November 29-én, szombaton a feleségemmel megnéztük az Operaházban Wagner Tannhäuser c. művét. Ezt szántuk a közös karácsonyi ajándékunknak. Előre elmondhatom, jól tettük, szép ajándékot kaptunk.

Nem vagyok különösebben otthon Wagner művészetében, eddig élőben csupán a Parsifalt és a Lohengrint láttam, videón pedig a Walkürt. Az olasz és francia operákat sokkal jobban ismerem és szoktam emlegetni a mondást, hogy amit Puccini egy perc alatt elmond, az Wagnernél egy órába telik. Mindegy, most már fel kell térképezni Wagnert is. Érdekes, hogy Wagner követőjének-folytatójának, Richard Straussnak a műveivel sokkal jobb ismeretségben vagyok, igaz, jobbára operavideók segítségével.

A cselekményt röviden összefoglalva, Tannhäuser - aki lovag és dalnok - Vénusznak, a szerelem istennőjének a kegyeltje s luxusbarlangjában évekig vele élve alaposan belekóstol az érzéki gyönyörökbe. Ám végül megcsömörlik és az istennő visszaengedi a halandók világába, ahol újra találkozik lovag-dalnok társaival és a belé szűziesen szerelmes Erzsébet úrnővel.

Ám Tannhäuser a nagy dalnokversenyen botrányt csinál. Mert míg társai a szerelem éteri voltáról, erkölcsösségéről, önfeláldozásáról énekelnek, addig Tannhäuser - kihívóan - a szerelem érzéki oldalát hangsúlyozza sőt bevallja azt is, amit eddig rejtegetett, hogy Vénusz kegyeltje volt. Ez egy lovagtól súlyos vétek, így Rómába kell zarándokolnia bűnbocsánatért, amit azonban nem kap meg. Mire hazavergődik, Erzsébet meghal, de imáival és önfeláldozásával megváltja Tannhäusert. A lovag azonban szintén meghal, hiába a csoda, a megbocsátást jelző, kizöldült pásztorbot.

Az előadást Szinetár Miklós rendezte, ízlésesen, pontosan - talán kissé didaktikusan is. Volt viszont fantázia a Vénusz barlangjában lezajló nyitó balettben, a koreográfia (Venekei Marianna) - és a később színen maradt néhány táncos - jól fejezték ki a szabadjára engedett s a bujkáló, újra várakozó vágyat. Tetszett a szólót táncoló páros, Riedl Ágnes és Liebich Roland, különösen az utóbbi mozgásában láttam megtanulhatatlan eleganciát.

A címszerepet éneklő Robert Dean Smith - Svájban élő, svájci-amerikai énekes - nemzetközi sztárnak számít, itt is profi produkciót adott elő. Alakítása szerintem az utolsó felvonásban - római vezekléséről beszámolva - érte el a csúcspontját, színészileg és énekben is igazi drámát teremtett. Én még mindig előnyben részesítem a zenedrámából a zenét, így azt külön el kell mondanom, hogy mennyire élveztem azt a fenséges hangszínt és hangerőt, amire a művész itt átváltott és amivel feltette a koronát a korábbiakra.

Azonban attól tartok, hogy a show-t mégis ellopta a Vénuszt és Erzsébetet egyszerre alakító Boross Csilla és főleg a Tannhäuser dalnoktársát és barátját, Wolframot életre keltő Kálmándi Mihály. Mindketten fenomenális teljesítményt nyújtottak.

Boross - miután a harmadik felvonás jelentős részét már halva töltötte - inkább korábban tündökölt. Nemcsak azzal, hogy az egész dalnokverseny kórusát lazán leénekelte, hanem mélyebb értelemben is. Azért Vénusznak kicsit kevésbé volt meggyőző, mint az ártatlan, önfeláldozó Erzsébetnek - ez ma a legtöbb énekesnőnél így lehet, nem is rónám fel hibának.

Kálmándi az utolsó felvonásban - Erzsébetet méltatva és mintegy a művet összefoglalva - az operajátszás magasiskoláját mutatta be. Színpadi nevéhez méltóan ércesen de ugyanakkor érzelemdúsan énekelt, hangja sötéten hömpölyögve töltötte be a nézőteret. Élőben nem hallottam korábban, óriási  élmény volt.

A többi dalnok (Szappanos Tibor, Szüle Tamás, Ujvári Gergely, Cserhalmi Ferenc) pedig valóban dalnok volt, egyenként is díszei lehetnének a világ számos operaszínpadának. A legfőbb úr, Hermann gróf - Fried Péter megrázó basszusán - és az előbb őszintén dícsért Kálmándi alighanem tudják is, hogy ilyen dalnokok mellett csak a kiváló teljesítmény engedhető meg.

Nagyon élveztük Wagner romantikus dallamait, a zenekarban, a zenei megformálásban - karmester Pinchas Steinberg - semmi problémát nem észleltünk, igaz nem is próbáltunk vájtfülűnek lenni.

Tetszettek, egyszerűek, ízlésesek és funkcionálisak voltak Kecskeméti Sándor díszletei, Schäffer Judit jelmezei. Az énekkar (karigazgató a Debrecenben is működött Strausz Kálmán) láthatólag-hallhatólag élvezettel tette a dolgát.

Wagner nem hagy sok kétséget miről szól a darab, maga Hermann gróf adja fel a leckét a dalnokoknak, hogy a dal eszközeivel magyarázzák el, mi is a szerelem lényege. Érzelem vagy szexualitás, magasztosság vagy bujaság és hasonló ellentétpárok között lavíroz az ember, ha elfogadja ezt a fajta szétválasztást.

Ha őszinte vagyok azonban, én elég könnyen meg tudok bocsátani Tannhäusernek és nem értem Erzsébet áldozatának igazi jelentőségét.

De azt értem, hogy ez nagyon bonyolult dolog és nem egyértelmű, hogy a "civilizált" társadalomban miért kell a szerelemnek, férfi és nő kapcsolatának így megjelennie. Ez tragédiák özönét eredményezte és eredményezi ma is  - no meg, némi vigaszként - csodás művészeti alkotásokat hoz létre. Lehetett volna, lesz-e valaha egészen másképp?

Az Operaházból gyalog sétáltunk el a körúton a szállodánkba. Szombat este volt, a szórakozóhelyekről nem épp opera vagy komolyzene hallatszott ki és a járdán egészen fiatal emberek kapaszkodtak az üvegeikbe miközben ordítva biztatták egymást valamire. No és - mint a költő egykor mondta, úgy látszik a jövőre is érvényesen - háltak az utcán, bár szellőzködő lágy melegről és tapsikoló jázminokról szó sem lehetett. Ki tudja, ennek is így kell lennie?

Persze kötetnyi tudományos és egyéb irodalma van az opera témájának és a többinek is. A válasz, mint tudjuk,  filozófiák, világnézetek közötti választást is eredményezhet - messze túlnő egy operablog keretein.