Ebben a plágiumról harsogó világban az ember önkéntelenül felkapja a fejét, amikor meg szeretné hallgatni kedvenc tenoráriáját, a "Di rigori armato il seno" kezdetűt, s a Youtube nem a Richard Strauss-félét hozza elő, amit várt volna. Hanem valami régi, ma szemmel nézve merev,  kényszeredett barokkszerű áriát, amelyet egy nő énekel.

No és kiderül, hogy a "Di rigori armato" eme változata Jean Baptiste Lully "Ballet des nations" c. művéből való, amely Molière "Le Bourgeois Gentilhomme" (Az úrhatnám polgár) c. művéhez íródott.

Ráadásul a dallam más ugyan, hanem a szöveg - fül után legalábbis - szinte teljesen ugyanaz, mint  ami Richard Strauss "Der Rosenkavalier" (A rózsalovag) c. munkájában szerepel. Az utóbbi szövegkönyvét Hugo von Hofmannsthal írta, nos akkor mi is történt? Strauss a bűnös vagy Hofmannsthal? Vagy valami furcsa viccel a színrevivők a későbbi szöveget vetítették vissza a korai áriára?

Hát ez az a pont, ahol a magamfajta amatőr nyomozó, ráadásul nem is bölcsész feladja, különösen, hogy számomra az opera elsősorban zene és csak utána bármi más. Mellesleg jegyzem meg, olvasok olyan operablogot, ahol éppen az ellenkezőjét érzem.

Szóval nem kétlem, megvan annak a józan magyarázata, hogyan került Lully-Molière művéből az ária szövege Richard Strauss és Hofmannsthal művébe avagy milyen harmadik forrásból vette mindkettő. Talán lesz olyan olvasó/kommentelő, aki engem kikacagva ismerteti a nyilvánvalót és amúgy közismertet.

De lényeg a lényeg: hallgassuk meg először a Strauss-féle tenoráriát, hiszen olyan gyönyörű. A még ma is szép - fiatal fiú szeretőt tartó - marsallné, bécsi palotájában fogadást tart. Az egyik hódolója által küldött olasz énekes szerenádként elénekli neki az operairodalom egyik legszebb és legnehezebb tenoráriáját. A "Di rigori armato il seno" szabadon arról szól, hogy azt hittem szívem ellenáll, de ugyan milyen jégcsap állhatna ellent a szerelem tüzes nyilának? Egy nagyon fura rendezésben itt láthatjuk-hallhatjuk.

És hallhatólag ugyanaz a tartalom régebbről, Lully-Molière művéből. Ez sem rossz - a szerelem örök -, csak teljesen más, ma már inkább  ínyenceknek való. Bár Lullyról hallottam, felteszem, hogy jól csak a profi zenetudósok és a nagyon elszánt műkedvelők ismerik manapság. Ami nem értékítélet. Itt olvasható egy kis plusz információ.

Korábban persze már "megverseltem" kedvencemet, Richard Strausst ebben a blogban, lásd a "Richard Strauss a meglepi" c. bejegyzést vagy a kulcsszavak jegyzékét.

Hát, újabb impulzus: előre a múltba, az opera korai éveihez. Jövel - de úgy igazán - Lully, Grétry, Gluck!

Hogy volt ez kedves Olvasó?

Szerző: alvarezfan1111  2012.01.27. 21:04 Szólj hozzá!

Címkék: strauss richard moliere lully hofmannsthal di rigori armato rózsalog der rosenkavalier

A jól ismert filmcímből kölcsönzök ezúttal.

Kedvencem, Marcelo Alvarez és barátja, Salvatore Licitra közel egyidőben kezdték pályájukat. Szépen haladtak előre, mindketten meghódították a világ nagy operaszínpadait, még a nagy Metropolitant is.

Közösen is készítettek a könnyű- és komolyzene határát összemosó cross-over felvételeket, bizonyára nagy sikerrel. Itt Bizet Gyöngyhalászok (Les pecheurs les perles, The Pearl Fishers) c. operájából halljuk előadásukban Nadir és Zurga kettősét (Au Fond du Temple Saint), könnyűzenei beütésekkel. Zurga bariton szólamát is tenor énekli, szerintem Alvarez. Szépen, de a legfőbb tanulság szerintem az, hogy milyen bravúrdarab ez egy bariton számára (is).

Ahogyan e blogban is írtam korábban, a kettősben a két barát visszaemlékszik arra a pogány papnőre, aki csodalényként jelent meg a templomban összegyűlt tömeg előtt, s akibe mindketten beleszerettek. De megfogadják, hogy ez a szerelmes emlék inkább erősíti majd barátságukat, mintsem eltávolítaná őket egymástól.

Alvarez február 27-én lesz 50 éves, ami fontos korszakhatár a legtöbb ember életében, hát még egy tenorénekesében. Viszonylag későn kezdett, nemzetközi karrierje mintegy 15 évre tekinthet vissza. Üstökösként robbant be a lírai tenorok világába gyönyörű, lágy hangjával, mégis energikus, férfias megjelenésével, színpadi alakjaival.

Sikeres lett, ma szinte mindenki hangfajának legjobbjai között tartja számon, többek között Pavarottihoz hasonlítják, ami már önmagában is érdem. De a hangja persze más, nagyobb  kaliberű, ha lírai is. Manapság főként "Verdiben utazik", még a hőstenor szerepnek elkönyvelt Manrico (A trubadúr, Il trovatore) és Radames (Aida) szerepeket is sikerrel elénekelte.  Egy napon még tán az Otellonak is nekiveselkedik... (Lásd a videókat a honlapján.)

Sok boldog születésnapot, még sok szép és sikeres fellépést, Marcelo!

Salvatore Licitra pedig már néhány hónapja nincs közöttünk. Honlapja szerint élt: 1968-2011. A  híradások szerint (1,2) hátul ülő barátnőjével motoron egy étterembe igyekeztek s balesetet szenvedtek. A barátnő sértetlen maradt, Licitra 9 napi szenvedés után elhunyt. Feltehetőleg azért történt a baleset, mert közvetlenül a baleset előtt agyvérzést kapott.

Pavarotti helyett ugrott be  a Metropolitan egyik előadásába, ezzel alapozta meg a nemzetközi hírnevét. Ezek után persze őt is Pavarottihoz hasonlították. Honlapján és a Yotube-on még számos felvétele megtalálható. Kétségkívül nemzetközi szintű énekes volt, sokak kedvence - én inkább Alvarezt választottam.

Nyugodjon békében, művészetét, a szép színházi esték emlékét  megőrzik rajongói s szerencsére ma már a felvételek is.

Az operaénekes jónéhányszor meghal a színpadon, s amikor már nem szerep többé ami történt, az emberi és művészi veszteség fáj nekünk, akik még itt vagyunk. Ebben a blogban is elbúcsúztattuk már Polgár Lászlót, Roxana Bribant, a szerző és szervező Petrovics Emilt.

Szomorkásra sikerült az ezévi első bejegyzés. Talán vidámabb lesz a többi, hiszen az operavilág azért működik, átalakul, megbicsaklik, viccel és elfelejt... Tőlünk függ, mire figyelünk oda?

 

Szerző: alvarezfan1111  2012.01.14. 22:21 Szólj hozzá!

Címkék: nadir gyöngyhalászok alvarez marcelo au fond du temple saint licitra salvatore zurga cross over

Ma nem operáról, de zenéről, musical-ről írok.

Ugyanis az operabérletünkhöz két jegyet küldött a minap a Debreceni Csokonai Színház azzal, hogy íme, megnézhetjük ingyen a Mária c. musicalt a városi Főnix Csarnokban. (Aki nem tudná, Debrecen jelképe a főnixmadár, nohát.)

"Ajándék lónak ne nézd a fogát!" - szól a profán közmondás, én ezúttal mégis megszegem a szabályt. Talán megtehetem, mert nem kértem a jegyet, nem is szeretem igazán a musicalt s leginkább azért mentem el, hogy a magam csekély lehetőségeihez mérten támogassam Vidnyánszky Attila színházigazgató-rendező törekvéseit, a debreceni kulturális életet. Szerencsére - ezért vagy azért, de - sokan voltak a nézőtéren.

Sok éve annak, hogy először hallottam a Ghymes-együttesről, s azóta nem értem, amit csinálnak. Főleg a szövegeik idegenek számomra, szóképeiket legtöbbször furának, ellentmondásosnak sőt viccesnek vélem. Hogy nem a világzenével van bajom, onnan gondolom, hogy például a Makám-együttesnek - zenéstől-szövegestül -  lelkes híve vagyok.

Szarka Tamás a Ghymes beltagja, és az általa írt Mária c. musicalban számomra ismét jelentkeztek ezek a megértési problémák. A Csokonai Színház beharangozó szövege " elementáris erejű zenében és költői képekben megálmodott" műről beszél, nekem pedig szörnyű kellemetlen a tudat, hogy ezek szerint - hiába a sok aktív és passzív zenélés, olvasás, színházba járás - mégis meglehet, hogy a csodák egész óceánja elérhetetlen és felderítetlen marad számomra. Pedig, mióta a gyermekeim felnőttek, jórészt a művészi élményért élek. Hogy mást ne mondjak, a beharangozó idézete: "Fénnyel szóló csillagok, mondjátok meg végre, hol vagyok!", már rögtön nevetésre ingerel, pedig a mondat nyilván lírainak van szánva.

Hogy miért volt mégis szép este? Nekem azért, mert Vidnyánszky Attila az így-úgy adott alapműből sodró, lebilincselő, látványos, ugyanakkor nem triviális és mélyen emberi performanszot, misztériumjátékot rendezett. Mária feltűnésétől, fogantatásától kezdve, Heródes kisdedek elleni vérfürdőjén át a születésig tart a darab ismert története. Szerintem a rendezés volt "elementáris erejű zenében és költői képekben megálmodott". Ugyanakkor talán bármilyen más alapanyag megtette volna Vidnyánszkynak, de ezt nem hibának rovom fel, sőt.

Mozgalmas, jól koreografált történéseket, táncokat láttunk,  finomabbnál finomabb megoldásokat, szimbólumokat, s ha kellett, visszafogottan ábrázolt, de megdöbbentő brutalitást és fájdalmat is. Heródes és a Gonosz alakítója óriási volt, Mária alakítója jól hozta az egyszerű, tiszta nőt, aki felnő feladatához. József a színpadon végigkísérte a történéseket, kormányozta és mentette Máriát, amikor szükséges volt. A színész-énekes nagyon szép lírai tenorral van megáldva, ha meghallgatna, azt mondanám neki, próbáljon inkább szerencsét az operában. (Szereposztás itt.)

Persze azért a zene sem rossz, a hangerő, a dob, a basszus és a profi hangszertudás is megteszi a magáét. (Sajnos gépzene ment, nem volt élő zenekar.) Én még zsidó zenei motívumokat is véltem hallani a hazai és balkáni mellett, de ki tudja.

Apa lévén, elég sokat ismerek a gyermekvárást, a születést kísérő dolgokból, érzésekből. Persze női misztériumként ezt soha nem élhettem át. Ez a rendezés - teljesen váratlanul - mondott nekem valami újat minderről.

Az ilyen témájú előadások könnyen válhatnak sematikussá, didaktikussá, csak hogy a pozitív üzenet biztosan "átmenjen". Itt azonban erről szó sem volt, az üzenet megszenvedett igazságként, hitelesen, s nem tolakodva fénylett fel azoknak, akik azt látni akarták. Talán így lehet ma nálunk hinni és egyben modern embernek lenni.

Kínálkozik az összehasonlítás a Jézus Krisztus szupersztárral (elsősorban a filmmel), fiatal korom óriási élményével. Nem is annyira a zene, a szöveg, a művészi színvonal érdekes itt, hanem a két világkép. A különbség csak annyi, amennyi a Nyugat és Kelet között: ég és föld. Mindenki eldöntheti, neki melyik-melyik.

Úgy hírlik, az előadás végül Szegeden, a szabadtéri játékokon is színpadra kerül. Az előbb mondottak miatt érdemes megnézni, s ha valaki még Ghymes-rajongó is, az élmény bizonyára hatványozott lesz.

Szerző: alvarezfan1111  2011.12.12. 00:32 2 komment

Címkék: ghymes makám szarka tamás vidnyánszky attila mária (musical)

Annak idején jó volt havi 90 rubel ösztöndíjjal a Szovjetunióban tartózkodni nyelvtanfolyam, szakmai gyakorlat és hasonló célokból. Az ember gazdagnak érezhette magát, s velem ez igazán kevésszer fordult elő eddigi életem során.

Különösen a kulturális javak voltak olcsók, könyvet, hanglemezt szinte bagatell áron lehetett venni. Hogy ezt esetleg más társadalmi csoportok kárára érték el - akkoriban nem gondolkodtam ilyesmin.

Megvettem Gluck Orfeusz és Eurüdiké c. operájának egy lemezfelvételét is - Orfej I Evrigyike, állt a borítón ékes cirill betűkel. Hazahoztam és eszem ágában sem volt meghallgatni, míg végül a bakelitlemezek kimentek a divatból és az egész cucc eltűnt valahová.

Nemrég azonban édesanyám rávett, hogy olvassam el kedvenc könyvét, Berlioz regényes élettörténetét. Ebből kiderült, hogy az ifjú Berlioz szerette és nagyra becsülte Gluck munkáit. A következő napon pedig a Bartók rádióban éppen Gluck Orfeusz és Eurüdikéjéből adtak egy részletet. Éreztem, hogy neki kell veselkednem, bármennyire is ódzkodom ezektől a korai, XIX. század előtti operáktól.

Szerencsére a DVD-n rögzített magyar előadás zseniálisan oldotta meg a gondokat: Gluck korabeli előadást imitált, ugyanakkor a hosszadalmasnak tűnő zenekari betéteket óvatosan modern, pantomimmal kevert táncokkal, balettel töltötte ki. Csak gratulálni tudok a rendező Moldován Domokosnak.

Ugyanakkor szép a Glyndebourne Fesztivál hajdani előadását megörökítő DVD is, itt Orfeuszt nő, Janet Baker játssza - meghökkentően jól. Rendkívül érdekes az alvilág bejáratát őrző lények (fúriák, lárvák, brrr) félelmetes, groteszk, olykor már-már torna talajgyakorlatokat is felidéző ugrándozása és a boldog lelkek lassú, lírai balettje.

A "sztori" persze közismert. Orfeusz, aki csodásan játszik lantján, elveszíti kedvesét Eurüdikét, s hogy visszaszerezze, után megy az alvilágba. A zene és az érzelmek erejével vissza is szerzi az alvilág uraitól Eurüdikét, csupán annyit kell kibírnia, hogy ne nézzen rá, amíg az alvilágban vannak. Ám a szerelmesek nem képesek kiállni ezt a próbát és Eurüdiké újra eltávozik. Az operában végül mégis hepiend lesz, az istenek megbocsátanak nekik.

Hallgassuk meg A boldog lelke táncát, ami egyfajta balett és zenekari betét a műben. A boldog lelkek közé érkezik halála után Eurüdiké és ide jön érte Orfeusz.

Majd következzék a másik nagy sláger, Orfeusz áriája: "Che faro senza Euridice" (Mit tegyek nélküled, Eurüdiké). Ebben Orfeusz rádöbben, milyen magányos az újra eltűnt párja nélkül, akinek örökre a rabja. Énekesnőt látunk, mert Orfeusz legtöbbször az altok "nadrágszerepe", de énekli kontratenor és tenor is. Különösen érdekes, amikor a szuperférfias bariton, Dimitrij Hvorosztovszkij veselkedik neki - nem is rossz eredménnyel - az áriának.

Gluck annak idején merész operai újítónak számított. Annyi talán érezhető ma is, hogyan tölti meg élettel és érzelemmel a feszes formákba kényszerített korabeli operazenét.

Az Orfeusz-legenda át- meg átszövi egész kultúránkat. A szüleimtől tudom, a generációjuk, amely akkor volt fiatal, imádta az 1959-es Fekete Orfeusz (Orfeu Negro, Black Orpheus) c. filmet. Ennek egyik - gyerekkoromban megismert - betétdala, a Luiz Bonfá szerzette "Manhã de Carnaval" (A karnevál reggele)  igazi örökzölddé vált.

Itt egy virtuóz harmonikás előadásában, igazi latinos kísérettel halljuk a bossa-novát. Apám, a néhai elszánt harmonikás bizonyára elégedetten szemléli a produkciót a mennyei zeneteremből.

S persze nem hiányozhat egy jazz-feldolgozás sem a számtalan jobbnál-jobból.

Én általában nem vagyok híve annak a "fogyasztói" szemléletnek, amely szerint mindegy, milyen zene, csak jó legyen. Inkább szeretem azt hinni, hogy vannak abszolút értékbeli különbségek. Épp ez a Bonfa-szerzemény az, amelynél mindig megingok.

A pokoljárás a másikért, hacsak szimbolikusan is, szinte minden szerelem történetének része. Tekintsünk így Gluck művére, s mindig aktuális marad.

Hogy áll az Olvasó a nadrágszerepekkel? Természetes, indokolt vagy fura?

Szerző: alvarezfan1111  2011.10.20. 14:30 2 komment

Címkék: Orfeusz Eurüdike Gluck A boldog lelkek tánca Che faro senza Euridice Fekete Orfeusz Manha de Carnaval

Focimeccsen azt kiabálhatjuk: Szemüveget a bírónak! Az operáról szólva pedig, hamarosan ezt: Szemüveget a nézőnek!

Azt olvasom ugyanis a mai internetes Népszabadságban, hogy "Már az opera is 3D-ben nyomul". Ez a cím, a cikk maga pedig arról ad hírt, hogy az Operaházban Bartók operáját, A kékszakállú herceg várát háromdimenziós filmtrükkök segítségével adják elő. Mármint a hátteret, tehát a herceg várát így, virtuálisan - nem pedig ácsolt-ragasztott díszletekkel -  alkotják meg.   A nézőknek a teljes élményhez 3D-s szemüvegre lesz szükségük, akárcsak bizonyos filmeknél.

A cikk részletesen leírja az alkalmazott szoftvert, megemlíti annak alkotóit, működtetőit, Komlósi Ildikót, a világhírű mezzót (Judit alakítóját), aki ezt a 3D-ötletet adta. Szerinte ez is egy módszer az opera megmentésére. Megemlíti még, hogy  ki lesz a karmester és, hogy mikor lesznek az előadások.

Természetesen Komlósi Ildikónak igaza van. Az operát - legalábbis itthon - sajnos tényleg meg kell menteni. Az előadásokat - ahogyan én látom - főként idősebb emberek látogatják, talán az énekesi utánpótlás is akadozik. Meglehet külföldön nem olyan tragikus  a helyzet, a németországi nyári koncertesteken könnyűszerrel találni fiatalokat is, legalábbis a felvételek szerint.

A szoftveres 3D-s látvány pedig tényleg jó eszköz lehet arra, hogy az operaházak nézőterére becsaljunk fiatalokat, akiknek egy része remélhetőleg rabja marad a műfajnak egyszerű, valós 3D-s háttér esetén is, mondjuk például a zene és az ének miatt.

Mégis van olyan tétova érzésem, hogy a  fürdővízzel együtt kiöntetik a gyerek is, az avítt dolgokkal együtt elveszhetnek fontos dolgok is. Miért? A Népszabadság cikkében épp csak az nincs megemlítve, ki fogja játszani a kékszakállút, magát. Az Index híradása demokratikusabb - itt egyik énekes szereplő sincs megemlítve. Nekem ezek a hírek - modellértékűen - azt jelzik, mi érdekes/nem érdekes a közvéleménynek illetve ki mit akar igazán kommunikálni az esemény kapcsán.

A neten keresgélve aztán valahol megtaláltam, hogy a próbák alapján  talán Kovács István lesz Komlósi Ildikó szereplőtársa a darabban.

Az operaházi ismertető lényegében azonos a Népszabadság cikkével, Kovács István neve nélkül. Az ismertető melletti kis képes reklám hozza a szereplők nevét, a lapról elérhető  videóreklám pedig már részletesebb információkkal szolgál. De azért az opera ismertetése alatt is a társként előadandó balett zenéje, Ravel Bolerója megy. Talán mert a Kékszakállú zenéjét adva egyetlen fiatalt sem lehetne még 4D-vel sem becsalogatni... :-) Gyönyörű, de nem egyszerű a modern opera...

Egy adott darab kapcsán valaha a szerző, az énekesek voltak érdekesek. Azután lett a rendező és most már a látványtervező ember sőt inkább az ő szoftvere. Haladunk a lényeg felé, nem tagadható. :-)

A férfiénekeseknek nincs szerencséjük ezzel a 3D-vel. :-) Már Mario Del Monaco, a hőstenor megemlíti önéletrajzában (1) Mike Toddal való afférját az Aida 3D-technikás filmfelvétele kapcsán. (Meglehet, hogy technikailag nem ugyanarról van szó a két esetben.)

Mindent összevéve azért üdvözlöm a kezdeményezést. Ha épp Pesten tartózkodnék és lenne pénzem jegyre (szemüvegre), elmennék, megnézném.

Érdekes Komlósi Ildikó és Kovács István honlapja, zenét is hallgathatunk ott.

Szabad-e olyan cikket írni egy operaelőadásról - bármilyen szempontból - amelyben a főszereplő énekesek nincsenek megfelelően bemutatva? Mit gondol az Olvasó?

 

*

 

Ha már dimenziókról beszélünk, a  természettudományban a dimenziók igen izgalmas dolgok, elméletileg főként akkor, ha több van belőlük, mint a megszokott térbeli három. :-) Ki gondolná például, hogy amikor egy kis méretű gömbvillámból (állítólag) kiesik egy nagy víztömeg vagy egy téglarakás, akkor ez a negyedik dimenzióval lehet kapcsolatos? :-) Főként megfelelő képzettségű és/vagy egészséges kritikai érzékű Olvasónak ajánljuk Egely György fantáziadús könyveit.

1. Mario Del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984.

 

Szerző: alvarezfan1111  2011.08.25. 23:39 2 komment

Címkék: 3d kovács istván a kékszakállú herceg vára komlósi ildikó

Marco Zanini az operaéneklés sajátságos alakja, akit a Youtube-ról számosan ismerhetnek.

Felvételein a legnépszerűbb tenoráriáknak veselkedik neki, s a legtöbb esetben szépen el is énekli azokat. Az 1995-ből való, különféle versenyeken készült felvételeit különösen érdemes meghallgatni-megnézni.

Példaként lássuk a "Celeste Aida" (Ó szép Aida) c. ária előadását Verdi Aida c. operájából. Nem hibátlan, de szerintem egy óriási tehetség produktuma, akiből az elmúlt egy-két évtized egyik legnagyobb tenorja lehetett volna.

Ám Marco Zanini - a Youtube-csatornáján közölt tömör életrajza szerint - 1996-ban abbahagyta az éneklést.

A 2008. évtől elérhetővé tett néhány későbbi  felvételt a Youtube-on, ezek között van például a Képária ("Recondita armonia") Puccini Tosca c. operájából. A felvételekből  kitűnik, hogy a hang nem kopott meg, de a zenei megformálásban - szerintem - már mutatkoznak a szakértő környezet hiányának jelei. A tempó és a frazeálás több esetben kifogásolható.

A Youtube-on hozzászólók szabályosan könyörögnek neki, hogy ne magának énekelgessen, hanem legyen profi, lépjen fel színpadon, ne fossza meg a világot a tehetségétől. Mindig udvariasan megköszöni és olykor közli, hogy sajnos, az operaéneklés olyan bizonytalan pálya, amelyet, családos ember is lévén, ő nem vállalhat fel.

Ki tudja, igazából miért nem lett hivatásos énekes Marco Zanini. A hangjához elég megnyerő külsőt is adott neki az ég, egyenes útja lehetett volna a sikerhez. Bár én itt már múlt időben beszélek róla, mint énekesről, tulajdonképpen még mindig megpróbálkozhatna valahol. Ha 1995-ben mondjuk 25 év körül volt, akkor ma 40 körül lehet, ami még nem "végzetes", tekintve, hogy 7 évig tanult énekelni, s lényegében "készen van".

Vajon kínáltak-e neki szerepeket, lehetőségeket? Én az elmúlt harminc évben jónéhány, hozzá képest kifejezetten rossz tenort hallottam már operaszínpadon. Neki ne jutott volna hely? Vajon elment volna-e Zanini egy kisváros operatársulatához, ahol ilyen képességekkel - a mai viszonyokhoz mérten - biztos helye lehetett volna?

Talán meglepő, de nemcsak a profi művészi pályák lehetnek bizonytalanok, hanem a tudományos pálya is. Az utóbbihoz  "hivatalosan" több közöm van.  A kiugró tehetségek nagyon nagy valószínűséggel érvényesülni fognak, azokat - általában - szándékosan sem lehet elgáncsolni. Hanem a többiek karrierje döntő módon függhet a kezdeti lehetőségektől, szerencsétől. Ez az ún. pozitív visszacsatolás, a megkapott lehetőség, támogatás újabb lehetőségeket szül, előrehaladást jelent.  Amint az evangélium - ezúttal talán profán tárgyra alkalmazva - mondja: Akinek van, annak még több adatik, akinek pedig kevés van, attól még ez a kevés is elvétetikAz operaéneklésnél mindez még azzal is párosul, hogy a produktumhoz  feltétlenül szükséges énekhang viszonylag könnyen elveszíthető.

Ezért én "valahol" megértem azokat a tehetséges embereket, akik vonakodnak vagy egyáltalán nem is mernek belevágni abba, ami a dolguk lenne.

A  jól ismert "Good Will Hunting"  c. film főszereplője egy rokonszenves munkásfiú, aki - mint kiderül - egyúttal matematikai zseni  is. Ám eleinte nem képes megérteni, hogy emiatt milyen kötelezettségei vannak a tudomány, az emberiség kultúrájának gyarapítása iránt. Míg végül a barátjává lett pszichológusa, de különösen saját társa-rokona rá nem ébreszti erre. De az élet (sajnos?) nem hollywoodi mozi.

(Ide tartozik, hogy a matematika bizonyos ágaiban, persze közel sem mindben, szinte semmit sem kell tudni ahhoz, hogy az ember nagy felfedezésekre jusson - át kell látni bizonyos összefüggéseket. Fordítva, a szóban forgó ágakban ezt az átlátó képességet semmilyen megtanulható tudás nem képes pótolni.)

Míg Zanini feltehetőleg Brazíliában próbálkozott az énekversenyeken, egy Marcelo Alvarez nevű fiatalember - nagyjából ugyanakkor - Argentínában. Itt egy felvétel, amely  Giuseppe Di Stefano (a világhírű tenor) kurzusán készült, ahová Alvareznek - feltehetőleg nem olyan egyszerűen - sikerült bejutnia. Alvarez először az "A te o cara" áriát énekli Bellini "I puritani" (Puritánok)  c. operájából. Nem sokkal a kurzus után eladja a megélhetését biztosító családi bútorüzletet, s elindul - Di Stefano tanácsa szerint - Olaszországba. Ma talán ő a világ leginkább keresett lírai tenorja. Összevetésül itt az ő Képária-felvétele - a Metropolitan Operából.

Ahogy Korda György énekelte, igaz, nem pont erről: "Bocsánat, hogyha kérdem,/ hogy ő miért és én miért nem?" :-)

A "Celeste Aida" áriában Radames hadvezér arról énekel, hogy ha győz az ellenségen, akkor feleségül veheti Aidát, a királyi udvarban vendégként-túszként tartott külföldi királylányt, akivel szeretik egymást.

A Képáriában ("Recondita armonia") Cavaradossi, a nemes származású festőművész arról énekel, hogy bár az éppen festett képen szerelmének, a barna Floria Toscának a vonásai összekeverednek egy nemrég látott, ismeretlen szőke szépségéivel, azért ő a valóságban csak Toscát szereti. (Lásd a Rendezzünk operát - 1 c. bejegyzést is.)

Az "A te o cara" (Neked, kedvesem) szerelmi vallomás közvetlenül az esküvő előtt: milyen jó, hogy annyi viszontagság után végre egymáséi lehetünk, s a szívem csak ezért dobog. (Ám az esküvő végül elmarad, lásd az A te o cara  c. bejegyzést is.)

Alvarez természetesen óriási művész és az én személyes kedvencem is (lásd a A Bee Geestől Radamesig: Alvarez c. bejegyzést). De javaslom, szánjon rá időt az Olvasó és hallgassa-nézze végig Zanini Youtube-csatornáját is.

Mi a véleménye a felvételekről?

Végül ajánlom még az Opera-kadabra c. bejegyzést. Egy másik változat ugyanarra a témára?

Szerző: alvarezfan1111  2011.08.17. 16:58 Szólj hozzá!

Címkék: tosca aida radames alvarez marcelo recondita armonia celeste aida cavaradossi zanini marco képária

A városi önkormányzat épületének udvarán sok éve nyári színház működik. Általában kevés szereplős, habkönnyű darabokat  mutatnak be, sokszor ismert, fővárosi művészek részvételével. Olykor (egyre rendszeresebben) egy-egy vígopera is bekerül a műsorba.

Láttuk már Donizetti Szerelmi bájitalát, ebben az évadban pedig, augusztus 9-én ugyancsak Donizettitől a Rita c. vígoperát mutatta be az Opera Comica Lasagna Társulat, kiegészítve Balczó Péter tenorral, aki - mint ismeretes - az Adagio együttes jeles tagja, a tavalyi Armel Operaverseny helyezettje. Rendező: Vranyecz Artúr.

Szereposztás: Rita: Fehér Éva (szoprán), Beppe: Balczó Péter (tenor),  Gasparo: Ürmössy Imre (basszus) Bartolo:  Vranyecz Artúr (némaszerep).

A mű cselekménye:

Rita Gasparo felesége volt, de épp, hogy csak összeesküdtek, a templom kigyulladt és leégett. Gasparo azt hitte, Rita benn égett és meghalt, Rita pedig azt hitte, Gasparo - aki tengerész volt - hajóra szállt és hajótörés áldozata lett. Mivel kapcsolatuk alatt Gasparo - szerelemből - rendszeresen elverte Ritát, az "özvegy" másodszorra olyan férjet szerzett magának (Beppét), akit ő verhet el rendszeresen.

Egyszer azonban véletlenül betoppan Rita fogadójába a halottnak hitt Gasparo. Persze Beppe a papírok alapján azonnal "vágja", hogy ki ő, s máris örvendeni kezd a szabadulásának, hiszen, ha az első férj él, akkor ő nem férj többé,  s nem kell Rita ütlegeit sem elviselnie tovább. Gasparónak azonban már nem kell Rita, mert egy csinos és gazdag nő várja már valahol, akit elvenne feleségül. Így létérdeke, hogy korábbi  házassága ne legyen érvényes.

Hosszan és komikusan vitatkozik a két férfi. Még játékra és fogadásra is felteszik a dolgot, aki veszít, az szabadulhat a házasságból.  Végül Gasparo "nyer", tehát neki kellene a férjként ottmaradnia.

Majd Rita és Gasparo kettőse következik. Gasparo eljátssza, hogy szívesen visszatérne Ritához, hátha az megrémül az újabb "szerelmi" verések kilátásától, s nem lesz hajlandó visszafogadni őt. Kiderül, hogy házasságlevelük egyetlen megmaradt példánya Ritánál van, Gasparo ezt is meg akarja szerezni. Rita eleinte tényleg tart Gasparótól, úgy tesz, mint aki nem is ismeri, de amikor a férfi azt színleli, hogy a keze megsérült, s nem tud ütni többé, felbátorodik. Megmutatja neki a házasságlevelüket, amit Gasparo azonnal megsemmisít.

Így Gasparo szabadon ("szóló" férfiemberként) elmehet, mégis Beppe marad  a férj. Viszont neki sem kell már tűrnie Rita ütlegeit, mert Gasparo kiokosította, hogyan kell a dolgokat (piff-puff)  elintézni. De végül Ritának sem kell félnie, már csak azért sem, mert megérteti Beppével, hogy az ütlegelt asszony nem lesz túl készséges, ha értitek, miben.

Bár a téma - verjük vagy ne verjük házastársunkat - ma már nem igazán időszerű és vicces, azért a remek alakításoknak sikerült nevetést kicsiholniuk a nézőkből. Különösen Ürmössy Imrét és Balczó Pétert dicsérném itt meg, Fehér Éva szintén illúziókeltő volt, de talán lehetett volna még "tűzrőlpattantabb".

Prózai színész néma- vagy nem énekes szerepben csak jót tehet egy operának. Vranyecz Artúr néhány megjelenése egyszerűen zseniális volt, mindig sokat lendített az előadáson. Rendezése - amelyben találékonyan keverte a hagyományos és modern elemeket - szintén remek volt.

Zeneileg minden Donizetti-összetevő előfordult, de az énekesek - néhány szép magas hanggal - jól viselték a "megpróbáltatásokat". Érdekes volt megfigyelni Ürmössy klasszikus énekstílusához képest Balczó modernebb hangzását, legalábbis nekem feltűnt valami ilyesmi. (Ami egyáltalán nem értékítélet). Zongora kísérte az előadást, megvolt a kellő tempó és összhang, a diszkrét hangosítás is jól sikerült. Mondjuk az előadás előtt és után a hangszórókból blues-zene szólt, ami nem volt igazán odaillő.

Úgy tűnik, hogy a női egyenjogúság igazi térnyerésével eltűnnek a hagyományos női szerepek a való életből. Ennek az előadásnak a kapcsán is felmerült bennem, hogy később ki fogja majd játszani a hangsúlyozottan hagyományos női viselkedést igénylő operai szerepeket,  az ismertebbek közül például Carment vagy Zerlinát a Don Giovanniból.

Igaz,  a hősies férfiszerepek is egyre kevésbé tűnnek testhezállónak a férfi énekesek számára, de talán itt kisebb a változás.

Lehet természetesen, hogy a jövőbeli - az akkori viszonyokhoz szokott - közönségnek fel sem tűnik majd, hogy más "jön le" a színpadról, mint korábban. Vagy ilyesmi miatt is feledésbe merülhet egy-egy opera?

Persze nem óhaj kérdése, merre menjen a világ, mi éljen túl és mi vesszen el. Vagyis tulajdonképpen mégis óhaj kérdése, sokunk óhajáé vagy esetleg egy felsőbb óhajé? S egy vígoperától indulva máris ott vagyunk a szabad akarat s a társadalmi törvények jellegének, forrásának kérdésénél, amit persze nálam sokkal okosabbak sem tudtak lezárni a mai napig sem.

De azért jól szórakoztunk a Ritán azon a kegyesen esőmentes keddi estén. :-)

Zeneként ezúttal a művészek honlapjain hallhatókat ajánljuk illetve Nemorino románcát ("Una furtiva lagrima", Egy titkos könnycsepp) Donizetti Szerelmi bájital c. operájából (lásd a "Nemorino") kulcsszót.

Melyik az Olvasó kedvenc vígoperája?

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2011.08.11. 17:22 Szólj hozzá!

Címkék: rita donizetti gaetano opera comica lasagna társulat

Bármilyen vitatható is ez tudományosan, aligha  tagadhatjuk, hogy sok nemzethez asszociálunk különböző dolgokat, hivatkozunk azok tipikus képviselőire, megalkotjuk az azokra jellemzőnek gondolt kifejezéseket, szimbólumokat.

Sokszor - mondjuk egy-egy olimpia, foci világbajnokság, EU-elnökség vagy más esemény kapcsán - éppen az érintett nemzetek járulnak hozzá a róluk alkotott kép megerősítéséhez, egy-egy szimbolikus figura, dal stb. létrehozásával és reklámozásával.

No és persze rendszerint ott a nemzeti irodalom, festészet, szobrászat, zene stb. is, amelyekből - akarva akaratlanul - ugyancsak kirajzolódik egy kép a többi nemzet képviselői számára.

Így lesz hazánkból a csikós, gulyás és paprika országa,  így lesz például Oroszországból a tél, a füles sapka (usanka) országa, ahol a férfiember mahorkát szív, s ha mégis elolvad a hó, a Kalinka maját énekli kórusban.

Mármost vajon lehetséges és értelmes-e az ilyen értelemben vett nemzeti karaktert belerendezni az "idegen" operákba?

Az interneten nemrég belepillantottam a moszkvai Novaja Opera (Új Opera) színház honlapján bemutatott produkciókba, s erre is láttam érdekes kezdeményezéseket.

Különösen Donizetti Szerelmi bájitalának ("L' elisir d'amore") rendezését találtam érdekesnek a jelzett szempontból. Amúgy is nagyon figyelemre méltó lehet persze, amennyire a dolgot a bemutató videóból meg lehet ítélni.

Ezt az operát a legtöbben - érthetően - mediterrán környezetben képzeljük el. 

Ehhez képest a videó 3:00 számláló-állásánál megjelenik a férfi főhős, Nemorino (oroszos kiejtéssel Nyemorino), mint tipikus orosz férfiú, szállongó hóesésben, nagykabátban és füles sapkában. Leül kopott bőröndjére, rágyújt és szájában a cigivel énekelni kezdi románcát ("Una furtiva lagrima", Egy titkos könnycsepp) arról, vajon van-e rá remény, hogy az imádott lány, Adina (oroszosan talán Agyina) viszontszereti őt.

Telitalálat, a közönség behallatszó reakciója szerint is. De ne higgyük, hogy az énekes komolytalanul áll az áriához. Az előadása kicsit talán merev (hideg van, no :-) ) de egyebekben szerintem egészen kiváló, a világ bármelyik operaszínpadán helye lehetne.

Sokáig abban a hitben éltem, hogy az operák drámai szempontú, erőteljes újraértelmezése elsősorban a Nyugaton dívik. Most már - e webhelyet is látva - egyáltalán nem vagyok ebben biztos. Érdemes végignézni a színház honlapján a többi promóciós videót is. Láthatjuk például a Traviatából a csábos Violettát, amint - feltehetőleg a csillogó estély után - lábát lavórban áztatva koloratúrázik (:-) ), de láthatjuk a Borisz Godunov félelmetesen komor koronázási jelenetét is.

Szeretnék elmenni Moszkvába - kifejezetten "művészeti"  túrára. Például ebbe a színházba, megnézni néhány operát, továbbá végigjárni kedvenc regényem, A mester és Margarita még meglevő helyszíneit (úgy tudom, van épp ilyen túra).  Remélem, nem igaz, amit mondanak, hogy nagyon drága hely lett a turistáknak az oroszok fővárosa.

Bevallom, most nem jutnak eszembe igazán jellemző hazai példák a külföldi operák ilyen "magyarosítására". Néha Budapest vagy akár mondjuk Pécs vagy Szeged messzebb van, mint bármi... Amire emlékszem, az a politikai közelmúltunk belefoglalása - ez nem teljesen ugyanaz.

De talán az Olvasó segít. Természetesen még érdekesebb lenne látni, mire jutottunk vagy jutunk mi ebben az irányban. :-)

 

Szerző: alvarezfan1111  2011.08.06. 22:17 3 komment

Címkék: szerelmi adina bájital nemorino l elisir damor una furtiva lagrima the kolobov novaya opera theatre of moscow

Friedrich von Flotow Márta (avagy a richmondi vásár) c. vígoperája a jelek szerint kezd kimenni a divatból. Sehol nem tudom újabb gyártású DVD-n megszerezni.

Pedig, amikor én - fiatal koromban - láttam a magyar TV-ben készült feldolgozását, nagyon érdekesnek találtam az egészet. Hogy ti. két finom hölgy, Lady Harriet és bizalmasa Nancy unalmukban kitalálják, hogy álruhában és álnéven kiállnak a richmondi vásáron a placcra, ahol leányok szoktak elszegődni szobalánynak. Lady Harriet álneve Márta, Nancyé pedig Júlia. Mit tesz isten, Lionel a farmer és a barátja Plunkett, mindjárt felfigyelnek a szép lányokra, s mire azok észbe kapnak, máris elszegődtek szolgálónak az urakhoz egy kemény évre. 

Lionel hamarosan fülig beléesik a szép Mártába, barátja pedig Júliába. Az újsütetű szolgálóknak azonban nem tetszik a helyzet, így egyszerűen megszöknek. Később persze még találkoznak a fiatalok, s mindenféle szerelmi szövevény szálai bontakoznak ki; előbb Márta utasítja vissza Lionelt, majd később az nem kér Márta szerelméből. De végül - természetesen - minden jóra fordul, Lionel elveszi Lady Harrietet, Plunkett pedig Nancyt. Nem mellesleg, kiderül, hogy Lionel nemesi sarj, aki visszakapja rangját, birtokait, s ez Lady Harrietnek sokat segít abban, hogy átlendüljön a holtponton a pozitív végkifejlet felé. További részletek  itt olvashatók .

A mű zenéje könnyed, kellemes.

A tenorok híres bravúrdarabja Lionel áriája ("Ach! so fromm, ach! so traut" vagy a gyakori olasz nyelvű előadásokban "M’apparì tutt’amor".) Ebben Márta szökése után felidézi a lány alakját és kesereg az eltűnése miatt.

Itt egy kezdő lírai tenor, Dimitrij Mazanszkij reményteljes előadásában mutatjuk be.

Gyakran megesik, hogy drámai tenorok sőt hőstenorok is nekiveselkednek ennek az áriának, ami szerintem nem igazán szerencsés, hiszen szentimentális tartalma és a szükséges énektechnika miatt is inkább lírai hangot igényel. Valahányszor drámai tenortól hallom ezt, magamban mindig gratulálok, hogy meg tudta csinálni a magasságokat, hajlításokat és váltásokat. Ennyi. Az Olvasó könnyen talál ilyen előadásokra is példákat.

A második szemelvényünk, a Rózsadal ("Letzte Rose", "The Last Rose of Summer") nem is Flotow szerzeménye, hanem egy ír eredetű dal. Akkoriban nem volt szokatlan idegen dallamok "beemelése". A történetben Márta (később Lionellel együtt) énekli. Szövege Thomas Moore verse, egy magára maradt rózsa lírai, szentimentális és nyilván szimbolikus története. A rózsa meghal, s a mesélő úgy hiszi, nemsokára követi, mert ő is egyedül maradt,  elhagyta a barátság és szerelem.

Először egy nagyon tehetséges fiatal lány adja elő (talán lejjebb transzponálva?) majd egy másik fiatal lány - pár évvel idősebben és zeneileg kifinomultabban. Végül - fő a nemzetköziség - egy japán együttes népdalszerűbb,  "crossover" előadásában látjuk-halljuk.

Sajnálatos, hogy a Márta nem került be az MTV Videótár ingyenesen megnézhető operafilmjeinek listájába, legalábbis én nem találom. A (magyar nyelven énekelt) TV-filmben Farkas Katalin játszotta Mártát, Bándi János pedig Lionelt.

A feltehetőleg amatőr Bel Canto Opera társulata a Youtube-on hozzáférhetővé tette a Márta előadásuk több részletét is (Hughdrover csatornáján a jobb oldalon meg kell keresni, amit nézni akarunk).

Az Opera Today honlapján teljes egészében meghallgatható a Márta egy 1944-es német színházi felvétele. Hátborzongató arra gondolni, hogyan lehetett a légitámadások veszélyével dacolva élvezni a mókát a színházteremben.

Operai szólás: a Márta igazán nemzetközi opera, tekintve, hogy a szerzője német, története angol, s legtöbbször olaszul éneklik. :-)

Az Olvasónak melyik a kedvenc  dallama? (Olyasmi mint pl. a Rózsadal.)

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2011.08.02. 20:21 2 komment

Címkék: márta júlia lionel martha richmondi vásár plunkett rózsadal the last rose of .summer letzte rose ach so fromm mappari flotow friedrich von

A brit ITV 2010  januárjában indította útjára a "Pop Star to Opera Star" (azaz Popsztárból operasztár) c. TV-vetélkedőt, ami nagyjából hasonlít  a Megasztárra vagy az X-faktorra.

Itt azonban a popszakmában már (valamelyes) nevet elért, könnyűzenei énekesek vetélkednek abban, ki tud szebben operát énekelni. Vannnak "mentorok" is, közöttük a híres tenor, Rolando Villazón (lásd a Villazón visszatér? c. bejegyzést).

A Wikipédia (igaz angolul) teljes áttekintést ad az eddigi két évadról, a versenyek lefolyásáról, a részvevőkről, nyertesekről, zsürikről és műsorvezetőkről.

Az első évad nyertese Darius Campbell volt. Jóvágású harmincasnak látszik, honlapján betekintést nyerhetünk a popszakmában készült felvételeibe (Live Twice, Kinda Love, Girl In The Moon stb.). Hangfaját a popszakmában gyakori falzett (fejhang) technika miatt a popvideókból nehéz megállapítani, de az hallatszik, hogy biztosan nem tenor. Azon - szerintem ritka - férfiénekesek közé tartozik, akik annak ellenére érnek el sikert a könnyű műfajban, hogy nem (sötét) tenorok.

Az operai jellegű éneklés során már hallható, hogy  Darius leginkább basszbariton sőt potenciális basszus. A vetélkedő alatt fura dolgokat kértek tőle, például elénekeltették vele a "Nessun Dorma" (Senki sem alhat) c. áriát Puccini Turandot c. operájából, ami manapság tipikus tenoráriának számít. Az, hogy a szintén tenorok kedvencének számító "Granada" c. dalt is elénekelte, "bocsánatos bűn", ez végül is minden hangfajú énekesnek jól állhat. Mondjuk, a lenyűgöző színpadi munkával  előadott  torreádor-dal ("Votre toast") Bizet Carmenjéből tényleg az ő hangfajának való volt.

A második évad nyertese Joe McElderry. Itt már a könnyűzenei videók (pl. az Ambitions) sem hagynak sok kétséget, hogy (a legkönnyebb típusú) tenorról van szó.

Az előadott operaáriák (például Nemorino románca Donizetti Szerelmi bájital c. operájából vagy a Nessun Dorma) jó stílusérzékről és operai értelemben képezhető hangról tanúskodnak.

Mi a tanulság? Az biztos, hogy a popsztárokból nem lett operasztár abban az értelemben, hogy valószínűleg képtelenek lennének egy valódi operában, mikrofon nélkül - akár órákig énekelve - helytállni.

Viszont jó "crossover"-előadások születtek. Az áriákat popos vonásokat mutató, de azért a klasszikushoz közel álló kísérettel mutatták be, általában lerövidítve és a bonyolultabb díszítések nélkül. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy ez az opera jövője. :-)

Továbbá jó reklám volt ez az operának és Rolando Villazónnak személyesen. Még az is lehet, hogy utóbbit ugyanakkor a legönzetlenebb szándékok vezették.

Mindkét győztes rokonszenves és tehetséges fickó.

Hogy ne maradjunk női szereplő nélkül, lássuk, hogyan küzd meg - eredményesen és szépen - Marcella Detroit a "Shakespeare Sisters"-ből a "Casta Diva" áriával (Bellini: Norma c. operájából). 

Természetesen foglalkoztunk már korábban a fentebb említett áriákkal, a tárgymutató a segítségünkre lesz.

Kellene-e ilyen vetélkedő itthonra? Szerintem igen, nagyon is.

De mi az Olvasó véleménye? Vagy rajtam kívül már mindenki tudja, hogy lesz ilyen?

Szerző: alvarezfan1111  2011.07.31. 15:00 4 komment

Címkék: villazón rolando pop star to opera star campbell darius mcelderry joe detroit marcella

Most pedig csúnyán elbánok Richard Wagner A Walkür c. operájával. Szerencsére ez cseppet sem fog ártani neki. :-)

Láttam, de nekem egészében nem nagyon tetszett, a történetnek nincs igazán eleje és vége és megkockáztatom, hogy Wagner írt ennél jobb zenét is. Lehet persze, hogy ha az egész Ringet (az operát tartalmazó teljes operaciklust) végignézném, más véleményem alakulna ki. Ami késik, nem múlik.

Wagnerről, műveiről, személyiségéről, hatásáról köteteket írtak már, nem sok esély van arra, hogy itt új és mély dolgokat mondjak róla. Különben is nyár van és forróság, még most este is, amikor ezt a bejegyzést pötyögtetem a számítógép billentyűzetén.

Amire fel szeretném hívni a figyelmet, leginkább csak annyi, hogy operát énekelni általában sem könnyű dolog, Wagnert pedig - legtöbbször - különösen nem könnyű. Néha egészen hihetetlen dolgokat vár el a szerző (és/vagy a karmester, a rendező) az énekestől. A hangi bravúrok az operában olyasmik, mint a bikaviadalon a torreádor veszélyes mozdulatai. Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik - amint várjuk, hogy felökleli-e ... azaz, bocsánat, kiénekli-e az énekes azt a bizonyos hangot vagy frázist. :-)

A Walkür azzal kezdődik, hogy az otthonában este békésen tevékenykedő Sieglinde egyszerre csak belebotlik a tűznél alvó ismeretlenbe, Siegmundba, aki azonnal rabul ejti az erőszakkal férjhez kényszerített, boldogtalan asszonyt. Mindjárt ad is neki inni, a férfi pedig elmondja történetét és azt, hogyan veszítette el fegyvereit.

Csakhogy megjön a férj, s kiderül, hogy ő és Siegmund ellenségek. Legény (vagy leány) legyen a talpán, aki megérti, mi a baj köztük, de hogy súlyos, az biztos, mert Hunding, a férj, másnapra - a vendégjog lejárta utánra - halálos viadalt helyez kilátásba, s javallja, hogy Siegmund szerezzen addigra fegyvert valahogyan.

Siegmund bajban van, s a megoldáson töprengve énekli azt a két szörnyűségesen hosszú, kitartott hangot, amelyet ezen az összevágott felvételen több hőstenortól is hallhatunk. Ezért a komolytalan cím: Levegőőőt!

Siegmund csak azért nyugtalan, mert még nem vette észre a kardot, amely a tűzhelynél felhalmozott fahasábokba van beledöfve. Azt onnét - rajta kívül - senki sem tudja kihúzni. De majd Sieglinde felvilágosítja, miután bealtatózta az urát, s visszatér...:-)

Adózzunk elismeréssel a bátor latin tenoroknak, akik Wagnert mernek énekelni. Legyen bármilyen hősi hangjuk ugyanis,  az operai közhely szerint úgyis "latinosan", "olaszosan" éneklik, amit nem úgy kellene. Igaz vagy nem, más kérdés... :-)

A Walkür egy másik népszerű része a Walkürök lovaglása ("Ritt der Walküren", "Walkürenritt", "Ride of the valkyries". Ez a III. felvonás előtti zenekari bevezetés, amely a függöny felgördülése után teljesedik ki, amint a páncélos walkürök (a főisten, Wotan lányai) lovaikon akcióra gyülekeznek össze, harci kiáltásokat süvöltve. Rendkívül hatásos zene és jelenet.

Természetes, hogy a Walkürök lovaglását harci jelenetekhez társítják napjainkban. Francis Ford Coppola Apokalipszis most ("Apocalypse Now") c. filmjében a Vietnamban harcoló helikopter-osztag ezt játssza a magnón, miközben halálos terhével közelít a vietnami falvak - egyúttal persze a partizánok támaszpontjai - felé. Rendkívül hatásos filmrészlet. Itt mégis inkább egy harci játék népszerűsítő filmjét választottuk, annak kísérőzenéjeként szól a Walkürök lovaglása.

Merthogy addig jó, amíg a háború nem igazi, hanem csak sport vagy játék. Ebben talán a legtöbben egyetértünk.

Wotan, az apa - a feleségével, Frickával történt súlyos vita következményeként - kénytelen büntetésből száműzni lányát, Brünnhildét (tehát a walkürt) az istenek honából, mert az - az igaz szerelmet látva - engedetlennek bizonyult. A Walkür legmegindítóbb jelenete nekem az, amelyben - felvonásnyi hosszan - Wotan elbúcsúzik a lányától, mielőtt hosszú, bűvös álmot bocsátana rá. Én is lányos apa vagyok és bár nálunk nem volt büntetés, a búcsú a felnőtt, elköltöző lányoktól (belül) nagyon nehéz volt... És ebben semmi háború sincsen...

No, nem is maga az álom Brünnhilde igazi büntetése, hanem, hogy azé a férfié kell lennie (legyen bármilyen), aki felébreszti. Azért a lány azt még kikönyörgi, hogy apja bűvös tűzzel vegye körül alvóhelyét: aki férfiú így is felébreszti, az bízvást méltó lesz reá. :-)

Tehát a házasság a nőnek büntetés? S ezt már Wagner is tudta? :-)

Kinek melyik tenor tetszett?

*

Nem az operára, hanem általában a walkür-legendára utal Tom Cruise - egyébként valós történelmi eseményeken alapuló -  filmje.

Szerző: alvarezfan1111  2011.07.17. 23:18 Szólj hozzá!

Címkék: wagner richard walkür a walkür a walkürök lovaglása brünnhilde fricka hunding ride of the valkyries sieglinde siegmund walkürenritt wotan

Már biztosan többen észrevették. Aki esetleg még nem, annak ezúton jelentem, hogy a Deutsche Grammophon Youtube-csatornáján folyamatosan le lehet játszani egy sor Placido Domingo videót.

Ezeken a maestro különféle áriákat énekel, jobbára korábbi operafelvételeiből, filmjeiből. Persze a videók csak néhány esetben tartalmazzák a teljes áriát, hiszen eladási szempontok is vannak a világon. Hivatalosan a Deutsche Grammophon a művész 70. születésnapja alkalmából hozta össze ezt a bemutatót, s ha a közönség vásárlással ünnepli meg az évfordulót, az végül is mindenkinek jó. :-)

Mit ajánlanék én ebből a választékból? Mindent, de ha muszáj választani, legyenek ezek:

Először is a leggyönyörűbb és legférfiasabb áriát, amit valaha írtak, a "Sicilianat". Ezt Turiddu énekli, Mascagni Parasztbecsület c. operájának hetyke főhőse, címe: "O Lola, ch'ai di latti la cammisa", azaz a magyar szövegben Óh, Lola, mint ért cseresznye, oly piros az ajkad. A videón látjuk, amint Turiddu egy csodás éjszaka után Lolától hazafelé lovagol, új, diadalmas nap kezdődik, s a fiatal legénynek - nem csoda :-) - minden olyan nagyon rendben van.

Miről énekel? Arról, hogy Lola milyen gyönyörű, s hogy nem bánja, ha akár a vérét ontják is, csak Lola az övé legyen. Csakhogy, Santuzza megleste, hol járt, s ennek tényleg késpárbaj lesz a vége... Lásd a Szerelem és halál c. bejegyzést is, ott teljesen megvan az ária, itt egy kicsi lemaradt a végéből.

Azután ajánlanám még Pinkerton búcsúáriáját is: "Addio, fiorito asil", a magyar szövegben Ég áldjon virágos ház. Pinkerton ebben a dallamos áriában - meglepő módon - azt vallja meg, hogy milyen hitvány, hogy csak játszott Cso-Cso-Szánnal (végső csapásként még közös gyermeküket is elvette tőle), de a lelkismerete elől nem menekülhet már soha el. Lásd a Cso-Cso-Szán és a zümmögő kórus c. bejegyzést is.

De most már elég a léha, lelkiismeretlen férfiakból. :-)

Az érett Domingo egyik legnagyobb szerepe (volt) Cavaradossi festő Puccini Tosca c. operájából. Kivégzése előtt énekli az "E lucevan le stelle", azaz Tiszta csillagos éj volt c. áriát ("Levélária"). Ebben visszaemlékezik, milyen csodásan érkezett meg hozzá esténként, titokban Tosca, hogyan szerette, s most milyen szörnyű lesz meghalni, mikor nincs az életnél édesebb. Hallgassuk meg összehasonlításul Marcelo Alvareztől -  egy jóval líraibb hang birtokosától -  is.

És itt az "Esultate", az Örvendj népem! ária, amely Verdi Otellójának legelején hangzik el, amikor Otello megérkezik a háborúból és üdvözli népét. Itt aztán elválik ki a legény (tenorista) a gáton, ez a rövid ária csak a legnagyobb hőstenoroknak való igazán. És Domingónál jobban talán csak az Otellóra szakosodott egy-két tenorista tudja elénekelni (ha egyáltalán...). Lásd A zöldszemű szörny c. bejegyzést is.

Mit látunk-hallunk ezekből a videókból? Hát azt, hogy Domingo nem (csak) hangi csoda, hanem intelligens, tehetséges és kifinomult énekes. Sőt, zenész a szó magasrendű értelmében, akinek a hangja a hangszere. Ahogyan ő frazeál, úgy kevesen tudnak. Ha hangjánál van, ha egészséges, egyszerűen nem tud rossz lenni. Ha tőle halljuk Giordano "Andrea Chénier"-jét, akkor tényleg érzékeljük, milyen az, amikor hősi hang énekli a forradalom hősét... S akkor még nem is szóltunk a színészi játékáról...

A határai? Ha vannak egyáltalán... Egyik irányban talán az "Esultate" jelöli ki, a másikban pedig, mondjuk a "La Donna e mobile" (Az asszony ingatag), amely utóbbihoz igazából sokkal könnyedebb, líraibb hang illik, egy pici hősi színezettel csak. Ebből is hallhatunk részletet az összeállításban. Összehasonlításként hallgassuk ismét a lírai tenor Marcelo Alvarezt. (Igazából a lírai hang szükségessége már a fentebbi Pinkerton-áriánál is felmerül valamelyest.)

A Deutsche Grammophon összeállításában szereplő művek jelentős része megvásárolható vagy zenei könyvtárból kikölcsönözhető. S ha hiszi az Olvasó, ha nem, ez nem reklám akart lenni, legfeljebb Domingo reklámja... Pedig nekem - bármilyen nagyra becsülöm - nem is Domingo a kedvenc tenorénekesem (lásd A Bee Geestől Radamesig: Alvarez c. bejegyzést).

Neked ki a kedvenc tenorod? Miért?

Szerző: alvarezfan1111  2011.07.11. 20:43 Szólj hozzá!

Címkék: esultate o lola siciliana domingo placido addio fiorito asil e lucevan le stelle

A nemzetközi sajtót a múlt év végén járta be a hír, hogy Roxana Briban román szopránénekesnő 39 éves korában elhunyt - mentális problémák miatt önkezével véget vetett életének.

Roxana Briban ebben a blogban a Pillangókisasszony nagyáriájával ("Un bel di vedremo", Egy szép napon) szerepel (lásd a Cso-Cso-Szán és a zümmögő kórus c. bejegyzést is). A híradásokban szereplő sokkoló részletek miatt tanácstalan voltam, megpróbáltam az énekesnő halálát a blogban reakció nélkül hagyni. Ám a lassan beköszöntő nyári szabadságban a bejegyzéseimet rendezgetve úgy érzem, hogy ha a blogban szerepel Briban, akkor - ha megkésve is - meg kell emlékeznem róla.

Lírai-spinto szopránja nagyon széles szerepkör eléneklését biztosította az énekesnő számára. A fentebb idézett felvétel közel sem tökéletes minősége ellenére ott is érezhető, hogy komoly hang szól, mely könnyedén megbirkózik a Puccini írta szopránszerepek nagy gondjával, a fiatalos, lírai hang és az érzelemdús - hangos - zenekari kíséret ellentmondásával.

Briban a bukaresti operában énekelt, de 2003-tól kezdve nemzetközi karriert futott be, a bécsi operában és nyugat-európai operaszínpadokon is rendszeresen fellépett. Más kontinensekre is eljutott szerepelni. Éppen csak, hogy kiteljesedett, s bár bizonyos hírek hangjának hanyatlásáról szóltak, ki tudja, milyen csillag válhatott volna még belőle. Mintha Lina Bruna Rasa sorsát (lásd a Villazón visszatér? c. bejegyzést is) ismételte volna meg mai - és még tragikusabb - változatban.

*

Románia "szoprán-nagyhatalomnak" tetszik. Az ünnepelt Hariclea Darclée nyomán több román szoprán futott be komoly nemzetközi karriert. Ma talán Angela Gheorghiu a legnevesebb, aki - saját érdemei mellett - arról is ismert, hogy a sztártenor Roberto Alagna felesége.

 

Nekem személyesen nagyon tetszik Liliana Nikiteanu mezzo is, akinek egyik nagy alakítása Zerlina szerepe volt abban a Don Givanni előadásban, ahol az utolérhetetlen "Mozart-bariton", Rod Gilfry énekelte a címszerepet (lásd a Hódítás c. bejegyzést is).

A nagy Ileana Cotrubast is magában foglaló sorban Roxana Briban fiatalabb "trónkövetelőnek" számíthatott.

Reméljük művészetére így is sokáig emlékezni fog az operakedvelő közönség.

Szerző: alvarezfan1111  2011.07.09. 16:12 Szólj hozzá!

Címkék: briban roxana

Régebbi, de nagyon szép operafilmen láttam Csajkovszkij Anyegin c. operáját. A szereplőket prózai színészek játsszák és élvonalbeli énekesek éneklik. Így minden a lehető legjobb. (Mondom én, hogy az effajta megosztott színrevitel az igazi... :-) )

Az opera Puskin (Jevgenyij) Anyegin c. verses regénye alapján készült, ami régen kötelező olvasmány volt az iskolában, feltehetőleg az ma is. (Az egész mű - Áprily Lajos fordításában - elolvasható a neten, a címbeli és későbbi idézetek is ebből valók.)

Mindenesetre arról szól, hogy a "világ végén", egy vidéki kúriában nevelkedő úrikisasszony, Tatjana Larina szerelemre lobban Jevgenyij Anyegin, a valamivel idősebb világfi iránt, aki birtokszomszédjuk. Sőt mi több, ifjúi hevületében áthágja az íratlan szabályokat, s megírja érzéseit Anyeginnek:

Én írok levelet magának - Kell több?
Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.

Így kezdődik a levél, amelyet a világ szinte minden pontján egyformán ismer ma számos romantikus lelkületű ifjú s leány. Anyegin úri módon viselkedik Tatjánával, nem használja ki, nem árulja el, de értésére adja, hogy tőle nem számíthat viszonzásra, mivel ő, Anyegin nem vágyik házasságra és családra.

Anyegin barátja, az ugyancsak szomszéd birtokos Lenszkij, a költő, Tatjána húgába, Olgába szerelmes. Együtt mennek Tatjána születésnapi báljára is, ahol Anyegin - rosszkedvű lévén, barátját bosszantani akarván - flörtölni kezd  Olga kisasszonnyal. Lenszkij ezt zokon veszi, összevesznek, s Anyegin párbajban lelövi Lenszkijt.

Az unalom és a csömör érzése mellett most már a lelkifurdalás is kínozza Anyegint, külföldön bolyong, s amikor évek múlva hazatér, Tatjánát nagyvilági hölgyként, egy (idős) herceg feleségeként látja viszont. Rossz férfireflexszel természetesen "bepróbálkozik" nála. Tatjána bevallja, hogy még mindig szereti, de (ennél többet) nem vét a házastársi hűség ellen.

Anyegin élete pedig most már valóban a teljes csőd, feltehetőleg rájön ugyanis, hogy mindent  elveszített: Tatjána annak idején nemcsak  a szerelmet, hanem a kiutat, az értelmes életet is kínálta neki, nemcsak az asszonya, hanem a megmentője is lehetett volna.

A zene nagyon szép és most már sejtem, honnan jön az orosz könnyűzenében, a műdalokban megtalálható, jellegzetesen érzelmes attitűd, dallamvezetés. :-) Mindez legalábbis már Csajkovszkij operájában is megtalálható.

Tatjána levél-jelenete elég hosszú, de minél többször nézi/hallgatja az ember, úgy lesz egyre szebb és szebb. Vera Kononova énekel. Így kezdődik - nyers fordításban - az ária:

Pusztuljak tán el, de előbb
Legyen enyém e varázsos boldogság
S a reménysugár, hogy megismerem életem örömét
A vágy bűvös mérgét iszom
S álmok űznek: mindenütt végzetes csábítómat látom.

Ezután írni kezd a lány, aztán persze összetépi és újra meg újra próbálkozik. Végül rátalál és nagyjából elénekli, leírja azt, ami a prózai műben is olvasható (lásd a linket fentebb). A záró sorok költői fordításban:

Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében...

Híres részlet Lenszkij "Kudá, kudá" (Hová, hová) c. áriája is, a lírai tenorok egyik kedvence. Ezt Lenszkij - legalábbis hagyományosan - közvetlenül a párbaj előtt énekli, számot vet benne szomorú sorsával, boldogtalan szerelmével. Fél a haláltól, s csak azt reméli, hogy Olga majd eljön a sírjához. Fekete Attila énekel.

Ha Lenszkij áriájának tökéletes élvezetéhez talán Oroszhon némi ismerete is szükséges, a "Polonaise" (Polonéz) tényleg mindenkinek szóló csemege. Ez utóbbi Gremin hercegnek, Tatjána férjének a bálján hangzik fel: kirobbanóan energikus, fiatalos, csodálatos! Biz' isten, azon a bálon, a Polonaise-re még én is roptam volna (pedig egyébként a  tánc inkább a rémálmaimban szokott előjönni). Talán még csengőhangnak is jó lenne. :-)

Most kísérőzeneként halljuk a Polonaise-t két  Anyegin-előadás bemutató videójában, az egyik  hagyományosabbnak, a másik viszont nagyon modernnek tűnik. Itt pedig egy San Francisco-ban működő balettársulat bemutató videójában táncolnak rá.

Node, node, node - szokta mondani gondolkodás közben bölcs kollégám és barátom, s mondom most én is. Merthogy az operafilm elején s közben is orosz népzenei motívumok tűnnek fel. Nem tudom az Olvasó hogy van vele, ha nálam műzene és népzene "ütközik", mindig a népzene lesz a "győztes". Az utóbbi letisztult egyszerűsége verhetetlen.

Lássuk-halljuk tehát az egyik népszerű orosz népdalt - no, talán az előadásból le kell vonni egy kis "Akácos út" effektust. (Én szovjet egyetemistáktól hallottam először, valaha régen.) Arról szól a dal, hogy egy kozák legény rossz álmot lát: lova  megbokrosodik, a szelek pedig letépik fejéről fekete sapkáját. Elmegy  a jeszaulhoz, a kozák elöljáróhoz, bölcshöz, aki megfejti az álmot:  Ой пропадет он говорит, твоя буйна голова.

Hát, nem valami vidám - de szerintem szép. (Persze szó volt itt már a nekünk legszebb magyar népdalkincsről is: lásd a Háry János Debrecenben c. bejegyzést.)

Nem is olyan régen még magyarul énekelték színházainkban az operákat, az Anyegint is. Házy Erzsébet és Korondi György felvétele ma is nagy élmény, ha rábukkan az Olvasó.

Kérdéseink pedig a következők:

1. Mit mondott a jeszaul? :-)
2. Mit gondoltok a párbaj intézményéről?
3. Műzene vagy népzene?

Szerző: alvarezfan1111  2011.07.02. 21:29 Szólj hozzá!

Címkék: polonaise puskin csajkovszkij tchaikovsky lensky tatjána anyegin kuda lenszkij onegin tatyana

Elhunyt Petrovics Emil, a kiváló zeneszerző, zenepedagógus és közéleti személyiség.

Operákat is írt, egy ideig a Magyar Állami Operaház igazgatója majd főzeneigazgatója is volt, így illik róla megemlékezni ebben a kis operablogban is.

Pályafutását számos újság, folyóirat ismerteti, méltatja, itt olvasható az Index közölte nekrológ.

Én inkább gyermek- és fiatalkoromból őrzök emlékeket róla. Zsüritagként láttam a TV Ki mit tud? c. vetélkedőjében, hallottam-láttam számos ügyben megfontoltan-mosolygósan, a bajusza alatt somolyogva nyilatkozni, a sajtó pedig mindig gondosan hírt adott új műveinek megszületéséről, előadásáról. Rokonszenves személyiség volt.

Magánéletét - egyszerű vidéki  fiúként - persze nem nagyon ismertem. Emlékszem, meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a csodálatos Galambos Erzsi a felesége volt, valahogy úgy képzeltem, hogy komolyzenésznek csak komolyzenész lehet a párja.

"Hazai" vonatkozás: hosszú évekig a debreceni Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny Művészeti Tanácsának elnöke volt. Úgy rémlik, személyesen is láttuk és hallottuk, amikor a feleségemmel - már csak  a hozzánk közel álló Sol Oriens Kórus kedvéért is -  ellátogattunk  a verseny egy-egy rendezvényére.

Őszintén remélem, hogy Petrovics Emil munkássága megfelelő helyre kerül, és méltóképpen gazdagítja majd kulturális örökségünket. 

Az érdeklődő Olvasó bizonyára szívesen kapcsol át Kataliszt blogjára, ahol személyes emlékekkel teli megemlékezést olvashat az elhunyt művészről.

Szerző: alvarezfan1111  2011.07.02. 00:10 Szólj hozzá!

Címkék: petrovics emil galambos erzsi

Hát igen, Ramirez, a bandita még a halál árnyékában is arra gondol, hogy kedvesének, Minnie-nek fájni fog, ha megtudja, hogy ő, Ramirez az akasztófán végezte.

Ezért arra kéri az őt megbüntetni készülő aranyásókat, hogy ne mondják el Minnie-nek, mi történt. Hadd higgye, hogy messzire szökött, csak hadd várja, amíg a szerelme az idő múlásával szépen, csendesen elenyészik. Legyen így, hisz' neki Minnie a mindene, s ne fájjon neki fölöslegesen semmi.

Szóljon tehát a "Ch'ella mi creda libero e lontano" (Hadd higgye, hogy szabad vagyok, s messze járok) egy részlete először Placido Domingo videóján (egy pillanatra az ülő Rance seriff is látható), majd Roger Honeywell teljes hangfelvételén:

 

Történik pedig mindez Puccini:  A Nyugat lánya (La fanciulla del West", "The Girl of the Golden West")  c. operájában, amely a nagy kaliforniai aranyláz idején játszódik. Minnie, a Nyugat (Vadnyugat) lánya az aranyásók egyik telephelyén egy kocsmát vezet, s a környéken egyedüli nőként sok férfi anyját, nővérét, kedvesét is helyettesíti. Szigorúan jó értelemben persze, mert Minnie erkölcsös lány, aki szerelmét az - egyszer biztosan elérkező - igazinak tartogatja.

Amikor Dick Johnson - valójában Ramirez, a bandita - álruhában belép az ivóba, Minnie azonnal belészeret, s Johnson sem marad közömbös iránta. Minnie kis kunyhójában Rance seriff zavarja meg őket, aki rájött, ki is Johnson valójában. Végül Johnsont lövés éri, elkapják, de Minnie  - micsoda emberismeret és lélekjelenlét -  kártyán (!)  visszanyeri őt Rance-től, aki szenvedélyes játékos.

Ámde kiderül, hogy Johnsonnak korábbról már van babája, s ezért Minnie mégis kidobja. Az aranyásók a gyilkosságai miatt fel akarják kötni Johnson-Ramirezt. Ekkor történik mindaz, amivel kezdtük. Ám mielőtt a hurok megszorulna, megjelenik Minnie és pisztollyal valamint szép szóval ráveszi a kérges, de alapjában jó lelkű aranyásókat, hogy engedjék el a banditát, akiről kiderül, hogy valójában nem is gyilkos, hanem "megélhetési" tolvaj csupán. Ráadásul kész teljesen megjavulni.

Happy ending, Minnie és Johnson szekéren el, Rance pedig - aki viszonzás nélkül is bomlott Minnie-ért - villámsújtottan áll, ahogyan élete értelme mással távozik. Most már csak a kártya, az ital s a reménytelen elsüllyedés várja.

Nem tudom, hogyan viszonyuljak ehhez a darabhoz, annyira különbözik Puccini korábbi munkáitól.

Minnie "kemény csaj", aki életben marad, nyer, s nincs (igazi) tragédia a befejezésben. Emlékezzünk: Manon, Mimi, Tosca és Cso-cso-szán elbuknak, meghalnak (és akkor a hasonló sorsú Puccini-nőalakok sora még nem is teljes). 

Kérdés, persze, mi lesz Minnie nélkül a köré szerveződött közösséggel, az emberekkel, akik némelyikének nagyon sokat jelentett...

Azért Puccini emberábrázoló képessége itt is csillog.

Például a kunyhóban - nyilván Minnie-t "főzve" - Johnson kifejti, van olyan nő, akiért érdemes odadobni az egész életet, akár néhány együtt töltött óráért is. Mire Minnie kedvesen és gúnyorosan megkérdi, vajon hányszor halt meg már így Johnson?

Minnie-t nem érdekli különösebben, hogy Johnson bandita - mint mondja, ezért istennel kell elszámolnia. Hanem a másik nő - az, hogy ő, Minnie, az első csókot egy ilyen csalárd férfira pazarolta - az már nagy baj.

A Rance-szel való kártyapartiban pedig természetesen csal - hát mit meg nem tesz egy szerelmes nő, ha a szükség úgy hozza! Egyébként, ha veszített volna, nemcsak Johnson, hanem Maga Minnie is Rance-t illette volna. (Vessük össze mindezt Tosca megoldásával, aki hasonló helyzetben nem kártyát, hanem kést ragadott. Lásd a Tosca imája c. bejegyzést.)

Én - pedig távol áll tőlem mindenféle szerencsejáték - a legjobban talán Rance seriff alakját értem meg: a férfira ránehezedik az így-úgy elrontott, immár nem korrigálható múlt s talán megváltást, utolsó reményt, újrakezdést  várna a fiatal, életerős nőtől, ami lehetetlennek bizonyul. Pedig Rance nem rosszabb férfi, mint Johnson, sőt! (Már nincs benne az operában, de könnyen lehet, hogy Minnie távozása után Rance golyót repít a fejébe...)

A zene talán modernebb, mint Puccini korábbi műveiben, s mintha az olasz dallamosságot egy kis ír dallamossággal vegyítené. Bár éppen a "legnagyobb szám" -  Johnson áriája -  egészen klasszikus stílusú.

Természetesen több szép részlet is van a műben, nekem nagyon tetszik például az aranyásók honvágyról szóló kórusa is a mű elején.

A kaliforniai aranylázban területileg illetékes ( :-) ) San Francisco Opera videója átfogó képet ad egy klasszikus stílusú előadásról. Ez a link pedig egy formabontó holland rendezés összefoglalójához vezet.

Cavaradossi, a nemesi származású festő is a kedveséről (Toscáról) énekel kivégzése előtt ("E lucevan le stelle", Tiszta csillagos éj volt), mégpedig úgy, hogy - kis túlzással - akár a 16 éven felüli karikát is kitehetnénk rá.  Úgy tűnik, hogy Ramirez, a bandita szemérmesebb.

André Chénier, a francia költő pedig a börtönében várja jó forradalmár társait, hogy hamarosan a guillotine alá vigyék. Ő sokkal elvontabb, irodalmibb stílusban búcsúzik az élettől.

Ez már nem opera, de eszembe jut még Robert Burns verse, a MacPherson búcsúja. MacPherson szintén dalra fakadt, sőt még táncra is kelt az akasztófa alatt, amint azt annak idején  Dévényi Ádám nagyon tehetségesen és szuggesztíven elénekelte. Sajnos a felvételnek eddig nem akadtam nyomára.

Vajon mi a jó operatéma és mi nem az? Például a Vadnyugat milyen?

Szerző: alvarezfan1111  2011.06.28. 19:25 Szólj hozzá!

Címkék: minnie rance ramirez puccini giacomo a nyugat lánya dick johnson la fanciulla del west

Amikor nevelőapánk meglátta saját készítésű "gitárjainkat", úgy döntött, vesz nekem és az öcsémnek egy-egy rendeset. Én pedig nagyon meg akartam tanulni játszani a csodás új gitáron, de a faluban nehéz volt nyomára akadni valakinek, aki tanítani tudott volna.

Szerencsére a gitár nem zongora vagy hegedű, könnyebb valamire jutni vele, legalábbis eleinte. "Vak vezet világtalant" alapon tanítgattuk egymást az alkalmi haverokkal az ellesett akkordokra, s nem telt bele pár hét, a fodrászüzletben dolgozó nagylány már meghökkenve észlelte, hogy csak én danászok a hátsó udvarban, nincs ott semmiféle rádió. Megjósolta, hogy fel fogok törni és valóban, szerintem is tinisztár lehettem volna. :-)

Később már a rádióban hallott könnyűzenei gitár-bravúrdarabokra is megpróbáltam rávetni magam, több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel. Különösen a Dongót és a Hindu dalt szerettem (volna) eljátszani. Olyan szerencsés az Olvasó, hogy ezeket most - részben - meg is tudom mutatni. Ezen a weboldalon keressük ki az opusok címét és kattintsunk mellettük a fejhallgatóra.

Bizony jó pár év eltelt, mire tudomást szereztem róla (az én "hibám"), hogy az Atlantis együttes zenei horizontja jóval tágabb volt, mint egyes nagy slágereik, mondjuk a Drága bakter úr nyomán az ember esetleg gondolhatta volna. Ugyanis, az általuk akkoriban játszott Dongó és a Hindu dal eredeti szerzője nem kisebb személy, mint Nyikoláj Andrejevics Rimszkij-Korszakov, a zseniális orosz zeneszerző.

A Hindu dal melódiája jobban megfogja az embert, ezúttal beszéljünk erről.

Meg voltam lepődve, amikor - már jóval a tinédzser koron túl - megtudtam, hogy eredetiben ez egy ária és  a Szadko c. meseoperából való. Szadko igazi orosz népi hős, aki mer nagyot álmodni, kemény elhatározással és egy kis csoda segítségével pénzt szerez, külföldre megy kereskedni és mesebeli kalandok után gazdagon tér haza. Még a Volhov-folyót is megszerzi városának, Novgorodnak.

Az opera negyedik képében (a hétből) a külföldi kereskedők bemutatják országukat, így segítve Szadkót a választásban, merre is induljon el. Több dal is elhangzik ott, de Az indiai vendég dala ("Песня индийского гостя", "Song of the Indian guest", "Song of India") óriási népszerűségre tett szert. Rimszkij-Korszakov megragadóan egzotikus dallamot írt a tőle megszokott csodálatos  hangszereléssel.

Az áriát ezúttal Alfredo Kraus, a XX. század  kiemelkedő lírai tenorja énekli, spanyolul. Őt egyébként is ajánlom szíves figyelmükbe, sokak szerint már klasszikusnak tekinthető. Az Olvasó nyilván rábukkan majd színpadi változatokra és eredeti orosz nyelvű elődásokra is.

Miről szól a dal? Hát Indiáról, hol számtalan a drágakő és gyémánt és a tengerben az igazgyöngy. Mi több, a langymeleg tengerben nyugszik egy óriási rubintkő is, azon pedig egy főnixmadár ül. Csodás főnix, arca egy szűzé, s ha kiterjeszti szárnyát, befedi vele a tengert. Aki pedig igéző énekét hallja, mindenről elfeledkezik.

A dalhoz képzeljük még hozzá a táncoló fátylas leányokat/hajlékony, izmos ifjakat, s máris teljesen mesés Indiánkban vagyunk.

A Szadko zenés, de nem operafilmen is megnézhető. A középkori orosz életet híven de humorosan és líraian is megjelenítő, 1950 körüli alkotás sokaknak érdekes lehet.

Az indiai vendég dalát szokás énekszólam nélkül, hegedűn is előadni, zongorakísérettel is. Most  formabontó hangszerelésben hallhatjuk egy tehetséges családi együttestől.

Az indiai vendég dalának beatzenei karrierjével kezdtük. Nyomják persze ezt a dallamot a jazz-ben is, különösen Tommy Dorsey big-band feldolgozása vált híressé. És persze létezik szinti-popos, mai feldolgozás is. Egyszóval az eredeti anyag annyira jó, hogy mindent kibír. :-)

A klasszikus zenei darabok könnyűzenei átiratait már érintettük az Opera táncolva, döngölve, zúzva c. bejegyzésben, érdemes újra elolvasni és meghallgatni.

Hát ez volt egy villanásnyi részlet torzóban maradt könnyűzenészi karrieremből. :-) De a gyönyörű ária érdekesebb.

Kinek mi a kedvenc hangszere és miért? Hogy áll az Olvasó a klasszikus zenei átiratokkal?

Szerző: alvarezfan1111  2011.06.22. 22:21 Szólj hozzá!

Címkék: sadko atlantis együttes indiai vendég dala rimszkij korszakov nyikoláj song of india song of the indian guest szadko

A Miskolci Nemzetközi Operafesztivál sok mindent megérhetett már fennállása óta, többször váltott vezetőséget, voltak jó és talán halványabb évei egyaránt.

Ebben az évben korábban a pénzszűke közhírré tételelével hívta fel magára a figyelmet, és  ezekben a napokban - a fesztivál eseményeinek zajlása során - dől el igazán, mit is sikerült a mostohának látszó körülmények között létrehozni.

Június 16-án délután a feleségemmel Miskolcra kirándultunk, hogy megnézzük a Fesztivál aznap esti programját. Némi vacsora után a jegyirodában átvettük a jegyünket, beültünk a színházterembe és kezdetét vette  a három tenor koncertje.

Mint tudjuk, "a három tenor" José Carreras, Plácido Domingo és Luciano Pavarotti együttes fellépése(i) óta fogalom, amelyet sokfelé felhasználnak. Ebben az évben a miskolci operafesztiválon ez a három tenor lépett fel:

  • Tomás Juhás Szlovákiából (ha jól értettem, a bemondó Juhász Tamásnak titulálta, meglehet, szlovákiai magyar),
  •  Igor Turcan Moldáviából és
  • Fekete Attila, a Magyar Állami Operaház tenorja, beugrással, az eredetileg meghirdetett koreai tenor helyett.

A következőket énekelték (ahol van link, ott kattintsunk rá és mi is meghallgathatjuk - esetleg mástól - az adott áriát):

Tomás Juhás:

Igor Turcan:

  • Alfréd áriája ("De' miei bollenti spiriti"), opera: Traviata (G. Verdi)
  • Hermann áriája (Bocsáss, meg égi teremtmény "Прости, небесное созданье", "Forgive me, heavenly creature", opera: A pikk dáma (P. I. Csajkovszkij)
  • Federico panasza (Ugyanaz a történet, "E la solita storia"), opera: Az arles-i lány (F. Cilea)
  • Levélária (Tiszta csillagos éj volt, "E lucevan le stelle"), opera: Tosca (G. Puccini)
  • Kalaf áriája (Senki sem alhat, "Nessun dorma"), opera: Turandot (G. Puccini)

Fekete Attila:

(A fenti listát saját jegyzetek alapján és emlékezetből írtam, remélem, jól. Ne adj' isten, hogy egy részletes műsort a kezünkbe nyomtak volna.)

A Szlovák Állami Filharmónia Zenekarát Rossen Gergov vezényelte, rendezte és a műsort vezette: Aczél András.

A zenekar Verdi Nabucco és Rossini A selyemlétra c. operájából a nyitányt,  Puccini Manon Lescaut-jából a közzenét adta elő. Gergov bőséges tapasztalattal bíró, magabiztos karmester lehet, jól látható, pontos gesztusokkal, határozottan vezette a zenekart és látványosan "kiszolgálta" az énekeseket, precízen megvárva előkészületeiket, legato-íveiket, a kitartott magas hangokat. Ez utóbbi tevékenysége nagyon megtetszett a groteszkre különösen érzékeny feleségemnek.

Tomás Juhás kezdett, a nem könnyű "La donna e mobile" ária feledhető előadása után Pinkerton - saját hitványságáról énekelt, ám ahhoz képest gyönyörű melódiájú - búcsúdalát a Pillangókisasszony c. operából már egészen felforrósodott hangulatban, kiválóan adta elő. Itt jól érvényesült szép, világos, fiatalos hangszíne is.

Fogadni mertem volna, hogy az egészen fiatalnak tűnő Igor Turcan jó lesz, mert a volt Szovjetunió klasszikus művészeti tanintézményei jobbára még ma is tartják egykori színvonalukat. Nem is csalódtam, rokonszenves megjelenés, kellemes, világos, tiszta - és mint fokozatosan kiderült, erős -  hang. Talán a drámai kifejezés sokoldalúságában kell még valamelyest fejlődnie, és számos operaház kapuja nyílhat meg előtte.

Fekete Attila lehet talán a legtapasztaltabb és a legnagyobb tudású hármójuk között, jelentős hazai és nemzetközi sikerekkel a háta mögött. Hangszíne kissé sötétebb, mint a másik kettőé és valahogy "semlegesebb". A hangját erősen igénybe vevő, nehéz áriákat színvonalasan, szépen adta elő. Talán kicsit sokat engedett látni a technikából, a dolog "munkás" oldalából, de ez persze ízlés és felfogás kérdése.

(Hálásak lehetünk Fekete Attilának, hogy elvállalta a beugrást. Én először egy MATÁV szervezte, ingyen koncerten hallottam Debrecenben - jó pár éve már -, ahol hakni-színvonalra készültünk, ehelyett egy világszínvonalú Rodolfo áriát kaptunk tőle a Bohéméletből.)

A végén a három tenor együtt adta elő Kalaf áriáját. A közönség állva tapsolt, nagy siker volt. Kár, hogy további ráadásként újra ugyanez a produkció következett, pedig mennyi szép nápolyi dal szóba jöhetett volna!

Az ember önkéntelenül is rangsorol, ki volt a "legjobb", de az ilyen estéken talán nem ez a lényeg. 

A nézőtéren körülpillantva, sajnos alig volt fiatal néző (inkább hozzánk hasonló "örökifjak" voltak), és bár korábban nehezen kaptunk jegyet az interneten,  maradtak üres székek.

Az előadásnak - 20 perc szünettel - nagyjából háromnegyed tízre vége is volt. A főutcán átmeneti élénkséget okoztak a koncertről távozó nézők, egyébként csend volt a belvárosban, úgy tűnt, hogy ezen a  csütörtöki estén Miskolc lakói és a turisták korán visszavonultak. Meglehet persze, hogy a szórakozóhelyek mélyén pezsgett az élet. 

Szurkoljunk a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválnak, élje túl a nehéz időket.

Vajon hogyan kellene az operának - a műfaj továbbvitele és megújítása miatt is - több fiatal nézőt és énekest szerezni?

Szerző: alvarezfan1111  2011.06.18. 21:54 Szólj hozzá!

Címkék: fekete attila gergov rossen juhás tomás miskolci nemzetközi operafesztivál turcan igor

Nyár van vagy mi a szösz... Még ha én egy teremben nap mint nap egyetemistákat vizsgáztatok is, ahelyett, hogy motorcsónakommal a kék öböl partján álló, fehér sziklához igyekeznék, amelyen délszaki növények között pompás nyaralóm áll... LOL

A melegben könnyű szórakozás járja. Az ezred lánya ("La fille du régiment") pedig Gaetano Donizetti habkönnyű vígoperája.

Arról szól, hogy - talán a napóleoni háborúkban - egy francia ezred a tiroli hegyekben, a harcok során egy elhagyott lánygyermeket talál s felneveli. A lány, Marie most - afféle mindenesként dolgozva - velük él a táborban, apjaként tisztelve minden egyes katonát. Mondva vagyon azonban, hogy - ha eljön az ideje - párt is csak közülük választhat.

A lány ehelyett egy tiroli parasztgyerekbe, Tonioba szeret bele, de mihelyt "összejönnének", kiderül, hogy a lány nemesi sarj, s mint ilyennek a kastélyban a helye, ahol úri kisasszonnyá nevelik át, s majd rangjához méltó férjet is kap. Ám mielőtt az utóbbira sor kerülne, az ezred katonái - az ifjú szerelmesek sanyarú sorsát átérezve - erővel és fondorlattal kiszabadítják a lányt a kastélyból s végre jöhet a boldogság.

A választott jelenetben az ifjú legény, Tonio próbálja meggyőzni az ezred katonáit, az "apákat", hogy adják hozzá a lányt.

Az "Ah mes amis..." (Ah, barátaim...) c. részben közli, hogy ezentúl ő is az ezred katonája, s így jogot szerzett Marie kezére, adják hát neki az "apák". Ám azok nem akarják, mert a legény nem egy "nagy szám", s igazából ellenség is... Erről tanácskozik a kórus. Utána viszont az izgatottan várakozó fiú közli, hogy a lány szereti őt és ők ketten titkon már meg is egyeztek. A kórus úgy dönt, hogy ez esetben legyen hát...

A "Pour mon âme..." (Lelkemnek...) c. részben a fiú lelkesülten énekli, hogy íme, minden rendben, katona is lett, Marie is az övé, csodás a világ. A jelenet, az ária magas fekvésű, nehezen énekelhető, a könnyed hangú tenoroknak való. Én ugyan meg nem számoltam, de azt mondják, 9, azaz kilenc magas C hang van benne, ezért aztán igazi bravúr elénekelni.

Ezzel "futott be" annak idején Luciano Pavarotti, a közelmúltban elhunyt olasz sztártenor, életrajzi könyve is erről kapta a címét (1). Ezen a videón Juan Diego Florez perui származású tenor énekel, aki manapság a Rossini-Donizetti-féle bel canto szerepek világszerte csodált alakítója. Tenorja magas, világos, könnyed. Csodálatos az ilyesféle szerepekre, de nem valószínű, hogy szeretnék, mondjuk, súlyos Wagner-szerepekben.

A bevezető  rész  lemaradt erről az előzetesről, ott kezdődik, hogy a fickó közli, a lány szereti őt. A "Pour mon âme..." kb. a számláló 2:45 állásánál következik. Nagyon "durva"!

Ugye milyen érdekes, hogy a kórus nemcsak énekel, hanem komolyan játszik is! Amikor töprengve ide-oda masíroznak vagy amikor elhúzódnak a boldogan rájuk rohanó ifjútól - megannyi nevettető apróság, amelyeket akkor lehet igazán élvezni, ha az ember megnézi a teljes DVD-t ebben a burleszk jellegű rendezésben.

Itt egy másik, régebbi, hagyományosabb feldolgozása a jelenetnek, ezúttal a kezdő "Ah, mes amis..." is megvan. Már a fiatal Marcelo Alvarez hangja is lényegesen nagyobb annál, mint ami ide kell, de sugárzó magasságainál fogva mégis alkalmas a szerepre. Ilyen az, amikor a vállalkozó kedvű lírai tenor kipróbálja magát a még könnyedebb repertoárban is. "Pour mon âme...": 4:35-nél.

Itt látható az opera keresztmetszete. Figyeljük meg az elején Marie-t, amint dolgozgat és amint előadja az ezredindulót. Hát, bármilyen aranyos és vicces, talán mégsem jó, ha kislányt férfiak, pláne katonák nevelnek fel. Hogy olyan legyen, mint ők. :-)   De miből lesz a cserebogár!

Natalie Dessay pedig nemcsak kiváló koloratúrszoprán, hanem igazi komika is! (Lásd Dessayt   a Nem az én kezem-e, amely fogja a tiéd? c. bejegyzésben is, egy újonnan hozzáadott, komoly részletben.)

Mondják, hogy Rossini és Donizetti tenor szerepei nem túlságosan férfiasak.

Az is hírlik, hogy - jóval később - Richard Strauss egyenesen utálta a tenor hangot, ezért is írt annyi nadrágszerepet nőknek.

Korábban talán már említettem lelkes amatőr muzsikus és énekes apámat, akivel egyszer hallgattuk a mára szinte fogalommá vált "három tenort". Mi a baritonális hőstenort istenítettük, de apám szigorúan közölte: ha tenor, legyen igazán az!

Ő aztán tényleg értékelte volna a fenti felvételeket!

Az Olvasónak tetszenek a könnyed, ékítményes tenoráriák? Vagy inkább hallgat egy jó baritonális "heldentenort"? Esetleg  - a zene nevében - butaságnak tartja az ilyen vitákat?

1. W. Wright: Pavarotti - A pék fia és a kilenc magas cé, Zeneműkiadó, Budapest 1983.

Szerző: alvarezfan1111  2011.06.09. 20:30 Szólj hozzá!

Címkék: tonio marie ah mes amis az ezred lánya dessay natalie donizetti gaetano flórez juan diego la fille du régiment pour mon ame

A világ - mint tudjuk - tele van igazságtalansággal. Talán még a kisebbek közé tartozik, hogy Jules Massenet Manon c. operáját ma - feltehetőleg - sokkal kevesebben ismerik, mint Giacomo Puccini később született Manon Lescaut c. művét.

Massenet Manonja - a másik nagy műhöz képest - szabályos, kiegyensúlyozott, logikus. Elsőre, mondhatni, kellemes, de érdektelen. Hanem azután kezdenek visszajárni, visszhangzani az ember fülében a dallamok, s már nem is olyan egyszerű a képlet...

Manon itt egy könnyelmű fiatal lány, aki - az alkalommal élve, "hirtelen felindulásból" - megszökik az ugyancsak ifjú Des Grieux lovaggal. Amúgy a zárda várta volna. A lovag azonban anyagilag jórészt apjától függ, s Manon szerelme a kettős nélkülözésben hamar kihűl. Különösen, hogy sajnálja is a jó családból való Des Grieux-t, akit lényegében tönkretesz és hát újabb hódolója is akad, aki - hogy stílszerűek legyünk - anyagilag is potens. :-)

A zord apa megtudja, hol laknak a fiatalok és el akarja raboltatni onnan a fiát. Manon pedig megtudja ezt, de nem szól párjának, hanem belenyugszik. Közös asztaluknál - amely valahogy szerelmük jelképe - szomorúan, búcsúzva nézi az ifjú lovagot, amint a közös idilli jövőjükről énekel. (En fermant les yeux..., Fernando Portari tenort halljuk.) Az áriában lefesti a paradicsomot: erdőt, kis házat, patakot, madárdalt - a miénk lesz, ha akarod, Manon... De már jönnek is az "emberrablók", s Manon hallgat...

A lány azután "összejön" a gazdag hódolóval, de persze nem boldog, a félvilág császárnője, ahogyan ez a részlet mutatja (Renée Fleming énekel, lásd a Hangosak és szépek c. bejegyzést is). Hanem, a fülébe jut, hogy Des Grieux papnak állt, s  hogy a dolog nemsokára véglegessé válik. Ismét felgyúl a szerelem - vagy csak a  a kihívást érzi, vajon ő-e az erősebb - s Des Grieux nyomába ered.

A Saint Sulpice templomban szolgálva az ifjú úgy érzi, megmenekült a múlttól, de korai az "öröm". Az "Ah! fuyez, douce image" áriában - a temlomban egyedül maradva - kéri az urat, tisztítsa meg a lelkét, mert mindegyre egy édes, régi, kísértő látomást lát... (a lapon megjelenő nyíllal indítsuk el a videót). Mellesleg, Marcelo Alvarezzel már találkoztunk ebben a bejegyzésben: A Bee Geestől Radamesig: Alvarez).

Egyszer aztán Manon is megjelenik a templomnál, s először is bocsánatért majd mindjárt Des Grieux-ért fohászkodik ugyanahhoz az úrhoz, akihez - másért - korábban Des Grieux. Amikor pedig meglátja "az exét", rohamra indul. Most a fiú bocsánatáért esdekel, a múlt eltörléséért, s amikor érzi, hogy nincs teljesen veszve az ügy, még inkább beleerősít.

A fiúhoz simul, aki kétségbeesetten állítja, hogy már semmi sem a régi. Manon válaszul ezt suttogja - persze énekelve - neki: Nem az én kezem-e, mely fogja a tiéd, Nem az én hangom-e, amely simogat Nem az én szemem - amelyet imádtál - Ragyog-e rád a könnyek fátyolán át? A "Duet  Act III" vagy "Saint Sulpice Duet" vagy "Saint Sulpice Scene" néven emlegetett duettnek ezt a részét ("N'est-ce plus ma main", "Is it not my hand", Nem az én kezem-e) hangfelvételen is tudjuk prezentálni, Diana Damrau és Ramon Vargas énekel.

A dallam itt könnyed és fülbemászó - mint egy operettben, mint egy romantikus filmben, mintha mindig is ismertük volna. (Talán a későbbi művek szerzői tettek róla, hogy így legyen? :-) )

Most pedig jöjjön a templomjelenet videója. Jó énekesi és színészi teljesítmény esetén ez óriási jelenet, amelyben forró érzelmek és kétségbeesett szándékok csapnak össze. Natalie Dessay és Rolando Villazón énekel. (Hogy miért kell Manonnak mindjárt kezdetben s a templom mellett a földre kerülnie? Kérdezd a rendezőt. Azért mégis szép alakítások, ugye?) "N'est-ce plus ma main": 1:10 számláló.

Akárhogy is, a nők néha nagyon meggyőzők tudnak lenni, a pár együtt távozik, adieu papi karrier!  S már nincs sok hátra. Des Grieux - Manon tanácsára - kártyával próbál pénzt szerezni, de csalásért - Manonnal együtt - elítélik. A lovag persze kiszabadul, ám Manont az akkor félelmetes újvilágba akarják kitoloncolni. Des Grieux erővel ki akarja szabadítani, nem sikerül. Manont még az indulás előtt elhagyja az ereje, s kedvese karjaiban meghal.

Az utolsó percekben együtt emlékeznek éppen erre: Nem az én kezem-e, mely fogja a tiéd, Nem az én hangom-e, amely simogat... Nézünk bele ebbe is ( Natalie Dessay,  Rolando Villazón).

Persze Manonra nem lehet haragudni. Bár tökéletesen szerencsétlenné tette Des Grieux-t, azt hiszem, annak megérte. Halálával pedig tényleg levezekli  minden bűnét, ha volt egyáltalán ilyen. 

A fenti rövid kivonat is mutatja, hogy a Manon tág teret ad a rendezőnek. A Los Angeles Opera modernre hangszerelt előadásának előzetesét láthatjuk a sokatmondó "Sex and the Opera" címmel. Az még csak hagyján, hogy Manon kombinéban császkál, de hogy szőke Marylin Monroeként rúdtáncos is legyen? Azért persze jó lehet így is. 

A kiváló és csodaszép Anna Nyetrebkót, csakúgy mint méltó partnerét, Rolando Villazónt, már láttuk e blogban is korábban (bejegyzések: Hangosak és szépek, Villazón visszatér?).

Puccini műve rohammal veszi be az ember szívét. Masseneté a bensőnkbe lopózik, s magunk sem vesszük észre, hogyan lesz úrrá lesz rajtunk. Nekem Puccini Manonja "keményebb csaj". Masseneté kis madár, aki a vágyak vonzásában él, de őszinte és nem akar szándékosan rosszat a kevés idő alatt, amíg e világon van. Vele találkozni egyszerre csoda és természeti csapás.

Nos hát, Puccini vagy Massenet - ez itt a kérdés, kedves Olvasó.

Szerző: alvarezfan1111  2011.06.02. 22:30 Szólj hozzá!

Címkék: manon massenet jules des grieux

Léo Delibes Lakmé c. operája 1883-ban született, s "lekerekített", szép dallamaival, melodramatikus történetével színvonalas szórakozást kínál.

Egy indiai főpap, Nilakantha lányáról, Lakméról szól, aki papnő létére beleszeret a gyarmatosító angol sereg egyik fiatal tisztjébe, Geraldba, de a politikai helyzet s az eltérő hagyományok és kultúra nem engedi, hogy a fiatalok egymáséi legyenek. Akárcsak a blogban korábban már tárgyalt Norma esetében, itt is választania kell a női főhősnek a szerelme és a népe között, s itt is csak a halála hozhat megoldást.

Lakmé  egész élete összefonódik a virágokkal: apja szent kertjét őrzi, gondozza, Geraldot is itt ismeri meg,  s egy mérges illatú virágot használ fel arra is, hogy eltávozzon az életből, s így levezekelje a szerelmével elkövetett  "bűnét" népével szemben, s megszüntesse az ellenségeskedést az apja és Gerald képviselte két tábor között.

Az első felvonásban Lakmé és kísérője, Mallika gyönyörű kettőst énekelnek a szent kertben nyíló virágokról, a tavaszról, a tóról, a madárdalról. De azért a dalba beszüremkedik valami baljós előérzet is, amely kezdeti jókedve után erőt vesz Lakmén. Nem sokkal a dal után ismeri meg Geraldot. Beate Ritter, a Volksoper Wien fiatal szopránja (Lakmé) és Cornelia Sonnleithner mezzoszoprán (Mallika) koncertfelvételét látjuk. A duett francia eredetiben így kezdődik: "Viens, Mallika, les lianes en fleurs ... Dôme épais, le jasmin", gyakran hivatkoznak rá így is, angolul pedig természetesen  "Flower Duet".

A második felvonásban a város piacterére megyünk, ahol az álruhás főpap - aki rájött, hogy Gerald "betört" a szent kertbe - keresi a fiatal tisztet, hogy bosszút álljon rajta. Lakmét - szinte "csaléteknek" felhasználva - arra kéri, hogy énekeljen egy szép dalt. Erre következik a Csengettyűária, "Air des Clochettes", "Bell Song" vagy a francia kezdősorral: "Où va la jeune Indue?".

A dal egy legendát mesél el, amikor a dzsungelben kóborló, kitaszított párialány egy csodás idegent vesz észre, aki a dzsungelben sétál, s fogalma sincs a körülötte villogó szemekről, vérszomjas fenevadakról s egyéb veszélyekről. De amikor bajba kerül, a lányka ott terem, s csengettyűjével - amely varázserejűnek bizonyul -  elűzi a bajt. A megmentett idegen azonban, láss csodát, nem más, mint Vishnu isten, Brahma fia. Csodás álmot bocsát a lányra, s mert az megérdemli, felviszi magával az égbe. Ám a sötét dzsungel mélyén az utazók azóta is hallják olykor a varázscsengettyű dalát.

Az ária nagyon magas fekvésű, így igazi kihívás a szopránok számára. Különösen, hogy számos díszítést, koloratúrát tartalmaz, amelyeket technikailag nagyon nehéz elénekelni. A koloratúr-szerepekben a szopránok úgy énekelnek, mintha madár csicseregne, csengettyű szólna, fuvolafutamok lebegnének. Ebben az áriában is az erdő madarait, a csengettyűt lehet remekül utánozni, megeleveníteni. Különösen figyeljünk a hihetetlenül magas de egyben gyönyörű záróhangra.

Frederique Varda, a fiatal francia szoprán játszik és énekel egy színielőadás videófelvételén. Körülötte a piactéren bámuló hallgatóság. Technikailag kicsit jobb Varda puszta hangfelvétele, amelyet szintén  meghallgathatunk. Ugyancsak jó minőségű az a koncert-videó is, amelyen - a korábban már látott - Beate Ritter énekli a csengettyűáriát.

Az Olvasó bizonyára megtalálja a legnagyobbak felvételeit is. Nagyszerű Lakmé volt például a klasszikus Lily Pons, minden idők legnagyobb koloratúrszopránja (amennyire ilyet mondani lehet), Edita Gruberova vagy valamivel ifjabb, menő pályatársai, Natalie Dessay, Elizabeth Futral stb.

A szakértők biztosan tudják, miért alkotta meg Delibes úgy mindkét korábbi áriát, hogy úgy tűnjön, vége van, amikor még nincs ám. Látható, hallható a felvételeken, hogy a közönség egyszer-egyszer bele is tapsol a művészetbe. A jó elnyeri jutalmát. :-)

Hát, nincs sok eredetiség a történetben, ugye? Varázsfuvola, varázscsengettyű, isteni bevatkozás, meg minden... Nem sokkal utána már jött a mérföldekkel modernebb Puccini sőt Richard Strauss és a dolgok lassan összekuszálódtak... De az édenkert, a keleti álom mégis olyan vonzó, nézze meg az olvasó a teljes operát.

Én élőben sok-sok éve láttam a Lakmét a Csokonai Színházban. Ha jól emlékszem Pelle Erzsébet volt Lakmé, de erre már nem esküszöm meg. Nagyon megváltozott a világ azóta.

Lírai szoprán, koloratúrszoprán vagy drámai szoprán? Melyiket szereti az olvasó?

Szerző: alvarezfan1111  2011.05.26. 23:10 Szólj hozzá!

Címkék: gerald bell song csengettyűária delibes léo flower duet koloratúrszoprán lakmé mallika nilakantha ritter beate varda frederique

No, nem igazából, hiszen a nyakas cívisvárosban nincs helyük a  háryjánosoknak. :-) Hanem Kodály Zoltán dalműve szólalt meg a Csokonai Színházban. (Az előadás a Csokonai Színház és az Operaház közös produkciójaként valósult meg.)

Operabérletünk utolsó előadása volt ez, s megint sikerült kibogarászni a színház honlapjáról, mikor lesz, s oda is értünk valóban. Megérte.

Igazi rendezői remekművet láttunk, Vidnyánszky Attila most aztán igazán tanúbizonyságot tett nem mindennapi színházismeretéről, ötlettáráról és trükkgyűjteményéről. Egy percig sem lehetett unatkozni, pedig az 1926-ban született Kodály-műnek azóta alaposan megváltozott körülményeken és közönségen kellett győzedelmeskednie. Hogy mást ne említsünk, közben néhányszor változott az ellenség és az ellenségkép. Az osztrák schógorok ellen ma már csak bizonyos szemétégetők és bőrgyárak kapcsán horgadunk fel - jogosan.

Ha valaki véletlenül nem hallott-tanult volna a Háry Jánosról: a nagy mesemondó-lódító népi hősről szól, aki Mária Terézia - osztrák császárnő és többek között magyar királynő - korában, az 1700-as évek második felében a császári hadseregben, a bécsi Udvarnál szolgált. Különböző haditetteket hajtott végre, megbecsülést szerzett magának nagy erejével, bátorságával, talélékonyságával és belészeretett minden nő a császári palotában.

Háry magát Napóleont is elfogta és csak rajta múlt, hogy Napóleon felesége, Mária Lujza, amúgy osztrák császárleány nem lett az övé. No persze az utóbbi tárgyában Örzse, Háry tűzrőlpattant, csinos, színmagyar kedvese is tett egyet s mást. Végül János és Örzse a pompát odahagyva egy nyárfás tanyán találják meg otthonukat, feltehetőleg Háry egykori faluja, Nagyabony közelében, ahol - mint közismert - csak két torony látszik. (Feltehetőleg a katolikus és a református templomé, nehogy már újrakezdődjön a vallásháború. :-) )

A zene - Kodály néhány nagyszerű dallamától eltekintve -  magyar népdalokból áll, persze, amolyan kodályi harmonizálással, ami részben "elemeli" a dalokat konkrét közegüktől, s valami modern többlet-jelentést ad hozzájuk.

Azzal kezdődik az előadás, hogy a kocsmában összegyűlt, elménckedő atyafiak közé megérkezik az öreg Háry János bá, s a szokásos boradag után persze mesélhetnékje támad, amit az egybegyűltek nagyon szívesen vesznek. A modern korral kapcsolatos "áthallások" sora már itt megkezdődik. A kocsmai közönség között még egy fonográfos népdalgyűjtő is van, az egész kocsma pedig - bár magyaros borpince - valahogy mégis emlékeztet egy nem is olyan régi filmből Hobbitfalvára.

A mese megelevenedik, de a kocsmai közönség is a színpadon marad, s kétoldalról figyelik a történetet. A fonográfos néha rendező módjára beszól, ilyesmiket, hogy "Nem lehetne még egyszer?", vagy amikor a két nő hajbakap, "Pillanat! Most mehet!" stb.

Ott van az öreg Háry is, és szerintem az előadás legihletettebb pillanatai közé tartozik, amikor - a mesét követve - megelőlegez a párbeszédekből egy-két szót, hiszen ő már előre tudja, mi fog történni. Egyenesen szívszorító, amikor a valóságban rég halott kedvese, Örzse ifjú alakban megjelenik, s az öreg önkéntelenül utána indul. (S ha így emlékszik Háry, akkor talán nem is a fantázia szüleménye az egész?)

Nehéz lenne minden ötletet, geget felsorolni. Az előadás kedves, oldottan humoros momentuma, amikor - mindjárt az elején - a burkus (= porosz, német) határőr sajátosan eltorzítva közvetít egy párbeszédet Háry és Marci bácsi, az öreg magyar kocsis között. Dánielfy Zsolt alakítása annál inkább figyelemre méltó, mert kikacsint a mára, s a szövege aligha van így megírva.

Böjte Sándor Napóleonja telitalálat. A kis ember, a nagy akarat s a törpévé válás. Mindez elsőrangú humorral előadva.

A Háry csodaszerétől meggyógyult Ferenc császár  nagyjelenete - tánccal - Garay Nagy Tamásé, aki maximálisan kihasználja a lehetőséget - mindannyiunk örömére.

Ugyancsak nagy pillanat Krucifix generális haditanácsa, amelyben védekezés és támadás esetén is a "zurück", azaz hátra játssza a főszerepet. Csikos Sándor és a sereget alakító kórus jelenete végtelenül humoros és még mélyebb tartalma is van.

Óriási alakítások sorát látjuk, s majdnem mindenki más oldaláról tűnik fel.

A legnagyobb - szinte döbbenetes - felfedezés Cselóczki Tamás, aki elementárisan komédiázik a finomkodó Ebelasztin báróként,  Mária Lujza reménytelen (vagy nem is annyira reménytelen) szerelmeként. Minden mozdulata, szövege, fintora telitalálat. A festőlétrával bemutatott jelenete kuriózum. Interjúiból persze tudjuk, hogy korábban szobafestőként is dolgozott, s hogy ezt a momentumot átemelte, szerintem nagyon nagy dolog. Az ember, a művész, használjon fel mindent mások javára, amit csak tud. Más oldalról viszont, most jó nagy konkurenciát teremtett másik tevékenységi területének, ti. a hősi szerepeket alakító tenoristának.

Wágner Lajos, a debreceni operajátszás örök baritonja, az öreg, iszákos Marci bácsit alakítja csodálatosan. Klasszikus dala, az "Ó mely sok hal terem az nagy Balatonba", meglepően magasan kezdődik, de aztán szépen és hangulatosan szól.

Bódi Marianna mezzoszoprán ugyancsak a debreceni operajátszás klasszikusa, most illúziókeltően játssza - prózában is - Mária Lujzát. Igencsak megnehezíti Örzse dolgát a Háryért folyó versenyben, s nemcsak azért, mert szerepe szerint gazdag és előkelő.

Prohászka Ildikó Mária Terézia császárnőként remekül komédiázott, s ahol kellett, szép színű, világos szopránt csillantott meg.

Örzsét Gál Erika, az Operaház mezzoszopránja alakította. Prózában is jól hozta a figurát, de jól lehetett nála érezni a komoly, nagy vivőerejű operai hangot is. Ám nem élt vissza ezzel a hanggal, nem "áriázta el" a népdalokat, hanem "csak" szépen elénekelte azokat. Ez a "csak" azonban csak az igazi tehetségeknek sikerül, ahogyan én látom.

Háry János: Haja Zsolt. Az operaházi honlapja alapján 28 éves - egyébként Debrecenből indult - baritonista fiatalos, energikus alakítást nyújtott. Szép színű, magvas baritonhangon, szintén a népdalhoz alkalmazkodva énekelt. Fura módon nekem sokkal nagyobb kaliberűnek tűnt a hangja, amikor a színpad hátulján és/vagy nem a közönség felé énekelt. Vajon miért volt ez így?

Azért a Toborzóban ("A jó lovas katonának..." c. dalban) a színpad elejéről, közvetlenül felénk énekelve is szépen teljesített az énekes. Szándékosan meghallgattam nemrég néhány baritont, köztük a legnagyobbakat, hogyan küzdenek meg a Toborzóval, s Haja már most is előkelő helyen van. S még minden lehet.

Miske László volt az öreg Háry bátya. Egy hosszú színészi pálya minden tapasztalatával, technikájával s ugyanakkor érzékenyen és őszintén is. Klasszikus alakítás.

Az előadás szinte tömegeket mozgatott meg, kórust, néptáncosokat, gyerekeket. Kis kivételektől eltekintve mindenki rokonszenvesen teljesített.

Néhány negatívum:

- Szerintem a zenére a kelleténél kicsit kevesebb figyelem jutott.

- Az előadás mozgalmas, vidám perceihez képest az intim pillanatok kevésbé sikerültek.

- Én úgy éreztem, nem tudtam igazán kiélni a magyarságomat, hálát adni azért, hogy a gyermekeimmel már kiskorukban, fürdetés közben is népdalokat tudtunk énekelni, hogy legalább van múltunk, s hogy egyáltalán még vagyunk. Ugyanezt pozitívan is mondhatjuk persze, hogy az előadás nem volt "magyarkodó", s bár benne volt minden nemzeti, csak annyira, amennyire egy EU-taghoz illik. :-)

- Egyértelmű túlhajtás, hogy a nézőtéren Napóleont kereső színész zavarja a nézőket a közben folyó előadás élvezetében. Ahogyan a lányom mondta kiskorában: "Értem, de nem vicces."

Összességében viszont jó szórakozás, nézze meg mindenki. Olvasom a színházi honlapon, hogy a műsorban hagyományosan szereplő operettet kívánták kiváltani vele. Merthogy, annyira hasonlít egy operetthez. Hm...

Ki szereti az operettet vagy a musicalt? Hogy állunk a magyaros daljátékokkal, mondjuk a Háryval vagy a János vitézzel? Melyiket és miért?

Szerző: alvarezfan1111  2011.05.21. 21:20 Szólj hozzá!

Címkék: attila kodály zoltán örzse gál erika csokonai színház vidnyánszky haja zsolt háry jános

Kopognak a zuhany alatt éneklő mexikói fiatalember ajtaján, s a hangjától elbűvölt - lényegében véletlenül arra járó - híres énekes meghívja az ottani zeneakadémiára tanulni. Harmincöt évesen már megnyerte Placido Domingo híres Operália énekversenyét, s fényes csillag az operavilág egén.

Így kezdődik Rolando Villazón tenor története, a folytatás azonban nem túlságosan vidám: 2007-ben gondjai támadnak a hangjával, egyre gyakrabban kell fellépéseket lemondania, végül 2009-ben hangszalag-ciszta miatt megoperálják. Az operáció orvosilag sikerül, de ez egy énekesnél sajnos nem elég. Újra meg kell találnia a hangját - vajon sikerül-e?

Egy tehetséges, érzékeny fiatalember igazi drámája ez, aki abban lehetett sikeres, amit szeretett és tudott csinálni, aki belekóstolhatott a csillogásba és a népszerűségbe - majd egyszerre minden elvétetett tőle. Ha belegondolunk, az énekesek karrierje tényleg ijesztően függ a gégéjükben rezgő kicsiny izmoktól, amelyek nagy megterhelésnek s ugyanakkor számos más hatásnak is ki vannak téve.

Villazón a műtét után újra elkezdett énekelni, tisztelői, rajongói nagy szeretettel fogadták vissza. Hosszú ideig főleg koncerteket adott, most már egyre több operában szerepel, mégpedig igényes, nemzetközi színpadokon. Azért régi szerepei közül inkább a könnyebbeket énekli, lehet, hogy hosszú út áll még előtte.

Lyonban nemrég operarendezőként is bemutatkozott, karikaturistának sem utolsó. Quo vadis, Rolando?

A műtét előtt hangja sötétebb színű volt, hasonlított Placido Domingoéhoz.  Ugyanakkor líraibb hangja volt, s ehhez képest rengeteget dolgozott. Szerintem brilliáns technikával, de hozzáértőnek tűnő blogokban olvastam  aggodalommal teli mondatokat már akkor is. Mindent összevéve, én a "Tán csodállak, ámde nem szeretlek" álláspontján voltam vele kapcsolatban. Az én kedvencem ma is leginkább Marcelo Alvarez (lásd ezt a bejegyzést: A Bee Geestől Radamesig - Alvarez). Hallgassunk bele a honlapján néhány újabb szerepébe, dalába. A hang színe nem sokat változott.

Hanem, a márciusi berlini kirándulásunk alkalmával elvittek bennünket valami csuda nagy zeneáruházba, ahol minden egyes operát legalább ötféle előadásban lehetett DVD-n megvásárolni. Ki tudja miért, egy Bohémélet operafilm le volt értékelve aznap, még én is könnyedén megengedhettem magamnak, rá is csaptam azonnal. Mint kiderült, Rodolfo szerepét (a régi) Villazón, Mimit pedig Anna Nyetrebko játssza, a rendező Robert Dornhelm. Szerintem korrekt és szép előadása Puccini operájának.  Az opera történetét és a gyönyörű áriákat lásd a Te vagy az álom, amelyet örökké álmodnék c. bejegyzésben.

Ennek az operafilmnek viccesen az is lehetne a címe, hogy Mimi, a démon. Ugyanis ebben a változatban nem a huzat fújja el Mimi gyertyáját, hanem ő maga, s így megy fel azután Rodolfohoz, miután gondosan "kifigyelte", mikor távoznak el annak barátai, s így mikor találja egyedül. A kettős pedig - bár ez az első találkozásuk - mindjárt az ágyban végződik, nem pedig azzal, hogy elmennek ünnepelni az utcára.

Van is mindebben logika, hiszen, amennyire tudom, az operában később utalnak arra, hogy Mimi nem éppen "szent" leány. Csak éppen, tragikus halálát mintegy megelőlegezve, sokszor a szükségesnél talán visszafogottabban ábrázolják. No persze, a csinos Nyetrebko (lásd a Hangosak és szépek c. bejegyzést) kiváló választás egy ilyesfajta Mimihez. Ő persze messze több, mint csinos, nagyszerű művész is, minden tekintetben.

Rodolfo szerepét a rendező meghagyta standard formájában, Villazón mégis óriásit alakít fiatal, bohém költőként. A kiváló éneklés mellett játéka semmiben sem marad el a társaiétól (sőt!), akik pedig prózai színészek, szólamaikat külön énekesek éneklik. Lendületes, könnyed, játékos, de őszinte és érzékeny is. Ezt a teljesítményt nem vártam tőle, bár nem volt erre különösebb okom. Annyira elgondolkodtam a dolgon, hogy - tiszteletem és együttérzésem jeléül is - megírtam ezt a bejegyzést.

Önéletrajzi könyvében (1) a híres hazai tenor, Simándy József beszámol róla, hogy operai pályafutásának csúcsa  felé közeledve - még fiatalon - egyszerre csak "zörögni" kezdett a hangja, nem tisztult ki, bármit tett is vele. Az ő hangszálain nem találtak problémát, de ezzel együtt ő is szörnyű helyzetbe került. Végül atyai barátja, egy szegedi   fül-orr-gégész professzor kiderítette, hogy hogy az orrlégzésével van baj egy gyerekkori orrcsonttörés következményeként. Amikor a műtétet követő lábadozás után felzengett Wagner A nürnbergi mesterdalnokok c. operájából a versenydal a klinikán - mindenki összeszaladt s nagy volt az öröm.

Hogy ne csak tenorokat említsünk, Sólyom-Nagy Sándornak, az Operaház kiváló basszbaritonjának  is el kellett némulnia - szerencsére nem örökre. Könyvében (2) vall  erről a nehéz időszakról. S hogy micsoda hang forgott itt kockán, szerény illusztráció a Háry János toborzója. Egyszerűen gyönyörű.

A kiváló zenei-helytörténeti blogot író Kataliszt hívta fel a figyelmemet, hogy Natalie Dessay, a híres szoprán hangszálműtétjéről még dokumentumfilm is készült, amelyet néhány éve a Mezzo TV is bemutatott.

Más is letaszíthatja az énekest a színpadról, s nincs is mindig visszatérés. Lina Bruna Rasa a XX. sz. első felének sikeres énekesnője volt, hangját Mario Del Monaco, a hőstenor egyenesen érzékinek írta le (3). Történetét a Wikipédia cikkében olvashatjuk el.

Talán nem éppen Húsvét előestéjén kellett volna ilyesmikről írnom. De ez az ünnep is egy tragédiához és egy feltámadáshoz kötődik - igaz, kozmikus méretűhöz.

Kellemes Húsvétot kívánok minden kedves Olvasónak.

Ezt a részletet 2011. július 29-én fűzöm hozzá: Villazón a hírek szerint egy előadáson beugrással kisegítette a Metropolitan Opera Japánban turnézó társulatát. Ezzel is ki  kívánta fejezni a az elemi csapások és radioaktív katasztrófa sújtotta japán nép iránti szolidaritását.

1. Simándy József: Bánk bán elmondja, Zeneműkiadó, Budapest 1983.
2. Sólyom-Nagy Sándor: Gyökerek, ágak, levelek, Holnap Kiadó, Budapest 1998.
3. Mario Del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984.

Szerző: alvarezfan1111  2011.04.24. 19:02 3 komment

Címkék: simándy józsef rodolfo bohémélet mimi nyetrebko anna dornhelm robert mario del monaco sólyom nagy sándor villazón rolando rasa lina bruna

A feljegyzések, legendák szerint Salome Heródiás lánya volt, Heródiás pedig Heródesnek, a zsidók királyának volt a felesége.

Heródes elfogatta Jézus  kortársát és rokonát, Keresztelő Jánost, aki börtönében is a Heródes udvarában uralkodó erkölcsi fertő ellen prédikált. Salome egy alkalommal táncával szórakoztatta Heródest, aki felajánlotta, hogy bármit kérhet tőle jutalmul. Salome - talán anyja nyomására,aki elakarta hallgattatni a bíráló hangokat - János fejét kérte tálcán, s végül meg is kapta.

Egy amerikai film sajátosan szenzációhajhász szövege szerint ez volt talán az a tánc, amely leginkább befolyásolta az emberiség történelmét...

Richard Strauss Salome című egyfelvonásos operája 1905-ben született Oscar Wilde prózai műve alapján. Ebben Salome egy 16 éves, egzaltált fiatal lány, akire aberrált környezete nagyon rossz hatással van. (Mostohaapja, Heródes kívánja, anyjának, Heródiásnak a versenytársa, ráadásul ott vannak az udvari intrikák, a nép elégedetlensége, s az, hogy hercegnőként szinte mindent megtehet a közönséges halandókkal.)

Salome - talán unalomból, kíváncsiságból, talán támogatásra, szeretetre vágyva - felhozatja Jánost a börtönéből s találkozásuk nyomán szerelemmel vegyes rajongást kezd érezni iránta, amit azonban a szent ember  állhatatosan és borzadva elutasít. A lány - talán fel sem fogva, mit művel - bosszút esküszik.

Egy másik lehetőség, hogy Salome azért kezd érdeklődni Keresztelő János után, mert Heródes fél attól. Utána pedig rájön, hogy így esetleg "kicsinálhatja" Heródest.

Heródes vágyát kihasználva eljárja neki az erotikus hétfátyoltáncot ("Tanz der sieben Schleier", "Schleiertanz", "Dance of the Seven Veils"), amelynek során egyenként szabadul meg hét fátylától, s fedi fel fokozatosan bájait. (Vigyázzunk: akkoriban nem volt TV, nem voltak filmek, DVD-k, egy szép és tehetséges táncos óriási hatást kelthetett.) A felindult Heródes mindent megígér neki: ő ezüsttálcát kér, majd további biztatásra a tálcára Keresztelő János fejét.

Heródes fél kivégeztetni Jánost, hiszen szent embernek tartja, de ígérete köti, nem tehet mást.  Salome szinte önkívületben öleli és csókolja meg a véres fejet, megszerezve így a csókot, amelyért az élő Jánoshoz hiába esdekelt. Ez már sok a rettegő, "javítani" igyekvő Heródesnek: intésére a katonák halálra sújtják Salomét.

A Salome sok helyen, sokáig tiltólistán volt, megítélése ma is ellentmondásos. A mű azonban ellenáll a feledésnek, tehát mégis lehet pozitív mondanivalója számunkra, akár a szerző tudatos szándéka nélkül is. Persze, nehéz megfejteni, még inkább szavakkal leírni, mi az üzenet. Ne feledjük a modern kor kezdetét, a lélek mélységeit, Freudot, a művészet "izmusait".

Salome tánca a mű csúcspontjának is vehető. A kb. 10 perces zenekari mű - ami határozottan tánc ütemű - nem pusztán erotikát fejez ki. Ha nem nézzük, hanem csak hallgatjuk, szinte mindent elmond nekünk férfi és nő kapcsolatáról. A szimfonikus zenekarok gyakori koncertdarabja, itt egy lengyel zenekar szép előadását halljuk.

A zene keleties, egzotikus ízei kezdetben elandalítanak, szinte érzéki vágyat keltenek. Később a mű - mint egy kapcsolat - kiteljesedik, többféle dallam, többféle módon jön elő. Ne ugorjunk be azonban annak, hogy Strauss - szinte szórakozásból - brilliáns keringőrészletet illeszt be a zenébe. Itt ez idézőjelbe kerül.

A vége előtt pár ütemmel felhangzik egy fúvóshangszeren egy rövid, "riadószerű" részlet, ami korábban - nem ilyen diszharmonikusan - már megjelent a hétfátyoltánc zenéjében. Talán ez jelzi a bajt. Az "idegen motívum" ilyen beillesztése   már korábban is lenyűgözött engem (lásd a Richard Strauss: a meglepi c. bejegyzést).

A hétfátyoltánc egy rövid előzetes videóját mutatjuk be. A kíváncsi Olvasó nyilván könnyen rátalál számos további változatra, a klasszikus balett által ihletettektől a nyersen realistákig.

A közelmúlt nevezetes Salome alakítói például  Maria Ewing és Catherine Malfitano voltak, talán ők mentek el legtovább a táncban is, amely a szopránénekesnők igencsak szokatlan próbatétele.

Úgy tűnik viszont, hogy napjaink "modern" rendezéseiben a klasszikus hétfátyoltáncnak már nincs helye. A rendezők inkább azt koreografálják meg, hogyan adja vagy nem adja oda magát Salome Heródesnek vagy a táncot helyettesítő erotikus performance videóról megy stb. Az egyetlen igazi akadály itt a zene, amely szerintem egyértelműen táncot kíván.

Bemutatjuk a San Francisco Opera előadásának előzetesét is, napjaink kedvelt Saloméja, Nadja Michael  játssza a címszerepet. Így az Olvasó némi képet kaphat a teljes műről. Nadja Michael okos interjúja segíthet, hogy megértsük Salome lelkét, mozgatórugóit.

Csendesen jegyezzük meg, hogy a Salome már igencsak modern mű, javarészt diszharmonikusnak tűnő dallamvezetéssel, szörnyű nehéz szólamokkal, csillagászati távolságra például a kortárs Puccini műveitől (ami persze nem értékítélet). Talán a hétfátyoltánc az egyetlen igazán melodikus részlet. Ahogy mondják, Richard Strauss a késő romantika és a korai modernitás határvonalán mozog.

A kortárs - ma szintén klasszikus - Gustav Mahler így írt a Salome kapcsán, érintve Strauss személyiségét is: "Határozottan zseniális mű, igen erőteljes, és vitathatatlanul napjaink egyik legfontosabb alkotása. Vulkán él és működik egy halom salak alatt, föld alatti tűz - nem pusztán tűzijáték!" (1)

Az Olvasó mit tart helyénvalónak a színpadon?

  1. M. Boyden: Richard Strauss, Európa Könyvkiadó, Budapest 2004, p. 224.

Szerző: alvarezfan1111  2011.04.18. 23:11 Szólj hozzá!

Címkék: strauss richard heródes salome heródiás ewing maria hétfátyoltánc malfitano catherine michael nadja

A Csokonai Színház műsorra tűzte Bizet Carmen c. operáját. Igaz, a színház még mindig nincs abban a helyzetben, hogy a bérleteseinek automatikusan küldjön egy-egy figyelmeztető e-mailt a soron következő előadás időpontjáról, de mi résen voltunk, idejében megtaláltuk a kitűzött időpontot a színház honlapján és oda is értünk a bérletes előadásra.

A Carmen eredetileg a XIX. század eleji Sevillában és környékén játszódik,  története dióhéjban  a következő (lásd a Wikipédia cikkét is):

Don José, a fiatal tizedes egységével őrszolgálatot teljesít a sevillai dohánygyár előtt, ahol a munkaszünetre kiözönlő munkáslányok jelentik a napi izgalmat. Micaela, a Joséba szerelmes fiatal lány anyja üzenetét hozva meglátogatja Josét. A mama arra buzdítja fiát, vegye feleségül Micaelát, s José hajlik is erre. Nem sokkal később azonban megismerkedik Carmennel, a forróvérű, szabadságszerető cigánylánnyal, aki a munkáslányok legszebbike, s bizony "ráhajt" a jóképű tizedesre. Carment egy verekedés miatt még aznap börtönbe küldik, de José engedi, hogy megszökjön, amiért ő kerül börtönbe.

Egy hónap múlva látjuk viszont hőseinket Lillas Pastia kocsmájában, ahol Carmen végre ismét összefut Joséval, s az érte viselt börtöntől meghatódva, kegyeiben részesíti a férfit. Egyúttal azonban úgy alakul, hogy José már nem térhet vissza a katonák közé, csempésznek kell állnia Carmennel együtt. További néhány hónap (de lehet, hogy csak hét) után azonban Carmennek elege lesz Joséból, és már Escamillo, a sikeres torreádor érdekli. A szerencsétlenné vált (tett) José azonban nem törődik bele ebbe, s elkeseredésében leszúrja a fatalista, nem is védekező, büszke Carment.

Az opera tele van szebbnél szebb zenei részletekkel. Carmen bemutatkozó áriája a "Habanera", amelyben - Josénak címezve - a szerelem természetéről elmélkedik. Nem sokkal ezután - összekötözött kézzel, a börtönbe kísérésre várva - teljesen elcsavarja José fejét a "Seguidilla" c. dal éneklése közben. Arról énekel, hogy Lillas Pastia kocsmájába megy inni és táncolni, de nincs barátja és kellene neki valaki, aki elkíséri és vele marad.

Amilyen szerencsénk van, a "Habanera" és a "Seguidilla" is megnézhető a Metropolitan Opera honlapján. Carmen: Elina Garanca, az eredetileg szőke, lett énekesnő, lásd a Hangosak és szépek c. bejegyzést. Don José: Roberto Alagna, aki anyanyelvi szinten beszéli ennek az operának a nyelvét, a franciát.

A harmadik nagyon emlékezetes pillanat az, amikor José a kocsmában elmondja az akkor még kissé haragos Carmennek, mennyire szereti. Ez a virágária ("Flower song", "La fleur que tu m'avais jetée"), arról a virágról szól, amit Carmen dobott oda első alkalommal Josénak, s talán tényleg meg is bűvölte vele; nem tudott megszabadulni sem a virágtól sem Carmen képétől a börtönben töltött napok alatt, sőt... Az áriát  Joseph Calleja szép hangfelvételén mutatjuk be.

No és persze a torreádor dala ("Toreador song", "Votre toast"), amelyben Escamillo  előadja a kocsmában összegyűlt rajongóinak, milyen is élete, a bikaviadal. Carmen értékeli, de szíve még Joséé. Gino Bechi egy régebbi, humoros filmből való részletben olaszul énekli az áriát. Figyeljük meg ám Carment is, érdemes...:-)

Baranyi Ferenc érdekes írását is megemlítjük.

Az általam látott debreceni előadásban Schöck Atala, a Magyar Állami  Operaház énekese alakította Carment. Gyönyörű, erős, sötét, kiegyenlített  hang, kiváló énekteljesítmény. Felsőfok: még a feleségemnek is tetszett. A cigánylány életre keltéséért is megtett mindent, illúziókeltő külsővel, esztétikusan mozgott, táncolt, de számomra Carmen mégis másmilyen.

A művésznő egy korábbi interjúban ezt mondta: "Én inkább nadrágszerepeket, barokkot, Mozart- és Wagner-operákat énekelek."  Hát, itt lehet a bibi, de azt hiszem, ami most elveszett, pótolható. Remélem még sokat találkozunk Debrecenben is Schöck Atalával. Honnan tudhatnánk meg, hogy van-e köze Schöck Ottóhoz, az egykor volt Metró együttes orgonistájához, zeneszerzőhöz?

Don Josét Cselóczki Tamás énekelte. A középregiszterben tenorja szép színnel szólt, a magas hangok ezúttal nem jöttek könnyedén, de szerencsére jöttek! Bizonyára szándékos döntés volt, hogy külsejét nem igyekezett túlságosan a szerephez alakítani.

Micaela Létay Kiss Gabriella volt, akit korábban már a Ruszalka (lásd a Mesicku na nebi hlubokém c. bejegyzést) címszerepében is hallottunk. Nagyon tetszett, de mind hangilag, mind pedig színészileg a "megszokottnál" kevésbé naív, inkább szenvedélyes Micaelát formált meg. Az ok a tájékozatlan nézőnek csak később vált világossá.

A torreádort Mathieu Abelli francia bariton keltette életre, aki külsejében teljesen megfelel a szerepnek, magas, jóképű, lendületes. Hanem, én úgy tudtam, ez inkább basszbariton szerep, Abelli pedig jelenleg magas, lágy baritonhangon énekel, olykor még a "tenor II" minősítés sem lett volna túlzás. De komoly tehetségről van szó.

Haja Zsolt az Operaházban erőteljesen fejlődik, egy kis szerepben is gyönyörű, magvas baritont csillantott meg. Azért a túlzott hangerőtől óvnám, ha futja is neki rá.

Nagyon tetszettek a cigánylányok, Zábrádi Annamária és Gaál-Wéber Ildikó. A hangi bravúrok mellett náluk megvolt az a tűz és jókedv, amelyet a férfiember a forró mediterrán éjszakában keres.

Ugyancsak tetszettek a csempészek, Filep Máténak teljesen testhezálló volt a szerep. A kórus, a gyerekkórus szépen szólt, az utóbbi tagjai aranyosak voltak. A flamencotáncos Tőke László szintén tetszett. A feleségemnek is. :- (

A zenekar szépen szólt, élvezhetők voltak a felvonások előtti gyönyörű közzenék is, bizonyára sok munkájába került mindez Kocsár Balázs karmesternek. 

A francia rendezőnő, Nadine Duffaut neve felidézi az emberben egy igazi francia rendezői nagyság, Francois Truffaut nevét. Duffaut egy nagyváros latin nyomornegyedébe tette a helyszínt, az időt pedig napjainkba helyezte át. Standard eszközöket alkalmazott, kosz volt, az utcán pedig állandóan verekedtek, felnőttek, gyerekek egyaránt. Még egy Trabant Limuzin roncsra is futotta a színpadon.

Nagyot robbant ezek után, hogy a várakozással ellentétben  a végén nem a tutyimutyi José szúrta le Carment! Hogy jön ez össze az eredeti műhöz való hűséggel, amelyről a rendező nyilatkozott? Nem tudom. Azt sem értem a rendezői nyilatkozatból, hogy ha az eredetiben Carmen csak 16 éves, miért ne lehetne attól - a roma miliőben - nagyon is érett nő. Olyan, amilyet játszani szoktak.

Érdemes az itt írtakat összevetni Balogh József kritikájával is.

Fura, hogy épp az előadás előtti napon találtam és vettem meg kb. 3000 Ft-ért egy eldugott DVD-t az egyik boltban, amelyen egy 1985-ös Carmen-előadás látható a Glyndebourne operafesztiválról. Peter Hall rendezte, Carment pedig Maria Ewing játssza vagy inkább éli - színészileg szenzációsan.

Természetesen a Carment is érdemes megnézni a Csokonai  Színházban. Nekem vannak ugyan kis fenntartásaim, de amennyire meg tudom ítélni, nem marad el a nemzetközi átlagtól.  Tehát nem José szúrta el le! Akkor kicsoda? A színházban minden kiderül. :-)

Szerző: alvarezfan1111  2011.04.14. 21:35 Szólj hozzá!

Címkék: carmen torreádor csokonai színház abelli mathieu cselóczki tamás don josé escamillo létay kiss gabriella micaela schöck atala bizet georges votre toast la fleur que... flower song habanera seguidilla toreador song