasom, hogy egykori énektanára, maga is híres énekes szerint: "Fiam, amíg fallala van a világon, addig nincs baj!". Igaz, ma már egyre kevesebbszer énekelnek magyarul - viszont a magyar szöveget kivetítik a színpad fölé!

Az előbb említett interjúban is elhangzik az elv (a kérdező részéről), hogy lehetőleg ne dolgozz az operában gyerekekkel és állatokkal, mert bajt okoznak. Persze más okokból és másféle bajt. Csakhogy, sok operában, például a Bohéméletben, érdemi szerepet játszanak a gyerekek - motiválásuk, serkentésük, ugyanakkor kímélésük nem egyszerű feladat.

Mario Del Monaco, a közelmúlt híres hőstenorja  az önéletrajzi könyvében (2) élvezetesen ír az "állati" balesetekről. Például, amikor a szabadtéri Aidában a színpadra vitt teve (Egyiptom!) a hangos zene hatására (vagy csak úgy, szükségből) vizelni kezdett,  a sárga áradat pedig - mint a szerző írja - "habosan csurrant" a súgólyuk felé, elöntéssel fenyegetve a végül is elmenekülő súgót...

Szokás mondani, hogy a zenéből kiindulva kell megrendezni egy operát. Ez valószínűleg igaz, ehhez azonban a rendezőnek zenei oldalról is jól kell ismernie az operát és/vagy nagyon szorosan együtt kell működnie a karmesterrel. Nézőként mégis úgy tűnik, hogy az operarendezők egy része inkább prózai műként kezeli az operát, koncepciót alkot, látványt tervez és versenyre kel a zenével.

Itt van példaként a következő videó Gounod: Faust c. operájából, amelyen - korábban már láttuk - Faust énekli cavatináját szerelme, Margit házánál, arról, hogy milyen kedves neki e hely, ahol Margit kislányből igéző nővé cseperedett. Faust persze már eladta lelkét az ördögnek az örök fiatalság fejében, tudjuk már, hogy nem szabadulhat, de ezt a gyönyörű áriát az átlagos néző szereti fellélegezve, mindenről elfeledkezve hallgatni, mintegy elképzelve, hogyan is történhetett volna, ha az ördög nem jön közbe...

Ám az előadás rendezője "odaszervezett" egy csontváz-hegedűst is a színpadra, kihasználva, hogy a cavatina zenei kísérete szép hegedűszólókat tartalmaz. E csúfondáros, szakadt csontváz-hegedűs mindig emlékeztet bennünket, mit tett Faust, s mi lehet e szerelem jövője. Dramaturgiai szempontból óriási ötlet! Mégis szeretném az olvasó véleményét hallani, vajon mennyire tudja így élvezni az áriát.

Tehát az operában nem árt óvatosnak lenni. Ezzel együtt ma már nekem is van egy kis hiányérzetem, ha egy operát "csak úgy", klasszikusan, korhű jelmezekben, realisztikus díszletek között játszanak el. Sokakkal együtt "valami mást" (is) várok, s a rendezők nyilván tisztában vannak az ilyesféle várakozásokkal.  Ma egyre több az így-úgy formabontó előadás.

David McVicar és Luc Bondy jellegzetesen olyan operarendezők a nemzetközi operavilágban, akik - kétségtelen tehetségük mellett - olykor alaposan felkavarják az állóvizet.

Néhány éve, a hírneves londoni Covent Garden operaházban McVicar - úgy tűnik - csaknem szó szerint vette az orgiát Verdi Rigoletto c. operájának hercegi udvarában. Ezen a videón láthatunk valamit ebből is. Egyébként Marcelo Alvarez, a mantuai herceg, a Sok a szép nő ("Questa o quella", "This woman or that one") c. híres áriát énekli - kezdetben ülve! Arról énekel, hogy mindegy neki, ez a nő vagy az, ma ezt szereti, holnap meg azt - a szívét nem adja senkinek; a szív zsarnok, mindig újat keres, s ha nem vagy szabad, nem is szerethetsz igazán. Érdemes elolvasni egy-két kritikát is, például ezeket:  egyik és másik. A teljesebb képhez megpróbálhatunk más kritikákat is keresni.

Ugyancsak a Covent Gardenben McVicar - a híradások és kritikák alapján - nemrég olyan Aidát állított színpadra, amelyből eltűnt Egyiptom és a történet egy általános törzsi társadalomba helyeződött át - a tenor főszereplő, Marcelo Alvarez hasonlata  szerint "Csillagkapu"  stílusban. (Csillagkapu (Stargate): neves fantasztikus TV-sorozat, amelyben a földlakók különös, elmaradt civilizációkat látogatnak meg.) És persze, megjelent a színpadon a (rituális) meztelenség, tánc és áldozat. Egy kritikából: "Perhaps the people who booed objected to the lesbian orgy, or the intercourse between ten women and one man, or the ritual murder of men by women who have just embraced them. Any one of these things may seem over the top, but they fit the visceral energy of this production, whose integrity allows the singers to give their utmost." A teljesebb kép érdekében javaslom ezt a kritikagyűjteményt, képek is vannak az előadásról.

Az amerikai nézők egy részének - a híradások, kritikák szerint -  megdöbbenést okozott  Luc Bondy Tosca-rendezése a new yorki Metropolitan Operában. Mert Cavaradossi fedetlen keblű nőt festett; mert Tosca - a klasszikus rendezésekben határozott és méltóságteljes nő -, Scarpia megölése után megpróbál kiugrani az ablakon, majd meggondolja magát és tanácstalanul kuporog a tetem mellett; mert Scarpia nem fenségesen félelmetes zsarnok, hanem egy kisszerű diktátor, aki ízléstelen otthonában prostikkal szórakozik stb... Ugyanakkor a rendezés gondolatgazdagságát, maiságát, művészi mivoltát senki sem tagadhatta.

Ezen a videón megnézhetjük, kit-mit fest Cavaradossi, a festő az előbbi előadásban. De talán fontosabb, amit énekel: Egy női arc bűbáját látom ("Recondita armonia"). A híres ária arról szól, hogy bár Cavaradossi szerelme, Tosca, fekete hajú és szemű, a képen pedig szőke, kék szemű szépség alakul, a művész képzeletében harmóniában olvad össze a kettő; de a festő csak Toscát szereti.

Következik a 2. rész.

(1) Sólyom Nagy Sándor: Gyökerek, ágak, levelek, Holnap Kiadó, Budapest 1998 
(2) Mario Del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Bpudapest 1984

Szerző: alvarezfan1111  2010.11.04. 20:32 Szólj hozzá!

Címkék: tosca faust aida rigoletto alvarez marcelo bondy luc mcvicar david questa o quella recondita armonia

A Szeress engem, csak kicsikét c. bejegyzésben írtak szerint talán Puccini ábrázolja legszebben a szerelem ébredését.

Folytassuk most ezt a témát Rodolfoval és Mimivel:  az operairodalom egyik legísmertebb szerelmespárja a Bohémélet c. opera első felvonásában talál egymásra.

A Bohéméletről a "Csábítás" c. bejegyzésben már említést tettem, akkor Musetta keringőjét igyekeztem bemutatni. A bohémek: Rodolfo, a költő, Marcelo, a festő, Schaunard, a zenész és Colline, a filozófus egy olcsó párizsi lakásban tengődnek, de nem adják fel, próbálnak hivatásuknak élni és abból meg is élni. A bohémek Schaunard révén némi pénzre tesznek szert, s természetesen elindulnak, hogy a Karácsonyt egy kávéházban megünnepeljék.

Rodolfonak, a költőnek azonban ihlete támad, s elküldi a többieket, hogy majd utánuk megy. Azonban alig marad egyedül, kopognak, s belép Mimi, a csinos, de szegény varrólány, aki egy másik lakásban éldegél. Fura, de azt kéri, hogy Rodolfo gyújtsa meg a kialudt gyertyáját, mert nincs gyufája. Rodolfo segít, de Mimi gyorsan visszatér azzal, hogy nem találja kulcsát. Rodolfonak megtetszik  a lány, s marasztalni próbálja. Amikor Mimi gyertyája újra kialszik, alattomban ő is elfújja a sajátját, ezzel a szoba - a romantikus holdfénytől eltekintve - sötétbe borul.

Így már van ok arra, hogy Mimi ott maradjon a költőnél addig, amíg nem tudnak világot gyújtani, s azután a kulcsot megkeresni. A kulcs keresgélése közben - a sötétben - kezük egymáshoz ér, s Rodolfo elkezdi "fűzni"   Mimit.  Híres áriáját (Ó, mily hideg e kis kéz, "Che gelida manina", "Your hand is so cold") elkezdve megkéri Mimit, hadd melegítse kezével a kezét, kulcskeresés helyett pedig inkább figyeljen a holdfényre, helyezze magát kényelembe, s hallgassa meg, hogy ki ő, s hogyan él.

Mimi - zavarában, s ki tudja, talán másért is - beleegyezik. Az ária természetesen lírai és gyönyörű, de céljának megfelelően határozott és még humor, önirónia is van benne. Rodolfo arról énekel, hogy költő, s mint ilyen, gyönyörű légvárakat épít, de azért megél valahogy. Mimi szép szemei azonban kis tolvajok, akik egyszeriben ellopják, elviszik álmait, terveit, gondolni sem tud többé rájuk. De nem bánja, mert helyükbe költözik a remény...

Itt szólal meg a híres magas C hang (remény, "la speranza"). Végül megkéri Mimit, beszéljen magáról ő is. Szöveg a "köbön", a költői magyar fordításból: "Halljam édes ajkáról/A szép nevét." 

Marcelo Alvarez énekel, Mimi: Cristina Gallardo-Domas. (A weblapon kattintással el kell indítani a videót.)

Mimi nem kevésbé híres áriája: Úgy hívnak, hogy Mimi ("Mi chiamano Mimi", "They call me Mimi"). Ezt most a közelmúlt (és talán minden idők) egyik legnagyobb szopránja Mirella Freni énekli (a weblapon kattintással el kell indítani a felvételt).

Mimi áriáját majdnem teljesen végig megtaláljuk a Michigan Opera Theatre promociós videójában is, a lányt játszó Kelly Kaduce színészi teljesítménye szerintem csodálatos.

Az áriában Mimi elárulja, hogy neve igazából Lucia. Egyszerűen él, hímzésből tartja el magát. Egyedül van, otthon készíti el ebédjét, s bár nem mindig megy el a templomba, gyakran imádkozik. Szeret virágokat hímezni, s közben elábrándozni illatukról, s a gyönyörű, pezsdítő tavaszról... Aztán elszégyelli magát, elnézést kér, s ismét menni akar. Ám  az ária befejező részében, amikor Mimi a tavasz ébredéséről beszél, a zene a korábbi játékosság helyett sodró lendületet vesz, s már egy szerelemre vágyó, szenvedélyes nőt állít elénk, bár Mimi a szövegben semmi ilyesmit nem mond. Hát, ez lehet valahol az opera lényege.

A kölcsönös bemutatkozás után már világos kettejük vonzódása egymáshoz, és a szerelmi kettősben Rodolfo "rohamra indul". Mimi ezt jól fogadja, egészen addig, amíg Rodolfo a tettek mezejére nem lépne, ekkor azonban kibontakozik és közli: Önt barátai várják... Rodolfo elkedvetlenedik, de Mimi megvigasztalja, azzal, hogy ő is vele megy. Rodolfo tesz még egy kísérletet: inkább maradjanak a fűtött szobában mindketten, kinn nagyon hideg van, s Mimi megfázhat... Mimi válasza: úgy hozzád simulnék...

Rodolfo harmadik kísérlete: S ha visszatértünk? Mimi az orrára koppint: Ne légy olyan kíváncsi! Ezután egymással viccelődve (Karoljon belém nagysasszony, Szeretsz ugye, Hát hogyne, imádlak) elvonulnak a többiek után. De azért komoly dolog ez már, amit a végső magas hang is jelez: Amor, amor, amor, Szeretlek, szeretlek, szeretlek. A kettősben hangzik el a bejegyzés címét adó mondat is.

Marcelo Alvarez és Anna Netrebko jól sikerült koncertfelvételét látjuk (a weblapon kattintással el kell indítani a vidót). Figyeljük meg a közönség reakcióját és adózzunk csodálattal Puccininek, az énekeseknek és a ma is diadalmas operának.

Rodolfo szerepét László Boldizsár is énekli. Érdekes a korábbi Cotton Club Singers vezetőjét új szerepkörben látni.

Húsz év körül voltam, amikor először hallottam a Bohéméletből részleteket  lemezen, Ilosfalvy Róbert énekelte Rodolfot, Mimit talán Házy Erzsébet. Csodálatos volt, s azután a Csokonai színház is műsorra tűzte, Horváth Bálint (lásd Horváth Bálint - a Tenor c. bejegyzést) énekelte a költőt. Sajnos, bár az énekes a kedvencem volt, egyáltalán nem emlékszem, milyen volt elődásában a híres ária. Ilyen furán szelektív az emlékezet.

Mit tanulhatnak a mai szerelmesek a Bohémélet szerelmespárjától?

Szerző: alvarezfan1111  2010.10.28. 18:40 Szólj hozzá!

Címkék: rodolfo bohémélet mimi la boheme che gelida manina mi chiamano mimi o soave fanciulla

Az egész életünket, s így a művészetet is át- meg átszövi a szerelem. Természetesen az opera műfaja sem kivétel. A szerelem azonban sokszor nem hoz boldogságot - az operában sem.

Verdi Don Carlos c. operájában Carlos, a trónörökös jegyese végül a király felesége lesz. Így Carlos nem másba, mint apja fiatal feleségébe - a királynéba - szerelmes. Csakhogy, a hatalmas Fülöp király - talán utolsó lehetőségeként - maga is imádja feleségét, közben tudja, hogy nem szeretik viszont. Íme a "bekódolt" boldogtalanság...

Dvorak már említett Ruszalkája (lásd a Mesicku na nebi hlubokem c. bejegyzést) vízi nimfából egyenesen emberré varázsoltatja át magát azért, hogy a herceg észrevegye s megszeresse. Csakhogy a varázslat sikerül is, meg nem is. Az embertestű Ruszalka érzelmileg mégsem válik teljesen emberré: szeretni tud, de hideg, mint korábbi eleme a víz, nem ismeri az érzéki tüzet, amelyet a herceg vár tőle. A varázslat mégis Ruszalkához köti a herceget: minden próbálkozása sikertelen, nem tud elszakadni  a lánytól, még akkor sem, ha nem boldog vele. És az a vég, csak azt tudnám feledni...

Mascagni Parasztbecsület c. operájában (lásd a Halálos szerelem c. bejegyzést), csakúgy, mint a "párjában", Leoncavallo Bajazzókjában rövid úton, véres drámához vezetnek a szerelmes indulatok.  

De amikor közeledik, amikor formálódik, s amikor beteljesül a szerelem, az - mindannyian tudjuk - csodálatos. Az opera műfajában Puccini az, aki ennek a fázisnak avatott ismerője és megörökítője. A néhai mester izzó szenvedéllyel és teljes odaadással tudott nőalakjai felé - és nyilván a hús-vér asszonyok felé is - fordulni.

E témakörben ezúttal a Pillangókisasszony ("Madama Butterfly") szerelmi kettősét vesszük szemügyre. (A Pillangókisasszonyról a Zümmögő kórus c. bejegyzésben már volt szó.)

Az első felvonásban a házasságközvetítő elhozza a hegyen lévő házhoz Cso-Cso-szánt, a menyasszonyt és rokonságát, lejátszódik a házassági szertartás, végül - a személyzet kivételével - mindenki elmegy és beesteledik. Pinkertonban - és talán Cso-Cso-Szánban is - ébredezik a vágy, miközben - a házasság ellenére - alig ismerik egymást. Így hát beszélgetnek, igyekeznek közelebb kerülni egymáshoz, s ahhoz, aminek meg kell történnie aznap este.

Szó, ami szó, Pinkertonnak "jó a szövege": Amikor Cso-Cso-Szán például kegyetlennek látja, hogy Nyugaton a pillangókat gombostűre tűzik és gyűjteménybe teszik, Pinkerton azt válaszolja, igaz, de csak azért, hogy többé el ne repülhessenek - ő sem engedi el a Pillangókisasszonyt többé... Mégis, mintha Cso-Cso-Szán érezné, valahogy neki is a rettegett pillangó-sors jut majd...

A "Bimba dagli occhi" ("Sweetheart, with eyes...", Lánykám, szemeidből) részben az érzelmek hőfoka folyamatosan emelkedik. A kis japán lány fülig szerelmes: a belé nevelt szeméremről s tartózkodásról megfeledkezve, nyíltan elmondja párjának, milyen csodálatosnak látja, hogy ő neki a világ. Nézzük meg egy  nagyszerű színészi játékkal kombinált videón.

Az ezután következő,  "Vogliatemi bene" ("Love me, please", Szeress engem) c. részben énekli Cso-Cso-Szán a címül választott mondatot. Pinkertonban már tombol a vágy, biztatja, hívja Cso-Cso-Szánt, aki - immár ismét szemérmesen - még a csillagos égről beszél. De a zene - a kettős vége felé - már egyáltalán nem illik a lány szövegéhez, elfojtott s növekvő szenvedélyről árulkodik. Az érzelmek tehát forróra hevülnek, s a végén kitör a vulkán, amelyet a zenében az együtt megszólaló, két magas záró hang jelez.

Ezt a részt először koncertfelvételen mutatjuk be. A jó hangi adottságú tenor után nyomozva úgy tűnik, hogy ő Romulo Delgado, aki az opera mellett széles spektrumon énekel és úgy tűnik, meglehetős ismertséget mondhat magáénak. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy bátrabb vagy önzőbb tenorok a végén sokkal magasabb hangot énekelnek.

Mint például azon a színházi "Vogliatemi bene" videón is, amelyet a Metropolitan Opera tett hozzáférhetővé.  Patricia Racette és Marcello Giordano énekel (előbbi csodálatosan). Figyeljük meg a szándékosan elvont, leegyszerűsített hátteret, amely talán bizonyos japán színházi hagyományokat hivatott reprezentálni. Figyeljük meg továbbá a nagyzenekari hangszerelésben a záró akkordot. Ez ma - ha a rockzenében nem is - de a popzenében és a szimfonikus könnyűzenében fordul elő. Puccini igenis haladt a korral! 

A La Scala egy régebbi előadásának DVD-előzetesén a "Vogliatemi bene" második  részét láthatjuk.

A közelítő magyar szöveg így szól:

"Bimba dagli occhi":

Pinkerton
Lánykám, szemeidből boszorkányos tűz sugárzik
Most már teljesen az enyém vagy
Liliomfehérbe öltözve
Milyen édesek barna fürtjeid hószín ruhádban

Pillangókisasszony
Olyan vagyok, mint a Hold kicsiny istennője
aki alászáll éjjel hídján, a csillagos égből

Pinkerton S megbabonáz minden halandót...

Pillangókisasszony
Azután fehér palástjába rejti
S messzi birodalmába felviszi őket

Pinkerton
Drágám, még nem is mondtad, szeretsz-e
Gondolod, hogy az istennő tudja az édes szavakat
Amelyeket epedve várok?

Pillangókisasszony
Az istennő tudja, de talán mégsem mondja ki e szavakat
Mert fél, hogy a szerelembe belehal
Mert fél, hogy a szerelembe belehal!

Pinkerton
Ne félj, édesem, a szerelem nem halál, hanem inkább élet
Mely égi boldogságot szór széjjel
Látom, amint fénylik szemeidben, amelyekbe nézek

Pillangókisasszony
Valaha azt gondoltam: ha valaki akarna engem...

Pinkerton Miért habozol?

Pillangókisasszony
Valaha azt gondoltam, ha valaki akarna engem
Akkor, egy időre, akár hozzá is mehetnék
Ez akkor volt, amikor a Nakodo Elhozta a te házassági ajánlatodat
De, az igazat megvallva,
Kezdetben hasztalan beszélt nekem
Egy idegen Amerikából, egy külföldi, egy barbár!
Bocsáss meg nekem, akkor nem tudtam...

Pinkerton
Ó drágám! S azután? Folytasd...

Pillangókisasszony
De most, szerelmem
Te vagy nekem a világ, több, mint a világ
Azt hiszem, szeretlek az első pillanattól fogva,
Hogy megláttalak
Erős vagy és oly jóképű
Nevetésed nyílt és a szívedből jön
Izgalmas, amit mondasz
Én most boldog vagyok
Igen, boldog vagyok

"Vogliatemi bene":

Pillangókisasszony
Szeress engem, csak kicsikét
Ó, csak nagyon kicsit
Mintha egy gyermeket szeretnél
Csak ezt kérem
Csak kicsit szeress
Nálunk az ember a kicsihez szokott
Hálás a csendes szerelemért
Mely könnyű, mint a szirom
S mégis örök
Mint az ég, s a mérhetetlen tenger

Pinkerton
Nyújtsd ide édes kezed, hogy megcsókolhassam
Én pillangóm! Találó neved van, mintha finom fátyolból lennél...

Pillangókisasszony
Azt mondják, hogy a  te országodban
Ha valaki megfog egy pillangót
Tűvel átszúrja a szívét
S hagyja, hogy elpusztuljon

Pinkerton
Van ebben igazság
De tudod mi az oka?
Hogy ne szökhessen el
Látod, én megfogtalak téged
S tartalak, míg te repdesel
Légy az enyém

Pillangókisasszony
Igen, a tiéd vagyok örökké.

Pinkerton
Gyere, gyere hát...
Szerelmem, mitől félsz ily remegve
Söpörjünk félre minden aggályt!
Az éj átölel, a világ alszik

Pillangókisasszony
Ó, gyönyörűséges éj!

Pinkerton Jöjj, jöjj hát!

Pillangókisasszony
A csillagok örökké égnek Soha nem láttam még ilyen szépet! ......

A szerelmi kettős egyesek szerint korábban, mások szerint később kezdődik és több különböző részletre is felosztható. A dallamok szenvedélyesek, gyönyörűek és fájdalmasak is egyben. Sajnos pusztán zenei részleteket ide nem lehet beilleszteni, így csak nehezen tudnám pontosan megmutatni, mire gondolok. Remélem azonban, hogy mindenki hallani fogja.

A Pillangókisasszonyról 1995 körül született egy operafilm, DVD-n is kapható (volt), amelyben Ying Huang énekli a pillangókisasszonyt,  Richard Troxell pedig Pinkertont. Ők külsejükben is teljesen megfelelhettek szerepeiknek, érdemes utánajárni.

Az operaéneklés magasiskolája - és filmként is szép - az a Pillangókisasszony DVD, amelyen Mirella Freni és Placido Domingo a két főszereplő.

Mellékhatások: ne hallgassuk sokat a szerelmi kettőst, mert soha nem megy majd ki a fejünkből; férfiaknak különösen veszélyes, mert - ha nem is annyira, mint Puccini, de - még megsejtenek valamit a női lélekből. :-)

Hiszi az olvasó, hogy a művészetből lehet tanulni valamit az életre vonatkozóan?   

A következő részben Rodolfo és Mimi szerelmét mutatjuk be Puccini Bohémélet c. operájából, amelyet - más szempontból - már ugyancsak említettünk a Csábítás c. bejegyzésben.

Szerző: alvarezfan1111  2010.10.22. 00:30 Szólj hozzá!

Címkék: pillangókisasszony madama butterfly pinkerton bimba dagli occhi szerelmi kettős vogliatemi bene

Október 15-én a feleségem és én megnéztük Erkel Ferenc: Hunyadi László c operáját a debreceni Csokonai Színházban. Az esetleges türelmetlen Olvasónak máris jelzem: nem bántuk meg. Mindenkinek javaslom, hogy nézze meg az előadást -  vitára ingerlő eseményről van szó.

Az interneten néhány képet is találhatunk az előadásról. Régi operakedvelők vagyunk, ez már a többedik találkozásunk a művel. De míg az általunk látott összes előző előadás nagyjából ugyanaz volt, most valami újjal találkoztunk.

Kocsár Balázs az opera műsorfüzetében kifejti, hogy most nem az 1930-as években készült - sokáig uralkodó, általunk is többször látott - átdolgozás kerül színre, hanem egy - Erkelhez közelebb álló, netán teljesen autentikus - változat. Az 1930 körüli átdolgozás már a verizmus és más izmusok ihlette modernizált változat, a mostani mű viszont - Erkel keze nyomán - az 1800-as évek első felében uralkodó "bel canto" stílusjegyeit viseli magán.

A műsorfüzet Szabó Máté rendező észrevételeit is tartalmazza. A lényeg: "Most, itt a jelenben, képtelenségnek tűnik bármely politikai-történelmi eseményt a maga teljességében megnyugtató hitelességgel elmesélni." Ahogyan én látom, a rendező  e pontból kiindulva a lehető legmesszebb "elmerészkedett". A Hunyadi Lászlónak ez az előadása - szerintem - egyfajta   "opera-revü". Ha elfogadjuk, hogy úgysem lehet a mű alapját adó eseményeket, a szereplőket hitelesen fel- és megidézni, e megközelítés teljesen logikusnak tűnik.

Másként fogalmazva, ez a Hunyadi László  teljesen nélkülözi a nemzeti és hazafias - pláne a "hazaffyas" - felhangokat. Ez a történet a világ bármelyik feudális udvarában, birodalmában lejátszódhatott volna. Sőt, az előadás a díszletek és a jelmezek révén utal arra, hogy a történéseket nem feltétlenül kell a középkorba sem helyezni, mindez bármikor lejátszódhatna a világban. A rendezés nem tesz igazságot, nem jelöli ki a "haladás" irányát, nem állítja Hunyadi László oldalára a közönséget a királlyal szemben.

Maradnak a marakodó, önérdeküket hajszoló nemesi családok, a gyilkosság, a hamisság és a gyenge királyra mákonyként ható szexualitás. Itt és így még kevésbé érthető, miért nem alkalmazza Hunyadi László maga is a nemtelen eszközöket, miért nem szökik meg börtönéből, holott korának egyik leggazdagabb és legnagyobb hatalmú családja áll mögötte, amint arra jegyese, Mária, rá is mutat, amikor meg akarja szöktetni.

Képzeljük el azonban, hogy például Bellini: Puritánok ("I puritani") c. operáját nézzük. Arturo alakja kicsit emlékeztet Hunyadi Lászlóéra. Bizonyára vannak itt is az előbb vázoltakhoz hasonló ellentmondások a műben és rendezéseiben, de ez számunkra nem (annyira) érdekes, hiszen a cselekmény a távoli Angliában, Cromwell korában játszódik.

Ilyen nézői attitűddel a Hunyadi László jelen előadása nem is rossz kísérlet. Nem unalmas, a színpadon mindig történik valami. Jelen vannak a "bel canto" stílushoz tartozó statikus, éneklő tablók is, de a rendező - a korábbi hazai operajátszáshoz képest szokatlanul - igyekszik mozgatni is a szereplőket. Érdekes, hogy e mozgások sok esetben furák, majdhogynem groteszkek - remélhetőleg valamilyen többlet-mondanivaló kifejezése érdekében.

Én a tőlem telhető legnagyobb nyitottsággal ültem be az előadásra, de azért sokszor környékezett a - nem rosszindulatú - nevetés. Például mindjárt  a kezdő képben is, ahol a kórus - azaz Hunyadi László vitézei - kénytelenek voltak tőreikkel szamuráj módra hadonászni éneklés közben. Ennek köszönhető az írásom címe is. Persze, sok minden megmagyarázható. Lehet, hogy a rendező e szamuráj-groteszkkel is a mű általános érvényét, jó és rossz hiányát, a semlegességet  igyekezett alátámasztani. Az is lehet, hogy a hajdani vitézek, hűbéresek a hajdani várakban nálunk is szamurájhoz hasonlóan viselkedtek.

Amikor a poroszlók Lászlót elhurcolják menyegzőjéről, a küzdelem lassított felvétel jellegű, ez megint egyfajta híd lehet az időtlenséghez, napjainkhoz.  Nehezen tudtam viszont megmagyarázni magamnak a palotás talán túl abszurd koreográfiáját valamint a menyegző kettőse alatti férfi-nő benyitogatást a színpad két oldalán levő ajtócskákon. Talán nem vagyok elég okos, talán maga a rendező sem tudja. Az utóbbi sem lehetetlen, hiszen, ha mindent tudatosan tudna, nem is kellene színpadi rendezéssel kifejeznie magát, elég lenne megírnia levélben.

Következetlen, hogy míg Cillei megölésekor patakzik a vér, László fejvétele szinte teljesen szimbolikus aktus. Természetesen arra gondolok, hogy Cilleit is elég lenne szimbolikusan megölni. László fejvételekor vihar támad, kinyílnak az eseményt bámulók - mai, modern - esernyői. Remélhetőleg a rendező nem csupán a "színpadias" mennydörgést kívánta helyettesíteni ezzel. Számomra ez azt üzeni, hogy mennyire felkészültek a látványosságra a népek, még esernyőt is vittek... Vagyis, hiábavaló volt az áldozat... Mégis volt olyan érzésem, hogy ez már nem kellene bele.

Mindent összevéve, a rendezés élvezhető, érdekes előadást hozott létre, feltéve, hogy el tudunk vonatkoztatni a mű korábbi, "nemzeti kincs" státuszától. Néhány - fentebb is említett - túlzás kiküszöbölésével, a groteszkség némi csökkentésével, a palotás hagyományosabb - de nem hagyományos - koreografálásával   az előadás még értékesebbé válhatna. Megjegyzem azonban, hogy így is volt siker és vastaps, még ha a környezetemben hallottam is a nemzeti jelleget hiányoló, bosszús felhangokat.

A zenei részt szerettem, meglepett László kedveséhez intézett áriájában a korábban még nem hallott rész a végén. A mostani szöveget azonban sok helyen kevésbé költőinek és  kevésbé énekelhetőnek tartom, mint az elvetett átdolgozásét. Egyebekben minden üzembiztosan működött. Biztosan nem volt kis munka az új változat betanítása, elismerés illeti Kocsár Miklós karmestert. Hagyományosabb előadásban több figyelem jutott volna a zenei részletekre - lásd az operarendezés alapvető ellentmondását, zene-e vagy látvány.

Hunyadi László megformálója Pataki Potyók Dániel volt. Világos, könnyed és szép színű tenorja alkalmas volt a fiatal Hunyadi László hiteles hangi megformálására, jól bírta a magasságokat és átjött a zenekari kíséreten is. Persze az alapkoncepciónak megfelelően, ő itt nem volt hős, csupán egy fiatal ember, aki áldozatává válik a hatami (és szerelmi) viszályoknak.  Ezért nem is hiányoltam egy Simándy-féle hősi orgánumot. Remélem, a fiatal énekes tud majd mit kezdeni ritka szép hangjával, érthető szövegmondásával, illúziókeltő megjelenésével. Lelkes vagyok: Lehet ő akár egy új  Juan Diego Florez?

Én Kóbor Tamást láttam V. László szerepében. Telitalálat volt. Megjelenése, viselkedése, éneklése a legérzékletesebben idézte fel a gyenge jellemű, befolyásolható fiatal embert, akinek hatalom és egyúttal szörnyű magány és bizonytalanság jutott osztályrészül. Az interneten láttam, hogy például a szegedi színházban komoly szerepek sorát énekelte már el. Kiváncsi lennék, milyen például Don José szerepében.  

Ezen az estén a fiatal basszbariton, Cseh Antal, Cillei Ulrikot  formálta meg. Jelentős hang, amely bizonyos fekvésben magvas, sötéten fénylik és meghökkentően szép színű. Színészi alakítása is tetszett. Talán vigyáznia kellene, mit vállal el, az interneten láttam, hogy magas bariton szerepeket is énekel, ami egy basszbaritonnak nem lenne kötelező. De egyébként: Hajrá, Antal!

Gara nádort "hazai" művész, Wágner Lajos keltette életre. Bariton hangja most is szokott fényében és erejében szólt, jól bírta a magasságokat és színészileg is hiteles volt. Számomra ő a debreceni operajátszás egy jelentős periódusának egyik szimbóluma, a jó értelemben vett "örök érték". Aki ugyanakkor képes Gara nádorként  vagy a Ruszalka vízi fejedelmének szerepében, modern rendezésekben, állandóan megújulni.

Szilágyi Erzsébetet Bazsinka Zsuzsanna alakította. Igazi operadíva, a szó nemes értelmében, aki - jelentős, hazai és nemzetközi pályafutás, versenygyőzelmek, kitüntetések után - már a Wikipédiában is önálló szócikket kapott az operaházi mellett. Ezen az estén is tanúbizonyságot tett kiváló hangi adottságairól, énektechnikájáról és színészi képességeiről. Amennyire sajnálatos, hogy a debreceni opera a stagione-rendszer felé tendál, egyúttal annyira jó, hogy így olykor hozzá hasonló operai nagyságokat is hallhatunk.

Gara Mária szerepében Zábrádi Annamáriát láthattuk, hallhattuk. Szép volt, hihetőnek tűnt, hogy László odavan érte. Alakítása hiteles volt, jól bírta a mozgásokkal, cselekménnyel színesített kettősöket. Hangja tisztán, fiatalosan csengett. Amikor fő áriájában eljutott a magas hangokig, még a feleségem is elismerően bólintott mellettem. Én hozzáteszem, egy kicsit egyenetlennek ítéltem ezt az áriáját, egy kicsivel simábbak is lehettek volna az átmenetek. De a lényeg megvolt, sőt. Viszont nem értem, miért nincs honlapja, legalábbis a keresőben nem ugrott elő feltűnő helyen.

Mátyás "nadrágszerepének" alakítója, Rendes Ágnes szép kezdő áriával mutatkozott be. Fülep Máté   hitelesen alakította Rozgonyit, László hív barátját. Kriszta Kinga ezúttal Szilágyi Erzsébet udvarhölgyét énekelte. Nyugodtan írjon az Olvasó a másik szereposztásról, amelyet nem volt alkalmam látni. Az énekkar kiválóan működött, tömör, tiszta hangzást produkált. Ez különösen fontos ebben az operában, ahol bizonyos kórusrészletek szinte ismertebbek és népszerűbbek  az áriáknál. Külön dicséret jár a szokatlan mozgásokért.

A tánckarra  a híres palotás előadása miatt hárult nagy felelősség. Bár ők az újszerűen koreografált, szokatlan elemeket tartalmazó táncot igazán szépen adták elő, féltem, hogy a közönség egy része rajtuk "veri le", amit másnak szánt. De szerencsére, taps, siker fogadta a produkciójukat. Lehet, hogy kényszer szülte, de rokonszenves és hasznos dolog, hogy a tánckar nemcsak tánccal, hanem másfajta színpadi jelenléttel is segítette az előadást. Koreográfus: Fejes Kitti.

A jelmezek könnyű, áttetsző anyagból készültek és mai, utcai ruhára vették fel azokat a művészek. Mégis színpompásak voltak, jól szolgálták a feltehető mondanivalót - az időtlenséget - és önállóan is jellemezték a figurákat. László királyról és Cilleiről például már eleve elmondott mindent ruházatuk.

A színpadi képek látvány szempontjából is gondosan megtervezettnek tűntek. Fontos szerepet játszott az egyszerű - ugyancsak az időtlenséget sugalló - szürke falakból, ajtókból és kapukból álló díszlet, amely azonban változtatható volt és olykor labirintus jelleget öltött. A falak és kapuk közeledő és távolodó mozgásai olykor mintha aláfestették, nyomatékosították volna a történéseket. Díszlet- és jelmeztervező: Csík György.

Dvorák Ruszalka c. operáját látva eszembe jutott, miért, hogy a csehek nemzeti operáját nemzetközi siker övezi, mindenütt játsszák, míg a mieinket nem? Hát most itt van a Hunyadi László nemzetközi "fogyasztásra" (is) alkalmas változata. Örüljünk neki? Döntse el az Olvasó, miután hazaérkezett az előadásról.

Szerző: alvarezfan1111  2010.10.17. 20:45 Szólj hozzá!

Címkék: erkel ferenc hunyadi lászló csokonai színház

De hogyan éri el az operaénekes azt, hogy úgy énekeljen, ahogyan kell? A lényeg az, hogy testének, fejének bizonyos üregeit rezonátorként használja, azaz a hangszálai rezgésével ezeket az üregeket is rezgésre kényszeríti, s így a száján kiáramló levegőrezgés - a hang - már lényegesen erősebb, teltebb és a megfelelő hangszínű lesz. Egyszerű kísérlet: tartsunk a szánk elé egy nagy fazekat - ez lesz a rezonátor - és énekeljünk bele.

Az énekesnek éppen azt kell megtanulnia, melyik hanghoz, milyen mozdulatokkal, melyik rezonáns üreget használja fel. Továbbá, meg kell tanulnia az éneklés megkívánta módon lélegezni, a rekeszizmával "támasztani" a kiáramló légoszlopot stb. Persze mindezt annyira el kell elsajátítania, hogy gondolkodás nélkül, ösztönösen, azonnal történjék minden.

Nem árt, ha tudjuk, hogy nagy általánosságban az ugyanúgy képzett és ugyanolyan hangszínű hangok összessége az énekhang egy regisztere. Egy énekesnek rendszerint három regisztere van: a mélyebb hangok a mellregiszterben képződnek, van aztán a középregiszter és a magas hangok számára a fejregiszter. A regiszterek közötti váltás "elfedése" az énektanítás fontos feladata.

Nem időznék sokat az énektechnika részleteinek számomra kissé "ingoványos" területén, inkább ajánlok egy kiváló és részletes ismeretterjesztő cikket. Érdekes lehet ez a blog és ez az összefoglaló oldal is. A nagy tenoristák életrajzai (például (1)-(4)) szintén sok énektechnikai részletet tartalmaznak.

Miért nem használnak zárt színházteremben hangerősítést az énekesek? Ez részben hagyomány kérdése, így szoktuk meg régről, amikor elektromos erősítés még nem létezett. Azért lehet itt más is: forró, nagy érzelmek tolmácsolásához nagy "ordítás", nagy hang kell, s hitelesen ennek nem a mikrofonból, hanem az emberből kell jönnie. Egy nemzetközi szintű operaházban néhány néző nemrég botrányt csinált. Az ok az volt, hogy a színház rendszerint közvetíti az előadást a későn érkezett, s az adott felvonásról kizárt nézőknek az előcsarnokba. Ezen az estén azonban a hangosítást véletlenül a színházterembe kapcsolták, s úgy tűnt, mintha az énekesek hangosítással énekelnének.

Előadás előtt az énekes rendszerint "beénekli" magát, ez olyasmi, mint a sportolónál a bemelegítés. Nehéz kérdés, hogy mennyire kell beénekelni: túl sok beénekléssel kockáztatjuk, bírjuk-e majd végig; kevés beénekléssel a teljesítményünk fokozódik a mű alatt, ami jó, de az elején levő fontos áriákat "elbaltázhatjuk".

Verdi neves műve, az Aida, a tenorok számára az egyik legkellemetlenebb opera a világon. Egyetlen jól ismert, nagy tenorária van benne - Radames románca (Celeste Aida) -, de az rögtön a kezdés után. Brrr... Radames, a hadvezér énekli szerelméről, Aidáról, aki idegen ország királylánya, s túszként él a királyi udvarban. Radames arra vágyik, hogy megkapja a királyi sereg vezéri tisztét, s győztesen visszatérve, elnyerve Aidát, megadhassa neki mindazt, amit szeretne. Hallgassuk meg ezt az áriát egy műkedvelő énekes meghökkentően szép előadásában. Természetesen kereshetünk az interneten más előadókat is.

Szerelem az operaszínpadon: Sohasem tudhatod, nem azért öleli-e át egymást a tenor és a szoprán oly szorosan, hogy ezzel is javítsák a rezonanciát, tehát az ének minőségét.

Az operaénekesek olykor "trükköznek". Előfordul például, hogy egy - akár kiemelkedő - tenor nem akar/mer egy fontos előadáson megpróbálkozni a hangfaj csúcshangjának számító "magas C-vel", ezért az egész áriát lejjebb játszatja ("transzponáltatja") a karmesterrel és a zenekarral. No, nem sokkal: egy hang, olykor csak egy fél hang már elegendő lehet. Így már biztonsággal kiénekli a magas hangot úgy is, ha nem "spórol" rá a hangjával az egész előadáson át. Ennyire kiélezett néha az operaéneklés is.

Az énekesek, főként a tenorok védelmében: a zene és a hangszerek fejlődése, változása következtében a régebbi kottában leírt hang ma valamivel magasabban szólalhat meg, mint akkor, amikor a kottát a szerző - az énekesek képességeire gondolva - írta. A lemezfelvételen azonban nincs pardon, a "magas C-nek" szólnia kell, ha nem elsőre, akkor másodjára vagy akár tizedjére.

A kiművelt énekhang még a börtöntől is megmenthet. Ismét Mario Del Monacohoz fordulunk, aki elmeséli (3), hogy egy dél-amerikai turnéján, egy mindentől távol eső úton, rendőrök tartóztatták fel: kiderült, hogy rettenetesen hasonlít egy körözött gonosztevőre. A rendőröket csak az győzte meg, amikor végső kétségbeesésében egy áriát kezdett énekelni. Hiszen valószínűtlen, hogy egy gonosztevőnek ilyen hangja legyen.... De amikor az énekes menlevelet kért az út hátralevő részére, csak nevettek rajta: elég lesz, ha újra énekel...

Kedvencem, Karinthy Frigyes persze "megénekelte" e bejegyzés témáját is : Énekelni tanulok. (A fentebb említett blog is felfedezte magának ezt a humoreszket.)

Remélem, nem vettem el senki kedvét az énektanulástól. Azt hiszem, az igazi tehetségét nem is lehet, ő közölni akar az emberekkel valami fontosat és azt csak énekelve tudja elképzelni.

Az opera életben maradásához fiatal közönség és fiatal előadók kellenek. Szurkolok mindannyiuknak.

(1) W. Wright: Pavarotti - A pék fia és a kilenc magas cé, Zeneműkiadó, Budapest 1983.
(2) Beniamino Gigli emlékiratai, Zeneműkiadó, Budapest 1984.
(3) Mario del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984.
(4) Simándy József, Dalos László: Bánk bán elmondja, Zeneműkiadó, Budapest 1983.

Szerző: alvarezfan1111  2010.10.09. 23:49 Szólj hozzá!

Címkék: karinthy frigyes mario verdi aida rekeszizom magas c regiszter radames del monaco rezonátor

Miért tanulnánk énekelni? Hiszen énekelni minden egészséges ember tud, ha pedig még zenei hallása és kellemes hangja is van, akkor kész a siker otthon, a suliban és a buliban is. Hogy milyen a kellemes hang, azt nehéz megmondani. Műfajfüggő is lehet, más járja a rockzenében, más az autentikus népzenében és ismét más az operában.

Az operai próbák jelentős részében az énekeseket csak zongora kíséri, a sok zenészes zenekar ideje, közreműködése ugyanis nagyon drága. Azonban éppen ez ad lehetőséget arra, hogy az operaéneklés sajátságait - a nagyzenekari kíséret jótékony "elfedő" hatása nélkül - megfigyeljük.

Az első, ami feltűnhet, hogy az operaénekesek meglehetősen hangosak. Emellett furcsán képzik a hangokat, fizikailag is belegörnyednek, megnyúlnak, leszegik az állukat, kinyújtják a nyakukat stb. Állandó problémájuk van a levegővétellel, a pillanatnyi szusszanások lehetséges helyét gondosan bejelölik a kottájukba.

Egy jól sikerült áriát nagyon élvezünk, magunkban együtt énekeljük az énekessel, de sokszor tapasztaljuk, hogy - az énekestől eltérően - nem tudjuk kitartani a hangokat, mert nem bírjuk tüdővel. Egy régi TV-műsorban láttam, amint egy tüdejét igencsak használó, nagydarab sportolót és egy hozzá képest törékeny operaénekesnőt hasonlítottak össze, ki tud hosszabb ideig kitartani egy hangot. Vajon ki lett a győztes?

Az operaénekesnek hangosnak kell lennie, hogy a kísérő szimfonikus zenekar ne nyomja el a hangját. Persze az operaszerzők igyekszenek is ügyelni erre, a zenekar nem feltétlenül az ária alatt és nem feltétlenül az ének tartományában a leghangosabb. Állítólag azonban vannak rosszindulatú karmesterek, akik, ha haragszanak egy énekesre, szándékosan hangosra veszik a zenekart, "fortisszimóba" fullasztva az éneket...

Az operaénekesnek egyenletesen kell tudnia énekelni, a hangokat a szerző/karmester/rendező által megkövetelt időtartamig kell tudnia kitartani. Az operaénekesnek ezenfelül jól hallhatóan, szépen, hosszan ki kell tudnia énekelni hangfajának legmélyebb és legmagasabb hangjait. Szépen: azt jelenti, hogy a hangfajnak megfelelő hangszínezettel, nem visítva, nem színtelenül mormogva, nem oda nem illő technikával. Valahol olvastam, hogy ezért nehéz igazán az "átmeneti" hangfajok, például a bariton helyzete. Egy bariton hangmagassága megközelítheti a tenorét, de még a legmagasabb hangjait is úgy kell énekelnie, hogy ne hasonlítson a tenorra, hanem megmaradjon a sötét, "baritonális" hangszín.

Az operaénekesnek ezenfelül nem árt jó zenésznek is lennie. Nem feltétlenül kell valamilyen hangszeren játszania, bár ez segítheti abban, hogy szereptanuláskor ne kelljen mindig a saját hangját használnia, hanem lejátszhassa azt a kottáról, amit szeretne, hogy ténylegesen elhangozzék. Legyen jó zenész abban az értelemben, hogy tudja, milyen hangon, melyik pillanatban kell elkezdenie vagy abbahagynia énekét, hogyan formálja meg énekének részeit ("frázisait"), hogy összhangban maradjon a zenekari vagy zongorakísérettel.

Plusz, ismernie kell az énekelt művet, a korabeli zene jellemzőit, hogy stílusos legyen vagy éppen, hogy merészen el tudjon szakadni a korhű stílustól.

Az énekes az énektanárnál (nagy ritkán egyénileg) tanulja meg mindezeket. Az énektanulás általában évekig tart. Azzal kezdődik, hogy a jelentkező fiatal (vagy nem is annyira fiatal) jelöltről a tanár megállapítja egyfajta előzetes énekpróbával, hogy érdemes-e énektanulásba belefognia, elég idős-e hozzá, túlesett-e már a serdülőkori "mutáláson" (lányok is!) stb. Ha a tanár elvállalja a tanítványt, akkor megállapítják, melyik hangfajban is lenne a legjobb működnie. Nemcsak a hangmagasság, hanem a hangszín is számít. Két közel azonos hangterjedelmű fiatal közül így lehet a végén az egyik tenor, a másik pedig bariton.

Ezután elkezdődik a tanítás-tanulás, amely eleinte inkább hangsorok gyakorlásából áll, majd egyre több dal és ária elénekléséből. Eközben az énekesjelölt megtanulja minden egyes hangról, hogyan képezze azt, hogyan állítsa be gégéjét, nyakát, fejét, izmait, hogy a hang a legszebben és a legerősebben csendüljön fel. Ugyancsak megtanulja azt is, hogyan váltson át simán, törés nélkül az egyik hangról a másikra éneklés közben, s így tovább, sorra kerül a korábbiakban megfogalmazott össze követelmény.

Az énektanár sok esetben korábban maga is aktív énekes volt, de sikeres énektanár nemcsak a sikeres énekesből lehet. Több énektanár énekesi karrierje volt szűkreszabott például azért, mert kétségtelen hangi adottságai ellenére az illető félt a színpadtól, a közönségtől és/vagy a színpadot körülvevő művészvilágtól, a művészélettől. De az énektanárnak van egy - így-úgy megszerzett, megalkotott, elsajátított - módszere arra, hogyan kell az operában képezni a hangokat és hogyan kell énekelni. Vannak tanárok akik különösen tudatosak, akik többféle módszert is ismernek és ki tudják választani, melyik tanítványnak - hangot, anatómiát, vérmérsékletet stb. figyelembe véve - melyik való.

Egyebekben - legalábbis a XIX.-XX. sz. tanulságai szerint - az énekes és az énektanár viszonya olyan mint a házasság, bonyolult, a siker mindkét féltől függ. Előfordul, hogy az énekesjelölt tanulmányai közepén szakít a tanárával, mert rájön, hogy nem halad megfelelően, de a tanár is eltanácsolhatja tanítványát. Egy másik tanár azonban segíthet, s érdekes, hogy ebből nem feltétlenül következik, ki volt a jó és ki a rossz tanár. Az a tanár aki nekem rossz, neked jó lehet, s fordítva.

Mario del Monaco, a XX. sz. ötvenes-hatvanas éveinek csodálatos hőstenorja írja önéletrajzi könyvében (1), hogy az ő hősi adottságú hangját majdnem tönkretette az az énektanár, aki "ékítményes", "cizellált", "bel canto" dalokat/áriákat énekeltetett vele. Azért, mert vékony termetéhez látszólag ez illett inkább. Hosszú időbe telt, míg régi/új tanára, akihez visszatért, helyrehozta.

A sikeres énekesek szinte mind szeretettel/megbecsüléssel emlékeznek jó énektanárukra, életrajzukban kiemelkedő helyet biztosítanak neki, s el tudom képzelni, hogy - ha szükséges - akár még anyagilag is támogatják őt egy életen át. Dékány Endre, gyakorló énektanár nagyon érdekes gondolatait olvashatjuk egy interjújában.

Hallgassunk bele egy tehetséges tanuló énekes produkciójába. Innen indulhat - ha minden jól megy - egy szép karrier. Az opera Gounod Romeo és Júlia c. műve, amit hallunk, Romeo áriája ("Ah, leve-toi soleil"), természetesen Júlia iránti szerelméről énekel, szeretné, hogy újra lássa:

Szerelem, szerelem!
Igen, izzásod
Átjárja egész valómat
De mi fény gyúlt hirtelen
Abban az ablakban?
Ő van ott s szépsége
Bevilágítja az éjszakát ...

Ha összehasonlítást kívánunk, természetesen kereshetünk más előadót is az interneten és egyebütt. Nagy nyereség, ha megtaláljuk Roberto Alagna produkcióját, aki Franciaországba bevándorolt olasz szülők gyermeke, s így olaszul és franciául is remekül beszél és énekel. 

A tanulással párhuzamosan vagy annak befejeztével az ifjú énekes elmehet egy színvonalas operai kórusba azért, hogy gyakorlatot szerezzen a színházban és közelről lássa, hogyan csinálják a "profik" a "nagyok". De ez nem kötelező. Egyszer aztán maga is próbaéneklésre jelentkezik egy-egy színháznál vagy egy-egy produkció valamilyen szerepére. Ha sikert arat, előadásait látják az operavilág meghatározó ügynökei, impresszáriói, rendezői, s megkezdődhet a hazai/nemzetközi karrier.

Ma már számos énekversenyt rendeznek világszerte, nagyon rangos például a Placido Domingo nevéhez fűződő Operalia verseny és az volt a Luciano Pavarotti nevéhez fűződő is. USA-beli fiatal énekesek számára nagy lehetőség a Metropolitan Opera National Council Auditions vetélkedő. Ilyeneken győzni vagy jó helyezést elérni szinte biztos belépőjegy a nemzetközi operavilágba.

Az operai énekhangok az idő múlásával általában változnak. Például a lírai szopránból drámai szoprán lesz, a szopránból mezzoszoprán, a lírai tenorból drámai tenor stb. Persze a hang minősége is romolhat, megjelenhet a hang folytonosságát rontó rezgés, a "tremolo", eltűnhetnek a magas vagy mély hangok, eltűnhet a hangos (forte) vagy a halk (piano) éneklés képessége. De végig megmaradhat a jellemábrázoló képesség és a zeneileg pontos, ízléses éneklés.

Következik a 2. rész.

(1) Mario del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984.

Szerző: alvarezfan1111  2010.09.30. 23:41 Szólj hozzá!

Címkék: romeo frázis énektanár tremolo énekverseny gounod charles

Ki lehetne a témába vágó ismeretek nagyobb tudora, mint Musetta, Puccini Bohémélet ("La bohème") c. operájából?

Az opera elsősorban a bohémekről - néhány szegény, fiatal művészről, bölcsészről - szól, akik egy olcsó párizsi szobában meghúzódva, nyomorban, de jókedvűen és büszkén próbálják betölteni hivatásukat: verset írnak, festenek, zenélnek sőt filozofálnak. Mégsem vígoperáról van szó, mert tragikus szerelmek színezik át a történetet, amelyre betegség és halál tesz pontot. Épp, mint az életben.

A második felvonásban a Karácsonyt köszönti az utca. A bohémek - miután sikerült szert tenniük némi pénzre - a Momus kávéházban ünnepelnek. Ekkor megjelenik Musetta, aki gazdag férfiak pénzén él, de Marcellot, a festőt szereti. Éppen haragban vannak, s Musetta elhatározza, hogy egy kicsit megleckézteti és visszaszerzi: megmutatja, milyen kapós és kívánatos ő.

Erről szól Musetta keringője ("Musetta's waltz"). A kezdősor után hivatkoznak rá úgy is, hogy Ha egyedül sétálok az utcán ("Quando me n'vo soletta per la via", "When I walk"). A közelítő magyar szöveg így szól:

Ha egyedül sétálok az utcán
A férfiak megbámulnak
Mindegyik szépségem lesi
S végignéz tetőtől talpig...
Élvezem a szégyenlős vágyat
Mely a szemükből sugárzik felém
S mi rejtve van, arra is rátalál.
A vágy illata szálldos hát körül
S ettől én boldog, boldog vagyok!
S te, aki ismersz, emlékszel és kívánsz
Elhúzódsz tőlem?
Ó, tudom én jól, nem mutatod, hogy gyötrődsz
Tudom, nem akarod, hogy lássák
De közben úgy érzed, mintha haldokolnál.

Marcello - miután újra látta Musettát, ráadásul meghallgatta az áriát - természetesen újra "meg van főzve". Az egész jelenetet itt láthatjuk: Musettán és Marcellon kívül jelen van még Musetta öreg és gazdag barátja, akit később bizony egy kicsit megaláznak, elküldik, hogy tágíttassa ki a hölgy cipőjét. Feltűnik még Rodolfo, a költő és szerelme, Mimi, akikről a jövőben még feltétlenül szólnunk kell.

Musettáról s keringőjéről eszembe jutott egy dal a "könnyű műfajból" és egy film. Az olvasónak is? Mi az?

Szerző: alvarezfan1111  2010.09.24. 23:30 Szólj hozzá!

Címkék: puccini marcello bohémélet la boheme musetta quando me nvo when i walk