Hajdanán -  a barokk operán talán innen - nyilvánvalónak tűnt, hogy az operát le kell fordítani a helyi közönség nyelvére, s úgy kell előadni. Ennek megvolt az az előnye, hogy a hallgató többet megértett a szövegből, a szituációból és - főleg - tudta énekelgetni magának az operaáriákat, ami szerintem a legfontosabb a világon a néző és az opera szempontjából is.

Nekem mindenesetre sokkal könnyebben megy Gounod Faustjával együtt énekelni, hogy "Ó áldalak, te drága hajlék...", mint "Salut, demeure chaste et pure...". Nem erről az áriáról, hanem szigorúan általánosságban beszélve nem baj, ha esetleg döccen a lefordított szövegben a ritmus.

Az idő tájt talán még technikailag sem volt meg a lehetőség arra, hogy az idegen nyelven énekelt opera szövegét a színházban kivetítve olvashassák.

Talán a fordítások "divatja" is hozzájárult, hogy az  1950-es, 60-as évek nagy magyar operaénekesei - néhány kivétellel - nem lettek nagy nemzetközi sztárok - vagy, ha tetszik, nem lettek még nagyobb nemzetközi sztárok. Döntően magyarul énekeltek, s meglehet, nem volt kedvük/módjuk a repertoárjuk nagy részét idegen nyelven is megtanulni.

Persze külföldi vendégénekest is nehéz volt így fogadni, aki más nyelven tudta a szerepet. Azt hiszem, Békés István Legújabb magyar anekdotakincsében (1) olvastam egykor, hogy egy operában külföldi sztárt fogadtak, aki olaszul énekelt, míg a többiek magyarul. Ment is egy darabig a furcsa olasz-magyar párbeszéd. A haddelhadd akkor tört ki a nézőtéren, amikor - szövegéhez hűen - az asszony azt válaszolta partnere olasz felvetésére: - Mit mondasz?

Aztán az opera népszerűsége - más műfajokéhoz képest - csökkenni kezdett, "elit" műfajjá vált. Megszületett a "felismerés", hogy az operák eredeti nyelvükön sokkal simábban, kifejezőbben énekelhetők. Hogy a szöveg nem érthető, nem baj, aki operába megy, úgyis betéve tudja, miről van szó a műben. 

Eljött - vagy kiteljesedett - a különböző nemzetiségű utazó sztárok korszaka is, akiknek - ugyanabban az operában - közös nyelv kellett, természetes volt, hogy legyen az az adott opera eredeti nyelve.

Egy hozzászólásban olvastam egyszer, sajnos már nem tudom hol, hogy az operák eredeti nyelven való megszólaltatása egy nagy operaház találmánya, s igazából az van mögötte, hogy az oda szerződtetett külföldi sztárok angol kiejtése - a lefordított operákban -  köznevetséget váltott ki az angol anyanyelvű közönség körében. Ez lehet természetesen szarkasztikus vicc, nem állíthatom, hogy igaz.

Azt hiszem, én a magyar operák esetében - a komoly karaktereknél - nem tudok lemondani a tökéletes magyar kiejtésről. Ennyire nem lehet szétválasztani a történetet és a zenét. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar közeledni fogok Almási-Tóth András rendező nézeteihez (2), aki szerint az opera egységes zenedráma, amelyet helytelen és tulajdonképpen lehetetlen is zenére és játékra/rendezésre szétválasztani. Persze lehet, hogy Almási-Tóth nem erre gondolt. :-)

A nem magyar operák esetében nekem mindegy a nyelv, de azért az idegen nyelv mindenképpen megnehezíti a befogadást. Korábban már írtam, hogy sokra megyünk majd az eredeti nyelvet magában foglaló műgonddal, ha nem lesz közönség.

Azért Roberto Alagnát szívesen hallgatom francia operákban, mert  - életrajzából érthetően - tökéletesen beszél franciául és ezt valamennyire még én is kihallom, ha másokkal vetem össze.

Nagyon jó dolognak tartom viszont, ha koncerten egy nem magyar anyanyelvű énekes magyar áriával kedveskedik a közönségnek. Igazi megtiszteltetés ez. Nézzük ilyen szemmel a magyar anyanyelvű Klein Otokár és a szlovák Peter Dvorsky (van-e, ki e nevet nem ismeri)  produkcióját, amelyben közösen éneklik leghazafiasabb áriánkat, a Erkel Bánk bánjából a Hazám, hazámat. Itt pedig egy nálunk éneklést tanuló vietnami fiú adja elő ugyanezt. A hangja sokat ígér. A komoly, kőszínházi előadás hatása azonban már függhet az énekes helyes kiejtésétől. Megjegyzem Dvorskynak nem sokat kellene gyakorolnia a helyes magyar kiejtést, ha egyszer meghívnák Bánk Bán szerepére. :-)

Vajon nyelvi szempontból más a film és az opera? Feltehetőleg nem véletlen, hogy Hollywoodban a külföldi színészek - legalábbis eleinte - robotot, külföldi zsarut, latin szeretőt, vízből kimentett idegen lányt stb. játszanak.  

Jó lenne tudni, mindez hogyan néz ki az énekesek szemszögéből. Meg lehet-e tanulni egy hosszú idegen operát (közel) tökéletes kiejtéssel? Vannak-e különbségek ebből a szempontból a nyelvek között? Tényleg könnyebb-e olaszul, mint más nyelveken?

Természetesen nem látok bele igazán egy nagy operaház műsorpolitikájába. Sok minden befolyásolhatja a szereplőválasztást, még akár az is, hogy komplett előadások, összetartó, egymást jól ismerő művészcsoportok vándorolnak színházról színházra, nincs mindig mód egyéni válogatásra a szereplők között.

A történeti előzmények és az opera meséje alapján kis mosolygásra-somolygásra adhat okot - miközben megtisztelő - , hogy a Bánk Bánt nem is olyan régen németül is játszották már. Ez volt a "gaz merániak" nyelve, nem? Vajon miért nem jött össze magyarul?

(1) Békés István: Legújabb magyar anekdotakincs, Gondolat, Budapest 1966

(2) Almási-Tóth András: Az opera - Egy zárt világ - Az operai színjáték alapproblémái, Typotex, 2008

Szerző: alvarezfan1111  2017.02.14. 18:07 Szólj hozzá!

Február 3-án családi látogatásra utaztunk a nejemmel Pestre, s már korábban úgy döntöttünk, hogy este emellett megnézzük Puccini Pillangókisasszony c. operáját az Erkel Színházban.

Minimalista díszletek között ugyan, de szerintem hagyományos előadást láttunk. Az első felvonás második felétől kezdve a fiatalok magukra maradtak a színpadon, s látnunk kellett volna, hogyan szövődik közöttük szerelem, hogyan ébred fel s növekszik percről percre a vágy. Sajnos én ezt ezen az estén nem láttam, csupán ilyesmire utaló - vagy inkább ilyesmit szemléltető - mozdulatokat és arckifejezéseket, szigorúan az illendőség határain belül. A két szerelmes között nem működött a kémia.

A továbbiakban, mint tudjuk, Pinkerton hadnagy lelép, s Cso-Cso-Szán elkezdi várni őt, talán szerelemből, talán makacsságból, miközben maga is tudja, hogy veszett fejsze nyele... Nagyon elege lett a japán életből, amerikai asszonnyá szeretne átlényegülni. Nevessenek ki, de én - miközben igyekeztem átérezni Cso-Szo-Szán tragikumát - a reménytelen kérőt,  Yamadori herceget tudtam leginkább megérteni.

Meglepően széles skálán mozogtak az énekesek hangerő és hangminőség tekintetében. Volt aki folyamatosan sokkal hangosabb volt a többieknél - és talán a kelleténél is -, volt, kisebb szerepben, olyan is, akit szinte hallani sem lehetett.

Ének tekintetében Cso-Cso-Szán egyértelműen kiemelkedett a mezőnyből, ha csak azt nézzük, bárkivel versenyre kelhetne ma a világban. Az "Un bel di vedremo" ("Lásd, egy szép nap végre") is gyönyörűen sikerült. Viszont számomra színészileg nem tudta megjeleníteni Cso-Cso-Szánt, pedig természetesen mindent megtett, amit ilyenkor szoktak. Tetszett még Suzuki, a szolgáló énekteljesítménye is.

A korrekt ének mellett Pinkertontól is lehetett hallani olykor impozáns hangokat. (Az énekes hangja egyébként nagyon szép színű.) A szerelmi kettős végén bátran bevállalta a magas záróhangot a szopránnal együtt, de adott esetben lehetne egyeztetni, meddig is kell azt kitartani.

Az "Addio fiorito asil" ("Ég áldjon, virágos ház"), azaz Pinkerton búcsúáriája hordozott hatásos elemeket, elhittem, hogy immár egész életében nem hagyja nyugodni, amit tett vagy inkább ami történt. De zeneileg és egyébként is, lehetett volna súlyosabb. Igaz, menekült onnan Pinkerton, de talán ennyire nem kellett volna.

A zümmögő kórus nagyon tisztának tűnt, pedig a végén - a felvételek tanúsága szerint - a kórusok általában igencsak megszenvednek a magas hanggal, jó, hogy van a jótékonyan takaró hegedűszólam. Úgy döntöttem, ez egy magas színvonalú kórus volt, letranszformálásról pedig nem lehet szó.

A jelmezek olykor nagyon előnytelenek voltak. Ezt először az egyébként sokkal megengedőbb feleségem kifogásolta, aki jobban átérzi, milyen az, ha egy ember, pláne egy nő nem a helyzethez illő, legjobb formájában jelenik meg. Kérdés persze, hogy a jelmeztervezőnek volt-e módja konkrétan ezekre a szereplőkre tervezni.

Nem éreztem, hogy a rendezésnek lett volna különösebb mondanivalója az ének illusztrálásán kívül. Persze lehet, hogy csak én voltam rá süket. Muszáj egyébként valódi  gyerekeket a színpadra rendelni ilyen késői órán? Nem lehetne a kisgyermeket másképp megjeleníteni?

Végül is, azonban, alapvetően minden korrekt volt és a közönség hálásan és hosszan tapsolt. Kérdés, hogy pusztán ezért az előadásért érdemes lett volna-e mondjuk Debrecenből felutazni. (Az Erkelt, felújításakor nyilatkozva, az Opera igazgatója a vidékieknek is szánta.)

Más levelem majd szebb lesz, s vidám.

Cso-Cso Szán: Sümegi Eszter; Szuzuki: Ulbrich Andrea; Kate: Zavaros Eszter; Pinkerton: László Boldizsár; Sharpless: Szemerédy Károly; Goro: Kiss Tivadar; Yamadori: Szerekován János; A szerzetes nagybácsi (Bonzo): Egri Sándor; Császári biztos: Németh Gábor.

Karmester: Kocsár Balázs; rendező: Kerényi Miklós Gábor; díszlettervező: Kentaur; jelmeztervező: Vágvölgyi Ilona; magyar nyelvű feliratok: Kenesey Judit; karigazgató: Strausz Kálmán.

Szerző: alvarezfan1111  2017.02.06. 23:17 Szólj hozzá!

Címkék: Puccini Erkel Színház Pillangókisasszony Sümegi Eszter László Boldizsár Un bel di vedremo Addio fiorito asil

Vannak dalok, operaáriák, amelyeket nagyon férfiasnak, maszkulinnak gondol az ember. Nekem például ilyen Augustín Lara "Granada" c. dala vagy mondjuk Mascagni Parasztbecsületéből  a függöny mögötti "O Lola" ária. Ez utóbbi ária hallatszik   Zeffirelli híres operafilmjének  kezdő képsorai alatt, amikor Turiddu, a főhős felkel a láthatólag nagyon elégedett Lola ágyából és a párás tavaszi hajnalban ellovagol...  (Ha valaki esetleg nem emlékezne, Zeffirelli rendezte a klasszikus "Rómeó és Júlia" mozit is.)

Azután annál nagyobb meglepetés, amikor nőktől hallja az ember ezeket énekelni. Nem is rosszul, sőt... bár a kontextus olykor fura lehet.

Elina Garanca "Granada" előadása ugyanolyan szenvedélyes mint egy férfi énekesé. Ugyanúgy bedobja a magas hangot a végén, hogy közönségét kényeztesse.

Ha aztán az ember megnézi a Wikipédiában, látja, hogy az évtizedek során más női előadók is "nekiveselkedtek" a "Granada"-nak. Szóval mégsem kellett volna olyan nagy meglepőnek lennie. De nekem mégis az volt.

Összehasonlításul itt egy ugyancsak kiváló, s szerintem nagyon "férfias" produkció Carlos Alvarez baritontól. Tulajdonképpen ez is ritkaság, mivel a "Granada" hagyományosan a tenorok vadászterülete.

Az "O Lola"-n  tényleg nagyon elcsodálkoztam, amikor meghallottam Giovanna, egy alapvetően inkább könnyűzenei vagy "crossover" énekes előadásában. Tökéletes olaszos hangszínnel és stílusban énekli, mint egy balladát.

Összevetésül Al Bano hasonló stílusú, műfajában szintén kiváló előadása.

Ha érdekelne, ezt írtam (össze) korábban a "Granada"-hoz hasonló nápolyi dalokról.

A címet Karinthy Frigyes humoreszkjétől kölcsönöztem (bár laza az összefüggés). Arról szól, hogy egy férfi főnök mennyire másképp reagál a beosztottja viselkedésére attól függően, hogy az férfi vagy nő - miközben a beosztott pontosan ugyanazokat a mondatokat mondja. Vicces persze, mint Karinthy mindig, de mára sokat "haladt" a világ: ma a női beosztottat is ugyanúgy leteremtik.

 

Szerző: alvarezfan1111  2017.02.01. 01:35 Szólj hozzá!

Címkék: Granada Parasztbecsület Giovanna Garanca Elina O lola Zeffirelli Franco

Marcelo Alvarez napjaink egyik vezető tenorja, aki lírai szerepkörben kezdte pályáját, ma azonban már leginkább Verdi-tenorként azonosíthatnánk. Olyan kemény szerepeket is bevállal, mint az Andrea Chénier címszerepe vagy legújabban Canio a Bajazzókból. Talán a legnagyobb kedvencem, írtam is róla korábban.

Hanem, 2016 nyarán visszament szeretett Argentínájába, hogy 20 év után újra fellépjen a főváros hírneves operaházában a Teatro Colonban. A Toscában Cavaradossit, a festőt, titkos szabadságharcost, Tosca szerelmét  alakította. Ebből az alkalomból - "Szeretném, hogy tudjak még csodálkozni" címmel -  angol nyelvű riportot készített vele Cristiana Visan a Buenos Aires Herald számára.

Talán a nem mindennapi körülmények okozták, talán eleve Marcelo Alvarez személyiségéből fakad, de az énekes - a lírai cím mellett - nem akárminő nyíltsággal beszélt a modern operajátszásról.  Amikor erről beszámolok, tulajdonképpen Ramon Vargas - Alvarez méltó tenortársa - operáért aggódó mondataihoz szeretnék kapcsolódni, amelyekről egy korábbi posztomban írtam.

Nos, Alvarez kifejti, hogy a nyolcvanas évek közepétől az operavilágban az énekesektől a rendezők vették át az uralmat, akik új dolgokat hoztak és átalakították az operaszínpadot. Ez odáig vezetett, hogy előfordul, hogy amiről az énekes énekel, köszönő viszonyban sincs azzal, ami a színpadon látható. Az összhang kedvéért már az áriák szövegét is meg akarják olykor változtatni, de azért ez nehezebb dió. ("Egyszerűen nem bírom, amikor meg akarják változtatni a szöveget, hogy behozhassanak egy ruhátlan csajt.")

A túlkapásokra konkrét példákat is hoz, amelyeken - alkattól függően -  sírhat vagy nevethet az ember. Mivel itt nincs korhatáros karika, inkább csak utalok az eredeti interjúra: mit csinált Flora a színpadon és mivel "tartottak célra" a meztelen (színpadi) halottak.

De, Alvarez szerint Németországban már határozottan látszik, hogy a nézők megunták a rendezői operaszínházat és újra az énekesek jönnek. Egyébként olvastam/hallottam olyat, hogy a budapesti operaelőadásokra - azok jó minősége mellett - azért is jönnek számosan nyugati operakedvelők, hogy - a honi viszonyaikhoz képest - végre "normális", túlkapásoktól mentes előadásokat lássanak.

Az interjú olyan, mint Marcelo Alvarez színpadi alakításai - természetes és őszinte. Érdemes az egészet elolvasni és ebből a szempontból is eltöprengeni az opera jövőjén.

De a legjobb természetesen Alvarez énekét hallgatni. Itt éppen a Metropolitan Operában a képáriát a Toscából. (Mellesleg, a rendezés itt is kavart egy kis botrányt. Merthogy Caradossi egy szent épületben fest egy faliképet, ám a lány a képen kissé lengén van öltözve.) Korábban azt szerettem benne, hogy lirai volt ugyan, de férfias. Ma az tetszik, ahogyan a kemény "karóhangot" igénylő áriákat a saját - még mindig inkább lírai - hangjához szelídíti úgy, hogy az embernek nincs hiányérzete sőt új dolgokat fedez fel, miközben hallgatja. Mint itt Radames románcát az Aidából. Egy idős, sokat megélt és nagyon hozzáértő - egykori kelet-európai, ma amerikai - rajongója írta nekem, hogy bár nagyon sok tenorhoz volt szerencséje, csak Alvarez tud könnyet csalni a szemébe, ha  énekel.

Szóval, lányok és fiúk, emberek és asszonyok, az élet nem állt meg a csodás három tenornál. Őket mindörökre a szívetekben őrizve tegyetek egy próbát mondjuk Marcelo Alvarezzel! Mondjuk április 28-án a MÜPÁ-ban.

Szerző: alvarezfan1111  2017.01.24. 19:59 Szólj hozzá!

Címkék: Alvarez Marcelo Képária Radames románca Buenos Aires Herald

Ez év április 9-én Ramón Vargas, a világhírű lírai tenor kizárólagos interjút adott Csepelyi Adriennek, a Népszabadság újságírójának. Ebben nagyon őszintén beszél az operával kapcsolatos problémákról is, elsősorban az énekes szemszögéből természetesen.

Jó darab idő eltelt azóta, a Népszabadság meg is szűnt, mégis írni akarok a témáról, mert foglalkoztat. (A Népszabadság online archívuma nem elérhető, de talán vannak könyvtárak, amelyek őrzik a napilapok megjelent példányait így azokban a teljes interjú is elolvasható.) Frissítés: a NOL archívuma egy napja elérhetővé vált. A hivatkozott interjú elolvasható itt.

Maestro Vargas egyik érdekes megállapítása a következő volt: "Manapság mindenki a szemével fülel: az a lényeg, hogy minél több fiatal, jóképű és csinos énekest lásson, még ha a hangjuk nem is áll készen a feladatra. Persze, Cso-cso-szán tizenöt éves volt, a Traviata Violettája tizenkilenc, Alfredo huszonegy. Nagy ritkán találni olyan huszonegy évest, aki képes egy közepes Alfredót énekelni. De egy huszonegy éves, jó Cso-cso-szán? Kizárt. Ennek ellenére tendencia, hogy a hang másodlagos, és ez tragikus."

Feltehetőleg azért zárta ki a mester a 21 éves Cso-Cso-Szán - a Pillangókisasszony - sikerességét, mert Puccini nagyon gazdag - és hangos - kíséretet írt a szerephez, a zenekart pedig csak gyakorlott hanggal lehet igazán "áténekelni". Különösen, ha az énekesnő - a szerephez illően - kicsiny és törékeny.

Maestro Vargas igazát újabban - sajnos - magamon, mint nézőn is tapasztalom. Nem is annyira fiatal, jóképű és csinos énekeseket szeretnék látni, inkább azt, hogy a külsejük fizikailag is illik a szerepükhöz. Egyre kevésbé vagyok megértő, egyre nehezebben fogadom el, hogy az ének és a színészi játék pótolja az odaillő külső hiányosságait. Különösen, hogy a színészi játékkal is sokszor vannak gondok. Hősi póz, szívre tett kezek és sokszor bizony semmi más. Illusztrációt látunk, nem alakítást, pláne nem az élő alakot. És akkor a telt, erőteljes hang kiadásával járó,  önkéntelen mozgásokról még nem is beszéltünk. Soha ne nézz meg operai lemezfelvételt bemutató videót! :-)

Ha viszont az előadáson a szerephez illő külsejű, életkorú énekeseket vonultatnak fel, akkor nagy baj történhet. "Mostanában a fiatal énekesek azelőtt pusztítják el a hangjukat, hogy az akár csak elkezdene érni." - mondja Maestro Vargas. Alighanem igaza van. Ezért is borzadok el, ha - egészen szélsőséges esetként - egy-egy TV-s vetélkedőn csodakislányok (fiúknál a mutálást inkább megvárják) operát énekelnek.

Lehet, hogy az opera végül az eddig csak operafilmekből ismert módon fog fennmaradni? Más játszik és más énekel? Szinte látom magam előtt, amint az énekes a színpad sarkában énekel, a szerepét pedig, belőle kiválva, mintegy a lelkeként, profi prózai színész játssza. A végén együtt hajolnak meg. :-)

Vagy a rendezések csak a hangot fogják felhasználni, az egyéni alakításokat igyekeznek fölöslegessé, jelentéktelenné tenni, inkább a teljes látványra, színpadképre összpontosítva? Láttam például Otellót, ahol a nyitó jelenetben a győztes hadvezér nem az emberek fölé magasodva jelent meg fenségesen és énekelte el, hogy "Esultate! L'orgoglio musulmano sepolto è in mar" ("Örvendj népem, az oszmán gőgöt magába temette az ár"), hanem betipegett egy apró alak és egy gigantikus fal előtt kezdte el ezt énekelni, mely utóbbi telis-tele volt apró fülkékkel, azokban pedig a darabbeli ciprusi menekülttábor lakói szorongtak.

Esetleg eljön a mikrofonos operaéneklés korszaka? A hang "érésének" - a hangszín változása mellett - ugyanis központi eleme a hangerő, a terhelhetőség növekedése, tekintve, hogy az operaházakban a hagyomány tiltja a mikrofonba éneklést. Ha - mint a könnyű műfajokban - jöhet a mikrofon, megoldódik az életkor vs. hang probléma?

Az operaszínpad művészeinek, szakértőinek nyilván sok gondot okoz mindez és olykor sikerült válaszok is születnek.

Bemutatnám, hogy milyen az, amikor - legalábbis szerintem - valahogy minden összejön. Külső, játék, ének és az a bizonyos vonzódás ("chemistry") a szereplők között. Sok ilyenhez legyen szerencsénk. Jó szórakozást!

Mozart Don Giovanni c. operájából való a "La ci darem la mano" c. remekbe szabott kis szerelmi kettős. Ebben Don Giovanni (azaz Don Juan) igyekszik elcsábítani Zerlinát, a fiatal menyasszonyt egyenest az esküvőjéről. Ha sikerülne, ez lenne ám a nagy fegyvertény a nőcsábász számára. És láss csodát, Zerlina belemegy. Miért? Mert Giovanni jóképű, emellett gazdag és - homályosan ugyan, de - ő is házasságot ígér. Olyan - modern? - rendezés is van, ahol a siker titka egyszerűen az, hogy Zerlina kapatos.

A jelenetben Giovanni a házába akarja vinni Zerlinát, aki szabadkozik, ám végül enged. - No, de ezt már mégse! - kiáltunk fel mi, erkölcsös nézők, akárcsak egykori nagyon kulturált, de lokálpatrióta történelemtanárom a helyi focicsapat meccsén, amikor körülötte már mindenki bőszen húha-anyázott. S valóban, ezúttal mégsem sikerül Giovanninak. De ez már nincs benne a jelenetben!

https://youtu.be/_VZlr7p20oA

https://youtu.be/iJnJjpMdT3Y

Jó szórakozást továbbá az utolérhetetlen humorú Donna Anna témába vágó írásához, a (szexi) baritonról. :-)

 

Szerző: alvarezfan1111  2016.12.12. 02:29 Szólj hozzá!

Címkék: mozart Népszabadság Don Giovanni Zerlina Vargas Ramón La ci da rem la mano

Ezen a webhelyen az "Operazóna" blog 2011 óta működik. Természetesen én, mint a blog írója, nem látom, ki nézi meg ezt a blogot. A blognak helyet adó webhely viszont ad a blog szerzőjének némi visszajelzést. Így láthatom, hogy a blogot naponta hány ember nézi meg, hány bejegyzést keres fel, de - ahogyan írtam -  semmit sem tudok senki személyazonosságáról, sem arról, honnan érkezett a blogra.
Láthatom azt is, hogy az egyes bejegyzéseket hányan nézték meg  2013. november 15. óta. Megvan a top tíz is, ezt osztom meg most azzal, akit érdekel. A népszerűség lefelé csökken, az első és utolsó bejegyzés között kb. 5-szörös nézettségbeli különbség van.


 

Bánk bán első helye nem lep meg, hiszen a Bánk bán irodalomból bizonyára kötelező olvasmány, érettségi anyag. Szóval, sokan írják be az internetes keresőkbe, s azok persze kidobják az én blogomban szereplő bejegyzést is. Gondolom, miután látják, hogy opera, sokan gyorsan továbblépnek. :-)

Massenet Thais c. operája nem nagyon ismert, a második hely talán a benne szereplő Meditációnak köszönhető. Ez valóban gyönyörű kis hangszeres darab, amely önálló életet él.

Elsőre nagy rejtély volt nekem a "Tanuljunk énekelni - 1" bejegyzés előkelő harmadik helyezése. Az szinte lehetetlen, hogy az én bölcs szövegem ennyire vonzó legyen. :-) Ilyen sokan tanulnak énekelni? De aztán megnézi az ember és látja benne Del Monaco, Alagna, Pavarotti, Domingo nevét.  Bizonyára ezekre rákeresve jutnak ide az érdeklődők. Vagy a tehetséges fiatal énekes belinkelt produkcióját, Rómeó cavatináját nézik meg annyiszor Gounod Rómeó és Júlia c. operájából? Vagy csak a Rómeó és Júlia, mint irodalmi anyag?

Öszességében - ha nem én írtam volna a bejegyzéseket - én is kb. ezt a népszerűségi listát állítottam volna fel, illetve a bejegyzésekben szereplő zenék és "húzónevek" érthetően eredményezik ezt a listát.

Szeretném, ha például a "Kard(d)al a pusztán" és a "Hindu dal" népszerűbb lenne. Nagyon szépek bennük a zenék. Ráadásul könnyűzenei feldolgozásuk is van.

Még az is lehet, hogy ezt a listát csak pár elszánt/unatkozó/operakedvelő júzer kattintgatása alakította ki. Lehet, hogy például a "Tanuljunk énekelni - 1" bejegyzést csak egyetlen valaki tartja életben. Vagyis nem érdemes statisztikát értelmezni?

Ne is ragozzuk túl, a statisztikában és annak értelmezésben amúgy sem vagy nagyon jó. Inkább nézzük meg újra a top 10 blogot fentebb és hallgassuk meg a bennük hivatkozott zenét. És persze csak kattintgassatok tovább!

Jó szórakozást!

Szerző: alvarezfan1111  2016.09.10. 17:41 2 komment

Címkék: Rómeó és Júlia Bánk bán Massenet Gounod Thais

Szeptember 8-án - súlyos betegség következtében - elhunyt Johan Botha, dél-afrikai születésű tenor. Napjaink vezető hőstenorjai közé számított, aki a világ minden színpadán, koncerttermében fellépett, s akit a Wiener Staatsoper "Kammersanger" címmel tüntetett ki.

Egyetlen alkalommal, a Deutsche Oper Berlinben láttuk-hallhattuk őt egy nem túl énekesbarát Otello rendezésben, de még ezen is képes volt átragyogni. A jegyeket - közelgő látogatásunkra - az akkor Berlinben élő vejem és lányom vette ajándékként. Örökké hálás vagyok nekik ezért. Botha fellépése teljes meglepetés volt, nem tudtuk, hogy aznap este ő - Otello egyik legnagyobb megformálója a világon - fog énekelni. Gyönyörű, szinte hibátlan produkciót nyújtott, még a "modern" rendezés sem tudta elrontani. Bejött, elénekelte a mindössze másfél perc körüli, de szörnyűségesen nehéz "Esultate" ("Örvendj népem") áriát és minden a helyére került.

Bécsben élt - mondhatni a közelünkben -, gondolom itt talált művészetéhez külső és belső békét, értő közönséget.

Most tényleg kilépett az élők sorából, miután a színpadon már százszor meghalt Desdemona után. Elhajózott ködös partok felé, mint a színpadon a Lohengrin végén. Hallgassuk meg  a honlapján szereplő felvételeket s búcsúzzunk el tőle köszönettel, tisztelettel.

Szerző: alvarezfan1111  2016.09.10. 16:45 3 komment

Szomorú hír miatt jelentkezem: elhunyt Tréfás György basszista, a debreceni Csokonai Színház volt énekese, számos kitüntetés, elismerés birtokosa, a Halhatatlanok Társulatának Tagja.

Én az egykori debreceni Csokonai Színházban váltam operakedvelővé az 1970-es évek elején. Abban az időben a társulat egyik ékessége a vezető basszista, Tréfás György volt. Már akkor Liszt-díjas volt, amint a színlapok hírül adták.

Én persze - az operában szokásos elfogultsággal - Horváth Bálinttal, a tenorral, a hőssel azonosultam, elsősorban őt kedveltem, de őszinte csodálója voltam Tréfás György basszushangjának is. Tréfás minden előadáson biztos pont volt, a néző számára mindig emlékezetes produkciót nyújtott. Tőle hallottam a nagy basszusszerepek sorát Debrecenben. Hangja - a közép és mély fekvésben különösen - erőteljesen és gyönyörű, sötét színnel szólt.

Budapestről érkezett, de én már debreceninek láttam. Részt vett a város közéletében, ünnepségeken is énekelt. Egy időben gyakran megfordult a munkahelyemen is, ahová az ugyancsak ott dolgozó feleségéhez érkezett. Úgy tudom, végül ugyanazon a környéken is laktunk, volt szerencsénk arrafelé is látni őt.

Ugyanakkor nem ismertem személyesen, az emberről a legtöbbet Veiszer Alinda portréfilmjéből tudtam meg. Azt hiszem, ebből értettem meg, milyen is volt ő, tehetséges ember létére miért nem törődött igazán a nagy művészeti központok vonzásával, miért maradt - a turnékon, meghívásokon túl - mindvégig a jó, de mégis csak szerényebb lehetőségeket nyújtó Debrecenben.

Most eltávozott ugyan közülünk, de ahogyan bennem, úgy sok más emberben is tovább él az emléke, az, amit adott nekünk, amivel - a puszta szórakoztatáson messze túl - szebbé és jobbá tette életünket. Szerencsére maradtak felvételei is, azok számára, akik így kívánják felidézni a művészetét.

Legyen boldog örökké az égi operaszínpadon, művész úr.

 

Szerző: alvarezfan1111  2016.07.03. 17:08 Szólj hozzá!

Egyetlen rendezvényre voltunk hitelesítve a feleségemmel a 2016. évi Bartók+ Operafesztiválon és először a műsorban szereplő Richard Strauss-művet akartuk megnézni. Engedtünk azonban a népszerű dallamok kísértésének és  inkább megnéztük június 13-án a címbeli koncertet Miskolcon, a Művészetek Házában.

Az internetes források alapján  "Hommage  à  Simándy" azt jelenti, "Tisztelet, hódolat Simándynak". Nem tudom, nem lett volna-e szerencsésebb ez ma már magyarul.

A koncerten először a 70 éves Simándy József  Hazám, hazám előadását hallgattuk - vitatható technikai minőségű videofelvételen. Majd a művész fia beszélt apjáról, születésének közelgő 100. évfordulója kapcsán. A fiú, Simándi Péter az Operaház énekkari művésze a tenor II szólamban. Jelen volt a feleség, Hegedűs Judit, egykori balettművész is.

Ezután az est mindenese - a "9 tenor" koncertsorozat kitalálója, rendezője és műsorközlője - hosszan ecsetelte a sorozat történetét s benne az ő szerepét. Nagyon szerényen. Miközben készséggel elismerem az elhangzott érdemeket, én sokkal szívesebben láttam volna egy külsejében és stílusában is profi műsorközlőt a koncert során. Ízlés kérdése persze.

Nem ismerhettem Simándyt személyesen, de az önéletrajzi könyve (1) alapján úgy hiszem, nem nagyon tetszett volna neki sem az egész ünnepség, fölösleges felhajtásnak érezte volna. A méltatás során még a "tenorkirály" kifejezés is elhangzott - ezt aztán tényleg furcsa volt hallani, mert Simándy aligha volt "tenorkirály" - inkább egy talmi csillogást kerülő, igazi művész. Mindezzel persze nem akarom kétsége vonni az emlékezők őszinte érzéseit.

Végül ismertették a fellépők eddigi karrierjét, az elhangzó műveket és két menetben - köztük a szünettel -  következtek egymás után az áriák és dalok.

Fekete Attila és László Boldizsár nem jöttek el. A műsorközlő hangsúlytalan félmondata szerint betegség miatt. Kár, hogy nem léptek fel, mert én többek között azért mentem, hogy élőben is halljam László Boldizsárt, akitől nagyon sokat várnék. Feketét már hallottam élőben, először egy debreceni ingyenes operakeresztmetszet-előadáson, egy gyönyörű Che gelida manina-áriával a Bohéméletből, ha jól emlékszem. Ma már persze beérkezett művész, akit mindig jó hallani.

Így hát a következők énekeltek:

Berkes János, Boncsér Gergely, Ottokar Klein, Balczó Péter, Kovácsházi István, Hanczár György (a Simándy Énekverseny 2016 győztese, a Bartók Plusz Operafesztivál különdíjasa), Dékán Jenő, Pataki Adorján, Turpinszky Gippert Béla.

Ezek a benyomásaim:

Berkes János. Inkább a TV operettműsoraiból ismertem régebbről, bár természetesen tudtam, hogy operaénekes. Most - bár már nem fiatalon - hallhattam élőben is, még mindig tisztes profi, versenyképes produkciót nyújtott.

[ Giacomo Puccini: Tosca - Cavaradossi áriája III: felv. - É lucevan le stelle; Kacsóh Pongrác: Rákóczi megtérése – Hazámba vágyom…]

Boncsér Gergely. Mint kiderült, pályája Miskolcról indult. Az Operettszínház debreceni vendégjátékán bonvivánként hallottam először. Érdekes volt most operai szerepkörben látni-hallani. Jó külsejű és további jelentős karrier várhat rá.

[ Giuseppe Verdi: Aida: Radames románca - Celesta Aida; Kálmán Imre: Marica grófnő - Hej cigány…]

 Otokar Klein. A honlapján közép-európai művész, anyanyelve magyar, a koncerten  szlováknak jelentették be. Sikeresen megbirkózott a Pavarottit is híressé tevő, bravúros Ah! mes amis áriával és ez önmagáért beszél. Ám én a helyében mégis könnyedebb darabot választottam volna erre a nyári estére.

[ Gaetano Donizetti: Az ezred lánya: Tonio cavatinája – Ah! mes amis; Salvatore Cardillo: Core'n grato -  Catari, Catari…]

Balczó Péter. Debrecenből indult, már sokszor hallottuk. Jó és egyre jobb. A második számának végén a magas hang gyönyörű volt.

[Gaetano Donizetti: Lammermoori Lucia – Edgar áriája III. felv. - Fra poco a me ricovero; Lehár Ferenc: A mosoly országa - Szu – Csong dala: Egy dús virágzó barackfa ág]

Kovácsházi István. Nemrég láttuk az Erkel-Színház Bűvös vadász előadásában, korábban pedig az Operaházban, az Árnyék nélküli asszonyban. Nagyon rokonszenves, beérett művész, tényleg "németes", wagneri színű és szintű hanggal. Ha Simándy lehetett tenorkirály, ezen az estén Kovácsházi volt - minden allűr nélkül - a sztár. Bár gyanítom, ő sem örül annyira ennek a szónak.

[ Richard Wagner: Lohengrin: Grál elbeszélése - In fernem Land; Lehár Ferenc: A mosoly országa -  Vágyom egy nő után…]

Hanczár György. Jelenleg világos, lírai tenor, de a zenekart azért jól átviszi. Mosolyog, énekel és igazi, értékes előadást nyújt. Zenél. Nem lep meg, hogy a Simándy-énekverseny nyertese.

[ W. A. Mozart: A varázsfuvola – Tamino képáriája - Dies bildnis ist bezaubernd schön; Agustín Lara: Granada]

 Dékán Jenő. Korrekt teljesítményt nyújtott, a magas hang a Stretta végén természetesen megszólalt. A helyében mégis könnyedebb darabot választottam volna erre a nyári koncertre.

[ Giuseppe Verdi: A trubadúr - Manrico áriája III. felv. - Di quella pira; Ruggero Leoncavallo: Mattinata ]

 Pataki Adorján. A hangját szépnek és súlyosnak hallottam, már most is jó és még sokat várhatunk tőle. Remélem, egyszer teljes előadásban is hallhatom.

[ Giuseppe Verdi: Requiem: Ingemisco; Giuseppe Verdi: Otello – Otello halála – Niun mi tema ]

Turpinszky Gippert Béla. Sokoldalú hanggal rendelkezik, jól énekelt és még képes lehet majd meglepetésekre. Ami egy tenornál nem mellékes, átlagon felül kellemes külseje is van.

[ Ernesto De Curtis: Non ti scordar di me; Giacomo Puccini: Pillangókisasszony - Pinkerton áriája: Addio fiorito asil]

A seregszemle tehát kiválóan sikerült, jó volt látni-hallani a "nagy öreg" Berkest, a csúcson levő Kovácsházit és ugyanilyen jó volt, ahogyan "bemutatkozott" a 30-40 körüli tehetséges utánpótlás is. Talán mégsem kell félteni annyira az opera jövőjét, lesz, aki átviszi a fogában tartva a túlsó partra - ha szabad ilyet mondani.

Az est talán legnagyobb sztárja - a koncerten elhangzott ismertető és a honlapja alapján - a karmester János Ács (Ács János)  volt, aki szintén lemondás révén került be a közreműködők közé. Fölényes zenei sőt tánctudásáról is meggyőződhettünk. A  Miskolci Szimfonikus Zenekar lelkesen és pontosan, az énekesekre is figyelve követte karmesterét. A híres operarészletekből álló zenekari betétszámok nagyon jót tettek a műsornak.

Viszont szélen ültünk és az az egész előadás alatt zavartak bennünket a ránk telepedő fotósok és videósok azzal együtt is, hogy láthatólag mindent megtettek a nesztelenségért. Talán másképp kellene rögzíteni az előadásokat, anyaggal ellátni a tudósításokat.

A foci EB már ment akkoriban, a Szinva-parton, a központban nagy élet volt este a kivetítők körül. Alig pár lépésre ettől, egy csendes hegyi utcácskában volt a panzió, amelyben aludtunk, s amely sajátos  hangulatával és mérsékelt árával hozzájárult kultúrkirándulásunk sikeréhez.

A feleségem hazafelé az autóban egyszer csak azt mondta, ebben a műfajban a 9 nem feltétlenül több, mint 3 vagy akár 1. Így igaz, amit láttunk, kiváló seregszemle volt. De szinte mindegyik fellépőt meghallgatnánk egyenként, egy-egy teljes koncerten is.

 

(1) Simándy József: Bánk bán elmondja, Zeneműkiadó, Budapest, 1983, 304 oldal, ISBN: 9633304628

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2016.07.02. 17:37 Szólj hozzá!

Április 16-án, szombaton este az Erkel-színházban a feleségemmel megtekintettük Weber, A bűvös vadász c. művét.

Ez az opera a német romantikus opera előfutára vagy akár kiindulópontja. Azonban német romantika ide vagy oda, a cselekmény Csehország egy kis hercegségében játszódik 1650 körül. Max a fiatal vadász pályázik a helyettes főerdész posztjára, amely együtt jár a főerdész lányának, Ágotának a kezével is. Aki a hagyományos lövészverseny győztese lesz, az visz mindent. (Max és és Ágota amúgy már előtte megszerették egymást, de ez akkor biztosan nem volt fontos - Férjhez mégy, mert azt mondtam :-) )

Csakhogy Maxnak azidőtájt nem ment jól a célzás és szövetséget kötött - a gonosz Gáspár vadász mesterkedésére - Samiellel, a fekete vadásszal, aki a leggonoszabb erő varázshatalommal bíró képviselője. Max kap hét bűvös golyót - ebből hatot oda lő, ahová akar és mindig találni fog. A hetedik golyót azonban Samiel irányítja...

A lövészversenyen kiderül, hogy Samiel a hetedik golyót éppen Ágotának szánja, akit azonban a jó Remete - az Ég képviselője - az utolsó pillanatban megment, a a halálos golyót a gonosz Gáspárra irányítva át. Persze így is kiderül, hogy Max a gonosszal cimborált, a herceg száműzni is akarja, de a Remete "elintézi", hogy csak egy év próbaidőre ítéljék, utána megkaphassa az állást és Ágota kezét is. Hiszen megtévesztették, gonosz befolyás alá került és különben is, kit ne vezettek volna még tévútra az érzelmei.

Az előadást a prózai színházból átrándult Zsótér Sándor rendezte. Az számomra is "lejött" a színpadról, hogy komoly munkáról van szó, de sajnos sok részlet rendezését nem értettem meg. A továbbiakhoz érdemes az előadás képgalériájába is belenézni.

Például Ágota gyönyörű szerelmes áriája közben villogó, vörös csillagocskák tűntek fel a színpadi égbolton, amelyek később stilizált kis baglyok szemeinek bizonyulnak. Az állandó ritmusú villogás azonban inkább humoros és elidegenítő hatást keltett, idézőjelbe tette az egész áriát, az énekesnő - egyébként kiváló - előadását.

Másik példa a Farkas-árokban játszódó jelenet, amikor Max szövetséget köt a gonosszal. A világítással, a földön vonagló zombikkal (?) stb. a rendező kellően misztikus hátteret teremt a zenének és a cselekménynek, azonban a színpadtérben fenn, végig világít egy bekeretezett bagolyfej-rajz. Vészesen hasonlít egy cég reklámtáblájára, logójára, olyasmit sugall, hogy  itt a Samiel Gonoszság Kft stb.

Amikor az ifjú rokon kisasszony a férfiakról szóló vicces áriával vidítaná fel Ágotát, ének közben a színpadon szürke, testhez tapadó hosszúgatyában vagy felülről letolt kezeslábasban félmeztelen férfiak masíroznak át egyenként - hát nem éppen egy testépítő klubból vették a statisztákat, hogy finom legyek. Ezt az ötletet érteni véltem, ám - mivel egy-egy idősebb ember óhatatlan testi leromlását is eszközül használta - a humor mellett szükségtelenül kegyetlennek is ítéltem.

A  félmeztelenek egy része - már szürke kezeslábasban - később még megjelent a színpadon - passz, nem tudom, miért.

A nyoszolyólányok kara - kifejezetten idős ezúttal nem volt köztük - gyönyörűen adott elő egy kis dalt a nászi boldogságról. Rendezői utasításra azonban szexi táncot is lejtettek a megfelelő testrészek kidomborításával. Mivel  az XXL-ig terjedt a mérethatár, a dolog kissé groteszkre sikerült. Amúgy sem voltak az előadó kórustagok profi táncosok. Ez az epizód - bár megoldása szintén vitatható  - mégis tetszett nekem, belemagyaráztam a termékenység rítusát meg mindent.

A prózai betétek nem túl választékos, mai köznyelven szólaltak meg. Ha jól emlékszem, például "köcsögnek" is címeztek valakit. A gonosz Gáspár a srebrenicai vérengzéssel példálózott, szerintem nem igazán megfelelő (szöveg)környezetben. Miért? Ismét passz, nem tudom.

Miért kellett szinte  minden főszereplőt arra kényszeríteni, hogy a színpad felett, emelvényről vagy levegőben lebegő instrumentumról énekeljen és a hangok meg a játék mellett a puszta fizikai egyensúlyára is figyeljen?  Most már lassan kiesem a játékból, de ismét passz, nem tudom. A Halott város debreceni előadásában már láttam ilyet, ott sem tartottam szerencsésnek. Ezentúl a tériszonyos énekeseknek - legyenek amúgy bármilyen jók - annyi?

A végén azonban - stílszerűen - telitalálatot ért el a rendező is. Amikor Maxot végül is felfüggesztett büntetésre ítélik - lényegében felmentik - , mindenki örül. A függöny legördül, de Max kívül marad, hozzánk közel, egyedül a színpad előterében. Csak álldogál és - az arckifejezéséből ítélve - ő egyáltalán nem örül. Látszik, hogy még sokat fog szenvedni, amíg feldolgozza magában, ami  megtörtént vele. Ende gut alles gut, már ami a rendezést illeti?

Max szerepében Kovácsházi István (tenor) hangilag és játékban is kiváló volt, tökéletesen visszaadta a figura habozó, befolyásolható karakterét. Szabóki Tünde (szoprán) Ágotaként szintén tetszett, nagy volumenű és tiszta hangja különösen. A megjelenésüket tekintve úgy tűnt, hogy elég késői frigy lesz az övék, de énekük és játékuk révén mégis minden a helyére került.

Anci, a fiatal rokon meglepően fontos szereplő volt. Rácz Rita (szoprán) könnyedebb hangja és külseje egyaránt megfelelt a szerepnek. Talán túl sokszor alkalmazta a karakán nő kifejezésére a terpeszállást és/vagy a csípőre tett kezet - ezek persze klasszikus eszközök, de valami mást is meg lehetne esetleg próbálni.

Legalább három komoly basszushang szólalt meg a színpadon, Cser Krisztián (Gáspár), Gábor Géza (Kuno) és - természetesen - Kováts Kolos (Remete) szépen teljesítettek.  Busa Tamás (Ottokar) bariton szerepében hozzájuk méltó teljesítményt nyújtott. Cser Krisztiánt - érdemei elismerése mellett - arra biztatnám, hogy legyen még egy kicsit gonoszabb - elsősorban belülről - Gáspár szerepében.

Ladányi Andrea Samiel és a sas - főként jelenlétre, mozgásra épülő - szerepét hatásosan oldotta meg. Itt láttam bizonyos rokonságot a - szintén német -  Árnyék nélküli asszony rendezésével, ahol - ha jól rémlik - ugyancsak szerepeltek ilyesféle szimbolikus figurák. Samiel-Ladányi még a nézőtérre is kijött, onnan kommunikált a zenekar fölött a színpadon levő Gáspárral. Miért? Hát, sajnos ezt sem tudom, de  Ladányi érdemeiből nem von le semmit. Samiel feszessége, rendezett külsőbe csomagolt gonoszsága felidézett bennem valamit abból, ami  az 1930-as évek elején uralomra jutott Németországban.

A kórusról felsőfokban lehet csak beszélni. Le a kalappal énekük dinamizmusa, tisztasága előtt, amihez még  statisztaszerepek kiváló megoldása is járult. Táncolniuk is kellett, nyilván rendezői utasításra összevissza és eléggé eltúlzottan. Már azt is dicsérni kell, hogy egyáltalán bevállalták.

A zene  gördülékenyen szolgálta az előadást. Mégis, mintha érzékeltem volna olykor némi fennakadást a kürtök egy-egy hangjánál, de elképzelhető, hogy ezeken a hangszereken  nem is lehet finomabban játszani.

A díszlet  szimbolikus volt,  összességében hatásos. A főszereplők fontos pillanatokban beszálltak valamibe, ami a színpad fölé emelte őket és onnan énekeltek. Sajnos ez a valami engem egy fürdőkádra emlékeztetett, de ez bizonyára az én hibám.

A jelmezek lényegében mai öltözékek voltak. A sas megjelenítése hatásosra sikerült. Szabóki Tünde menyasszonyi ruhája  klasszikus stílusú volt, az énekesnő az ihletett pillanatokban szép volt benne.

Én inkább rokonszenveznék egy erősen misztikus előadással, olyannal, ami jobban megfelel a szövegkönyv alapjául szolgáló írásnak, a mesének, a legendának. Nem alkalmaznék elidegenítő effektusokat, ebben az értelemben komolyan venném a művet. Talán így is lehetne mai tartalmakat közvetíteni vele. Érdemes ide idézni Enyedi Ildikó Bűvös vadász c. filmjét, ami nem az opera filmváltozata, de úgy tűnik, kiváló áthallásokat tartalmaz.

Persze érdemes megnézni az előadást, hiszen következetes rendezői koncepcióról van szó, érdekes - bár olykor vitatható - megoldásokkal, hihető alakok mozognak, jó hangok szólnak, Weber zenéje pedig  - mint egy finom művű csipke, amely csak közelről és lassan tárja fel értékeit - csodálatos.

Az általunk látott előadás létrehozói, közreműködői:

Karmester: Kocsár Balázs; rendező: Zsótér Sándor; koreográfus: Ladnyi Andrea; díszlettervező: Ambrus Mária; jelmeztervező: Benedek Mari; Dramaturg: Ungár Júlia; Karigazgató: Strausz Kálmán; Ottokar, herceg: Busa Tamás; Kuno, hercegi örökös jogú erdész: Gábor Géza; Ágota, a lánya: Szabóki Tünde; Anci, a fiatal rokon: Rácz Rita; Kaspar, első vadászlegény: Cser Krisztián; Max, második vadászlegény: Kovácsházi István; Remete: Kováts Kolos; Kilian, gazdag paraszt: Kiss Péter; Samiel, a fekete vadász: Ladányi Andrea; A Magyar Állami Operaház Zenekara; A Magyar Állami Operaház Énekkara; Honvéd Férfikar

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2016.04.24. 11:05 Szólj hozzá!

Címkék: Zsótér Sándor Erkel Színház Cser Krisztián Szabóki Tünde Rácz Rita Ladányi Andrea Kovácsházi István Weber Bűvös vadász

A feleségemmel a Csokonai Nemzeti Színházban  október 27-én este tekintettük meg Donizetti Szerelmi bájital c. vígoperáját.

Az opera arról szól, hogy a buta, de jólelkű Nemorino gyerek reménytelenül szerelmes a tehetős család lányába, Adinába. Amikor általános csodaszert áruló kuruzsló érkezik a városkába, Nemorino kétségbeesésében szerelmi bájitalt kér tőle, abban a hiszemben, hogy ha azt ő maga megissza, akkor Adina azon nyomban szerelmes lesz belé. Ennek (hamis) tudatában elkezd az eddigi könyörgés helyett magabiztosabban beszélni Adinával, ami gondolkodóba is ejti a lányt, s megindul a mulatságos félreértések sorozata, az érzelmek pedig érni kezdenek... Az utóbbihoz a vitéz katona, Belcore is hozzájárul, aki ugyancsak Adina után sóvárog. Végül persze Nemorino és Adina  egymáséi lesznek, a kuruzsló gazdagon távozik s a többi főszereplő is megkap valamit, amire vágyott.

Nemorinot Balczó Péter játszotta, különösebb hiba nélkül, ízlésesen énekelte el a szerepet. A "nagyágyú", Nemorino románca is magabiztosan, szépen sikerült. Balczó Péter kiváló színészi adottságokkal bír, ezeket most is kamatoztatta, de sohasem mértéktelenül. Csak halkan jegyzem meg, hogy Nemorino szerepe talán már nem a legjobbkor találta meg az énekest. Évről évre hallatszik ugyanis, hogyan erősödik a hangja, hogyan válik egyre teherbíróbbá, hogyan gravitál a súlyosabb Puccini sőt Verdi tenorszerepek felé. Egyszóval nagyon jó volt, de talán már nem annyira  - szuperkönnyed, csillogó - Donizetti-tenor módra.

Rendes Ágnes keltette életre Adinát, vonzó volt, korrektül hozta a közben szerelembe eső, érzelmes, lelkiismeretes leányt. Énekhangja szép színű és elegendő volt a szerephez, néha éreztem egy kis nehézséget a felső fekvésekben. Nála azért még elviseltem volna egy kis plusz komédiázást és egy kicsi javulás a magyar szövegmondásban üdvös lehetne.

Belcorét Fülep Máté személyesítette meg. Rá a miskolci Halott város óta különösen jól emlékszem, ahol a sztártenor Robert Dean Smith mellett állt helyt tisztességesen. Most is jó alakítást nyújtott. Szerintem lírai baritonja van, amelynek még egy kicsit egységesebb színűvé kell alakulnia.

A kuruzsló szerepében Cseh Antalt láthattuk, aki igazi vérbő alakítással örvendeztetett meg bennünket színészileg és hangilag egyaránt. Szép színű, basszbariton hangja szerintem nagy kincs, emlékeztet Sólyom Nagy Sándor hangszínére, amint II. Endre áriáját énekli Gertrúd teteménél a Bánk bán klasszikus TV-felvételében (mintha a későbbi operafilmen is ez a felvétel szólalna meg). Még sokat várhatunk tőle.

Fehér Éva Gianetta kisebb szerepében illúziót keltően ténykedett, tényleg próbára tette Nemorino szerelmét Adina iránt.

Mindig csodálom az operai kórusokat. Valaha csak énekelniük kellett, ma meg már mindent csinálnak emellett a színpadon. Ebben az előadásban is dicséret illeti  a kórust Gyülvészi Péter vezetésével.

Az előadást Gemza Péter rendezte, az eredmény korrekt, élvezhető este lett. Úgy vagyunk azonban, hogy ha a rendező modern felfogásban rendez meg egy operát, az a baj, ha pedig hagyományosan, akkor az. Nekem most az utóbbi volt a baj. Szerettem volna valamilyen áfogó, egyedi értelmezést látni, modernebb miliőt, több ízléses humort, kikacsintást stb. Dulcamara és a leány párosából a pálcát biztosan kihagytam volna. Nem ez a korszerűség. Érdekes, hogy a művet magyarul adták elő, nem pedig a manapság megszokott módon, az eredeti nyelvén.

Somogyi-Tóth Dániel magabiztosan és jól vezényelte a zenekart, igaz, azonban, hogy én operaelőadásokon - amelyek mégsem komolyzenei koncertek - meg sem próbálok a hangokon és tempókon lovagolni.

Összességében a Csokonai Nemzeti Színházban fellépő társulat (a fő szerepekben m. v.)  élvezhető Szerelmi bájitalt kevert. Mindenkinek javasolt, a hagyományos összetételt kedvelőknek pedig különösen.

 

Szerző: alvarezfan1111  2015.11.01. 14:28 Szólj hozzá!

Címkék: Szerelmi bájital Cseh Antal Balczó Péter Rendes Ágnes Fülep Máté Donizetti Gaetano Fehér Éva

Két jó hírt is kaptak a debreceni operakedvelők és az opera iránt érdeklődők.

Először is, most már nem kell (annyira) irigykednünk a más városokban látható élő közvetítésekre a Metropolitan Operából.

Debrecenben  - a hírek szerint - ezentúl rendszeresen megnézhetjük majd a londoni operaház, népszerű nevén a Covent Garden előadásainak élő közvetítéseit. Egy előadást a szabadtéri színpadra hirdettek meg, ősszel pedig az Apolló Moziban folytatódik a sorozat. Nagyon jó hír ez, remélem, egyre többen lesznek majd, akik végignézik a vetítéseket.

A második jó hír, hogy a szabadtéri színpad kínál még már lezajlott opera-szuperkoncertekről szóló videofelvételeket is. Ez is szép kezdeményezés, ehhez is sok sikert lehet kívánni.

***

De azért nem lehet minden tökéletes.

Puccini Bohémélet c. operájának ismertetője így kezdődik:  "Hűvös kezek találkoznak egy sötét szobában – az operairodalom egyik legszebb románcának kezdete ez...".

Itt szeretnénk kiigazítani a dolgot. Mimi keze nem hűvös, hanem hideg, sőt fagyos, feltehetőleg azért, mert nem volt pénze fára és nem tudott jól befűteni a szobájában. Amikor Mimi bekopog Rodolfo szobájába, Rodolfo keze sem hűvös, hanem meleg, mert ő - ritka alkalom ez - véletlenül éppen be tudott fűteni a kályhába. Szeretné ezt kihasználva - közeledésképpen - Mimi kezét is megmelegíteni: "Óh, mily hideg e kis kéz, hagyja melegítenem." vagy "Che gelida manina, se la lasci riscaldar."

Az igaz, hogy ezután következik az operairodalom egyik legszebb románca.:-)

Az opera olyan, mint a hímes tojás, egy véletlen humor egy pillanat alatt megölheti. Hisz tudjuk, a fenségest csak egy hajszál választja el a nevetségestől.

A három tenor híres koncertfelvételének ismertetőjében ezt olvasom: "A koncertet a világhírű római Caracella fürdőben, az 1990-es futball-vb döntőjének előestéjén adta a három világsztár." Remélhetőleg a videó megnyugtatja majd a nézőket, hogy a tenorokat nem zárták be: Caracella helyett Caracalla szerepel a helyszín nevében. :-)

Érdeklődéssel várjuk a vetítések folytatását!

Szerző: alvarezfan1111  2015.06.13. 19:58 Szólj hozzá!

November 29-én, szombaton a feleségemmel megnéztük az Operaházban Wagner Tannhäuser c. művét. Ezt szántuk a közös karácsonyi ajándékunknak. Előre elmondhatom, jól tettük, szép ajándékot kaptunk.

Nem vagyok különösebben otthon Wagner művészetében, eddig élőben csupán a Parsifalt és a Lohengrint láttam, videón pedig a Walkürt. Az olasz és francia operákat sokkal jobban ismerem és szoktam emlegetni a mondást, hogy amit Puccini egy perc alatt elmond, az Wagnernél egy órába telik. Mindegy, most már fel kell térképezni Wagnert is. Érdekes, hogy Wagner követőjének-folytatójának, Richard Straussnak a műveivel sokkal jobb ismeretségben vagyok, igaz, jobbára operavideók segítségével.

A cselekményt röviden összefoglalva, Tannhäuser - aki lovag és dalnok - Vénusznak, a szerelem istennőjének a kegyeltje s luxusbarlangjában évekig vele élve alaposan belekóstol az érzéki gyönyörökbe. Ám végül megcsömörlik és az istennő visszaengedi a halandók világába, ahol újra találkozik lovag-dalnok társaival és a belé szűziesen szerelmes Erzsébet úrnővel.

Ám Tannhäuser a nagy dalnokversenyen botrányt csinál. Mert míg társai a szerelem éteri voltáról, erkölcsösségéről, önfeláldozásáról énekelnek, addig Tannhäuser - kihívóan - a szerelem érzéki oldalát hangsúlyozza sőt bevallja azt is, amit eddig rejtegetett, hogy Vénusz kegyeltje volt. Ez egy lovagtól súlyos vétek, így Rómába kell zarándokolnia bűnbocsánatért, amit azonban nem kap meg. Mire hazavergődik, Erzsébet meghal, de imáival és önfeláldozásával megváltja Tannhäusert. A lovag azonban szintén meghal, hiába a csoda, a megbocsátást jelző, kizöldült pásztorbot.

Az előadást Szinetár Miklós rendezte, ízlésesen, pontosan - talán kissé didaktikusan is. Volt viszont fantázia a Vénusz barlangjában lezajló nyitó balettben, a koreográfia (Venekei Marianna) - és a később színen maradt néhány táncos - jól fejezték ki a szabadjára engedett s a bujkáló, újra várakozó vágyat. Tetszett a szólót táncoló páros, Riedl Ágnes és Liebich Roland, különösen az utóbbi mozgásában láttam megtanulhatatlan eleganciát.

A címszerepet éneklő Robert Dean Smith - Svájban élő, svájci-amerikai énekes - nemzetközi sztárnak számít, itt is profi produkciót adott elő. Alakítása szerintem az utolsó felvonásban - római vezekléséről beszámolva - érte el a csúcspontját, színészileg és énekben is igazi drámát teremtett. Én még mindig előnyben részesítem a zenedrámából a zenét, így azt külön el kell mondanom, hogy mennyire élveztem azt a fenséges hangszínt és hangerőt, amire a művész itt átváltott és amivel feltette a koronát a korábbiakra.

Azonban attól tartok, hogy a show-t mégis ellopta a Vénuszt és Erzsébetet egyszerre alakító Boross Csilla és főleg a Tannhäuser dalnoktársát és barátját, Wolframot életre keltő Kálmándi Mihály. Mindketten fenomenális teljesítményt nyújtottak.

Boross - miután a harmadik felvonás jelentős részét már halva töltötte - inkább korábban tündökölt. Nemcsak azzal, hogy az egész dalnokverseny kórusát lazán leénekelte, hanem mélyebb értelemben is. Azért Vénusznak kicsit kevésbé volt meggyőző, mint az ártatlan, önfeláldozó Erzsébetnek - ez ma a legtöbb énekesnőnél így lehet, nem is rónám fel hibának.

Kálmándi az utolsó felvonásban - Erzsébetet méltatva és mintegy a művet összefoglalva - az operajátszás magasiskoláját mutatta be. Színpadi nevéhez méltóan ércesen de ugyanakkor érzelemdúsan énekelt, hangja sötéten hömpölyögve töltötte be a nézőteret. Élőben nem hallottam korábban, óriási  élmény volt.

A többi dalnok (Szappanos Tibor, Szüle Tamás, Ujvári Gergely, Cserhalmi Ferenc) pedig valóban dalnok volt, egyenként is díszei lehetnének a világ számos operaszínpadának. A legfőbb úr, Hermann gróf - Fried Péter megrázó basszusán - és az előbb őszintén dícsért Kálmándi alighanem tudják is, hogy ilyen dalnokok mellett csak a kiváló teljesítmény engedhető meg.

Nagyon élveztük Wagner romantikus dallamait, a zenekarban, a zenei megformálásban - karmester Pinchas Steinberg - semmi problémát nem észleltünk, igaz nem is próbáltunk vájtfülűnek lenni.

Tetszettek, egyszerűek, ízlésesek és funkcionálisak voltak Kecskeméti Sándor díszletei, Schäffer Judit jelmezei. Az énekkar (karigazgató a Debrecenben is működött Strausz Kálmán) láthatólag-hallhatólag élvezettel tette a dolgát.

Wagner nem hagy sok kétséget miről szól a darab, maga Hermann gróf adja fel a leckét a dalnokoknak, hogy a dal eszközeivel magyarázzák el, mi is a szerelem lényege. Érzelem vagy szexualitás, magasztosság vagy bujaság és hasonló ellentétpárok között lavíroz az ember, ha elfogadja ezt a fajta szétválasztást.

Ha őszinte vagyok azonban, én elég könnyen meg tudok bocsátani Tannhäusernek és nem értem Erzsébet áldozatának igazi jelentőségét.

De azt értem, hogy ez nagyon bonyolult dolog és nem egyértelmű, hogy a "civilizált" társadalomban miért kell a szerelemnek, férfi és nő kapcsolatának így megjelennie. Ez tragédiák özönét eredményezte és eredményezi ma is  - no meg, némi vigaszként - csodás művészeti alkotásokat hoz létre. Lehetett volna, lesz-e valaha egészen másképp?

Az Operaházból gyalog sétáltunk el a körúton a szállodánkba. Szombat este volt, a szórakozóhelyekről nem épp opera vagy komolyzene hallatszott ki és a járdán egészen fiatal emberek kapaszkodtak az üvegeikbe miközben ordítva biztatták egymást valamire. No és - mint a költő egykor mondta, úgy látszik a jövőre is érvényesen - háltak az utcán, bár szellőzködő lágy melegről és tapsikoló jázminokról szó sem lehetett. Ki tudja, ennek is így kell lennie?

Persze kötetnyi tudományos és egyéb irodalma van az opera témájának és a többinek is. A válasz, mint tudjuk,  filozófiák, világnézetek közötti választást is eredményezhet - messze túlnő egy operablog keretein. 

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2014.12.01. 21:38 Szólj hozzá!

A palotás - mint tudjuk - lassú nemesi tánc. Nemzeti operáink - a Hunyadi László és a Bánk bán - szép és hatásos palotás-betéteket tartalmaznak. 

***

A Hunyadi Lászlóban szereplő palotás itthon szinte közismertté vált. Ezt Hunyadi László és Gara Mária esküvőjén/lakodalmán adja elő a táncegyüttes és/vagy táncolja a vendégsereg. Az operai előadásai (mint ez is) nyilván szépek és profik, kérdés, mennyire szabad látszani a daliás leventék és sudár leányok táncán a balettiskolának. A néptáncos stílusú palotásnál nincs ilyen gond - és bár a koreográfia lehet egyszerűbb, néha meghökkentően jó produkciókra bukkan az ember. A Zalagyöngye Táncegyüttes csillogását az sem homályosítja el, hogy a Palotást (egyébként nem is rosszul) fúvószenekar játssza.

***

Úgy tűnik, hogy manapság az opera nem túl népszerű a fiatalok körében. A Palotást mégis - a Youtube tanúsága szerint is -  rengeteg iskolai osztály táncolja farsangon, szalagavatón. Reméljük, hogy ez az ő döntésük és élvezik is. :-) Itt az én kedvenc - pozitív - példám egy ózdi általános iskolából. Szerintem zseniális a koreográfia, a legjobbat hozza ki a hely és a kis táncosok adottságaiból. Mintha a tanulók is örömmel ropnák.

***

A Hunyadi László Palotása mellett a Bánk bán c. operában is van Palotás (Utolsó tánc), az sem akármilyen ám!

***

Az operettkedvelők bizonyára jól ismerik Kálmán Imre Palotását akárcsak Huszka Jenőét. Minden elismerésem mellett én inkább maradok Erkel munkáinál.

***

Hát így juthatunk el Erkel - össznépivé vált - táncdallamától akár a "Mit tanítsunk az iskolában (másképp)?" kérdésig. Ez mind mind a Palotás.

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2014.10.21. 21:23 Szólj hozzá!

Címkék: Bánk bán Erkel Ferenc Hunyadi László Huszka Jenő Kálmán Imre Palotás

Nemrégiben rábukkantam a Youtube-on Antje Bitterlich német szoprán két videójára, amelyeken Melinda két áriáját énekli Erkel Bánk bánjából - ékes német nyelven. Az első magyarul az "Ölj meg engem Bánk", a második pedig "az őrülési jelenet".

A videók alapján a művésznő szépen megbirkózott a szereppel, a hangja kellemes, olykor szinte sugárzik. A hangok mellett a nehezebb ügy, a speciálisan magyar ritmizálás is rendben van, a kíséretben is. Szó sincs arról, amit - profán hasonlattal - mi, a régebbi válogatott focimeccsek nézői gyakran tapasztalhattunk, hogy nem ismertük fel a külföldi zenekar előadásában a saját himnuszunkat.

Talán egy picit több sót-borsot, magyar hevet elbírt volna még a dolog, de ezt már csak a maximalizmus mondatja velem.

Összevetésül meghallgathatjuk az első és második (6.00-tól) áriát magyarul is.

Egy kis kutatás a Google-on és kiderül, hogy 2005-ben Flensburgban állították színre a Bánk bánt, még egy rövid ismertetést/kritikát is olvashatunk az eseményről németül. (Igaz, eléggé minimalista előadás lehetett, ami a díszleteket illeti.)

Vajon miért döntöttek a német nyelvű előadás mellett? Amennyire tudom, a keleti operák java részét is eredeti nyelven adják ma már elő, a Ruszalkát csehül, az Anyegint oroszul. Súlyos kiejtési problémák nem lehettek, hiszen a német nyelvben is van "ö" vagy "ü".

A lényeg persze az, hogy kijutott az opera külföldre - e blog angol változatában is keseregtem már azon, miért nem fut úgy, mint például az előbb említettek. Reméljük, hogy - ha lassan is - ezúttal egy fecske is csinál majd nyarat.

 

Szerző: alvarezfan1111  2014.08.13. 00:22 Szólj hozzá!

Címkék: Bánk bán Erkel Ferenc Melinda Antje Bitterlich

Június 21-én a feleségemmel elutaztunk Miskolcra, látni akartuk  "A halott várost". Pontosabban a Bartókplusz Operafesztivál keretében Korngold Halott város c. operáját.

Az előadás a debreceni Csokonai Színház korábbi produkciójára épült, itthon személyes okok miatt nem sikerült megnéznünk, bár benne volt az operabérletünkben.

Engem elsősorban Robert Dean Smith vonzott, a hőstenor, aki Miskolcon a férfi főszerepet játszotta. Mintha Ramón Vargas lett volna még hozzá hasonló sztártenor, akit korábban az operafesztiválon láthattunk. Természetesen rajtuk kívül is sok jó tenorénekes lépett fel ott, főleg, amíg létezett a fesztiválon a "három tenor" hangversenysorozat.

Korngold operája durván 100 éves, de a XIX. századi klasszikusok után következő, "modern" opera. A története röviden a következő.

A  férfi főhős, Paul felesége, Marie meghal, de Paul továbbra közös életük színhelyén, Bruges városában marad s érzelmileg sem tud elszakadni eltávozott szerelmétől, feleségétől. Ekkor azonban találkozik Mariettával, az életvidám táncosnővel, aki külsőre az elhunyt Marie szakasztott mása. Paul érzéseiben összekeveredik a halott és az élő nő iránti vágyódás: hol gyűlöli magát és Mariettát, mert megcsalják a halott Mariet, hol pedig imádja Mariettát, hiszen az roppantul vonzó és végül is valahol Marie...

Marietta végül észreveszi, hogy egy halott nővel kell versenyre kelnie,  beleerősít, féltékennyé teszi Pault, majd a házaspár egykori közös otthonában fekszik le Paullal, hogy demonstrálja győzelmét. Csakhogy Paul - utólag - ezt nem bírja elviselni és megfojtja Mariettát. Azután egyszerre csak kiderül, hogy Marietta a megismerkedésük után valóban meglátogatta az otthonában Pault, de aztán elment és az összes  többi csak Paul látomása volt. A férfi végül elköltözik a Marie emlékét őrző Bruges-ből, a halott városból és feltehetőleg új életet kezd.

Paul látomásában Marietta egyszerű, vidám lányból fokozatosan romlott cédává változik, aki a társulatának tagjaival és Paul barátjával is szerelmi viszonyt tart fenn, orgiázik, megbecsteleníti talán még a vallást is. Szóval jó kis zűrzavar alakul ki Paul elméjében, ami az opera keletkezésekor nagyon érdekes lehetett, hiszen a pszichoanalízis is nagyjából akkor születhetett meg. Ma már mindez kissé közhelygyanús.

A zenét én jórészt Richard Strauss utánérzésnek vélem, olykor leegyszerűsített, dallamos, filmzene-szerű szigetekkel. Ezzel együtt kifejező, de nagyon nehezen énekelhető a mű. Kocsár Balázs energikusan vezényelte végig  a Miskolci Szimfonikus Zenekar élén. (Megjegyzendő, hogy Korngold később a nácik elől az USA-ba távozott és ott valóban filmzenéket írt.) 

Az előadás rendezése (Vlad Troickij munkája) fantáziadús és hangulatos, a színpadon egyfajta párhuzamos történet bontakozik ki, néma táncosnők, táncosok, statiszták szimbolikus cselekményeket végeznek,  tárgyakat csomagolnak ki- és be, temetnek, bőröndökkel jelennek meg és tűnnek el stb. A színpad hangsúlyos eleme egy fémből készült, megemelt rácsos "kaloda", ahová leggyakrabban a főhős, de olykor mások is felmásznak és onnan énekelnek. Ez feltehetőleg a lelki börtönt jelképezi.

Néhány egyszerű dolgot érdemes lett volna mégis újragondolni.

Például az említett fémkaloda, kb. 2 méterrel a színpad szintje fölött, veszedelmesen ingani, rezegni látszott, amikor az énekes ott tartózkodott. Az alkotmány keskeny szélén kellett végigegyensúlyozni, hogy a kalodába bejusson az énekes, feltéve, hogy a felvezető lépcsőkkel előtte már megbirkózott. Én végig azt vártam, mikor dől fel az egész építmény, s magam semmi pénzért nem kapaszkodtam volna fel rá. Ami azt illeti, ma már talán világítással is létre lehet hozni a szereplőn egy kaloda-rácsrendszert, talán virtuálisan is kifejezné ugyanazt.

A zenekart is a színpadra tették, ennek értelmét nem bírtam megfejteni. Viszont ezáltal leszűkült  a színpadi tér és a néma szereplők valamint a kórus olykor a nézőteret is igénybe vették. Ez nekem - az épp folyó foci VB nyelvén - öngólnak tűnik.

Ha benne is van a műben, el kellene kerülni - ismét sport - magas labdák feladását. Például, amikor Marietta beszélni akar a halott Marie képével, normális vidéki emberben azonnal felmerül az "Álljon meg a menet! Beszélni akarok a halottal!" c. népi humor, minek következtében csaknem beleröhög az egyébként tragikus jelenetbe.

Paul szinte végig egyetlen öltönyben van, Marietta viszont többféle ruhában, pongyolában-fehérneműben is. A cselekmény fontos eleme, hogy Marietta vonzó táncoslány, s ezt a miskolci Marietta is hozta, de könnyebb dolga lett volna, ha külön rá tervezett jelmezekben játszhat. Úgy tűnik azonban, hogy a debreceni és miskolci Marietta ugyanazon vagy legalábbis ugyanolyan jelmezekben játszottak, bár fizikailag - ahogyan én látom - egyáltalán nem hasonlítanak egymásra! 

Marie szellemét és Mariettát Bátori Éva személyesítette meg, énekteljesítménye és színészi játéka kiváló volt, méltó hírneves partneréhez, az illúziót - lásd fentebb - a jelmezei rontották valamelyest. Bátori teljesítménye egyébként a feleségemnek is tetszett, pedig ő kevésbé elnéző az énekesnőkkel szemben... :-)

Nem tudom, Robert Dean Smith - akiról tényleg elmondható, hogy nemzetközi sztár - hogyan "keveredett" ide, végig féltem, hogy lemondja. De nem tette - emellett jól is tette a dolgát, nagyon szépen énekelt. Paul szerepe énekesi szempontból összességében nagyon nehéz, hősi hangot kíván. Smith a maga Wagner-tenor szerepkörével, nem olaszos, hanem inkább semleges színű tenorjával megbirkózott a nehézségekkel. Hangerőben természetesen nem volt hiány nála, de nekem úgy tűnt, hogy elsősorban nem a decibelekkel kívánta bizonyítani hírnevét. Még szép pianókat, falzettet is produkált, ha kellett. Külseje és színészi játéka megfelelően  illúziókeltő volt.

Volt már rá példa, hogy Paul szerepét lírai tenorral énekeltették el. Csak remélni tudom, hogy a hangja nem sínylette meg a dolgot.

Paul barátja, Frank és Fritz a Pierrot Fülep Máté volt - fiatalos, de szép színű és erős baritonhangon énekelt.

Kiemelném még Cselóczki Tamást, aki Marietta színtársulatának tagjaként jól énekelt és amikor lehetett, természetesen feltörő humorral fűszerezte előadását.

A teljes szereposztás itt látható, mindenki szépen tette a dolgát.

Senki sem konferálta fel az előadást a szervezők részéről, a jegyszedőkre bízták annak (véletlenszerű) közlését is, hogy az opera három felvonásból áll az esetleg vélhető kettő helyett.

Az aktuális szereposztás - az operai szokás ellenére - nem volt kitéve sehol. Az üresen ásító "Szereposztás" tábla alatt az alkalmi büfé működött és az árlap függött a falon.

A modern operák tekintetében hajlok  Rudolf Bing - a new yorki Metropolitan Opera egykori, karizmatikus igazgatója - véleményére. Olyasmit írt a könyvében, hogy az opera túlélését nem modern operák megszületése biztosítja, hanem, épp ellenkezőleg, az, ha nem születnek modern operák. :-)

Nekem "A halott város" sem változtatott alapvetően Bing kesernyésen vicces igazságán. Összességében mégis szép, hangulatos előadást láttunk, a vendégtenorral együtt különösen megérte Miskolcra kirándulni érte.

Itt látható a videóelőzetes (a "trailer") a korábbi debreceni előadáshoz, feltűnik benne a korábban kárhoztatott "kaloda" is. Egy másik színház előadásából idézünk fel egy lírai kettőst, amelyben Marietta egy nosztalgikus dalt énekel és Paul csatlakozik hozzá (angol felirat tájékoztat, miről énekelnek). A teljes zene nem (egészen) ilyen, ez egy könnyedebb, vonzóan dallamos részlet, mintha a szerzőnek eszébe jutott volna egy áriával "feldobni" a hömpölygő zene-ének-folyamot.

November 25, 27, 29-én és december 2-án a tervek szerint  Budapesten lép fel Robert Dean Smith  -  Wagner Tannhauser c. operájában. Javaslom magamnak és mindenkinek. :-)

- Lehet, hogy Korngoldnak (illetve az alapul szolgáló regény szerzőjének)  Bruges halott város volt, amikor én voltam ott, turisták tömegei árasztották el az utcákat. Vagy ez is a város halála, csak másként? :-)  Itt játszódik az "Erőszakik" c. film is, ami nekem egy percig sem tűnt komédiának, még feketének sem.

- Felkészül: a Retró Mackó Falatozó. Ezt későn észleltük és már nem tudtuk kipróbálni, de hátha a legközelebbi miskolci túránkon ez is sikerül. A név mindenesetre sokat ígér. :-)

 

 

Szerző: alvarezfan1111  2014.06.27. 19:15 Szólj hozzá!

Címkék: Bátori Éva A halott város Korngold Erich Smith Robert Dean Bartókplusz Operafesztivál

Május 31-én a feleségemmel együtt megnéztük a Magyar Állami Operaházban Richard Strauss Az árnyék nélküli asszony c. operáját.

Az utóbbi években ritkábban jártunk Budapesten, így az oda- és visszautazással, budapesti szállással együtt kis kaland is volt az egész. No meg rohanás is, hiszen nem sok időnk volt, előtte, utána várt ránk a munka. De megérte éspedig elsősorban az előadás miatt.

Az Operaház Richard Strauss műveiből egyfajta ünnepi előadássorozatot szervezett, ennek egyik előadása volt "Az árnyék nélküli asszony". Szerencsénk volt, hogy erre eljuthattunk - Strauss nagy becsben tartotta ezt az operáját de - amennyire tudom - mégsem játsszák olyan gyakran, mint más operáit.

A mű egyfajta "fantasy", egyszerre játszódik a szellemvilágban (vagy tündérvilágban) és az emberek világában. Nevezetesen a szellemvilág fejedelmének leánya szerelembe esik a nagy hatalmú, de ember császárral és hozzámegy feleségül. Annyira azonban nem válik emberré - nővé - , hogy az érzelmeken túl gyermeket is képes legyen szülni. Ez a műben úgy jelenik meg  - bizonyára valamilyen mondai, irodalmi, népi előzmény nyomán -, hogy nincs árnyéka. A rajta zsarnokoskodó dajkája irányításával - a szellemvilág bosszújától tartva - másként  elérhetetlen álmokat, javakat kínál fel egy szegény ember-feleségnek, így próbálja megszerezni tőle cserébe az "árnyékát", a gyermekszülés képességét. Messzire elmegy, de végül visszariad attól, hogy tönkretegye az emberpárt, így megbocsátást nyer és képességet a szülésre; az ember-házaspár kapcsolata pedig rendbejön: a magát elhanyagoltnak érző, zsémbes, gyermektelen fiatal asszony becsülni kezdi érett, higgadt, keményen dolgozó férjét, aki viszont jobban megérti felesége vágyait; gyermekük bizonyára nemsokára megfogan és boldogok lesznek. Részletesebben itt olvasható.

Az előadáson egyszerre láttuk a színpadon történteket a színpad felett futó több videóval. Az utóbbiakon közelképek és a színpadot kiegészítő képsorok futottak. Például, amikor az ember-feleséget egy csábító ifjúval megkörnyékezték, a színpadon csak énekeltek ilyesmiről, de videón egy meztelen férfi lépett oda a nőhöz, talán, mint gondolat, talán, mint valóság. S persze mindezek fölött ott futott a magyar szöveg, hiszen németül énekeltek.

Richard Strauss a XIX. - XX. sz. zeneszerző zsenije volt. Ha egyszerűen kell jellemezni, nekem az operazenéje legtöbbször - de nem mindig - Wagnerbe oltott modern elemekből áll.  Úgy vélem, hogy szinte minden operájában van valami fura, félresikerültnek tűnő vagy végtelenül egyéni, amely sajátosan elegyedik fenséges, megrendítő vagy éppen bensőségesen őszinte momentumokkal. Zeneileg lényegében ezt hozta számomra a látott előadás is. Meglepő pszichológiai mélységeket próbált azonban feltárni, ami persze - ha belegondolunk - nem csoda attól, akinek egy időben programja volt a gondolatok (nem érzések!) zenei leírása.

A rendezés kerek, átgondolt munkának tűnt, az aktualizálás csak elfogadható mértéket öltött. Az utóbbi leginkább látható eleme egy órási traktorkerék volt, amelyet a szereplők - a kemény munka szimbólumaként -  össze-vissza görgettek a színpadon.

Igazán jól - Straussnak és a rendezésnek is - talán az emberpár konfliktusainak ábrázolása sikerült. Amikor a házaspár lefekszik aludni egymás mellé, de mégsem értik és érik el egymást; amikor a hívó kézmozdulat megszakad, s a zene révén érezzük a lelküket, az egymást vádoló tehetetlenséget a magánytól való félelemmel vegyülve - a gyakorló házasember ilyenkor azért egy kissé elgondolkodik...

Az énekesek - igazi sztárszereposztás - nagyon jól teljesítettek, pedig Strauss zenéjét és zenekarát túlénekelni már önmagában is teljesítmény. Az emberpárt alakítók (Rálik Szilvia és Heiko Trinsinger) különösen tetszettek. Szinte hihetetlen, hogy Trinsingernek - másokhoz képest - alig van nyoma ( árnyéka?) az interneten.

A díszleteket kissé egysíkúnak és nyomasztónak, de stílusosnak találtam. Kötelező megemlíteni, hogy amikor arról énekeltek, hogy a nőnek nincs árnyéka, akkor persze - ahogyan én láttam - fizikailag volt, a több lámpa miatt talán több is. Csak valahogy nem volt kedve az embernek nevetni ezen...

Sajnos, nekem több jelmez nem jött be, így például a császáré, a sólyomé és a szellemek hírnökéé. Node ízlések és pofonok...

Összességében nagyszabású előadást láttunk, amely szerintem méltó volt Strauss emlékéhez és az Operaházhoz is.

Karmester: Halász Péter, rendező: Szikora János, a császár: Kovácsházi István (tenor), császárné: Sümegi Eszter (szoprán), dajka: Komlósi Ildikó (mezzo), Barak, kelmefestő: Heiko Trinsinger (bariton), Barak felesége: Rálik Szilvia (szoprán), díszlettervező: Horesnyi Balázs, jelmeztervező: Zoób Kati, karigazgató: Szabó-Sipos Máté.

Ezúttal kisebb szerepekben, de örömmel láttuk viszont hajdani debreceni énekeseinket, Haja Zsoltot (bariton) és Balczó Pétert (tenor).

Jórészt operaházi ajándékutalványokkal fizettünk a jegyekért, amelyeket egy születésnap alkalmából családunktól kaptunk. Tudták, mivel lehet "kimozdítani" bennünket. Köszönjük nekik.

Itt az opera előzetes videója, amely szemléleti a fentieket. Itt pedig a rendező vall elképzeléseiről. Egy külföldi előadás előzetese.

A császár sólyma kicsi, de fontos szerepet játszik a történetben. Elvész majd megkerül  és ebben a részletben a császárt titokban felesége nyomára vezeti - a császár szomorú s dühös, mert hűtlennek véli az asszonyt.

Továbbiak Richard Straussról, ahogyan én látom:

Operazóna - Ajaj, plágium?

Operazóna - Salome és a hétfátyoltánc

Operazóna - A rózsalovag

Melyik az az Olvasó kedvenc Strauss-operája? Miért? 

 

Szerző: alvarezfan1111  2014.06.15. 20:43 Szólj hozzá!

Címkék: Halász Péter Sümegi Eszter Rálik Szilvia Szikora János Kovácsházi István Az árnyék nélküli asszony Strauss Richard Trinsinger Heiko

Ez a blog nem hírlap jellegű, meglehet tehát, hogy már egy ideje létezik az a honlap, amelyről írok.

Nemrég fedeztem fel ugyanis, hogy Mészöly Katalinnak és Horváth Bálintnak együttes honlapjuk van. Gyanítom, hogy nem ők indították, inkább rajongói kezdeményezés lehet, de az is lehet, hogy mégis a művészek indították vagy lehet az előző kettő hibridje is. Akárhogyan is van, rendkívül örvendetesnek tartom.

A művészházaspárból én magam inkább Horváth Bálint (tenor) rajongója vagyok - miközben persze maximális elismeréssel adózom Mészöly Katalin (mezzo-alt) művészetének is. Horváth Bálintról már egy jóval korábbi bejegyzésemben írtam, azt is, hogy jórészt neki köszönhető - persze tudtán kívül -, hogy én operakedvelő ember lettem. A bejegyzést  angolul is közzétettem.

A korábbi bejegyzésemhez képest új videók jelentek meg a művészházaspárral a Yotube-on és ezeket most a honlap is felsorolja.  Itt kettőre szeretnék hivatkozni, az egyiken a Carmen virágáriáját, a másikon pedig Bánk nagyáriáját (Hazám, hazám) énekli Horváth Bálint. Mindkettőből a hang gyönyörű színét és monumentalitását emelném ki.

Most már azért szurkolok, hogy a kezdeti lépések után gyűljön az anyag a honlapon, tudjunk meg minél többet a művészekről, jussunk - lehetőség szerint - minél több nézni és hallgatni való anyaghoz, hogy felidézhessük nagyszerű szerepeiket és megmutathassuk mindazoknak, akik hozzánk közel állnak, akik szeretnének minél többet tudni a magyar operaművészetről.

Talán még készülhet igazi, részletes, visszatekintő pályakép, "mélyinterjú" is velük, azzal együtt, hogy pályájuk korábbi szakaszaiban nyilván már készültek hasonlók. Jómagam például szinte semmit sem tudok Horváth Bálint karrierjéről, miután Debrecenből az Operaházba távozott. Megírhatnák akár a visszaemlékezéseiket is, közösen is.

Jó példa lehet a valamikori kollégáról, a jeles (budapesti születésű, de) debreceni basszistáról, Tréfás Györgyről készült televíziós portré.  

Jó egészséget, boldogságot és elégedettséget kívánok e helyen is a művészházaspárnak, a honlaphoz pedig sok sikert.

 

Szerző: alvarezfan1111  2014.04.24. 21:43 Szólj hozzá!

Címkék: Hazám hazám Mészöly Katalin Horváth Bálint Virágária

Az ember nem szívesen nyugszik bele abba, hogy nemzeti operáinkat a külföld alig csodálhatja. Legalábbis - mondjuk - a Ruszalkához vagy az Eladott menyasszonyhoz képest. S míg blogjában angolul igyekszik népszerűsíteni azokat, hiszen miért ne sikerülhetne épp neki :-), itthon a következőket találja.

A spanyol sztártenor, Placido Domingo már elénekelte legalább egy magyarországi koncertjén Bánk bán nagyáriáját: Hazám, hazám, te mindenem...

Csak nemrég figyeltem fel azonban arra a felvételre, amelyen egyszerre mindjárt ketten veselkednek neki a nagyáriának: Klein Ottokár a feltörekvő - honlapján magát közép-európai művészként jellemző - tenor és Peter Dvorsky a jelentős nemzetközi múlttal bíró szlovák tenor. Koncertprodukció, szép momentumok, tisztes helytállás. Klein magyar anyanyelvű, kiejtése tökéletes, de Dvorsky sem vall szégyent e tekintetben sem. Hazám, hazám, szól a színpadról ...  s közben azon tűnődöm, van-e, lesz-e közös közép-európai sőt (Domingóval) európai haza?

***

A Bánk bán az abszolút tragikus opera. Profánul összefoglalva: megbecstelenítenek egy ártatlan feleséget és anyát, aki ebbe beleőrülve öngyilkos lesz és kisfiát is megöli. Férje, jórészt ennek hatására meggyilkol egy nőt,   becsületét és rangját elvesztett élőhalottá válik. Az opera nyitányát kezdő hegedű dallamában - a halló fül számára - mindez már benne van. Egy neves cég TV-ben látható kávéreklámja pedig éppen ezzel a hegedűszólóval nyit... hát, jó kávézást.

Pedig, hogy igazságosak próbáljunk lenni, a cég korábbi reklámfilmjei elismerésre méltóan próbálnak a magyar kultúrához, irodalomhoz közelíteni.

Nem kérek díjat az ötletért: a Háry János legalább ilyen magyar, de sokkal vidámabb; és egy magyar népdalnál - akár a Háryból - szebb a világon sincs, még talán a kávéreklám sem ronthatja el.

***

No és mi a hiba? Hát az, ami egy hazai lemezcég oldalán látszik. Kattints ide és keress rá a "Hunyadi" szóra. A bejövő oldalon kétszer is olvashatod, hogy Hugyadi, Hugyadi... Ha ezt a nagy törökverő látta volna, nem sok CD és HD(D) maradt volna épen...De talán kijavítják így is. :-)

Szerző: alvarezfan1111  2014.03.25. 01:08 Szólj hozzá!

Címkék: Hunyadi Bánk bán Klein Ottokár Dvorsky Peter Domingo Placido

A Csokonai Színházban egy hete, szombaton, a feleségemmel láttuk Puccini Bohémélet c. operáját. Persze korábban is volt már szerencsénk egypárszor a műhöz.

Ezúttal Nadine Duffaut rendezte, aki már dolgozott a Csokonai Színházban, egy formabontó Carmen-előadás fűződik a nevéhez, amelyben nem Don José, hanem hoppon maradt majdnem-menyasszonya, Micaela öli meg a hűtlen Carment. 

Duffaut nyilván nem akárki, operarajongó internetes társaimtól úgy tudom, hogy a nemzetközi hírű Orange-fesztiválon is rendezett már. És a Carmenben ott is Michaelával "nyíratta ki" a címszereplőt. :-)

Ez a debreceni Bohémélet mindazonáltal elég visszafogottra sikeredett. Én lassan már elfogadom, hogy az operákat többé nem szabad "verista" módon, konkrétan előadni, hanem inkább szimbolikusan, a lelki történésekre, általános (erkölcsi) elvekre helyezve a hangsúlyt. Node ezt elég nehéz jól megoldani, az operák nem adják meg magukat ellenállás nélkül.

Néhány éve Puccini Manon Lescaut c. operáját remekbe szabottan rendezték meg a vázolt absztrakt módon a Csokonai Színházban, a színpadon a főszerepet Manon tükre játszta, amely a végére a lányt elnyelő - valós vagy képzelt - tóvá is átlényegült.

A Bohémélet azonban nagyon konkrét opera és szerintem a Manonhoz hasonló jó "trükköt" ezúttal nem igazán sikerült belevinni. Nagyon is hús-vér alakokról van szó benne és nagyon is földi örömökről és bánatokról. Szinte semmivel nem tudok egyetérteni abból, amit Duffaut a műről nyilatkozott. Főleg nem gondolom, hogy a bohémek nagyon fiatalok, szinte kamaszok  lennének és éppen Mimi halála érlelné őket felnőtté. A szöveg és a cselekmény nem erről tanúskodik szerintem. Ők egyszerűen csak bohémek és azok is maradnak mindörökké. Mert csak így lehetnek függetlenek, művészek és mert a nyomort csak így lehet túlélni.

Én ehhez az operához nagyon igényelném a konkrét díszletet, a szobabelsőt, a párizsi utcát, a kávéházat. Talán a rendezői koncepció miatt, talán csak a pénzszűke okán függönyök, drapériák helyettesítik, jelzik mindezeket. A rendezői nyilatkozat szerint nem kell sok szín, megvan az a zenében. No és a szinergia, az semmi? :-) Készült egyébként egy  előzetes video is az operáról, amelyben a második felvonás kezdő utcai jelenetét láthatjuk a Momus Kávéházzal. Mi az olvasó véleménye?

Az általunk látott előadáson Rodolfo, a költő szerepében Balczó Péter lépett fel, szerelmét, Mimit, a kis varróleányt pedig Kriszta Kinga keltette életre. Operai mércével fiatal művészekről van szó és mindketten kellemes meglepetést keltettek bennem.

Ez volt eső eset, hogy Balczót nem vígoperai, komikus szerepkörben láttam. Kiderült, hogy a hangja elég tiszta és erős a szólam elénekléséhez - ezután következhet majd a további csiszolás, hogy az éneklése még hajlékonyabb és sokrétűbb legyen. Az első felvonásbeli  nagyária illúziót keltően sikerült, bár a magas hang talán egy picivel erőteljesebb is lehetett volna, az onnan lefelé navigálás pedig kidolgozottabb.

Meglepett, hogy Balczó nem követte a szopránt  a magasba a szerelmi kettős végén, megelégedett a szokásos alacsony tenor második szólammal. Pedig lírai sőt "leggero" tenoroktól elvárjuk, hogy könnyed magas regiszterüket csillogtassák. De meglehet, előzékenyen hagyta érvényesülni partnerét.

A színészi játék Balczó egyik erőssége, itt is természetes és illúziókeltő volt a költő szerepében.

Én úgy látom egyébként, Balczóra is leselkedik a könnyebb hangú tenorok csapdája, ti., hogy az énekes a személyiség érésével egyre súlyosabb - és hangilag nem is neki való - szerepek felé gravitál.  Csak remélni tudom, hogy a művész ezt nálam jobban is tudja.

Kriszta Kinga  nagyon szépen, fiatalos csengéssel énekelt, hangja jól bírta szólamának nehézségeit. A szerelmi kettős végén, a függöny mögötti magas hang gyönyörűen  sikerült. Külsőre és színészileg is hihető volt, nem esett túlzásokba.

Az énekesnő szövegmondásában azonban olykor van valami édeskés. Ez rendben van, amíg (cuki) ifjú lányokat alakít, de remélem, mindez megváltozik, mire a következő szerepkörbe beleérik. 

Röser Orsolya egy szabályos és örök Musettát  vetített elénk. Ez nagyon érzékeny szerep, nem árt, ha Musetta - öltözet, tánc, mozgás tekintetében -  valóban csábító jelenség. Akárcsak Carmenből, süssön belőle  a nőiség. Jó ötlet volt, hogy - szerelmét, Marcelot bosszantandó - végigölelgette a társaság férfitagjait. Egy másik színház előadásában látható: Musetta beint a zenének, nagy igyekezetében a férfisor végén egy megrökönyödött kiskamasz nyakát is átöleli. Ezekkel a rendező mintegy "kikacsint"ránk - komoly is, meg nem is.

Marcelot, a festőt, Musetta örök szerelmét Florin Estefan alakította. Talán lehetett volna súlyosabb is, szép színű baritonjával pedig óvatosabban is bánhatna. De azért a Rodolfoval énekelt kettőse, amikor asszonyaikra gondolnak, a munka pedig nem megy, színészileg is szépen sikerült.

A többiek egészséges hangon énekelve jól helytálltak, a kabátária megérdemelt tapsot aratott.

Csak hát a vége, az mindig szívszaggató. Puccini tudta, hogyan "rúgjon bele" érzelmileg az emberbe: akkor készülünk ki igazán, amikor a haldokló lány megkapja a kézmelegítőt, amire egész életében vágyott, s talán el is hiszi, hogy most már lesz tovább...

Amikor Mimi meghal, a forgószínpad kiviszi és Rodolfo - a szokástól eltérve - nem a tetemére borulva zokogja, hanem a semmibe süvölti bele, hogy: Mimi! Gondolom, Mimi most már örökre vele marad. Csak az a kérdés, hogy illik-e ez ide.

Összességében persze  feltétlenül érdemes megnézni az előadást, élvezhető, a fiatal szereplőkkel különösen illúziókeltő.

Mostanában egyre jobban mérgesít, hogy ma az operákat szinte mindig eredeti nyelvükön éneklik. Így aztán a közönség biztosan nem fogja az utcán és otthon az áriákat énekelni és ez is elvezethet az opera kihalásához. Akkor aztán mehetünk a vájtfülű műgonddal a sóhivatalba. Az ég ne adja.

"Ó mily hideg e kis kéz..." vagy "Che gelida manina..."?

Hogy gondolja az Olvasó?

Szerző: alvarezfan1111  2012.05.14. 22:20 3 komment

Címkék: bohémélet balczó péter puccini giacomo kriszta kinga röser orsolya florin estefan duffaut nadine

Egy egészen korai bejegyzésben arról értekeztem, hogy az operában (ma még) nem szokás rekedt, karcos, "rockos" hangszínnel énekelni. Ezúttal megnézhetjük-hallgathatjuk, milyen is lenne ez.

A jelen bejegyzés illeszkedik a múltkorihoz is, amelyben eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha bizonyos énekesek nem a könnyű műfajt, hanem az operát választották volna érvényesülésük terepéül.

A görög isten pedig Demis Roussos, akit fénykorában illettek egyes rajongói ezzel a névvel.

A Rain and Tears (Eső és könnyek) c. száma kamaszkorom kedvenc "családalapító" lassú számai közé tartozott. Körülbelül itt kezdett igazán naggyá válni Roussos, még az Aphrodite's Child együttes tagjaként. Ez utóbbi másik tartópillére a később ugyancsak világhírűvé vált Vangelis volt.

És amikor Demis már egyértelműen a szórakoztatóipar világsztárja volt:   Goodbye My Love, Goodbye (Isten veled kedvesem, isten veled). Hát igen, nem egy rocksláger, de ki nem érzett így legalább egyszer az életben? Vagy ha még nem érzett is, biztosan fog. :-)

Amikor már elég nagy volt, Roussos úgy gondolta, megpróbálkozik az operával is. Több áriát is feldolgozott, itt kettőt mutatunk be.

A gyönyörű Barcarolle (Belle nuit, Csodás éj) Offenbach Les contes d'Hoffmann (Hoffmann meséi) c. operájából való, a velencei kurtizán palotájában eltöltött bűnös, de varázsos éjről mesél, azt vágyva, bárcsak sohase érne véget. Az operában egy alt (Nicklausse nadrágszerepében) és egy szoprán (Giulietta, a kurtizán) énekli.

Az Una furtiva lagrima (Egy forró könnycsepp) c. ária Donizetti L'elisir d'amore (Szerelmi bájital) c. operájának nagy slágere. Nemorino, az egyszerű ifjú legény énekli arról, hogy megcsillant a remény: az imádott lány (lény) viszontszereti őt.

No és összevetésül itt a Barcarolle  profi operaénekesek, Suzanne Mentzer és Denyce Graves előadásában, itt pedig Nemorino románca kedvenc operai tenoromtól, Marcelo Alvareztől.

Mit szól az olvasó? Jó az opera Roussos-módra? Szabad könnyűzenei énekesnek az operába átrándulni? A fordított esetre is sort kerítünk egyszer. :-)

Szerző: alvarezfan1111  2012.02.23. 19:33 Szólj hozzá!

Címkék: offenbach jacques demis roussos hoffmann meséi les contes dhoffmann nemorino donizetti gaetano una furtiva lagrima barcarolle goodbye my love rain and tears

Mi dönti el, milyen műfajba kerül az, akinek a hangja több mindenre is alkalmas és aki a zene felől közelíti meg az előadói pályát?

Mozog az - alkalmasint nem lebecsülendő -  könnyűzenei iparban jó pár énekes, aki az opera felé is vehette volna az irányt. Énekstílusa, hangképzése operai elemeket mutat, s legsikeresebb dalainak némelyike akár kis operaáriának is tekinthető. Ahogyan Koncz Zsuzsa dalában - talán más értelemben, de ide illően szerepel: "Lehetett volna, mégsem az lett"...

Kis gyűjteményünk első darabja Engelbert Humperdinck, aki talán a hetvenes években élte fénykorát. Kissé baritonális tenorját sok operaénekes elfogadná, amint a  spanyol szemekről (Spanish Eyes) énekel.

Itt pedig egykori vetélytársa, a kiváló Tom Jones, amint Deliláról, a szerelméről énekel egy kerek kis áriát (Delilah). És benne az az érzelmektől telített kis elcsuklás - rögtön eszembe jut róla a Kacagj Bajazzó ária! Jones így is elért egyet mást :-), de micsoda operai hőstenor lehetett volna!

A mi Korda Györgyünk is beszállhatna a tenorversenybe: Gyöngéden ölelj át. Figyeljük meg a végén a magas hangot!

Jöjjön most egy-két tenore di grazia (tenor leggiero). Itt van mindjárt Karel Gott és a Lady Carneval. A záró magas hang igazi Rossini- és Donizetti-tenor lehetőségét villantja fel!

Hasonló a fiatal Gianni Morandi: "Térden állva jövök hozzád", ráadásul az opera őshazájából.

Michael Bolton hősies tenorja jól bírja a gyönyörű és szinte mindjárt a csúcson kezdődő "Ha egy férfi szeret egy nőt" (When a Man Loves a Woman) c. dalt. Ő egyébként bátrabb a többieknél, műfajából kilépve elénekelte Puccini Turandotjából a Nessun dormát is.

Ami azt illeti, elég férficentrikusra sikerültek eddig a dolgok. Javítsunk, vegyünk példaként három hölgyet is.

Én sokra becsülöm Jennifer Rush áradó hangját "A szerelem hatalma" (Power of Love") c. dalban. Nem akármilyen operai mezzo lehet volna ugye?

Celine Dion hangszíne talán nem igazán operai, de a hangminőség, technika és stílus olykor igen. Ő is "A szerelem hatalmával" jön. Ki a jobb?

Barbra Streisand még közelebb van egy operaénekeshez, amennyiben színész és énekes is. A "Szerelmes asszony" (Woman in Love) c. dalban tényleg megcsillant operai erényeket is.

Nem kétséges persze, hogy ezek a művészek jól csinálják, amit csinálnak (csinálták, amit csináltak) opera nélkül is. Azt mondják,  a könnyű műfaj egyébként is kifizetődőbb hírnévben, csillogásban sőt talán anyagiakban is. 

De jó volt - olykor az időben is utazgatva - egy kicsit eljátszani a gondolattal, nem?

Szerző: alvarezfan1111  2012.02.13. 20:58 Szólj hozzá!

Címkék: barbra streisand korda györgy celine dion michael bolton tom jones karel gott gianni morandi jennifer rush engelbert humperdinck

Sok van, mi csodálatos, de az emberi hangnál nincs semmi csodálatosabb! Mondja az operakedvelő, habozás nélkül kifacsarva az eredeti mondást. :-)

De tényleg. Voltak, vannak négy oktávos énekesek, Yma Sumac például vagy akár Zámbó Jimmy. No meg vannak a torok- vagy dorombénekesek, akik egymagukban, egyszerre több szólamot nyomnak, ha jól tudom, s ez már például Feynman, a Nobel-díjas fizikus érdeklődését is felkeltette.

A józan operaéletben már az is érdekes, ha valamelyik énekes hangfajt vált vagy több hangfajban is énekel.

Ismeretes például, hogy Környei Béla, a nagy magyar tenor, remek bariton is volt, sőt basszusként kezdte. Ezzel ellentétes pályát járt be Székely Mihály, a nagy basszista, aki első fontos meghallgatásán Leoncavallo Mattinatá-ját énekelte, eredeti tenorfek­vésben, magas á-val.

A régi időkről a dolgok természete miatt kevés technikailag élvezhető felvétel maradhatott fenn, a művészek "átalakulásáról" meg talán annál is kevesebb.

De milyen jó, hogy egyes mai művészek szeretik részletekbe menően dokumentálni magukat a nagyközönség számára is! Rendkívül érdekes és tanulságos Bogdan Mihai videója, amelyen a nemzetközi szintű (én is nagyon kedvelem) tenor megörökítette, hogyan lett fiatal baritonból végül tenor. És talán nem is a leghősiesebb hangfajta, mint esetleg várnánk. Én legalábbis nem hallok sok baritonális, hősi, helden-színezetet az egyébként kitűnő hangjában.

Mirella Freni, az egykori csodás szoprán kellett ahhoz, hogy jól hallja a hangot (hangszínt) és tenort csináljon belőle. Azt hiszem, sokan vagyunk mégis, akik - ha tenort csinálni nem is tudunk - , azt halljuk, hogy Mihai nem volt valami csodás bariton. Akkor sem, ha a bariton hang később érik meg igazán.

Szóval innen a "Mélyből magasba" cím. Ma már mondhatjuk, a karrierre is vonatkozik. Az eggyel korábbi posztomban Bogdan Mihai - már mint tenor  - énekli a gyönyörű, de szörnyen nehéz "Di rigori armato..." szerenádot Richard Strauss Rózsalovagjából.

A tenorok olykor panaszkodnak, ha nehéz a magasság: baritonnak érzik magukat, speciális, baritonális Wagner-szerepekre vágynak. De csak addig, míg a hangképzés eredményt nem hozott. Utána már nem adnák a megszerzett, szárnyaló magasságot. Erről vall "Bánk bán elmondja" c. könyvében (Zeneműkiadó, Budapest 1983) Simándy József is.

Egyes - amúgy komoly - tenorok meg éppen kísértésbe esnek, hogy magas - nekik persze inkább mély - bariton szerepeket is elénekeljenek. Gondolják, ha kibírják a mély fekvést, akkor már jó is a teljesítmény. Pedig a bariton hang csodája nem ennyi. Más szín, más technika, más hozzáállás és mondanivaló. Nem minden tenor Környei Béla, legyen egyébként akármilyen neves is. Hogy őszinte legyek, nekem egyszerűen szörnyű egy alkalmatlanul, "tenorosan" képzett, színtelen mély hangot hallgatni...

Csak hallgassuk meg a csúcsbariton Nicolae Herlea néhány felvételét, mondjuk a Si Puot, a Bajazzók Prológját, amely egyszerűen arról szól, hogy a művész is ember... Vagy mondjuk Rod Gilfryt ebben a világbajnoki Don Giovanni-részletben: Don Giovanni, azaz Don Juan,  megpróbálja elcsábítani Zerlinát, aki menyasszony és percek választják el az esküvőjétől. S nem rajta múlik, hogy "megmenekül"...

De szabad-e ennyit tudálékoskodni annak, aki rockszínpadon énekelgetett, klasszikusat pedig csak a fürdőszobában (vagy a jól visszhangzó egyetemi laborban)? Annál többet hallgatott persze, mindenféléket.

Azért most gyorsan abbahagyom, s várom a bölcs reakciókat.

Szerző: alvarezfan1111  2012.02.04. 20:18 Szólj hozzá!

Címkék: simándy józsef tenor bariton herlea nicolae gilfry rod mihai bogdan sumac yma freni mirella székely mihály dorombének környei béla

Ebben a plágiumról harsogó világban az ember önkéntelenül felkapja a fejét, amikor meg szeretné hallgatni kedvenc tenoráriáját, a "Di rigori armato il seno" kezdetűt, s a Youtube nem a Richard Strauss-félét hozza elő, amit várt volna. Hanem valami régi, ma szemmel nézve merev,  kényszeredett barokkszerű áriát, amelyet egy nő énekel.

No és kiderül, hogy a "Di rigori armato" eme változata Jean Baptiste Lully "Ballet des nations" c. művéből való, amely Molière "Le Bourgeois Gentilhomme" (Az úrhatnám polgár) c. művéhez íródott.

Ráadásul a dallam más ugyan, hanem a szöveg - fül után legalábbis - szinte teljesen ugyanaz, mint  ami Richard Strauss "Der Rosenkavalier" (A rózsalovag) c. munkájában szerepel. Az utóbbi szövegkönyvét Hugo von Hofmannsthal írta, nos akkor mi is történt? Strauss a bűnös vagy Hofmannsthal? Vagy valami furcsa viccel a színrevivők a későbbi szöveget vetítették vissza a korai áriára?

Hát ez az a pont, ahol a magamfajta amatőr nyomozó, ráadásul nem is bölcsész feladja, különösen, hogy számomra az opera elsősorban zene és csak utána bármi más. Mellesleg jegyzem meg, olvasok olyan operablogot, ahol éppen az ellenkezőjét érzem.

Szóval nem kétlem, megvan annak a józan magyarázata, hogyan került Lully-Molière művéből az ária szövege Richard Strauss és Hofmannsthal művébe avagy milyen harmadik forrásból vette mindkettő. Talán lesz olyan olvasó/kommentelő, aki engem kikacagva ismerteti a nyilvánvalót és amúgy közismertet.

De lényeg a lényeg: hallgassuk meg először a Strauss-féle tenoráriát, hiszen olyan gyönyörű. A még ma is szép - fiatal fiú szeretőt tartó - marsallné, bécsi palotájában fogadást tart. Az egyik hódolója által küldött olasz énekes szerenádként elénekli neki az operairodalom egyik legszebb és legnehezebb tenoráriáját. A "Di rigori armato il seno" szabadon arról szól, hogy azt hittem szívem ellenáll, de ugyan milyen jégcsap állhatna ellent a szerelem tüzes nyilának? Egy nagyon fura rendezésben itt láthatjuk-hallhatjuk.

És hallhatólag ugyanaz a tartalom régebbről, Lully-Molière művéből. Ez sem rossz - a szerelem örök -, csak teljesen más, ma már inkább  ínyenceknek való. Bár Lullyról hallottam, felteszem, hogy jól csak a profi zenetudósok és a nagyon elszánt műkedvelők ismerik manapság. Ami nem értékítélet. Itt olvasható egy kis plusz információ.

Korábban persze már "megverseltem" kedvencemet, Richard Strausst ebben a blogban, lásd a "Richard Strauss a meglepi" c. bejegyzést vagy a kulcsszavak jegyzékét.

Hát, újabb impulzus: előre a múltba, az opera korai éveihez. Jövel - de úgy igazán - Lully, Grétry, Gluck!

Hogy volt ez kedves Olvasó?

Szerző: alvarezfan1111  2012.01.27. 21:04 Szólj hozzá!

Címkék: strauss richard moliere lully hofmannsthal di rigori armato rózsalog der rosenkavalier

A jól ismert filmcímből kölcsönzök ezúttal.

Kedvencem, Marcelo Alvarez és barátja, Salvatore Licitra közel egyidőben kezdték pályájukat. Szépen haladtak előre, mindketten meghódították a világ nagy operaszínpadait, még a nagy Metropolitant is.

Közösen is készítettek a könnyű- és komolyzene határát összemosó cross-over felvételeket, bizonyára nagy sikerrel. Itt Bizet Gyöngyhalászok (Les pecheurs les perles, The Pearl Fishers) c. operájából halljuk előadásukban Nadir és Zurga kettősét (Au Fond du Temple Saint), könnyűzenei beütésekkel. Zurga bariton szólamát is tenor énekli, szerintem Alvarez. Szépen, de a legfőbb tanulság szerintem az, hogy milyen bravúrdarab ez egy bariton számára (is).

Ahogyan e blogban is írtam korábban, a kettősben a két barát visszaemlékszik arra a pogány papnőre, aki csodalényként jelent meg a templomban összegyűlt tömeg előtt, s akibe mindketten beleszerettek. De megfogadják, hogy ez a szerelmes emlék inkább erősíti majd barátságukat, mintsem eltávolítaná őket egymástól.

Alvarez február 27-én lesz 50 éves, ami fontos korszakhatár a legtöbb ember életében, hát még egy tenorénekesében. Viszonylag későn kezdett, nemzetközi karrierje mintegy 15 évre tekinthet vissza. Üstökösként robbant be a lírai tenorok világába gyönyörű, lágy hangjával, mégis energikus, férfias megjelenésével, színpadi alakjaival.

Sikeres lett, ma szinte mindenki hangfajának legjobbjai között tartja számon, többek között Pavarottihoz hasonlítják, ami már önmagában is érdem. De a hangja persze más, nagyobb  kaliberű, ha lírai is. Manapság főként "Verdiben utazik", még a hőstenor szerepnek elkönyvelt Manrico (A trubadúr, Il trovatore) és Radames (Aida) szerepeket is sikerrel elénekelte.  Egy napon még tán az Otellonak is nekiveselkedik... (Lásd a videókat a honlapján.)

Sok boldog születésnapot, még sok szép és sikeres fellépést, Marcelo!

Salvatore Licitra pedig már néhány hónapja nincs közöttünk. Honlapja szerint élt: 1968-2011. A  híradások szerint (1,2) hátul ülő barátnőjével motoron egy étterembe igyekeztek s balesetet szenvedtek. A barátnő sértetlen maradt, Licitra 9 napi szenvedés után elhunyt. Feltehetőleg azért történt a baleset, mert közvetlenül a baleset előtt agyvérzést kapott.

Pavarotti helyett ugrott be  a Metropolitan egyik előadásába, ezzel alapozta meg a nemzetközi hírnevét. Ezek után persze őt is Pavarottihoz hasonlították. Honlapján és a Yotube-on még számos felvétele megtalálható. Kétségkívül nemzetközi szintű énekes volt, sokak kedvence - én inkább Alvarezt választottam.

Nyugodjon békében, művészetét, a szép színházi esték emlékét  megőrzik rajongói s szerencsére ma már a felvételek is.

Az operaénekes jónéhányszor meghal a színpadon, s amikor már nem szerep többé ami történt, az emberi és művészi veszteség fáj nekünk, akik még itt vagyunk. Ebben a blogban is elbúcsúztattuk már Polgár Lászlót, Roxana Bribant, a szerző és szervező Petrovics Emilt.

Szomorkásra sikerült az ezévi első bejegyzés. Talán vidámabb lesz a többi, hiszen az operavilág azért működik, átalakul, megbicsaklik, viccel és elfelejt... Tőlünk függ, mire figyelünk oda?

 

Szerző: alvarezfan1111  2012.01.14. 22:21 Szólj hozzá!

Címkék: nadir gyöngyhalászok alvarez marcelo au fond du temple saint licitra salvatore zurga cross over