A Csokonai Színházban egy hete, szombaton, a feleségemmel láttuk Puccini Bohémélet c. operáját. Persze korábban is volt már szerencsénk egypárszor a műhöz.

Ezúttal Nadine Duffaut rendezte, aki már dolgozott a Csokonai Színházban, egy formabontó Carmen-előadás fűződik a nevéhez, amelyben nem Don José, hanem hoppon maradt majdnem-menyasszonya, Micaela öli meg a hűtlen Carment. 

Duffaut nyilván nem akárki, operarajongó internetes társaimtól úgy tudom, hogy a nemzetközi hírű Orange-fesztiválon is rendezett már. És a Carmenben ott is Michaelával "nyíratta ki" a címszereplőt. :-)

Ez a debreceni Bohémélet mindazonáltal elég visszafogottra sikeredett. Én lassan már elfogadom, hogy az operákat többé nem szabad "verista" módon, konkrétan előadni, hanem inkább szimbolikusan, a lelki történésekre, általános (erkölcsi) elvekre helyezve a hangsúlyt. Node ezt elég nehéz jól megoldani, az operák nem adják meg magukat ellenállás nélkül.

Néhány éve Puccini Manon Lescaut c. operáját remekbe szabottan rendezték meg a vázolt absztrakt módon a Csokonai Színházban, a színpadon a főszerepet Manon tükre játszta, amely a végére a lányt elnyelő - valós vagy képzelt - tóvá is átlényegült.

A Bohémélet azonban nagyon konkrét opera és szerintem a Manonhoz hasonló jó "trükköt" ezúttal nem igazán sikerült belevinni. Nagyon is hús-vér alakokról van szó benne és nagyon is földi örömökről és bánatokról. Szinte semmivel nem tudok egyetérteni abból, amit Duffaut a műről nyilatkozott. Főleg nem gondolom, hogy a bohémek nagyon fiatalok, szinte kamaszok  lennének és éppen Mimi halála érlelné őket felnőtté. A szöveg és a cselekmény nem erről tanúskodik szerintem. Ők egyszerűen csak bohémek és azok is maradnak mindörökké. Mert csak így lehetnek függetlenek, művészek és mert a nyomort csak így lehet túlélni.

Én ehhez az operához nagyon igényelném a konkrét díszletet, a szobabelsőt, a párizsi utcát, a kávéházat. Talán a rendezői koncepció miatt, talán csak a pénzszűke okán függönyök, drapériák helyettesítik, jelzik mindezeket. A rendezői nyilatkozat szerint nem kell sok szín, megvan az a zenében. No és a szinergia, az semmi? :-) Készült egyébként egy  előzetes video is az operáról, amelyben a második felvonás kezdő utcai jelenetét láthatjuk a Momus Kávéházzal. Mi az olvasó véleménye?

Az általunk látott előadáson Rodolfo, a költő szerepében Balczó Péter lépett fel, szerelmét, Mimit, a kis varróleányt pedig Kriszta Kinga keltette életre. Operai mércével fiatal művészekről van szó és mindketten kellemes meglepetést keltettek bennem.

Ez volt eső eset, hogy Balczót nem vígoperai, komikus szerepkörben láttam. Kiderült, hogy a hangja elég tiszta és erős a szólam elénekléséhez - ezután következhet majd a további csiszolás, hogy az éneklése még hajlékonyabb és sokrétűbb legyen. Az első felvonásbeli  nagyária illúziót keltően sikerült, bár a magas hang talán egy picivel erőteljesebb is lehetett volna, az onnan lefelé navigálás pedig kidolgozottabb.

Meglepett, hogy Balczó nem követte a szopránt  a magasba a szerelmi kettős végén, megelégedett a szokásos alacsony tenor második szólammal. Pedig lírai sőt "leggero" tenoroktól elvárjuk, hogy könnyed magas regiszterüket csillogtassák. De meglehet, előzékenyen hagyta érvényesülni partnerét.

A színészi játék Balczó egyik erőssége, itt is természetes és illúziókeltő volt a költő szerepében.

Én úgy látom egyébként, Balczóra is leselkedik a könnyebb hangú tenorok csapdája, ti., hogy az énekes a személyiség érésével egyre súlyosabb - és hangilag nem is neki való - szerepek felé gravitál.  Csak remélni tudom, hogy a művész ezt nálam jobban is tudja.

Kriszta Kinga  nagyon szépen, fiatalos csengéssel énekelt, hangja jól bírta szólamának nehézségeit. A szerelmi kettős végén, a függöny mögötti magas hang gyönyörűen  sikerült. Külsőre és színészileg is hihető volt, nem esett túlzásokba.

Az énekesnő szövegmondásában azonban olykor van valami édeskés. Ez rendben van, amíg (cuki) ifjú lányokat alakít, de remélem, mindez megváltozik, mire a következő szerepkörbe beleérik. 

Röser Orsolya egy szabályos és örök Musettát  vetített elénk. Ez nagyon érzékeny szerep, nem árt, ha Musetta - öltözet, tánc, mozgás tekintetében -  valóban csábító jelenség. Akárcsak Carmenből, süssön belőle  a nőiség. Jó ötlet volt, hogy - szerelmét, Marcelot bosszantandó - végigölelgette a társaság férfitagjait. Egy másik színház előadásában látható: Musetta beint a zenének, nagy igyekezetében a férfisor végén egy megrökönyödött kiskamasz nyakát is átöleli. Ezekkel a rendező mintegy "kikacsint"ránk - komoly is, meg nem is.

Marcelot, a festőt, Musetta örök szerelmét Florin Estefan alakította. Talán lehetett volna súlyosabb is, szép színű baritonjával pedig óvatosabban is bánhatna. De azért a Rodolfoval énekelt kettőse, amikor asszonyaikra gondolnak, a munka pedig nem megy, színészileg is szépen sikerült.

A többiek egészséges hangon énekelve jól helytálltak, a kabátária megérdemelt tapsot aratott.

Csak hát a vége, az mindig szívszaggató. Puccini tudta, hogyan "rúgjon bele" érzelmileg az emberbe: akkor készülünk ki igazán, amikor a haldokló lány megkapja a kézmelegítőt, amire egész életében vágyott, s talán el is hiszi, hogy most már lesz tovább...

Amikor Mimi meghal, a forgószínpad kiviszi és Rodolfo - a szokástól eltérve - nem a tetemére borulva zokogja, hanem a semmibe süvölti bele, hogy: Mimi! Gondolom, Mimi most már örökre vele marad. Csak az a kérdés, hogy illik-e ez ide.

Összességében persze  feltétlenül érdemes megnézni az előadást, élvezhető, a fiatal szereplőkkel különösen illúziókeltő.

Mostanában egyre jobban mérgesít, hogy ma az operákat szinte mindig eredeti nyelvükön éneklik. Így aztán a közönség biztosan nem fogja az utcán és otthon az áriákat énekelni és ez is elvezethet az opera kihalásához. Akkor aztán mehetünk a vájtfülű műgonddal a sóhivatalba. Az ég ne adja.

"Ó mily hideg e kis kéz..." vagy "Che gelida manina..."?

Hogy gondolja az Olvasó?