Hát igen, Ramirez, a bandita még a halál árnyékában is arra gondol, hogy kedvesének, Minnie-nek fájni fog, ha megtudja, hogy ő, Ramirez az akasztófán végezte.

Ezért arra kéri az őt megbüntetni készülő aranyásókat, hogy ne mondják el Minnie-nek, mi történt. Hadd higgye, hogy messzire szökött, csak hadd várja, amíg a szerelme az idő múlásával szépen, csendesen elenyészik. Legyen így, hisz' neki Minnie a mindene, s ne fájjon neki fölöslegesen semmi.

Szóljon tehát a "Ch'ella mi creda libero e lontano" (Hadd higgye, hogy szabad vagyok, s messze járok) egy részlete először Placido Domingo videóján (egy pillanatra az ülő Rance seriff is látható), majd Roger Honeywell teljes hangfelvételén:

 

Történik pedig mindez Puccini:  A Nyugat lánya (La fanciulla del West", "The Girl of the Golden West")  c. operájában, amely a nagy kaliforniai aranyláz idején játszódik. Minnie, a Nyugat (Vadnyugat) lánya az aranyásók egyik telephelyén egy kocsmát vezet, s a környéken egyedüli nőként sok férfi anyját, nővérét, kedvesét is helyettesíti. Szigorúan jó értelemben persze, mert Minnie erkölcsös lány, aki szerelmét az - egyszer biztosan elérkező - igazinak tartogatja.

Amikor Dick Johnson - valójában Ramirez, a bandita - álruhában belép az ivóba, Minnie azonnal belészeret, s Johnson sem marad közömbös iránta. Minnie kis kunyhójában Rance seriff zavarja meg őket, aki rájött, ki is Johnson valójában. Végül Johnsont lövés éri, elkapják, de Minnie  - micsoda emberismeret és lélekjelenlét -  kártyán (!)  visszanyeri őt Rance-től, aki szenvedélyes játékos.

Ámde kiderül, hogy Johnsonnak korábbról már van babája, s ezért Minnie mégis kidobja. Az aranyásók a gyilkosságai miatt fel akarják kötni Johnson-Ramirezt. Ekkor történik mindaz, amivel kezdtük. Ám mielőtt a hurok megszorulna, megjelenik Minnie és pisztollyal valamint szép szóval ráveszi a kérges, de alapjában jó lelkű aranyásókat, hogy engedjék el a banditát, akiről kiderül, hogy valójában nem is gyilkos, hanem "megélhetési" tolvaj csupán. Ráadásul kész teljesen megjavulni.

Happy ending, Minnie és Johnson szekéren el, Rance pedig - aki viszonzás nélkül is bomlott Minnie-ért - villámsújtottan áll, ahogyan élete értelme mással távozik. Most már csak a kártya, az ital s a reménytelen elsüllyedés várja.

Nem tudom, hogyan viszonyuljak ehhez a darabhoz, annyira különbözik Puccini korábbi munkáitól.

Minnie "kemény csaj", aki életben marad, nyer, s nincs (igazi) tragédia a befejezésben. Emlékezzünk: Manon, Mimi, Tosca és Cso-cso-szán elbuknak, meghalnak (és akkor a hasonló sorsú Puccini-nőalakok sora még nem is teljes). 

Kérdés, persze, mi lesz Minnie nélkül a köré szerveződött közösséggel, az emberekkel, akik némelyikének nagyon sokat jelentett...

Azért Puccini emberábrázoló képessége itt is csillog.

Például a kunyhóban - nyilván Minnie-t "főzve" - Johnson kifejti, van olyan nő, akiért érdemes odadobni az egész életet, akár néhány együtt töltött óráért is. Mire Minnie kedvesen és gúnyorosan megkérdi, vajon hányszor halt meg már így Johnson?

Minnie-t nem érdekli különösebben, hogy Johnson bandita - mint mondja, ezért istennel kell elszámolnia. Hanem a másik nő - az, hogy ő, Minnie, az első csókot egy ilyen csalárd férfira pazarolta - az már nagy baj.

A Rance-szel való kártyapartiban pedig természetesen csal - hát mit meg nem tesz egy szerelmes nő, ha a szükség úgy hozza! Egyébként, ha veszített volna, nemcsak Johnson, hanem Maga Minnie is Rance-t illette volna. (Vessük össze mindezt Tosca megoldásával, aki hasonló helyzetben nem kártyát, hanem kést ragadott. Lásd a Tosca imája c. bejegyzést.)

Én - pedig távol áll tőlem mindenféle szerencsejáték - a legjobban talán Rance seriff alakját értem meg: a férfira ránehezedik az így-úgy elrontott, immár nem korrigálható múlt s talán megváltást, utolsó reményt, újrakezdést  várna a fiatal, életerős nőtől, ami lehetetlennek bizonyul. Pedig Rance nem rosszabb férfi, mint Johnson, sőt! (Már nincs benne az operában, de könnyen lehet, hogy Minnie távozása után Rance golyót repít a fejébe...)

A zene talán modernebb, mint Puccini korábbi műveiben, s mintha az olasz dallamosságot egy kis ír dallamossággal vegyítené. Bár éppen a "legnagyobb szám" -  Johnson áriája -  egészen klasszikus stílusú.

Természetesen több szép részlet is van a műben, nekem nagyon tetszik például az aranyásók honvágyról szóló kórusa is a mű elején.

A kaliforniai aranylázban területileg illetékes ( :-) ) San Francisco Opera videója átfogó képet ad egy klasszikus stílusú előadásról. Ez a link pedig egy formabontó holland rendezés összefoglalójához vezet.

Cavaradossi, a nemesi származású festő is a kedveséről (Toscáról) énekel kivégzése előtt ("E lucevan le stelle", Tiszta csillagos éj volt), mégpedig úgy, hogy - kis túlzással - akár a 16 éven felüli karikát is kitehetnénk rá.  Úgy tűnik, hogy Ramirez, a bandita szemérmesebb.

André Chénier, a francia költő pedig a börtönében várja jó forradalmár társait, hogy hamarosan a guillotine alá vigyék. Ő sokkal elvontabb, irodalmibb stílusban búcsúzik az élettől.

Ez már nem opera, de eszembe jut még Robert Burns verse, a MacPherson búcsúja. MacPherson szintén dalra fakadt, sőt még táncra is kelt az akasztófa alatt, amint azt annak idején  Dévényi Ádám nagyon tehetségesen és szuggesztíven elénekelte. Sajnos a felvételnek eddig nem akadtam nyomára.

Vajon mi a jó operatéma és mi nem az? Például a Vadnyugat milyen?

Szerző: alvarezfan1111  2011.06.28. 19:25 Szólj hozzá!

Címkék: minnie rance ramirez puccini giacomo a nyugat lánya dick johnson la fanciulla del west

A bejegyzés trackback címe:

https://operazona.blog.hu/api/trackback/id/tr153112632

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása