A palotás - mint tudjuk - lassú nemesi tánc. Nemzeti operáink - a Hunyadi László és a Bánk bán - szép és hatásos palotás-betéteket tartalmaznak. 

***

A Hunyadi Lászlóban szereplő palotás itthon szinte közismertté vált. Ezt Hunyadi László és Gara Mária esküvőjén/lakodalmán adja elő a táncegyüttes és/vagy táncolja a vendégsereg. Az operai előadásai (mint ez is) nyilván szépek és profik, kérdés, mennyire szabad látszani a daliás leventék és sudár leányok táncán a balettiskolának. A néptáncos stílusú palotásnál nincs ilyen gond - és bár a koreográfia lehet egyszerűbb, néha meghökkentően jó produkciókra bukkan az ember. A Zalagyöngye Táncegyüttes csillogását az sem homályosítja el, hogy a Palotást (egyébként nem is rosszul) fúvószenekar játssza.

***

Úgy tűnik, hogy manapság az opera nem túl népszerű a fiatalok körében. A Palotást mégis - a Youtube tanúsága szerint is -  rengeteg iskolai osztály táncolja farsangon, szalagavatón. Reméljük, hogy ez az ő döntésük és élvezik is. :-) Itt az én kedvenc - pozitív - példám egy ózdi általános iskolából. Szerintem zseniális a koreográfia, a legjobbat hozza ki a hely és a kis táncosok adottságaiból. Mintha a tanulók is örömmel ropnák.

***

A Hunyadi László Palotása mellett a Bánk bán c. operában is van Palotás (Utolsó tánc), az sem akármilyen ám!

***

Az operettkedvelők bizonyára jól ismerik Kálmán Imre Palotását akárcsak Huszka Jenőét. Minden elismerésem mellett én inkább maradok Erkel munkáinál.

***

Hát így juthatunk el Erkel - össznépivé vált - táncdallamától akár a "Mit tanítsunk az iskolában (másképp)?" kérdésig. Ez mind mind a Palotás.

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2014.10.21. 21:23 Szólj hozzá!

Címkék: Bánk bán Erkel Ferenc Hunyadi László Huszka Jenő Kálmán Imre Palotás

Nemrégiben rábukkantam a Youtube-on Antje Bitterlich német szoprán két videójára, amelyeken Melinda két áriáját énekli Erkel Bánk bánjából - ékes német nyelven. Az első magyarul az "Ölj meg engem Bánk", a második pedig "az őrülési jelenet".

A videók alapján a művésznő szépen megbirkózott a szereppel, a hangja kellemes, olykor szinte sugárzik. A hangok mellett a nehezebb ügy, a speciálisan magyar ritmizálás is rendben van, a kíséretben is. Szó sincs arról, amit - profán hasonlattal - mi, a régebbi válogatott focimeccsek nézői gyakran tapasztalhattunk, hogy nem ismertük fel a külföldi zenekar előadásában a saját himnuszunkat.

Talán egy picit több sót-borsot, magyar hevet elbírt volna még a dolog, de ezt már csak a maximalizmus mondatja velem.

Összevetésül meghallgathatjuk az első és második (6.00-tól) áriát magyarul is.

Egy kis kutatás a Google-on és kiderül, hogy 2005-ben Flensburgban állították színre a Bánk bánt, még egy rövid ismertetést/kritikát is olvashatunk az eseményről németül. (Igaz, eléggé minimalista előadás lehetett, ami a díszleteket illeti.)

Vajon miért döntöttek a német nyelvű előadás mellett? Amennyire tudom, a keleti operák java részét is eredeti nyelven adják ma már elő, a Ruszalkát csehül, az Anyegint oroszul. Súlyos kiejtési problémák nem lehettek, hiszen a német nyelvben is van "ö" vagy "ü".

A lényeg persze az, hogy kijutott az opera külföldre - e blog angol változatában is keseregtem már azon, miért nem fut úgy, mint például az előbb említettek. Reméljük, hogy - ha lassan is - ezúttal egy fecske is csinál majd nyarat.

 

Szerző: alvarezfan1111  2014.08.13. 00:22 Szólj hozzá!

Címkék: Bánk bán Erkel Ferenc Melinda Antje Bitterlich

Június 21-én a feleségemmel elutaztunk Miskolcra, látni akartuk  "A halott várost". Pontosabban a Bartókplusz Operafesztivál keretében Korngold Halott város c. operáját.

Az előadás a debreceni Csokonai Színház korábbi produkciójára épült, itthon személyes okok miatt nem sikerült megnéznünk, bár benne volt az operabérletünkben.

Engem elsősorban Robert Dean Smith vonzott, a hőstenor, aki Miskolcon a férfi főszerepet játszotta. Mintha Ramón Vargas lett volna még hozzá hasonló sztártenor, akit korábban az operafesztiválon láthattunk. Természetesen rajtuk kívül is sok jó tenorénekes lépett fel ott, főleg, amíg létezett a fesztiválon a "három tenor" hangversenysorozat.

Korngold operája durván 100 éves, de a XIX. századi klasszikusok után következő, "modern" opera. A története röviden a következő.

A  férfi főhős, Paul felesége, Marie meghal, de Paul továbbra közös életük színhelyén, Bruges városában marad s érzelmileg sem tud elszakadni eltávozott szerelmétől, feleségétől. Ekkor azonban találkozik Mariettával, az életvidám táncosnővel, aki külsőre az elhunyt Marie szakasztott mása. Paul érzéseiben összekeveredik a halott és az élő nő iránti vágyódás: hol gyűlöli magát és Mariettát, mert megcsalják a halott Mariet, hol pedig imádja Mariettát, hiszen az roppantul vonzó és végül is valahol Marie...

Marietta végül észreveszi, hogy egy halott nővel kell versenyre kelnie,  beleerősít, féltékennyé teszi Pault, majd a házaspár egykori közös otthonában fekszik le Paullal, hogy demonstrálja győzelmét. Csakhogy Paul - utólag - ezt nem bírja elviselni és megfojtja Mariettát. Azután egyszerre csak kiderül, hogy Marietta a megismerkedésük után valóban meglátogatta az otthonában Pault, de aztán elment és az összes  többi csak Paul látomása volt. A férfi végül elköltözik a Marie emlékét őrző Bruges-ből, a halott városból és feltehetőleg új életet kezd.

Paul látomásában Marietta egyszerű, vidám lányból fokozatosan romlott cédává változik, aki a társulatának tagjaival és Paul barátjával is szerelmi viszonyt tart fenn, orgiázik, megbecsteleníti talán még a vallást is. Szóval jó kis zűrzavar alakul ki Paul elméjében, ami az opera keletkezésekor nagyon érdekes lehetett, hiszen a pszichoanalízis is nagyjából akkor születhetett meg. Ma már mindez kissé közhelygyanús.

A zenét én jórészt Richard Strauss utánérzésnek vélem, olykor leegyszerűsített, dallamos, filmzene-szerű szigetekkel. Ezzel együtt kifejező, de nagyon nehezen énekelhető a mű. Kocsár Balázs energikusan vezényelte végig  a Miskolci Szimfonikus Zenekar élén. (Megjegyzendő, hogy Korngold később a nácik elől az USA-ba távozott és ott valóban filmzenéket írt.) 

Az előadás rendezése (Vlad Troickij munkája) fantáziadús és hangulatos, a színpadon egyfajta párhuzamos történet bontakozik ki, néma táncosnők, táncosok, statiszták szimbolikus cselekményeket végeznek,  tárgyakat csomagolnak ki- és be, temetnek, bőröndökkel jelennek meg és tűnnek el stb. A színpad hangsúlyos eleme egy fémből készült, megemelt rácsos "kaloda", ahová leggyakrabban a főhős, de olykor mások is felmásznak és onnan énekelnek. Ez feltehetőleg a lelki börtönt jelképezi.

Néhány egyszerű dolgot érdemes lett volna mégis újragondolni.

Például az említett fémkaloda, kb. 2 méterrel a színpad szintje fölött, veszedelmesen ingani, rezegni látszott, amikor az énekes ott tartózkodott. Az alkotmány keskeny szélén kellett végigegyensúlyozni, hogy a kalodába bejusson az énekes, feltéve, hogy a felvezető lépcsőkkel előtte már megbirkózott. Én végig azt vártam, mikor dől fel az egész építmény, s magam semmi pénzért nem kapaszkodtam volna fel rá. Ami azt illeti, ma már talán világítással is létre lehet hozni a szereplőn egy kaloda-rácsrendszert, talán virtuálisan is kifejezné ugyanazt.

A zenekart is a színpadra tették, ennek értelmét nem bírtam megfejteni. Viszont ezáltal leszűkült  a színpadi tér és a néma szereplők valamint a kórus olykor a nézőteret is igénybe vették. Ez nekem - az épp folyó foci VB nyelvén - öngólnak tűnik.

Ha benne is van a műben, el kellene kerülni - ismét sport - magas labdák feladását. Például, amikor Marietta beszélni akar a halott Marie képével, normális vidéki emberben azonnal felmerül az "Álljon meg a menet! Beszélni akarok a halottal!" c. népi humor, minek következtében csaknem beleröhög az egyébként tragikus jelenetbe.

Paul szinte végig egyetlen öltönyben van, Marietta viszont többféle ruhában, pongyolában-fehérneműben is. A cselekmény fontos eleme, hogy Marietta vonzó táncoslány, s ezt a miskolci Marietta is hozta, de könnyebb dolga lett volna, ha külön rá tervezett jelmezekben játszhat. Úgy tűnik azonban, hogy a debreceni és miskolci Marietta ugyanazon vagy legalábbis ugyanolyan jelmezekben játszottak, bár fizikailag - ahogyan én látom - egyáltalán nem hasonlítanak egymásra! 

Marie szellemét és Mariettát Bátori Éva személyesítette meg, énekteljesítménye és színészi játéka kiváló volt, méltó hírneves partneréhez, az illúziót - lásd fentebb - a jelmezei rontották valamelyest. Bátori teljesítménye egyébként a feleségemnek is tetszett, pedig ő kevésbé elnéző az énekesnőkkel szemben... :-)

Nem tudom, Robert Dean Smith - akiról tényleg elmondható, hogy nemzetközi sztár - hogyan "keveredett" ide, végig féltem, hogy lemondja. De nem tette - emellett jól is tette a dolgát, nagyon szépen énekelt. Paul szerepe énekesi szempontból összességében nagyon nehéz, hősi hangot kíván. Smith a maga Wagner-tenor szerepkörével, nem olaszos, hanem inkább semleges színű tenorjával megbirkózott a nehézségekkel. Hangerőben természetesen nem volt hiány nála, de nekem úgy tűnt, hogy elsősorban nem a decibelekkel kívánta bizonyítani hírnevét. Még szép pianókat, falzettet is produkált, ha kellett. Külseje és színészi játéka megfelelően  illúziókeltő volt.

Volt már rá példa, hogy Paul szerepét lírai tenorral énekeltették el. Csak remélni tudom, hogy a hangja nem sínylette meg a dolgot.

Paul barátja, Frank és Fritz a Pierrot Fülep Máté volt - fiatalos, de szép színű és erős baritonhangon énekelt.

Kiemelném még Cselóczki Tamást, aki Marietta színtársulatának tagjaként jól énekelt és amikor lehetett, természetesen feltörő humorral fűszerezte előadását.

A teljes szereposztás itt látható, mindenki szépen tette a dolgát.

Senki sem konferálta fel az előadást a szervezők részéről, a jegyszedőkre bízták annak (véletlenszerű) közlését is, hogy az opera három felvonásból áll az esetleg vélhető kettő helyett.

Az aktuális szereposztás - az operai szokás ellenére - nem volt kitéve sehol. Az üresen ásító "Szereposztás" tábla alatt az alkalmi büfé működött és az árlap függött a falon.

A modern operák tekintetében hajlok  Rudolf Bing - a new yorki Metropolitan Opera egykori, karizmatikus igazgatója - véleményére. Olyasmit írt a könyvében, hogy az opera túlélését nem modern operák megszületése biztosítja, hanem, épp ellenkezőleg, az, ha nem születnek modern operák. :-)

Nekem "A halott város" sem változtatott alapvetően Bing kesernyésen vicces igazságán. Összességében mégis szép, hangulatos előadást láttunk, a vendégtenorral együtt különösen megérte Miskolcra kirándulni érte.

Itt látható a videóelőzetes (a "trailer") a korábbi debreceni előadáshoz, feltűnik benne a korábban kárhoztatott "kaloda" is. Egy másik színház előadásából idézünk fel egy lírai kettőst, amelyben Marietta egy nosztalgikus dalt énekel és Paul csatlakozik hozzá (angol felirat tájékoztat, miről énekelnek). A teljes zene nem (egészen) ilyen, ez egy könnyedebb, vonzóan dallamos részlet, mintha a szerzőnek eszébe jutott volna egy áriával "feldobni" a hömpölygő zene-ének-folyamot.

November 25, 27, 29-én és december 2-án a tervek szerint  Budapesten lép fel Robert Dean Smith  -  Wagner Tannhauser c. operájában. Javaslom magamnak és mindenkinek. :-)

- Lehet, hogy Korngoldnak (illetve az alapul szolgáló regény szerzőjének)  Bruges halott város volt, amikor én voltam ott, turisták tömegei árasztották el az utcákat. Vagy ez is a város halála, csak másként? :-)  Itt játszódik az "Erőszakik" c. film is, ami nekem egy percig sem tűnt komédiának, még feketének sem.

- Felkészül: a Retró Mackó Falatozó. Ezt későn észleltük és már nem tudtuk kipróbálni, de hátha a legközelebbi miskolci túránkon ez is sikerül. A név mindenesetre sokat ígér. :-)

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2014.06.27. 19:15 Szólj hozzá!

Címkék: Bátori Éva A halott város Korngold Erich Smith Robert Dean Bartókplusz Operafesztivál

Május 31-én a feleségemmel együtt megnéztük a Magyar Állami Operaházban Richard Strauss Az árnyék nélküli asszony c. operáját.

Az utóbbi években ritkábban jártunk Budapesten, így az oda- és visszautazással, budapesti szállással együtt kis kaland is volt az egész. No meg rohanás is, hiszen nem sok időnk volt, előtte, utána várt ránk a munka. De megérte éspedig elsősorban az előadás miatt.

Az Operaház Richard Strauss műveiből egyfajta ünnepi előadássorozatot szervezett, ennek egyik előadása volt "Az árnyék nélküli asszony". Szerencsénk volt, hogy erre eljuthattunk - Strauss nagy becsben tartotta ezt az operáját de - amennyire tudom - mégsem játsszák olyan gyakran, mint más operáit.

A mű egyfajta "fantasy", egyszerre játszódik a szellemvilágban (vagy tündérvilágban) és az emberek világában. Nevezetesen a szellemvilág fejedelmének leánya szerelembe esik a nagy hatalmú, de ember császárral és hozzámegy feleségül. Annyira azonban nem válik emberré - nővé - , hogy az érzelmeken túl gyermeket is képes legyen szülni. Ez a műben úgy jelenik meg  - bizonyára valamilyen mondai, irodalmi, népi előzmény nyomán -, hogy nincs árnyéka. A rajta zsarnokoskodó dajkája irányításával - a szellemvilág bosszújától tartva - másként  elérhetetlen álmokat, javakat kínál fel egy szegény ember-feleségnek, így próbálja megszerezni tőle cserébe az "árnyékát", a gyermekszülés képességét. Messzire elmegy, de végül visszariad attól, hogy tönkretegye az emberpárt, így megbocsátást nyer és képességet a szülésre; az ember-házaspár kapcsolata pedig rendbejön: a magát elhanyagoltnak érző, zsémbes, gyermektelen fiatal asszony becsülni kezdi érett, higgadt, keményen dolgozó férjét, aki viszont jobban megérti felesége vágyait; gyermekük bizonyára nemsokára megfogan és boldogok lesznek. Részletesebben itt olvasható.

Az előadáson egyszerre láttuk a színpadon történteket a színpad felett futó több videóval. Az utóbbiakon közelképek és a színpadot kiegészítő képsorok futottak. Például, amikor az ember-feleséget egy csábító ifjúval megkörnyékezték, a színpadon csak énekeltek ilyesmiről, de videón egy meztelen férfi lépett oda a nőhöz, talán, mint gondolat, talán, mint valóság. S persze mindezek fölött ott futott a magyar szöveg, hiszen németül énekeltek.

Richard Strauss a XIX. - XX. sz. zeneszerző zsenije volt. Ha egyszerűen kell jellemezni, nekem az operazenéje legtöbbször - de nem mindig - Wagnerbe oltott modern elemekből áll.  Úgy vélem, hogy szinte minden operájában van valami fura, félresikerültnek tűnő vagy végtelenül egyéni, amely sajátosan elegyedik fenséges, megrendítő vagy éppen bensőségesen őszinte momentumokkal. Zeneileg lényegében ezt hozta számomra a látott előadás is. Meglepő pszichológiai mélységeket próbált azonban feltárni, ami persze - ha belegondolunk - nem csoda attól, akinek egy időben programja volt a gondolatok (nem érzések!) zenei leírása.

A rendezés kerek, átgondolt munkának tűnt, az aktualizálás csak elfogadható mértéket öltött. Az utóbbi leginkább látható eleme egy órási traktorkerék volt, amelyet a szereplők - a kemény munka szimbólumaként -  össze-vissza görgettek a színpadon.

Igazán jól - Straussnak és a rendezésnek is - talán az emberpár konfliktusainak ábrázolása sikerült. Amikor a házaspár lefekszik aludni egymás mellé, de mégsem értik és érik el egymást; amikor a hívó kézmozdulat megszakad, s a zene révén érezzük a lelküket, az egymást vádoló tehetetlenséget a magánytól való félelemmel vegyülve - a gyakorló házasember ilyenkor azért egy kissé elgondolkodik...

Az énekesek - igazi sztárszereposztás - nagyon jól teljesítettek, pedig Strauss zenéjét és zenekarát túlénekelni már önmagában is teljesítmény. Az emberpárt alakítók (Rálik Szilvia és Heiko Trinsinger) különösen tetszettek. Szinte hihetetlen, hogy Trinsingernek - másokhoz képest - alig van nyoma ( árnyéka?) az interneten.

A díszleteket kissé egysíkúnak és nyomasztónak, de stílusosnak találtam. Kötelező megemlíteni, hogy amikor arról énekeltek, hogy a nőnek nincs árnyéka, akkor persze - ahogyan én láttam - fizikailag volt, a több lámpa miatt talán több is. Csak valahogy nem volt kedve az embernek nevetni ezen...

Sajnos, nekem több jelmez nem jött be, így például a császáré, a sólyomé és a szellemek hírnökéé. Node ízlések és pofonok...

Összességében nagyszabású előadást láttunk, amely szerintem méltó volt Strauss emlékéhez és az Operaházhoz is.

Karmester: Halász Péter, rendező: Szikora János, a császár: Kovácsházi István (tenor), császárné: Sümegi Eszter (szoprán), dajka: Komlósi Ildikó (mezzo), Barak, kelmefestő: Heiko Trinsinger (bariton), Barak felesége: Rálik Szilvia (szoprán), díszlettervező: Horesnyi Balázs, jelmeztervező: Zoób Kati, karigazgató: Szabó-Sipos Máté.

Ezúttal kisebb szerepekben, de örömmel láttuk viszont hajdani debreceni énekeseinket, Haja Zsoltot (bariton) és Balczó Pétert (tenor).

Jórészt operaházi ajándékutalványokkal fizettünk a jegyekért, amelyeket egy születésnap alkalmából családunktól kaptunk. Tudták, mivel lehet "kimozdítani" bennünket. Köszönjük nekik.

Itt az opera előzetes videója, amely szemléleti a fentieket. Itt pedig a rendező vall elképzeléseiről. Egy külföldi előadás előzetese.

A császár sólyma kicsi, de fontos szerepet játszik a történetben. Elvész majd megkerül  és ebben a részletben a császárt titokban felesége nyomára vezeti - a császár szomorú s dühös, mert hűtlennek véli az asszonyt.

Továbbiak Richard Straussról, ahogyan én látom:

Operazóna - Ajaj, plágium?

Operazóna - Salome és a hétfátyoltánc

Operazóna - A rózsalovag

Melyik az az Olvasó kedvenc Strauss-operája? Miért? 

 

Szerző: alvarezfan1111  2014.06.15. 20:43 Szólj hozzá!

Címkék: Halász Péter Sümegi Eszter Rálik Szilvia Szikora János Kovácsházi István Az árnyék nélküli asszony Strauss Richard Trinsinger Heiko

Ez a blog nem hírlap jellegű, meglehet tehát, hogy már egy ideje létezik az a honlap, amelyről írok.

Nemrég fedeztem fel ugyanis, hogy Mészöly Katalinnak és Horváth Bálintnak együttes honlapjuk van. Gyanítom, hogy nem ők indították, inkább rajongói kezdeményezés lehet, de az is lehet, hogy mégis a művészek indították vagy lehet az előző kettő hibridje is. Akárhogyan is van, rendkívül örvendetesnek tartom.

A művészházaspárból én magam inkább Horváth Bálint (tenor) rajongója vagyok - miközben persze maximális elismeréssel adózom Mészöly Katalin (mezzo-alt) művészetének is. Horváth Bálintról már egy jóval korábbi bejegyzésemben írtam, azt is, hogy jórészt neki köszönhető - persze tudtán kívül -, hogy én operakedvelő ember lettem. A bejegyzést  angolul is közzétettem.

A korábbi bejegyzésemhez képest új videók jelentek meg a művészházaspárral a Yotube-on és ezeket most a honlap is felsorolja.  Itt kettőre szeretnék hivatkozni, az egyiken a Carmen virágáriáját, a másikon pedig Bánk nagyáriáját (Hazám, hazám) énekli Horváth Bálint. Mindkettőből a hang gyönyörű színét és monumentalitását emelném ki.

Most már azért szurkolok, hogy a kezdeti lépések után gyűljön az anyag a honlapon, tudjunk meg minél többet a művészekről, jussunk - lehetőség szerint - minél több nézni és hallgatni való anyaghoz, hogy felidézhessük nagyszerű szerepeiket és megmutathassuk mindazoknak, akik hozzánk közel állnak, akik szeretnének minél többet tudni a magyar operaművészetről.

Talán még készülhet igazi, részletes, visszatekintő pályakép, "mélyinterjú" is velük, azzal együtt, hogy pályájuk korábbi szakaszaiban nyilván már készültek hasonlók. Jómagam például szinte semmit sem tudok Horváth Bálint karrierjéről, miután Debrecenből az Operaházba távozott. Megírhatnák akár a visszaemlékezéseiket is, közösen is.

Jó példa lehet a valamikori kollégáról, a jeles (budapesti születésű, de) debreceni basszistáról, Tréfás Györgyről készült televíziós portré.  

Jó egészséget, boldogságot és elégedettséget kívánok e helyen is a művészházaspárnak, a honlaphoz pedig sok sikert.

 

Szerző: alvarezfan1111  2014.04.24. 21:43 Szólj hozzá!

Címkék: Hazám hazám Mészöly Katalin Horváth Bálint Virágária

Az ember nem szívesen nyugszik bele abba, hogy nemzeti operáinkat a külföld alig csodálhatja. Legalábbis - mondjuk - a Ruszalkához vagy az Eladott menyasszonyhoz képest. S míg blogjában angolul igyekszik népszerűsíteni azokat, hiszen miért ne sikerülhetne épp neki :-), itthon a következőket találja.

A spanyol sztártenor, Placido Domingo már elénekelte legalább egy magyarországi koncertjén Bánk bán nagyáriáját: Hazám, hazám, te mindenem...

Csak nemrég figyeltem fel azonban arra a felvételre, amelyen egyszerre mindjárt ketten veselkednek neki a nagyáriának: Klein Ottokár a feltörekvő - honlapján magát közép-európai művészként jellemző - tenor és Peter Dvorsky a jelentős nemzetközi múlttal bíró szlovák tenor. Koncertprodukció, szép momentumok, tisztes helytállás. Klein magyar anyanyelvű, kiejtése tökéletes, de Dvorsky sem vall szégyent e tekintetben sem. Hazám, hazám, szól a színpadról ...  s közben azon tűnődöm, van-e, lesz-e közös közép-európai sőt (Domingóval) európai haza?

***

A Bánk bán az abszolút tragikus opera. Profánul összefoglalva: megbecstelenítenek egy ártatlan feleséget és anyát, aki ebbe beleőrülve öngyilkos lesz és kisfiát is megöli. Férje, jórészt ennek hatására meggyilkol egy nőt,   becsületét és rangját elvesztett élőhalottá válik. Az opera nyitányát kezdő hegedű dallamában - a halló fül számára - mindez már benne van. Egy neves cég TV-ben látható kávéreklámja pedig éppen ezzel a hegedűszólóval nyit... hát, jó kávézást.

Pedig, hogy igazságosak próbáljunk lenni, a cég korábbi reklámfilmjei elismerésre méltóan próbálnak a magyar kultúrához, irodalomhoz közelíteni.

Nem kérek díjat az ötletért: a Háry János legalább ilyen magyar, de sokkal vidámabb; és egy magyar népdalnál - akár a Háryból - szebb a világon sincs, még talán a kávéreklám sem ronthatja el.

***

No és mi a hiba? Hát az, ami egy hazai lemezcég oldalán látszik. Kattints ide és keress rá a "Hunyadi" szóra. A bejövő oldalon kétszer is olvashatod, hogy Hugyadi, Hugyadi... Ha ezt a nagy törökverő látta volna, nem sok CD és HD(D) maradt volna épen...De talán kijavítják így is. :-)

Szerző: alvarezfan1111  2014.03.25. 01:08 Szólj hozzá!

Címkék: Hunyadi Bánk bán Klein Ottokár Dvorsky Peter Domingo Placido

A Csokonai Színházban egy hete, szombaton, a feleségemmel láttuk Puccini Bohémélet c. operáját. Persze korábban is volt már szerencsénk egypárszor a műhöz.

Ezúttal Nadine Duffaut rendezte, aki már dolgozott a Csokonai Színházban, egy formabontó Carmen-előadás fűződik a nevéhez, amelyben nem Don José, hanem hoppon maradt majdnem-menyasszonya, Micaela öli meg a hűtlen Carment. 

Duffaut nyilván nem akárki, operarajongó internetes társaimtól úgy tudom, hogy a nemzetközi hírű Orange-fesztiválon is rendezett már. És a Carmenben ott is Michaelával "nyíratta ki" a címszereplőt. :-)

Ez a debreceni Bohémélet mindazonáltal elég visszafogottra sikeredett. Én lassan már elfogadom, hogy az operákat többé nem szabad "verista" módon, konkrétan előadni, hanem inkább szimbolikusan, a lelki történésekre, általános (erkölcsi) elvekre helyezve a hangsúlyt. Node ezt elég nehéz jól megoldani, az operák nem adják meg magukat ellenállás nélkül.

Néhány éve Puccini Manon Lescaut c. operáját remekbe szabottan rendezték meg a vázolt absztrakt módon a Csokonai Színházban, a színpadon a főszerepet Manon tükre játszta, amely a végére a lányt elnyelő - valós vagy képzelt - tóvá is átlényegült.

A Bohémélet azonban nagyon konkrét opera és szerintem a Manonhoz hasonló jó "trükköt" ezúttal nem igazán sikerült belevinni. Nagyon is hús-vér alakokról van szó benne és nagyon is földi örömökről és bánatokról. Szinte semmivel nem tudok egyetérteni abból, amit Duffaut a műről nyilatkozott. Főleg nem gondolom, hogy a bohémek nagyon fiatalok, szinte kamaszok  lennének és éppen Mimi halála érlelné őket felnőtté. A szöveg és a cselekmény nem erről tanúskodik szerintem. Ők egyszerűen csak bohémek és azok is maradnak mindörökké. Mert csak így lehetnek függetlenek, művészek és mert a nyomort csak így lehet túlélni.

Én ehhez az operához nagyon igényelném a konkrét díszletet, a szobabelsőt, a párizsi utcát, a kávéházat. Talán a rendezői koncepció miatt, talán csak a pénzszűke okán függönyök, drapériák helyettesítik, jelzik mindezeket. A rendezői nyilatkozat szerint nem kell sok szín, megvan az a zenében. No és a szinergia, az semmi? :-) Készült egyébként egy  előzetes video is az operáról, amelyben a második felvonás kezdő utcai jelenetét láthatjuk a Momus Kávéházzal. Mi az olvasó véleménye?

Az általunk látott előadáson Rodolfo, a költő szerepében Balczó Péter lépett fel, szerelmét, Mimit, a kis varróleányt pedig Kriszta Kinga keltette életre. Operai mércével fiatal művészekről van szó és mindketten kellemes meglepetést keltettek bennem.

Ez volt eső eset, hogy Balczót nem vígoperai, komikus szerepkörben láttam. Kiderült, hogy a hangja elég tiszta és erős a szólam elénekléséhez - ezután következhet majd a további csiszolás, hogy az éneklése még hajlékonyabb és sokrétűbb legyen. Az első felvonásbeli  nagyária illúziót keltően sikerült, bár a magas hang talán egy picivel erőteljesebb is lehetett volna, az onnan lefelé navigálás pedig kidolgozottabb.

Meglepett, hogy Balczó nem követte a szopránt  a magasba a szerelmi kettős végén, megelégedett a szokásos alacsony tenor második szólammal. Pedig lírai sőt "leggero" tenoroktól elvárjuk, hogy könnyed magas regiszterüket csillogtassák. De meglehet, előzékenyen hagyta érvényesülni partnerét.

A színészi játék Balczó egyik erőssége, itt is természetes és illúziókeltő volt a költő szerepében.

Én úgy látom egyébként, Balczóra is leselkedik a könnyebb hangú tenorok csapdája, ti., hogy az énekes a személyiség érésével egyre súlyosabb - és hangilag nem is neki való - szerepek felé gravitál.  Csak remélni tudom, hogy a művész ezt nálam jobban is tudja.

Kriszta Kinga  nagyon szépen, fiatalos csengéssel énekelt, hangja jól bírta szólamának nehézségeit. A szerelmi kettős végén, a függöny mögötti magas hang gyönyörűen  sikerült. Külsőre és színészileg is hihető volt, nem esett túlzásokba.

Az énekesnő szövegmondásában azonban olykor van valami édeskés. Ez rendben van, amíg (cuki) ifjú lányokat alakít, de remélem, mindez megváltozik, mire a következő szerepkörbe beleérik. 

Röser Orsolya egy szabályos és örök Musettát  vetített elénk. Ez nagyon érzékeny szerep, nem árt, ha Musetta - öltözet, tánc, mozgás tekintetében -  valóban csábító jelenség. Akárcsak Carmenből, süssön belőle  a nőiség. Jó ötlet volt, hogy - szerelmét, Marcelot bosszantandó - végigölelgette a társaság férfitagjait. Egy másik színház előadásában látható: Musetta beint a zenének, nagy igyekezetében a férfisor végén egy megrökönyödött kiskamasz nyakát is átöleli. Ezekkel a rendező mintegy "kikacsint"ránk - komoly is, meg nem is.

Marcelot, a festőt, Musetta örök szerelmét Florin Estefan alakította. Talán lehetett volna súlyosabb is, szép színű baritonjával pedig óvatosabban is bánhatna. De azért a Rodolfoval énekelt kettőse, amikor asszonyaikra gondolnak, a munka pedig nem megy, színészileg is szépen sikerült.

A többiek egészséges hangon énekelve jól helytálltak, a kabátária megérdemelt tapsot aratott.

Csak hát a vége, az mindig szívszaggató. Puccini tudta, hogyan "rúgjon bele" érzelmileg az emberbe: akkor készülünk ki igazán, amikor a haldokló lány megkapja a kézmelegítőt, amire egész életében vágyott, s talán el is hiszi, hogy most már lesz tovább...

Amikor Mimi meghal, a forgószínpad kiviszi és Rodolfo - a szokástól eltérve - nem a tetemére borulva zokogja, hanem a semmibe süvölti bele, hogy: Mimi! Gondolom, Mimi most már örökre vele marad. Csak az a kérdés, hogy illik-e ez ide.

Összességében persze  feltétlenül érdemes megnézni az előadást, élvezhető, a fiatal szereplőkkel különösen illúziókeltő.

Mostanában egyre jobban mérgesít, hogy ma az operákat szinte mindig eredeti nyelvükön éneklik. Így aztán a közönség biztosan nem fogja az utcán és otthon az áriákat énekelni és ez is elvezethet az opera kihalásához. Akkor aztán mehetünk a vájtfülű műgonddal a sóhivatalba. Az ég ne adja.

"Ó mily hideg e kis kéz..." vagy "Che gelida manina..."?

Hogy gondolja az Olvasó?

Szerző: alvarezfan1111  2012.05.14. 22:20 2 komment

Címkék: bohémélet balczó péter puccini giacomo kriszta kinga röser orsolya florin estefan duffaut nadine

Egy egészen korai bejegyzésben arról értekeztem, hogy az operában (ma még) nem szokás rekedt, karcos, "rockos" hangszínnel énekelni. Ezúttal megnézhetjük-hallgathatjuk, milyen is lenne ez.

A jelen bejegyzés illeszkedik a múltkorihoz is, amelyben eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha bizonyos énekesek nem a könnyű műfajt, hanem az operát választották volna érvényesülésük terepéül.

A görög isten pedig Demis Roussos, akit fénykorában illettek egyes rajongói ezzel a névvel.

A Rain and Tears (Eső és könnyek) c. száma kamaszkorom kedvenc "családalapító" lassú számai közé tartozott. Körülbelül itt kezdett igazán naggyá válni Roussos, még az Aphrodite's Child együttes tagjaként. Ez utóbbi másik tartópillére a később ugyancsak világhírűvé vált Vangelis volt.

És amikor Demis már egyértelműen a szórakoztatóipar világsztárja volt:   Goodbye My Love, Goodbye (Isten veled kedvesem, isten veled). Hát igen, nem egy rocksláger, de ki nem érzett így legalább egyszer az életben? Vagy ha még nem érzett is, biztosan fog. :-)

Amikor már elég nagy volt, Roussos úgy gondolta, megpróbálkozik az operával is. Több áriát is feldolgozott, itt kettőt mutatunk be.

A gyönyörű Barcarolle (Belle nuit, Csodás éj) Offenbach Les contes d'Hoffmann (Hoffmann meséi) c. operájából való, a velencei kurtizán palotájában eltöltött bűnös, de varázsos éjről mesél, azt vágyva, bárcsak sohase érne véget. Az operában egy alt (Nicklausse nadrágszerepében) és egy szoprán (Giulietta, a kurtizán) énekli.

Az Una furtiva lagrima (Egy forró könnycsepp) c. ária Donizetti L'elisir d'amore (Szerelmi bájital) c. operájának nagy slágere. Nemorino, az egyszerű ifjú legény énekli arról, hogy megcsillant a remény: az imádott lány (lény) viszontszereti őt.

No és összevetésül itt a Barcarolle  profi operaénekesek, Suzanne Mentzer és Denyce Graves előadásában, itt pedig Nemorino románca kedvenc operai tenoromtól, Marcelo Alvareztől.

Mit szól az olvasó? Jó az opera Roussos-módra? Szabad könnyűzenei énekesnek az operába átrándulni? A fordított esetre is sort kerítünk egyszer. :-)

Szerző: alvarezfan1111  2012.02.23. 19:33 Szólj hozzá!

Címkék: offenbach jacques demis roussos hoffmann meséi les contes dhoffmann nemorino donizetti gaetano una furtiva lagrima barcarolle goodbye my love rain and tears

Mi dönti el, milyen műfajba kerül az, akinek a hangja több mindenre is alkalmas és aki a zene felől közelíti meg az előadói pályát?

Mozog az - alkalmasint nem lebecsülendő -  könnyűzenei iparban jó pár énekes, aki az opera felé is vehette volna az irányt. Énekstílusa, hangképzése operai elemeket mutat, s legsikeresebb dalainak némelyike akár kis operaáriának is tekinthető. Ahogyan Koncz Zsuzsa dalában - talán más értelemben, de ide illően szerepel: "Lehetett volna, mégsem az lett"...

Kis gyűjteményünk első darabja Engelbert Humperdinck, aki talán a hetvenes években élte fénykorát. Kissé baritonális tenorját sok operaénekes elfogadná, amint a  spanyol szemekről (Spanish Eyes) énekel.

Itt pedig egykori vetélytársa, a kiváló Tom Jones, amint Deliláról, a szerelméről énekel egy kerek kis áriát (Delilah). És benne az az érzelmektől telített kis elcsuklás - rögtön eszembe jut róla a Kacagj Bajazzó ária! Jones így is elért egyet mást :-), de micsoda operai hőstenor lehetett volna!

A mi Korda Györgyünk is beszállhatna a tenorversenybe: Gyöngéden ölelj át. Figyeljük meg a végén a magas hangot!

Jöjjön most egy-két tenore di grazia (tenor leggiero). Itt van mindjárt Karel Gott és a Lady Carneval. A záró magas hang igazi Rossini- és Donizetti-tenor lehetőségét villantja fel!

Hasonló a fiatal Gianni Morandi: "Térden állva jövök hozzád", ráadásul az opera őshazájából.

Michael Bolton hősies tenorja jól bírja a gyönyörű és szinte mindjárt a csúcson kezdődő "Ha egy férfi szeret egy nőt" (When a Man Loves a Woman) c. dalt. Ő egyébként bátrabb a többieknél, műfajából kilépve elénekelte Puccini Turandotjából a Nessun dormát is.

Ami azt illeti, elég férficentrikusra sikerültek eddig a dolgok. Javítsunk, vegyünk példaként három hölgyet is.

Én sokra becsülöm Jennifer Rush áradó hangját "A szerelem hatalma" (Power of Love") c. dalban. Nem akármilyen operai mezzo lehet volna ugye?

Celine Dion hangszíne talán nem igazán operai, de a hangminőség, technika és stílus olykor igen. Ő is "A szerelem hatalmával" jön. Ki a jobb?

Barbra Streisand még közelebb van egy operaénekeshez, amennyiben színész és énekes is. A "Szerelmes asszony" (Woman in Love) c. dalban tényleg megcsillant operai erényeket is.

Nem kétséges persze, hogy ezek a művészek jól csinálják, amit csinálnak (csinálták, amit csináltak) opera nélkül is. Azt mondják,  a könnyű műfaj egyébként is kifizetődőbb hírnévben, csillogásban sőt talán anyagiakban is. 

De jó volt - olykor az időben is utazgatva - egy kicsit eljátszani a gondolattal, nem?

Szerző: alvarezfan1111  2012.02.13. 20:58 Szólj hozzá!

Címkék: barbra streisand korda györgy celine dion michael bolton tom jones karel gott gianni morandi jennifer rush engelbert humperdinck

Sok van, mi csodálatos, de az emberi hangnál nincs semmi csodálatosabb! Mondja az operakedvelő, habozás nélkül kifacsarva az eredeti mondást. :-)

De tényleg. Voltak, vannak négy oktávos énekesek, Yma Sumac például vagy akár Zámbó Jimmy. No meg vannak a torok- vagy dorombénekesek, akik egymagukban, egyszerre több szólamot nyomnak, ha jól tudom, s ez már például Feynman, a Nobel-díjas fizikus érdeklődését is felkeltette.

A józan operaéletben már az is érdekes, ha valamelyik énekes hangfajt vált vagy több hangfajban is énekel.

Ismeretes például, hogy Környei Béla, a nagy magyar tenor, remek bariton is volt, sőt basszusként kezdte. Ezzel ellentétes pályát járt be Székely Mihály, a nagy basszista, aki első fontos meghallgatásán Leoncavallo Mattinatá-ját énekelte, eredeti tenorfek­vésben, magas á-val.

A régi időkről a dolgok természete miatt kevés technikailag élvezhető felvétel maradhatott fenn, a művészek "átalakulásáról" meg talán annál is kevesebb.

De milyen jó, hogy egyes mai művészek szeretik részletekbe menően dokumentálni magukat a nagyközönség számára is! Rendkívül érdekes és tanulságos Bogdan Mihai videója, amelyen a nemzetközi szintű (én is nagyon kedvelem) tenor megörökítette, hogyan lett fiatal baritonból végül tenor. És talán nem is a leghősiesebb hangfajta, mint esetleg várnánk. Én legalábbis nem hallok sok baritonális, hősi, helden-színezetet az egyébként kitűnő hangjában.

Mirella Freni, az egykori csodás szoprán kellett ahhoz, hogy jól hallja a hangot (hangszínt) és tenort csináljon belőle. Azt hiszem, sokan vagyunk mégis, akik - ha tenort csinálni nem is tudunk - , azt halljuk, hogy Mihai nem volt valami csodás bariton. Akkor sem, ha a bariton hang később érik meg igazán.

Szóval innen a "Mélyből magasba" cím. Ma már mondhatjuk, a karrierre is vonatkozik. Az eggyel korábbi posztomban Bogdan Mihai - már mint tenor  - énekli a gyönyörű, de szörnyen nehéz "Di rigori armato..." szerenádot Richard Strauss Rózsalovagjából.

A tenorok olykor panaszkodnak, ha nehéz a magasság: baritonnak érzik magukat, speciális, baritonális Wagner-szerepekre vágynak. De csak addig, míg a hangképzés eredményt nem hozott. Utána már nem adnák a megszerzett, szárnyaló magasságot. Erről vall "Bánk bán elmondja" c. könyvében (Zeneműkiadó, Budapest 1983) Simándy József is.

Egyes - amúgy komoly - tenorok meg éppen kísértésbe esnek, hogy magas - nekik persze inkább mély - bariton szerepeket is elénekeljenek. Gondolják, ha kibírják a mély fekvést, akkor már jó is a teljesítmény. Pedig a bariton hang csodája nem ennyi. Más szín, más technika, más hozzáállás és mondanivaló. Nem minden tenor Környei Béla, legyen egyébként akármilyen neves is. Hogy őszinte legyek, nekem egyszerűen szörnyű egy alkalmatlanul, "tenorosan" képzett, színtelen mély hangot hallgatni...

Csak hallgassuk meg a csúcsbariton Nicolae Herlea néhány felvételét, mondjuk a Si Puot, a Bajazzók Prológját, amely egyszerűen arról szól, hogy a művész is ember... Vagy mondjuk Rod Gilfryt ebben a világbajnoki Don Giovanni-részletben: Don Giovanni, azaz Don Juan,  megpróbálja elcsábítani Zerlinát, aki menyasszony és percek választják el az esküvőjétől. S nem rajta múlik, hogy "megmenekül"...

De szabad-e ennyit tudálékoskodni annak, aki rockszínpadon énekelgetett, klasszikusat pedig csak a fürdőszobában (vagy a jól visszhangzó egyetemi laborban)? Annál többet hallgatott persze, mindenféléket.

Azért most gyorsan abbahagyom, s várom a bölcs reakciókat.

Szerző: alvarezfan1111  2012.02.04. 20:18 Szólj hozzá!

Címkék: simándy józsef tenor bariton herlea nicolae gilfry rod mihai bogdan sumac yma freni mirella székely mihály dorombének környei béla

Ebben a plágiumról harsogó világban az ember önkéntelenül felkapja a fejét, amikor meg szeretné hallgatni kedvenc tenoráriáját, a "Di rigori armato il seno" kezdetűt, s a Youtube nem a Richard Strauss-félét hozza elő, amit várt volna. Hanem valami régi, ma szemmel nézve merev,  kényszeredett barokkszerű áriát, amelyet egy nő énekel.

No és kiderül, hogy a "Di rigori armato" eme változata Jean Baptiste Lully "Ballet des nations" c. művéből való, amely Molière "Le Bourgeois Gentilhomme" (Az úrhatnám polgár) c. művéhez íródott.

Ráadásul a dallam más ugyan, hanem a szöveg - fül után legalábbis - szinte teljesen ugyanaz, mint  ami Richard Strauss "Der Rosenkavalier" (A rózsalovag) c. munkájában szerepel. Az utóbbi szövegkönyvét Hugo von Hofmannsthal írta, nos akkor mi is történt? Strauss a bűnös vagy Hofmannsthal? Vagy valami furcsa viccel a színrevivők a későbbi szöveget vetítették vissza a korai áriára?

Hát ez az a pont, ahol a magamfajta amatőr nyomozó, ráadásul nem is bölcsész feladja, különösen, hogy számomra az opera elsősorban zene és csak utána bármi más. Mellesleg jegyzem meg, olvasok olyan operablogot, ahol éppen az ellenkezőjét érzem.

Szóval nem kétlem, megvan annak a józan magyarázata, hogyan került Lully-Molière művéből az ária szövege Richard Strauss és Hofmannsthal művébe avagy milyen harmadik forrásból vette mindkettő. Talán lesz olyan olvasó/kommentelő, aki engem kikacagva ismerteti a nyilvánvalót és amúgy közismertet.

De lényeg a lényeg: hallgassuk meg először a Strauss-féle tenoráriát, hiszen olyan gyönyörű. A még ma is szép - fiatal fiú szeretőt tartó - marsallné, bécsi palotájában fogadást tart. Az egyik hódolója által küldött olasz énekes szerenádként elénekli neki az operairodalom egyik legszebb és legnehezebb tenoráriáját. A "Di rigori armato il seno" szabadon arról szól, hogy azt hittem szívem ellenáll, de ugyan milyen jégcsap állhatna ellent a szerelem tüzes nyilának? Egy nagyon fura rendezésben itt láthatjuk-hallhatjuk.

És hallhatólag ugyanaz a tartalom régebbről, Lully-Molière művéből. Ez sem rossz - a szerelem örök -, csak teljesen más, ma már inkább  ínyenceknek való. Bár Lullyról hallottam, felteszem, hogy jól csak a profi zenetudósok és a nagyon elszánt műkedvelők ismerik manapság. Ami nem értékítélet. Itt olvasható egy kis plusz információ.

Korábban persze már "megverseltem" kedvencemet, Richard Strausst ebben a blogban, lásd a "Richard Strauss a meglepi" c. bejegyzést vagy a kulcsszavak jegyzékét.

Hát, újabb impulzus: előre a múltba, az opera korai éveihez. Jövel - de úgy igazán - Lully, Grétry, Gluck!

Hogy volt ez kedves Olvasó?

Szerző: alvarezfan1111  2012.01.27. 21:04 Szólj hozzá!

Címkék: strauss richard moliere lully hofmannsthal di rigori armato rózsalog der rosenkavalier

A jól ismert filmcímből kölcsönzök ezúttal.

Kedvencem, Marcelo Alvarez és barátja, Salvatore Licitra közel egyidőben kezdték pályájukat. Szépen haladtak előre, mindketten meghódították a világ nagy operaszínpadait, még a nagy Metropolitant is.

Közösen is készítettek a könnyű- és komolyzene határát összemosó cross-over felvételeket, bizonyára nagy sikerrel. Itt Bizet Gyöngyhalászok (Les pecheurs les perles, The Pearl Fishers) c. operájából halljuk előadásukban Nadir és Zurga kettősét (Au Fond du Temple Saint), könnyűzenei beütésekkel. Zurga bariton szólamát is tenor énekli, szerintem Alvarez. Szépen, de a legfőbb tanulság szerintem az, hogy milyen bravúrdarab ez egy bariton számára (is).

Ahogyan e blogban is írtam korábban, a kettősben a két barát visszaemlékszik arra a pogány papnőre, aki csodalényként jelent meg a templomban összegyűlt tömeg előtt, s akibe mindketten beleszerettek. De megfogadják, hogy ez a szerelmes emlék inkább erősíti majd barátságukat, mintsem eltávolítaná őket egymástól.

Alvarez február 27-én lesz 50 éves, ami fontos korszakhatár a legtöbb ember életében, hát még egy tenorénekesében. Viszonylag későn kezdett, nemzetközi karrierje mintegy 15 évre tekinthet vissza. Üstökösként robbant be a lírai tenorok világába gyönyörű, lágy hangjával, mégis energikus, férfias megjelenésével, színpadi alakjaival.

Sikeres lett, ma szinte mindenki hangfajának legjobbjai között tartja számon, többek között Pavarottihoz hasonlítják, ami már önmagában is érdem. De a hangja persze más, nagyobb  kaliberű, ha lírai is. Manapság főként "Verdiben utazik", még a hőstenor szerepnek elkönyvelt Manrico (A trubadúr, Il trovatore) és Radames (Aida) szerepeket is sikerrel elénekelte.  Egy napon még tán az Otellonak is nekiveselkedik... (Lásd a videókat a honlapján.)

Sok boldog születésnapot, még sok szép és sikeres fellépést, Marcelo!

Salvatore Licitra pedig már néhány hónapja nincs közöttünk. Honlapja szerint élt: 1968-2011. A  híradások szerint (1,2) hátul ülő barátnőjével motoron egy étterembe igyekeztek s balesetet szenvedtek. A barátnő sértetlen maradt, Licitra 9 napi szenvedés után elhunyt. Feltehetőleg azért történt a baleset, mert közvetlenül a baleset előtt agyvérzést kapott.

Pavarotti helyett ugrott be  a Metropolitan egyik előadásába, ezzel alapozta meg a nemzetközi hírnevét. Ezek után persze őt is Pavarottihoz hasonlították. Honlapján és a Yotube-on még számos felvétele megtalálható. Kétségkívül nemzetközi szintű énekes volt, sokak kedvence - én inkább Alvarezt választottam.

Nyugodjon békében, művészetét, a szép színházi esték emlékét  megőrzik rajongói s szerencsére ma már a felvételek is.

Az operaénekes jónéhányszor meghal a színpadon, s amikor már nem szerep többé ami történt, az emberi és művészi veszteség fáj nekünk, akik még itt vagyunk. Ebben a blogban is elbúcsúztattuk már Polgár Lászlót, Roxana Bribant, a szerző és szervező Petrovics Emilt.

Szomorkásra sikerült az ezévi első bejegyzés. Talán vidámabb lesz a többi, hiszen az operavilág azért működik, átalakul, megbicsaklik, viccel és elfelejt... Tőlünk függ, mire figyelünk oda?

 

Szerző: alvarezfan1111  2012.01.14. 22:21 Szólj hozzá!

Címkék: nadir gyöngyhalászok alvarez marcelo au fond du temple saint licitra salvatore zurga cross over

Ma nem operáról, de zenéről, musical-ről írok.

Ugyanis az operabérletünkhöz két jegyet küldött a minap a Debreceni Csokonai Színház azzal, hogy íme, megnézhetjük ingyen a Mária c. musicalt a városi Főnix Csarnokban. (Aki nem tudná, Debrecen jelképe a főnixmadár, nohát.)

"Ajándék lónak ne nézd a fogát!" - szól a profán közmondás, én ezúttal mégis megszegem a szabályt. Talán megtehetem, mert nem kértem a jegyet, nem is szeretem igazán a musicalt s leginkább azért mentem el, hogy a magam csekély lehetőségeihez mérten támogassam Vidnyánszky Attila színházigazgató-rendező törekvéseit, a debreceni kulturális életet. Szerencsére - ezért vagy azért, de - sokan voltak a nézőtéren.

Sok éve annak, hogy először hallottam a Ghymes-együttesről, s azóta nem értem, amit csinálnak. Főleg a szövegeik idegenek számomra, szóképeiket legtöbbször furának, ellentmondásosnak sőt viccesnek vélem. Hogy nem a világzenével van bajom, onnan gondolom, hogy például a Makám-együttesnek - zenéstől-szövegestül -  lelkes híve vagyok.

Szarka Tamás a Ghymes beltagja, és az általa írt Mária c. musicalban számomra ismét jelentkeztek ezek a megértési problémák. A Csokonai Színház beharangozó szövege " elementáris erejű zenében és költői képekben megálmodott" műről beszél, nekem pedig szörnyű kellemetlen a tudat, hogy ezek szerint - hiába a sok aktív és passzív zenélés, olvasás, színházba járás - mégis meglehet, hogy a csodák egész óceánja elérhetetlen és felderítetlen marad számomra. Pedig, mióta a gyermekeim felnőttek, jórészt a művészi élményért élek. Hogy mást ne mondjak, a beharangozó idézete: "Fénnyel szóló csillagok, mondjátok meg végre, hol vagyok!", már rögtön nevetésre ingerel, pedig a mondat nyilván lírainak van szánva.

Hogy miért volt mégis szép este? Nekem azért, mert Vidnyánszky Attila az így-úgy adott alapműből sodró, lebilincselő, látványos, ugyanakkor nem triviális és mélyen emberi performanszot, misztériumjátékot rendezett. Mária feltűnésétől, fogantatásától kezdve, Heródes kisdedek elleni vérfürdőjén át a születésig tart a darab ismert története. Szerintem a rendezés volt "elementáris erejű zenében és költői képekben megálmodott". Ugyanakkor talán bármilyen más alapanyag megtette volna Vidnyánszkynak, de ezt nem hibának rovom fel, sőt.

Mozgalmas, jól koreografált történéseket, táncokat láttunk,  finomabbnál finomabb megoldásokat, szimbólumokat, s ha kellett, visszafogottan ábrázolt, de megdöbbentő brutalitást és fájdalmat is. Heródes és a Gonosz alakítója óriási volt, Mária alakítója jól hozta az egyszerű, tiszta nőt, aki felnő feladatához. József a színpadon végigkísérte a történéseket, kormányozta és mentette Máriát, amikor szükséges volt. A színész-énekes nagyon szép lírai tenorral van megáldva, ha meghallgatna, azt mondanám neki, próbáljon inkább szerencsét az operában. (Szereposztás itt.)

Persze azért a zene sem rossz, a hangerő, a dob, a basszus és a profi hangszertudás is megteszi a magáét. (Sajnos gépzene ment, nem volt élő zenekar.) Én még zsidó zenei motívumokat is véltem hallani a hazai és balkáni mellett, de ki tudja.

Apa lévén, elég sokat ismerek a gyermekvárást, a születést kísérő dolgokból, érzésekből. Persze női misztériumként ezt soha nem élhettem át. Ez a rendezés - teljesen váratlanul - mondott nekem valami újat minderről.

Az ilyen témájú előadások könnyen válhatnak sematikussá, didaktikussá, csak hogy a pozitív üzenet biztosan "átmenjen". Itt azonban erről szó sem volt, az üzenet megszenvedett igazságként, hitelesen, s nem tolakodva fénylett fel azoknak, akik azt látni akarták. Talán így lehet ma nálunk hinni és egyben modern embernek lenni.

Kínálkozik az összehasonlítás a Jézus Krisztus szupersztárral (elsősorban a filmmel), fiatal korom óriási élményével. Nem is annyira a zene, a szöveg, a művészi színvonal érdekes itt, hanem a két világkép. A különbség csak annyi, amennyi a Nyugat és Kelet között: ég és föld. Mindenki eldöntheti, neki melyik-melyik.

Úgy hírlik, az előadás végül Szegeden, a szabadtéri játékokon is színpadra kerül. Az előbb mondottak miatt érdemes megnézni, s ha valaki még Ghymes-rajongó is, az élmény bizonyára hatványozott lesz.

Szerző: alvarezfan1111  2011.12.12. 00:32 2 komment

Címkék: ghymes makám szarka tamás vidnyánszky attila mária (musical)

Annak idején jó volt havi 90 rubel ösztöndíjjal a Szovjetunióban tartózkodni nyelvtanfolyam, szakmai gyakorlat és hasonló célokból. Az ember gazdagnak érezhette magát, s velem ez igazán kevésszer fordult elő eddigi életem során.

Különösen a kulturális javak voltak olcsók, könyvet, hanglemezt szinte bagatell áron lehetett venni. Hogy ezt esetleg más társadalmi csoportok kárára érték el - akkoriban nem gondolkodtam ilyesmin.

Megvettem Gluck Orfeusz és Eurüdiké c. operájának egy lemezfelvételét is - Orfej I Evrigyike, állt a borítón ékes cirill betűkel. Hazahoztam és eszem ágában sem volt meghallgatni, míg végül a bakelitlemezek kimentek a divatból és az egész cucc eltűnt valahová.

Nemrég azonban édesanyám rávett, hogy olvassam el kedvenc könyvét, Berlioz regényes élettörténetét. Ebből kiderült, hogy az ifjú Berlioz szerette és nagyra becsülte Gluck munkáit. A következő napon pedig a Bartók rádióban éppen Gluck Orfeusz és Eurüdikéjéből adtak egy részletet. Éreztem, hogy neki kell veselkednem, bármennyire is ódzkodom ezektől a korai, XIX. század előtti operáktól.

Szerencsére a DVD-n rögzített magyar előadás zseniálisan oldotta meg a gondokat: Gluck korabeli előadást imitált, ugyanakkor a hosszadalmasnak tűnő zenekari betéteket óvatosan modern, pantomimmal kevert táncokkal, balettel töltötte ki. Csak gratulálni tudok a rendező Moldován Domokosnak.

Ugyanakkor szép a Glyndebourne Fesztivál hajdani előadását megörökítő DVD is, itt Orfeuszt nő, Janet Baker játssza - meghökkentően jól. Rendkívül érdekes az alvilág bejáratát őrző lények (fúriák, lárvák, brrr) félelmetes, groteszk, olykor már-már torna talajgyakorlatokat is felidéző ugrándozása és a boldog lelkek lassú, lírai balettje.

A "sztori" persze közismert. Orfeusz, aki csodásan játszik lantján, elveszíti kedvesét Eurüdikét, s hogy visszaszerezze, után megy az alvilágba. A zene és az érzelmek erejével vissza is szerzi az alvilág uraitól Eurüdikét, csupán annyit kell kibírnia, hogy ne nézzen rá, amíg az alvilágban vannak. Ám a szerelmesek nem képesek kiállni ezt a próbát és Eurüdiké újra eltávozik. Az operában végül mégis hepiend lesz, az istenek megbocsátanak nekik.

Hallgassuk meg A boldog lelke táncát, ami egyfajta balett és zenekari betét a műben. A boldog lelkek közé érkezik halála után Eurüdiké és ide jön érte Orfeusz.

Majd következzék a másik nagy sláger, Orfeusz áriája: "Che faro senza Euridice" (Mit tegyek nélküled, Eurüdiké). Ebben Orfeusz rádöbben, milyen magányos az újra eltűnt párja nélkül, akinek örökre a rabja. Énekesnőt látunk, mert Orfeusz legtöbbször az altok "nadrágszerepe", de énekli kontratenor és tenor is. Különösen érdekes, amikor a szuperférfias bariton, Dimitrij Hvorosztovszkij veselkedik neki - nem is rossz eredménnyel - az áriának.

Gluck annak idején merész operai újítónak számított. Annyi talán érezhető ma is, hogyan tölti meg élettel és érzelemmel a feszes formákba kényszerített korabeli operazenét.

Az Orfeusz-legenda át- meg átszövi egész kultúránkat. A szüleimtől tudom, a generációjuk, amely akkor volt fiatal, imádta az 1959-es Fekete Orfeusz (Orfeu Negro, Black Orpheus) c. filmet. Ennek egyik - gyerekkoromban megismert - betétdala, a Luiz Bonfá szerzette "Manhã de Carnaval" (A karnevál reggele)  igazi örökzölddé vált.

Itt egy virtuóz harmonikás előadásában, igazi latinos kísérettel halljuk a bossa-novát. Apám, a néhai elszánt harmonikás bizonyára elégedetten szemléli a produkciót a mennyei zeneteremből.

S persze nem hiányozhat egy jazz-feldolgozás sem a számtalan jobbnál-jobból.

Én általában nem vagyok híve annak a "fogyasztói" szemléletnek, amely szerint mindegy, milyen zene, csak jó legyen. Inkább szeretem azt hinni, hogy vannak abszolút értékbeli különbségek. Épp ez a Bonfa-szerzemény az, amelynél mindig megingok.

A pokoljárás a másikért, hacsak szimbolikusan is, szinte minden szerelem történetének része. Tekintsünk így Gluck művére, s mindig aktuális marad.

Hogy áll az Olvasó a nadrágszerepekkel? Természetes, indokolt vagy fura?

Szerző: alvarezfan1111  2011.10.20. 14:30 2 komment

Címkék: Orfeusz Eurüdike Gluck A boldog lelkek tánca Che faro senza Euridice Fekete Orfeusz Manha de Carnaval

Focimeccsen azt kiabálhatjuk: Szemüveget a bírónak! Az operáról szólva pedig, hamarosan ezt: Szemüveget a nézőnek!

Azt olvasom ugyanis a mai internetes Népszabadságban, hogy "Már az opera is 3D-ben nyomul". Ez a cím, a cikk maga pedig arról ad hírt, hogy az Operaházban Bartók operáját, A kékszakállú herceg várát háromdimenziós filmtrükkök segítségével adják elő. Mármint a hátteret, tehát a herceg várát így, virtuálisan - nem pedig ácsolt-ragasztott díszletekkel -  alkotják meg.   A nézőknek a teljes élményhez 3D-s szemüvegre lesz szükségük, akárcsak bizonyos filmeknél.

A cikk részletesen leírja az alkalmazott szoftvert, megemlíti annak alkotóit, működtetőit, Komlósi Ildikót, a világhírű mezzót (Judit alakítóját), aki ezt a 3D-ötletet adta. Szerinte ez is egy módszer az opera megmentésére. Megemlíti még, hogy  ki lesz a karmester és, hogy mikor lesznek az előadások.

Természetesen Komlósi Ildikónak igaza van. Az operát - legalábbis itthon - sajnos tényleg meg kell menteni. Az előadásokat - ahogyan én látom - főként idősebb emberek látogatják, talán az énekesi utánpótlás is akadozik. Meglehet külföldön nem olyan tragikus  a helyzet, a németországi nyári koncertesteken könnyűszerrel találni fiatalokat is, legalábbis a felvételek szerint.

A szoftveres 3D-s látvány pedig tényleg jó eszköz lehet arra, hogy az operaházak nézőterére becsaljunk fiatalokat, akiknek egy része remélhetőleg rabja marad a műfajnak egyszerű, valós 3D-s háttér esetén is, mondjuk például a zene és az ének miatt.

Mégis van olyan tétova érzésem, hogy a  fürdővízzel együtt kiöntetik a gyerek is, az avítt dolgokkal együtt elveszhetnek fontos dolgok is. Miért? A Népszabadság cikkében épp csak az nincs megemlítve, ki fogja játszani a kékszakállút, magát. Az Index híradása demokratikusabb - itt egyik énekes szereplő sincs megemlítve. Nekem ezek a hírek - modellértékűen - azt jelzik, mi érdekes/nem érdekes a közvéleménynek illetve ki mit akar igazán kommunikálni az esemény kapcsán.

A neten keresgélve aztán valahol megtaláltam, hogy a próbák alapján  talán Kovács István lesz Komlósi Ildikó szereplőtársa a darabban.

Az operaházi ismertető lényegében azonos a Népszabadság cikkével, Kovács István neve nélkül. Az ismertető melletti kis képes reklám hozza a szereplők nevét, a lapról elérhető  videóreklám pedig már részletesebb információkkal szolgál. De azért az opera ismertetése alatt is a társként előadandó balett zenéje, Ravel Bolerója megy. Talán mert a Kékszakállú zenéjét adva egyetlen fiatalt sem lehetne még 4D-vel sem becsalogatni... :-) Gyönyörű, de nem egyszerű a modern opera...

Egy adott darab kapcsán valaha a szerző, az énekesek voltak érdekesek. Azután lett a rendező és most már a látványtervező ember sőt inkább az ő szoftvere. Haladunk a lényeg felé, nem tagadható. :-)

A férfiénekeseknek nincs szerencséjük ezzel a 3D-vel. :-) Már Mario Del Monaco, a hőstenor megemlíti önéletrajzában (1) Mike Toddal való afférját az Aida 3D-technikás filmfelvétele kapcsán. (Meglehet, hogy technikailag nem ugyanarról van szó a két esetben.)

Mindent összevéve azért üdvözlöm a kezdeményezést. Ha épp Pesten tartózkodnék és lenne pénzem jegyre (szemüvegre), elmennék, megnézném.

Érdekes Komlósi Ildikó és Kovács István honlapja, zenét is hallgathatunk ott.

Szabad-e olyan cikket írni egy operaelőadásról - bármilyen szempontból - amelyben a főszereplő énekesek nincsenek megfelelően bemutatva? Mit gondol az Olvasó?

 

*

 

Ha már dimenziókról beszélünk, a  természettudományban a dimenziók igen izgalmas dolgok, elméletileg főként akkor, ha több van belőlük, mint a megszokott térbeli három. :-) Ki gondolná például, hogy amikor egy kis méretű gömbvillámból (állítólag) kiesik egy nagy víztömeg vagy egy téglarakás, akkor ez a negyedik dimenzióval lehet kapcsolatos? :-) Főként megfelelő képzettségű és/vagy egészséges kritikai érzékű Olvasónak ajánljuk Egely György fantáziadús könyveit.

1. Mario Del Monaco: Életem és sikereim, Zeneműkiadó, Budapest 1984.

 

Szerző: alvarezfan1111  2011.08.25. 23:39 2 komment

Címkék: 3d kovács istván a kékszakállú herceg vára komlósi ildikó

Marco Zanini az operaéneklés sajátságos alakja, akit a Youtube-ról számosan ismerhetnek.

Felvételein a legnépszerűbb tenoráriáknak veselkedik neki, s a legtöbb esetben szépen el is énekli azokat. Az 1995-ből való, különféle versenyeken készült felvételeit különösen érdemes meghallgatni-megnézni.

Példaként lássuk a "Celeste Aida" (Ó szép Aida) c. ária előadását Verdi Aida c. operájából. Nem hibátlan, de szerintem egy óriási tehetség produktuma, akiből az elmúlt egy-két évtized egyik legnagyobb tenorja lehetett volna.

Ám Marco Zanini - a Youtube-csatornáján közölt tömör életrajza szerint - 1996-ban abbahagyta az éneklést.

A 2008. évtől elérhetővé tett néhány későbbi  felvételt a Youtube-on, ezek között van például a Képária ("Recondita armonia") Puccini Tosca c. operájából. A felvételekből  kitűnik, hogy a hang nem kopott meg, de a zenei megformálásban - szerintem - már mutatkoznak a szakértő környezet hiányának jelei. A tempó és a frazeálás több esetben kifogásolható.

A Youtube-on hozzászólók szabályosan könyörögnek neki, hogy ne magának énekelgessen, hanem legyen profi, lépjen fel színpadon, ne fossza meg a világot a tehetségétől. Mindig udvariasan megköszöni és olykor közli, hogy sajnos, az operaéneklés olyan bizonytalan pálya, amelyet, családos ember is lévén, ő nem vállalhat fel.

Ki tudja, igazából miért nem lett hivatásos énekes Marco Zanini. A hangjához elég megnyerő külsőt is adott neki az ég, egyenes útja lehetett volna a sikerhez. Bár én itt már múlt időben beszélek róla, mint énekesről, tulajdonképpen még mindig megpróbálkozhatna valahol. Ha 1995-ben mondjuk 25 év körül volt, akkor ma 40 körül lehet, ami még nem "végzetes", tekintve, hogy 7 évig tanult énekelni, s lényegében "készen van".

Vajon kínáltak-e neki szerepeket, lehetőségeket? Én az elmúlt harminc évben jónéhány, hozzá képest kifejezetten rossz tenort hallottam már operaszínpadon. Neki ne jutott volna hely? Vajon elment volna-e Zanini egy kisváros operatársulatához, ahol ilyen képességekkel - a mai viszonyokhoz mérten - biztos helye lehetett volna?

Talán meglepő, de nemcsak a profi művészi pályák lehetnek bizonytalanok, hanem a tudományos pálya is. Az utóbbihoz  "hivatalosan" több közöm van.  A kiugró tehetségek nagyon nagy valószínűséggel érvényesülni fognak, azokat - általában - szándékosan sem lehet elgáncsolni. Hanem a többiek karrierje döntő módon függhet a kezdeti lehetőségektől, szerencsétől. Ez az ún. pozitív visszacsatolás, a megkapott lehetőség, támogatás újabb lehetőségeket szül, előrehaladást jelent.  Amint az evangélium - ezúttal talán profán tárgyra alkalmazva - mondja: Akinek van, annak még több adatik, akinek pedig kevés van, attól még ez a kevés is elvétetikAz operaéneklésnél mindez még azzal is párosul, hogy a produktumhoz  feltétlenül szükséges énekhang viszonylag könnyen elveszíthető.

Ezért én "valahol" megértem azokat a tehetséges embereket, akik vonakodnak vagy egyáltalán nem is mernek belevágni abba, ami a dolguk lenne.

A  jól ismert "Good Will Hunting"  c. film főszereplője egy rokonszenves munkásfiú, aki - mint kiderül - egyúttal matematikai zseni  is. Ám eleinte nem képes megérteni, hogy emiatt milyen kötelezettségei vannak a tudomány, az emberiség kultúrájának gyarapítása iránt. Míg végül a barátjává lett pszichológusa, de különösen saját társa-rokona rá nem ébreszti erre. De az élet (sajnos?) nem hollywoodi mozi.

(Ide tartozik, hogy a matematika bizonyos ágaiban, persze közel sem mindben, szinte semmit sem kell tudni ahhoz, hogy az ember nagy felfedezésekre jusson - át kell látni bizonyos összefüggéseket. Fordítva, a szóban forgó ágakban ezt az átlátó képességet semmilyen megtanulható tudás nem képes pótolni.)

Míg Zanini feltehetőleg Brazíliában próbálkozott az énekversenyeken, egy Marcelo Alvarez nevű fiatalember - nagyjából ugyanakkor - Argentínában. Itt egy felvétel, amely  Giuseppe Di Stefano (a világhírű tenor) kurzusán készült, ahová Alvareznek - feltehetőleg nem olyan egyszerűen - sikerült bejutnia. Alvarez először az "A te o cara" áriát énekli Bellini "I puritani" (Puritánok)  c. operájából. Nem sokkal a kurzus után eladja a megélhetését biztosító családi bútorüzletet, s elindul - Di Stefano tanácsa szerint - Olaszországba. Ma talán ő a világ leginkább keresett lírai tenorja. Összevetésül itt az ő Képária-felvétele - a Metropolitan Operából.

Ahogy Korda György énekelte, igaz, nem pont erről: "Bocsánat, hogyha kérdem,/ hogy ő miért és én miért nem?" :-)

A "Celeste Aida" áriában Radames hadvezér arról énekel, hogy ha győz az ellenségen, akkor feleségül veheti Aidát, a királyi udvarban vendégként-túszként tartott külföldi királylányt, akivel szeretik egymást.

A Képáriában ("Recondita armonia") Cavaradossi, a nemes származású festőművész arról énekel, hogy bár az éppen festett képen szerelmének, a barna Floria Toscának a vonásai összekeverednek egy nemrég látott, ismeretlen szőke szépségéivel, azért ő a valóságban csak Toscát szereti. (Lásd a Rendezzünk operát - 1 c. bejegyzést is.)

Az "A te o cara" (Neked, kedvesem) szerelmi vallomás közvetlenül az esküvő előtt: milyen jó, hogy annyi viszontagság után végre egymáséi lehetünk, s a szívem csak ezért dobog. (Ám az esküvő végül elmarad, lásd az A te o cara  c. bejegyzést is.)

Alvarez természetesen óriási művész és az én személyes kedvencem is (lásd a A Bee Geestől Radamesig: Alvarez c. bejegyzést). De javaslom, szánjon rá időt az Olvasó és hallgassa-nézze végig Zanini Youtube-csatornáját is.

Mi a véleménye a felvételekről?

Végül ajánlom még az Opera-kadabra c. bejegyzést. Egy másik változat ugyanarra a témára?

Szerző: alvarezfan1111  2011.08.17. 16:58 Szólj hozzá!

Címkék: tosca aida radames alvarez marcelo recondita armonia celeste aida cavaradossi zanini marco képária

A városi önkormányzat épületének udvarán sok éve nyári színház működik. Általában kevés szereplős, habkönnyű darabokat  mutatnak be, sokszor ismert, fővárosi művészek részvételével. Olykor (egyre rendszeresebben) egy-egy vígopera is bekerül a műsorba.

Láttuk már Donizetti Szerelmi bájitalát, ebben az évadban pedig, augusztus 9-én ugyancsak Donizettitől a Rita c. vígoperát mutatta be az Opera Comica Lasagna Társulat, kiegészítve Balczó Péter tenorral, aki - mint ismeretes - az Adagio együttes jeles tagja, a tavalyi Armel Operaverseny helyezettje. Rendező: Vranyecz Artúr.

Szereposztás: Rita: Fehér Éva (szoprán), Beppe: Balczó Péter (tenor),  Gasparo: Ürmössy Imre (basszus) Bartolo:  Vranyecz Artúr (némaszerep).

A mű cselekménye:

Rita Gasparo felesége volt, de épp, hogy csak összeesküdtek, a templom kigyulladt és leégett. Gasparo azt hitte, Rita benn égett és meghalt, Rita pedig azt hitte, Gasparo - aki tengerész volt - hajóra szállt és hajótörés áldozata lett. Mivel kapcsolatuk alatt Gasparo - szerelemből - rendszeresen elverte Ritát, az "özvegy" másodszorra olyan férjet szerzett magának (Beppét), akit ő verhet el rendszeresen.

Egyszer azonban véletlenül betoppan Rita fogadójába a halottnak hitt Gasparo. Persze Beppe a papírok alapján azonnal "vágja", hogy ki ő, s máris örvendeni kezd a szabadulásának, hiszen, ha az első férj él, akkor ő nem férj többé,  s nem kell Rita ütlegeit sem elviselnie tovább. Gasparónak azonban már nem kell Rita, mert egy csinos és gazdag nő várja már valahol, akit elvenne feleségül. Így létérdeke, hogy korábbi  házassága ne legyen érvényes.

Hosszan és komikusan vitatkozik a két férfi. Még játékra és fogadásra is felteszik a dolgot, aki veszít, az szabadulhat a házasságból.  Végül Gasparo "nyer", tehát neki kellene a férjként ottmaradnia.

Majd Rita és Gasparo kettőse következik. Gasparo eljátssza, hogy szívesen visszatérne Ritához, hátha az megrémül az újabb "szerelmi" verések kilátásától, s nem lesz hajlandó visszafogadni őt. Kiderül, hogy házasságlevelük egyetlen megmaradt példánya Ritánál van, Gasparo ezt is meg akarja szerezni. Rita eleinte tényleg tart Gasparótól, úgy tesz, mint aki nem is ismeri, de amikor a férfi azt színleli, hogy a keze megsérült, s nem tud ütni többé, felbátorodik. Megmutatja neki a házasságlevelüket, amit Gasparo azonnal megsemmisít.

Így Gasparo szabadon ("szóló" férfiemberként) elmehet, mégis Beppe marad  a férj. Viszont neki sem kell már tűrnie Rita ütlegeit, mert Gasparo kiokosította, hogyan kell a dolgokat (piff-puff)  elintézni. De végül Ritának sem kell félnie, már csak azért sem, mert megérteti Beppével, hogy az ütlegelt asszony nem lesz túl készséges, ha értitek, miben.

Bár a téma - verjük vagy ne verjük házastársunkat - ma már nem igazán időszerű és vicces, azért a remek alakításoknak sikerült nevetést kicsiholniuk a nézőkből. Különösen Ürmössy Imrét és Balczó Pétert dicsérném itt meg, Fehér Éva szintén illúziókeltő volt, de talán lehetett volna még "tűzrőlpattantabb".

Prózai színész néma- vagy nem énekes szerepben csak jót tehet egy operának. Vranyecz Artúr néhány megjelenése egyszerűen zseniális volt, mindig sokat lendített az előadáson. Rendezése - amelyben találékonyan keverte a hagyományos és modern elemeket - szintén remek volt.

Zeneileg minden Donizetti-összetevő előfordult, de az énekesek - néhány szép magas hanggal - jól viselték a "megpróbáltatásokat". Érdekes volt megfigyelni Ürmössy klasszikus énekstílusához képest Balczó modernebb hangzását, legalábbis nekem feltűnt valami ilyesmi. (Ami egyáltalán nem értékítélet). Zongora kísérte az előadást, megvolt a kellő tempó és összhang, a diszkrét hangosítás is jól sikerült. Mondjuk az előadás előtt és után a hangszórókból blues-zene szólt, ami nem volt igazán odaillő.

Úgy tűnik, hogy a női egyenjogúság igazi térnyerésével eltűnnek a hagyományos női szerepek a való életből. Ennek az előadásnak a kapcsán is felmerült bennem, hogy később ki fogja majd játszani a hangsúlyozottan hagyományos női viselkedést igénylő operai szerepeket,  az ismertebbek közül például Carment vagy Zerlinát a Don Giovanniból.

Igaz,  a hősies férfiszerepek is egyre kevésbé tűnnek testhezállónak a férfi énekesek számára, de talán itt kisebb a változás.

Lehet természetesen, hogy a jövőbeli - az akkori viszonyokhoz szokott - közönségnek fel sem tűnik majd, hogy más "jön le" a színpadról, mint korábban. Vagy ilyesmi miatt is feledésbe merülhet egy-egy opera?

Persze nem óhaj kérdése, merre menjen a világ, mi éljen túl és mi vesszen el. Vagyis tulajdonképpen mégis óhaj kérdése, sokunk óhajáé vagy esetleg egy felsőbb óhajé? S egy vígoperától indulva máris ott vagyunk a szabad akarat s a társadalmi törvények jellegének, forrásának kérdésénél, amit persze nálam sokkal okosabbak sem tudtak lezárni a mai napig sem.

De azért jól szórakoztunk a Ritán azon a kegyesen esőmentes keddi estén. :-)

Zeneként ezúttal a művészek honlapjain hallhatókat ajánljuk illetve Nemorino románcát ("Una furtiva lagrima", Egy titkos könnycsepp) Donizetti Szerelmi bájital c. operájából (lásd a "Nemorino") kulcsszót.

Melyik az Olvasó kedvenc vígoperája?

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2011.08.11. 17:22 Szólj hozzá!

Címkék: rita donizetti gaetano opera comica lasagna társulat

Bármilyen vitatható is ez tudományosan, aligha  tagadhatjuk, hogy sok nemzethez asszociálunk különböző dolgokat, hivatkozunk azok tipikus képviselőire, megalkotjuk az azokra jellemzőnek gondolt kifejezéseket, szimbólumokat.

Sokszor - mondjuk egy-egy olimpia, foci világbajnokság, EU-elnökség vagy más esemény kapcsán - éppen az érintett nemzetek járulnak hozzá a róluk alkotott kép megerősítéséhez, egy-egy szimbolikus figura, dal stb. létrehozásával és reklámozásával.

No és persze rendszerint ott a nemzeti irodalom, festészet, szobrászat, zene stb. is, amelyekből - akarva akaratlanul - ugyancsak kirajzolódik egy kép a többi nemzet képviselői számára.

Így lesz hazánkból a csikós, gulyás és paprika országa,  így lesz például Oroszországból a tél, a füles sapka (usanka) országa, ahol a férfiember mahorkát szív, s ha mégis elolvad a hó, a Kalinka maját énekli kórusban.

Mármost vajon lehetséges és értelmes-e az ilyen értelemben vett nemzeti karaktert belerendezni az "idegen" operákba?

Az interneten nemrég belepillantottam a moszkvai Novaja Opera (Új Opera) színház honlapján bemutatott produkciókba, s erre is láttam érdekes kezdeményezéseket.

Különösen Donizetti Szerelmi bájitalának ("L' elisir d'amore") rendezését találtam érdekesnek a jelzett szempontból. Amúgy is nagyon figyelemre méltó lehet persze, amennyire a dolgot a bemutató videóból meg lehet ítélni.

Ezt az operát a legtöbben - érthetően - mediterrán környezetben képzeljük el. 

Ehhez képest a videó 3:00 számláló-állásánál megjelenik a férfi főhős, Nemorino (oroszos kiejtéssel Nyemorino), mint tipikus orosz férfiú, szállongó hóesésben, nagykabátban és füles sapkában. Leül kopott bőröndjére, rágyújt és szájában a cigivel énekelni kezdi románcát ("Una furtiva lagrima", Egy titkos könnycsepp) arról, vajon van-e rá remény, hogy az imádott lány, Adina (oroszosan talán Agyina) viszontszereti őt.

Telitalálat, a közönség behallatszó reakciója szerint is. De ne higgyük, hogy az énekes komolytalanul áll az áriához. Az előadása kicsit talán merev (hideg van, no :-) ) de egyebekben szerintem egészen kiváló, a világ bármelyik operaszínpadán helye lehetne.

Sokáig abban a hitben éltem, hogy az operák drámai szempontú, erőteljes újraértelmezése elsősorban a Nyugaton dívik. Most már - e webhelyet is látva - egyáltalán nem vagyok ebben biztos. Érdemes végignézni a színház honlapján a többi promóciós videót is. Láthatjuk például a Traviatából a csábos Violettát, amint - feltehetőleg a csillogó estély után - lábát lavórban áztatva koloratúrázik (:-) ), de láthatjuk a Borisz Godunov félelmetesen komor koronázási jelenetét is.

Szeretnék elmenni Moszkvába - kifejezetten "művészeti"  túrára. Például ebbe a színházba, megnézni néhány operát, továbbá végigjárni kedvenc regényem, A mester és Margarita még meglevő helyszíneit (úgy tudom, van épp ilyen túra).  Remélem, nem igaz, amit mondanak, hogy nagyon drága hely lett a turistáknak az oroszok fővárosa.

Bevallom, most nem jutnak eszembe igazán jellemző hazai példák a külföldi operák ilyen "magyarosítására". Néha Budapest vagy akár mondjuk Pécs vagy Szeged messzebb van, mint bármi... Amire emlékszem, az a politikai közelmúltunk belefoglalása - ez nem teljesen ugyanaz.

De talán az Olvasó segít. Természetesen még érdekesebb lenne látni, mire jutottunk vagy jutunk mi ebben az irányban. :-)

 

Szerző: alvarezfan1111  2011.08.06. 22:17 3 komment

Címkék: szerelmi adina bájital nemorino l elisir damor una furtiva lagrima the kolobov novaya opera theatre of moscow

Friedrich von Flotow Márta (avagy a richmondi vásár) c. vígoperája a jelek szerint kezd kimenni a divatból. Sehol nem tudom újabb gyártású DVD-n megszerezni.

Pedig, amikor én - fiatal koromban - láttam a magyar TV-ben készült feldolgozását, nagyon érdekesnek találtam az egészet. Hogy ti. két finom hölgy, Lady Harriet és bizalmasa Nancy unalmukban kitalálják, hogy álruhában és álnéven kiállnak a richmondi vásáron a placcra, ahol leányok szoktak elszegődni szobalánynak. Lady Harriet álneve Márta, Nancyé pedig Júlia. Mit tesz isten, Lionel a farmer és a barátja Plunkett, mindjárt felfigyelnek a szép lányokra, s mire azok észbe kapnak, máris elszegődtek szolgálónak az urakhoz egy kemény évre. 

Lionel hamarosan fülig beléesik a szép Mártába, barátja pedig Júliába. Az újsütetű szolgálóknak azonban nem tetszik a helyzet, így egyszerűen megszöknek. Később persze még találkoznak a fiatalok, s mindenféle szerelmi szövevény szálai bontakoznak ki; előbb Márta utasítja vissza Lionelt, majd később az nem kér Márta szerelméből. De végül - természetesen - minden jóra fordul, Lionel elveszi Lady Harrietet, Plunkett pedig Nancyt. Nem mellesleg, kiderül, hogy Lionel nemesi sarj, aki visszakapja rangját, birtokait, s ez Lady Harrietnek sokat segít abban, hogy átlendüljön a holtponton a pozitív végkifejlet felé. További részletek  itt olvashatók .

A mű zenéje könnyed, kellemes.

A tenorok híres bravúrdarabja Lionel áriája ("Ach! so fromm, ach! so traut" vagy a gyakori olasz nyelvű előadásokban "M’apparì tutt’amor".) Ebben Márta szökése után felidézi a lány alakját és kesereg az eltűnése miatt.

Itt egy kezdő lírai tenor, Dimitrij Mazanszkij reményteljes előadásában mutatjuk be.

Gyakran megesik, hogy drámai tenorok sőt hőstenorok is nekiveselkednek ennek az áriának, ami szerintem nem igazán szerencsés, hiszen szentimentális tartalma és a szükséges énektechnika miatt is inkább lírai hangot igényel. Valahányszor drámai tenortól hallom ezt, magamban mindig gratulálok, hogy meg tudta csinálni a magasságokat, hajlításokat és váltásokat. Ennyi. Az Olvasó könnyen talál ilyen előadásokra is példákat.

A második szemelvényünk, a Rózsadal ("Letzte Rose", "The Last Rose of Summer") nem is Flotow szerzeménye, hanem egy ír eredetű dal. Akkoriban nem volt szokatlan idegen dallamok "beemelése". A történetben Márta (később Lionellel együtt) énekli. Szövege Thomas Moore verse, egy magára maradt rózsa lírai, szentimentális és nyilván szimbolikus története. A rózsa meghal, s a mesélő úgy hiszi, nemsokára követi, mert ő is egyedül maradt,  elhagyta a barátság és szerelem.

Először egy nagyon tehetséges fiatal lány adja elő (talán lejjebb transzponálva?) majd egy másik fiatal lány - pár évvel idősebben és zeneileg kifinomultabban. Végül - fő a nemzetköziség - egy japán együttes népdalszerűbb,  "crossover" előadásában látjuk-halljuk.

Sajnálatos, hogy a Márta nem került be az MTV Videótár ingyenesen megnézhető operafilmjeinek listájába, legalábbis én nem találom. A (magyar nyelven énekelt) TV-filmben Farkas Katalin játszotta Mártát, Bándi János pedig Lionelt.

A feltehetőleg amatőr Bel Canto Opera társulata a Youtube-on hozzáférhetővé tette a Márta előadásuk több részletét is (Hughdrover csatornáján a jobb oldalon meg kell keresni, amit nézni akarunk).

Az Opera Today honlapján teljes egészében meghallgatható a Márta egy 1944-es német színházi felvétele. Hátborzongató arra gondolni, hogyan lehetett a légitámadások veszélyével dacolva élvezni a mókát a színházteremben.

Operai szólás: a Márta igazán nemzetközi opera, tekintve, hogy a szerzője német, története angol, s legtöbbször olaszul éneklik. :-)

Az Olvasónak melyik a kedvenc  dallama? (Olyasmi mint pl. a Rózsadal.)

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2011.08.02. 20:21 2 komment

Címkék: márta júlia lionel martha richmondi vásár plunkett rózsadal the last rose of .summer letzte rose ach so fromm mappari flotow friedrich von

A brit ITV 2010  januárjában indította útjára a "Pop Star to Opera Star" (azaz Popsztárból operasztár) c. TV-vetélkedőt, ami nagyjából hasonlít  a Megasztárra vagy az X-faktorra.

Itt azonban a popszakmában már (valamelyes) nevet elért, könnyűzenei énekesek vetélkednek abban, ki tud szebben operát énekelni. Vannnak "mentorok" is, közöttük a híres tenor, Rolando Villazón (lásd a Villazón visszatér? c. bejegyzést).

A Wikipédia (igaz angolul) teljes áttekintést ad az eddigi két évadról, a versenyek lefolyásáról, a részvevőkről, nyertesekről, zsürikről és műsorvezetőkről.

Az első évad nyertese Darius Campbell volt. Jóvágású harmincasnak látszik, honlapján betekintést nyerhetünk a popszakmában készült felvételeibe (Live Twice, Kinda Love, Girl In The Moon stb.). Hangfaját a popszakmában gyakori falzett (fejhang) technika miatt a popvideókból nehéz megállapítani, de az hallatszik, hogy biztosan nem tenor. Azon - szerintem ritka - férfiénekesek közé tartozik, akik annak ellenére érnek el sikert a könnyű műfajban, hogy nem (sötét) tenorok.

Az operai jellegű éneklés során már hallható, hogy  Darius leginkább basszbariton sőt potenciális basszus. A vetélkedő alatt fura dolgokat kértek tőle, például elénekeltették vele a "Nessun Dorma" (Senki sem alhat) c. áriát Puccini Turandot c. operájából, ami manapság tipikus tenoráriának számít. Az, hogy a szintén tenorok kedvencének számító "Granada" c. dalt is elénekelte, "bocsánatos bűn", ez végül is minden hangfajú énekesnek jól állhat. Mondjuk, a lenyűgöző színpadi munkával  előadott  torreádor-dal ("Votre toast") Bizet Carmenjéből tényleg az ő hangfajának való volt.

A második évad nyertese Joe McElderry. Itt már a könnyűzenei videók (pl. az Ambitions) sem hagynak sok kétséget, hogy (a legkönnyebb típusú) tenorról van szó.

Az előadott operaáriák (például Nemorino románca Donizetti Szerelmi bájital c. operájából vagy a Nessun Dorma) jó stílusérzékről és operai értelemben képezhető hangról tanúskodnak.

Mi a tanulság? Az biztos, hogy a popsztárokból nem lett operasztár abban az értelemben, hogy valószínűleg képtelenek lennének egy valódi operában, mikrofon nélkül - akár órákig énekelve - helytállni.

Viszont jó "crossover"-előadások születtek. Az áriákat popos vonásokat mutató, de azért a klasszikushoz közel álló kísérettel mutatták be, általában lerövidítve és a bonyolultabb díszítések nélkül. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy ez az opera jövője. :-)

Továbbá jó reklám volt ez az operának és Rolando Villazónnak személyesen. Még az is lehet, hogy utóbbit ugyanakkor a legönzetlenebb szándékok vezették.

Mindkét győztes rokonszenves és tehetséges fickó.

Hogy ne maradjunk női szereplő nélkül, lássuk, hogyan küzd meg - eredményesen és szépen - Marcella Detroit a "Shakespeare Sisters"-ből a "Casta Diva" áriával (Bellini: Norma c. operájából). 

Természetesen foglalkoztunk már korábban a fentebb említett áriákkal, a tárgymutató a segítségünkre lesz.

Kellene-e ilyen vetélkedő itthonra? Szerintem igen, nagyon is.

De mi az Olvasó véleménye? Vagy rajtam kívül már mindenki tudja, hogy lesz ilyen?

Szerző: alvarezfan1111  2011.07.31. 15:00 4 komment

Címkék: villazón rolando pop star to opera star campbell darius mcelderry joe detroit marcella

Most pedig csúnyán elbánok Richard Wagner A Walkür c. operájával. Szerencsére ez cseppet sem fog ártani neki. :-)

Láttam, de nekem egészében nem nagyon tetszett, a történetnek nincs igazán eleje és vége és megkockáztatom, hogy Wagner írt ennél jobb zenét is. Lehet persze, hogy ha az egész Ringet (az operát tartalmazó teljes operaciklust) végignézném, más véleményem alakulna ki. Ami késik, nem múlik.

Wagnerről, műveiről, személyiségéről, hatásáról köteteket írtak már, nem sok esély van arra, hogy itt új és mély dolgokat mondjak róla. Különben is nyár van és forróság, még most este is, amikor ezt a bejegyzést pötyögtetem a számítógép billentyűzetén.

Amire fel szeretném hívni a figyelmet, leginkább csak annyi, hogy operát énekelni általában sem könnyű dolog, Wagnert pedig - legtöbbször - különösen nem könnyű. Néha egészen hihetetlen dolgokat vár el a szerző (és/vagy a karmester, a rendező) az énekestől. A hangi bravúrok az operában olyasmik, mint a bikaviadalon a torreádor veszélyes mozdulatai. Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik - amint várjuk, hogy felökleli-e ... azaz, bocsánat, kiénekli-e az énekes azt a bizonyos hangot vagy frázist. :-)

A Walkür azzal kezdődik, hogy az otthonában este békésen tevékenykedő Sieglinde egyszerre csak belebotlik a tűznél alvó ismeretlenbe, Siegmundba, aki azonnal rabul ejti az erőszakkal férjhez kényszerített, boldogtalan asszonyt. Mindjárt ad is neki inni, a férfi pedig elmondja történetét és azt, hogyan veszítette el fegyvereit.

Csakhogy megjön a férj, s kiderül, hogy ő és Siegmund ellenségek. Legény (vagy leány) legyen a talpán, aki megérti, mi a baj köztük, de hogy súlyos, az biztos, mert Hunding, a férj, másnapra - a vendégjog lejárta utánra - halálos viadalt helyez kilátásba, s javallja, hogy Siegmund szerezzen addigra fegyvert valahogyan.

Siegmund bajban van, s a megoldáson töprengve énekli azt a két szörnyűségesen hosszú, kitartott hangot, amelyet ezen az összevágott felvételen több hőstenortól is hallhatunk. Ezért a komolytalan cím: Levegőőőt!

Siegmund csak azért nyugtalan, mert még nem vette észre a kardot, amely a tűzhelynél felhalmozott fahasábokba van beledöfve. Azt onnét - rajta kívül - senki sem tudja kihúzni. De majd Sieglinde felvilágosítja, miután bealtatózta az urát, s visszatér...:-)

Adózzunk elismeréssel a bátor latin tenoroknak, akik Wagnert mernek énekelni. Legyen bármilyen hősi hangjuk ugyanis,  az operai közhely szerint úgyis "latinosan", "olaszosan" éneklik, amit nem úgy kellene. Igaz vagy nem, más kérdés... :-)

A Walkür egy másik népszerű része a Walkürök lovaglása ("Ritt der Walküren", "Walkürenritt", "Ride of the valkyries". Ez a III. felvonás előtti zenekari bevezetés, amely a függöny felgördülése után teljesedik ki, amint a páncélos walkürök (a főisten, Wotan lányai) lovaikon akcióra gyülekeznek össze, harci kiáltásokat süvöltve. Rendkívül hatásos zene és jelenet.

Természetes, hogy a Walkürök lovaglását harci jelenetekhez társítják napjainkban. Francis Ford Coppola Apokalipszis most ("Apocalypse Now") c. filmjében a Vietnamban harcoló helikopter-osztag ezt játssza a magnón, miközben halálos terhével közelít a vietnami falvak - egyúttal persze a partizánok támaszpontjai - felé. Rendkívül hatásos filmrészlet. Itt mégis inkább egy harci játék népszerűsítő filmjét választottuk, annak kísérőzenéjeként szól a Walkürök lovaglása.

Merthogy addig jó, amíg a háború nem igazi, hanem csak sport vagy játék. Ebben talán a legtöbben egyetértünk.

Wotan, az apa - a feleségével, Frickával történt súlyos vita következményeként - kénytelen büntetésből száműzni lányát, Brünnhildét (tehát a walkürt) az istenek honából, mert az - az igaz szerelmet látva - engedetlennek bizonyult. A Walkür legmegindítóbb jelenete nekem az, amelyben - felvonásnyi hosszan - Wotan elbúcsúzik a lányától, mielőtt hosszú, bűvös álmot bocsátana rá. Én is lányos apa vagyok és bár nálunk nem volt büntetés, a búcsú a felnőtt, elköltöző lányoktól (belül) nagyon nehéz volt... És ebben semmi háború sincsen...

No, nem is maga az álom Brünnhilde igazi büntetése, hanem, hogy azé a férfié kell lennie (legyen bármilyen), aki felébreszti. Azért a lány azt még kikönyörgi, hogy apja bűvös tűzzel vegye körül alvóhelyét: aki férfiú így is felébreszti, az bízvást méltó lesz reá. :-)

Tehát a házasság a nőnek büntetés? S ezt már Wagner is tudta? :-)

Kinek melyik tenor tetszett?

*

Nem az operára, hanem általában a walkür-legendára utal Tom Cruise - egyébként valós történelmi eseményeken alapuló -  filmje.

Szerző: alvarezfan1111  2011.07.17. 23:18 Szólj hozzá!

Címkék: wagner richard walkür a walkür a walkürök lovaglása brünnhilde fricka hunding ride of the valkyries sieglinde siegmund walkürenritt wotan

Már biztosan többen észrevették. Aki esetleg még nem, annak ezúton jelentem, hogy a Deutsche Grammophon Youtube-csatornáján folyamatosan le lehet játszani egy sor Placido Domingo videót.

Ezeken a maestro különféle áriákat énekel, jobbára korábbi operafelvételeiből, filmjeiből. Persze a videók csak néhány esetben tartalmazzák a teljes áriát, hiszen eladási szempontok is vannak a világon. Hivatalosan a Deutsche Grammophon a művész 70. születésnapja alkalmából hozta össze ezt a bemutatót, s ha a közönség vásárlással ünnepli meg az évfordulót, az végül is mindenkinek jó. :-)

Mit ajánlanék én ebből a választékból? Mindent, de ha muszáj választani, legyenek ezek:

Először is a leggyönyörűbb és legférfiasabb áriát, amit valaha írtak, a "Sicilianat". Ezt Turiddu énekli, Mascagni Parasztbecsület c. operájának hetyke főhőse, címe: "O Lola, ch'ai di latti la cammisa", azaz a magyar szövegben Óh, Lola, mint ért cseresznye, oly piros az ajkad. A videón látjuk, amint Turiddu egy csodás éjszaka után Lolától hazafelé lovagol, új, diadalmas nap kezdődik, s a fiatal legénynek - nem csoda :-) - minden olyan nagyon rendben van.

Miről énekel? Arról, hogy Lola milyen gyönyörű, s hogy nem bánja, ha akár a vérét ontják is, csak Lola az övé legyen. Csakhogy, Santuzza megleste, hol járt, s ennek tényleg késpárbaj lesz a vége... Lásd a Szerelem és halál c. bejegyzést is, ott teljesen megvan az ária, itt egy kicsi lemaradt a végéből.

Azután ajánlanám még Pinkerton búcsúáriáját is: "Addio, fiorito asil", a magyar szövegben Ég áldjon virágos ház. Pinkerton ebben a dallamos áriában - meglepő módon - azt vallja meg, hogy milyen hitvány, hogy csak játszott Cso-Cso-Szánnal (végső csapásként még közös gyermeküket is elvette tőle), de a lelkismerete elől nem menekülhet már soha el. Lásd a Cso-Cso-Szán és a zümmögő kórus c. bejegyzést is.

De most már elég a léha, lelkiismeretlen férfiakból. :-)

Az érett Domingo egyik legnagyobb szerepe (volt) Cavaradossi festő Puccini Tosca c. operájából. Kivégzése előtt énekli az "E lucevan le stelle", azaz Tiszta csillagos éj volt c. áriát ("Levélária"). Ebben visszaemlékezik, milyen csodásan érkezett meg hozzá esténként, titokban Tosca, hogyan szerette, s most milyen szörnyű lesz meghalni, mikor nincs az életnél édesebb. Hallgassuk meg összehasonlításul Marcelo Alvareztől -  egy jóval líraibb hang birtokosától -  is.

És itt az "Esultate", az Örvendj népem! ária, amely Verdi Otellójának legelején hangzik el, amikor Otello megérkezik a háborúból és üdvözli népét. Itt aztán elválik ki a legény (tenorista) a gáton, ez a rövid ária csak a legnagyobb hőstenoroknak való igazán. És Domingónál jobban talán csak az Otellóra szakosodott egy-két tenorista tudja elénekelni (ha egyáltalán...). Lásd A zöldszemű szörny c. bejegyzést is.

Mit látunk-hallunk ezekből a videókból? Hát azt, hogy Domingo nem (csak) hangi csoda, hanem intelligens, tehetséges és kifinomult énekes. Sőt, zenész a szó magasrendű értelmében, akinek a hangja a hangszere. Ahogyan ő frazeál, úgy kevesen tudnak. Ha hangjánál van, ha egészséges, egyszerűen nem tud rossz lenni. Ha tőle halljuk Giordano "Andrea Chénier"-jét, akkor tényleg érzékeljük, milyen az, amikor hősi hang énekli a forradalom hősét... S akkor még nem is szóltunk a színészi játékáról...

A határai? Ha vannak egyáltalán... Egyik irányban talán az "Esultate" jelöli ki, a másikban pedig, mondjuk a "La Donna e mobile" (Az asszony ingatag), amely utóbbihoz igazából sokkal könnyedebb, líraibb hang illik, egy pici hősi színezettel csak. Ebből is hallhatunk részletet az összeállításban. Összehasonlításként hallgassuk ismét a lírai tenor Marcelo Alvarezt. (Igazából a lírai hang szükségessége már a fentebbi Pinkerton-áriánál is felmerül valamelyest.)

A Deutsche Grammophon összeállításában szereplő művek jelentős része megvásárolható vagy zenei könyvtárból kikölcsönözhető. S ha hiszi az Olvasó, ha nem, ez nem reklám akart lenni, legfeljebb Domingo reklámja... Pedig nekem - bármilyen nagyra becsülöm - nem is Domingo a kedvenc tenorénekesem (lásd A Bee Geestől Radamesig: Alvarez c. bejegyzést).

Neked ki a kedvenc tenorod? Miért?

Szerző: alvarezfan1111  2011.07.11. 20:43 Szólj hozzá!

Címkék: esultate o lola siciliana domingo placido addio fiorito asil e lucevan le stelle

A nemzetközi sajtót a múlt év végén járta be a hír, hogy Roxana Briban román szopránénekesnő 39 éves korában elhunyt - mentális problémák miatt önkezével véget vetett életének.

Roxana Briban ebben a blogban a Pillangókisasszony nagyáriájával ("Un bel di vedremo", Egy szép napon) szerepel (lásd a Cso-Cso-Szán és a zümmögő kórus c. bejegyzést is). A híradásokban szereplő sokkoló részletek miatt tanácstalan voltam, megpróbáltam az énekesnő halálát a blogban reakció nélkül hagyni. Ám a lassan beköszöntő nyári szabadságban a bejegyzéseimet rendezgetve úgy érzem, hogy ha a blogban szerepel Briban, akkor - ha megkésve is - meg kell emlékeznem róla.

Lírai-spinto szopránja nagyon széles szerepkör eléneklését biztosította az énekesnő számára. A fentebb idézett felvétel közel sem tökéletes minősége ellenére ott is érezhető, hogy komoly hang szól, mely könnyedén megbirkózik a Puccini írta szopránszerepek nagy gondjával, a fiatalos, lírai hang és az érzelemdús - hangos - zenekari kíséret ellentmondásával.

Briban a bukaresti operában énekelt, de 2003-tól kezdve nemzetközi karriert futott be, a bécsi operában és nyugat-európai operaszínpadokon is rendszeresen fellépett. Más kontinensekre is eljutott szerepelni. Éppen csak, hogy kiteljesedett, s bár bizonyos hírek hangjának hanyatlásáról szóltak, ki tudja, milyen csillag válhatott volna még belőle. Mintha Lina Bruna Rasa sorsát (lásd a Villazón visszatér? c. bejegyzést is) ismételte volna meg mai - és még tragikusabb - változatban.

*

Románia "szoprán-nagyhatalomnak" tetszik. Az ünnepelt Hariclea Darclée nyomán több román szoprán futott be komoly nemzetközi karriert. Ma talán Angela Gheorghiu a legnevesebb, aki - saját érdemei mellett - arról is ismert, hogy a sztártenor Roberto Alagna felesége.

 

Nekem személyesen nagyon tetszik Liliana Nikiteanu mezzo is, akinek egyik nagy alakítása Zerlina szerepe volt abban a Don Givanni előadásban, ahol az utolérhetetlen "Mozart-bariton", Rod Gilfry énekelte a címszerepet (lásd a Hódítás c. bejegyzést is).

A nagy Ileana Cotrubast is magában foglaló sorban Roxana Briban fiatalabb "trónkövetelőnek" számíthatott.

Reméljük művészetére így is sokáig emlékezni fog az operakedvelő közönség.

Szerző: alvarezfan1111  2011.07.09. 16:12 Szólj hozzá!

Címkék: briban roxana

Régebbi, de nagyon szép operafilmen láttam Csajkovszkij Anyegin c. operáját. A szereplőket prózai színészek játsszák és élvonalbeli énekesek éneklik. Így minden a lehető legjobb. (Mondom én, hogy az effajta megosztott színrevitel az igazi... :-) )

Az opera Puskin (Jevgenyij) Anyegin c. verses regénye alapján készült, ami régen kötelező olvasmány volt az iskolában, feltehetőleg az ma is. (Az egész mű - Áprily Lajos fordításában - elolvasható a neten, a címbeli és későbbi idézetek is ebből valók.)

Mindenesetre arról szól, hogy a "világ végén", egy vidéki kúriában nevelkedő úrikisasszony, Tatjana Larina szerelemre lobban Jevgenyij Anyegin, a valamivel idősebb világfi iránt, aki birtokszomszédjuk. Sőt mi több, ifjúi hevületében áthágja az íratlan szabályokat, s megírja érzéseit Anyeginnek:

Én írok levelet magának - Kell több?
Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.

Így kezdődik a levél, amelyet a világ szinte minden pontján egyformán ismer ma számos romantikus lelkületű ifjú s leány. Anyegin úri módon viselkedik Tatjánával, nem használja ki, nem árulja el, de értésére adja, hogy tőle nem számíthat viszonzásra, mivel ő, Anyegin nem vágyik házasságra és családra.

Anyegin barátja, az ugyancsak szomszéd birtokos Lenszkij, a költő, Tatjána húgába, Olgába szerelmes. Együtt mennek Tatjána születésnapi báljára is, ahol Anyegin - rosszkedvű lévén, barátját bosszantani akarván - flörtölni kezd  Olga kisasszonnyal. Lenszkij ezt zokon veszi, összevesznek, s Anyegin párbajban lelövi Lenszkijt.

Az unalom és a csömör érzése mellett most már a lelkifurdalás is kínozza Anyegint, külföldön bolyong, s amikor évek múlva hazatér, Tatjánát nagyvilági hölgyként, egy (idős) herceg feleségeként látja viszont. Rossz férfireflexszel természetesen "bepróbálkozik" nála. Tatjána bevallja, hogy még mindig szereti, de (ennél többet) nem vét a házastársi hűség ellen.

Anyegin élete pedig most már valóban a teljes csőd, feltehetőleg rájön ugyanis, hogy mindent  elveszített: Tatjána annak idején nemcsak  a szerelmet, hanem a kiutat, az értelmes életet is kínálta neki, nemcsak az asszonya, hanem a megmentője is lehetett volna.

A zene nagyon szép és most már sejtem, honnan jön az orosz könnyűzenében, a műdalokban megtalálható, jellegzetesen érzelmes attitűd, dallamvezetés. :-) Mindez legalábbis már Csajkovszkij operájában is megtalálható.

Tatjána levél-jelenete elég hosszú, de minél többször nézi/hallgatja az ember, úgy lesz egyre szebb és szebb. Vera Kononova énekel. Így kezdődik - nyers fordításban - az ária:

Pusztuljak tán el, de előbb
Legyen enyém e varázsos boldogság
S a reménysugár, hogy megismerem életem örömét
A vágy bűvös mérgét iszom
S álmok űznek: mindenütt végzetes csábítómat látom.

Ezután írni kezd a lány, aztán persze összetépi és újra meg újra próbálkozik. Végül rátalál és nagyjából elénekli, leírja azt, ami a prózai műben is olvasható (lásd a linket fentebb). A záró sorok költői fordításban:

Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében...

Híres részlet Lenszkij "Kudá, kudá" (Hová, hová) c. áriája is, a lírai tenorok egyik kedvence. Ezt Lenszkij - legalábbis hagyományosan - közvetlenül a párbaj előtt énekli, számot vet benne szomorú sorsával, boldogtalan szerelmével. Fél a haláltól, s csak azt reméli, hogy Olga majd eljön a sírjához. Fekete Attila énekel.

Ha Lenszkij áriájának tökéletes élvezetéhez talán Oroszhon némi ismerete is szükséges, a "Polonaise" (Polonéz) tényleg mindenkinek szóló csemege. Ez utóbbi Gremin hercegnek, Tatjána férjének a bálján hangzik fel: kirobbanóan energikus, fiatalos, csodálatos! Biz' isten, azon a bálon, a Polonaise-re még én is roptam volna (pedig egyébként a  tánc inkább a rémálmaimban szokott előjönni). Talán még csengőhangnak is jó lenne. :-)

Most kísérőzeneként halljuk a Polonaise-t két  Anyegin-előadás bemutató videójában, az egyik  hagyományosabbnak, a másik viszont nagyon modernnek tűnik. Itt pedig egy San Francisco-ban működő balettársulat bemutató videójában táncolnak rá.

Node, node, node - szokta mondani gondolkodás közben bölcs kollégám és barátom, s mondom most én is. Merthogy az operafilm elején s közben is orosz népzenei motívumok tűnnek fel. Nem tudom az Olvasó hogy van vele, ha nálam műzene és népzene "ütközik", mindig a népzene lesz a "győztes". Az utóbbi letisztult egyszerűsége verhetetlen.

Lássuk-halljuk tehát az egyik népszerű orosz népdalt - no, talán az előadásból le kell vonni egy kis "Akácos út" effektust. (Én szovjet egyetemistáktól hallottam először, valaha régen.) Arról szól a dal, hogy egy kozák legény rossz álmot lát: lova  megbokrosodik, a szelek pedig letépik fejéről fekete sapkáját. Elmegy  a jeszaulhoz, a kozák elöljáróhoz, bölcshöz, aki megfejti az álmot:  Ой пропадет он говорит, твоя буйна голова.

Hát, nem valami vidám - de szerintem szép. (Persze szó volt itt már a nekünk legszebb magyar népdalkincsről is: lásd a Háry János Debrecenben c. bejegyzést.)

Nem is olyan régen még magyarul énekelték színházainkban az operákat, az Anyegint is. Házy Erzsébet és Korondi György felvétele ma is nagy élmény, ha rábukkan az Olvasó.

Kérdéseink pedig a következők:

1. Mit mondott a jeszaul? :-)
2. Mit gondoltok a párbaj intézményéről?
3. Műzene vagy népzene?

Szerző: alvarezfan1111  2011.07.02. 21:29 Szólj hozzá!

Címkék: polonaise puskin csajkovszkij tchaikovsky lensky tatjána anyegin kuda lenszkij onegin tatyana

Elhunyt Petrovics Emil, a kiváló zeneszerző, zenepedagógus és közéleti személyiség.

Operákat is írt, egy ideig a Magyar Állami Operaház igazgatója majd főzeneigazgatója is volt, így illik róla megemlékezni ebben a kis operablogban is.

Pályafutását számos újság, folyóirat ismerteti, méltatja, itt olvasható az Index közölte nekrológ.

Én inkább gyermek- és fiatalkoromból őrzök emlékeket róla. Zsüritagként láttam a TV Ki mit tud? c. vetélkedőjében, hallottam-láttam számos ügyben megfontoltan-mosolygósan, a bajusza alatt somolyogva nyilatkozni, a sajtó pedig mindig gondosan hírt adott új műveinek megszületéséről, előadásáról. Rokonszenves személyiség volt.

Magánéletét - egyszerű vidéki  fiúként - persze nem nagyon ismertem. Emlékszem, meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a csodálatos Galambos Erzsi a felesége volt, valahogy úgy képzeltem, hogy komolyzenésznek csak komolyzenész lehet a párja.

"Hazai" vonatkozás: hosszú évekig a debreceni Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny Művészeti Tanácsának elnöke volt. Úgy rémlik, személyesen is láttuk és hallottuk, amikor a feleségemmel - már csak  a hozzánk közel álló Sol Oriens Kórus kedvéért is -  ellátogattunk  a verseny egy-egy rendezvényére.

Őszintén remélem, hogy Petrovics Emil munkássága megfelelő helyre kerül, és méltóképpen gazdagítja majd kulturális örökségünket. 

Az érdeklődő Olvasó bizonyára szívesen kapcsol át Kataliszt blogjára, ahol személyes emlékekkel teli megemlékezést olvashat az elhunyt művészről.

Szerző: alvarezfan1111  2011.07.02. 00:10 Szólj hozzá!

Címkék: petrovics emil galambos erzsi