No, nem igazából, hiszen a nyakas cívisvárosban nincs helyük a  háryjánosoknak. :-) Hanem Kodály Zoltán dalműve szólalt meg a Csokonai Színházban. (Az előadás a Csokonai Színház és az Operaház közös produkciójaként valósult meg.)

Operabérletünk utolsó előadása volt ez, s megint sikerült kibogarászni a színház honlapjáról, mikor lesz, s oda is értünk valóban. Megérte.

Igazi rendezői remekművet láttunk, Vidnyánszky Attila most aztán igazán tanúbizonyságot tett nem mindennapi színházismeretéről, ötlettáráról és trükkgyűjteményéről. Egy percig sem lehetett unatkozni, pedig az 1926-ban született Kodály-műnek azóta alaposan megváltozott körülményeken és közönségen kellett győzedelmeskednie. Hogy mást ne említsünk, közben néhányszor változott az ellenség és az ellenségkép. Az osztrák schógorok ellen ma már csak bizonyos szemétégetők és bőrgyárak kapcsán horgadunk fel - jogosan.

Ha valaki véletlenül nem hallott-tanult volna a Háry Jánosról: a nagy mesemondó-lódító népi hősről szól, aki Mária Terézia - osztrák császárnő és többek között magyar királynő - korában, az 1700-as évek második felében a császári hadseregben, a bécsi Udvarnál szolgált. Különböző haditetteket hajtott végre, megbecsülést szerzett magának nagy erejével, bátorságával, talélékonyságával és belészeretett minden nő a császári palotában.

Háry magát Napóleont is elfogta és csak rajta múlt, hogy Napóleon felesége, Mária Lujza, amúgy osztrák császárleány nem lett az övé. No persze az utóbbi tárgyában Örzse, Háry tűzrőlpattant, csinos, színmagyar kedvese is tett egyet s mást. Végül János és Örzse a pompát odahagyva egy nyárfás tanyán találják meg otthonukat, feltehetőleg Háry egykori faluja, Nagyabony közelében, ahol - mint közismert - csak két torony látszik. (Feltehetőleg a katolikus és a református templomé, nehogy már újrakezdődjön a vallásháború. :-) )

A zene - Kodály néhány nagyszerű dallamától eltekintve -  magyar népdalokból áll, persze, amolyan kodályi harmonizálással, ami részben "elemeli" a dalokat konkrét közegüktől, s valami modern többlet-jelentést ad hozzájuk.

Azzal kezdődik az előadás, hogy a kocsmában összegyűlt, elménckedő atyafiak közé megérkezik az öreg Háry János bá, s a szokásos boradag után persze mesélhetnékje támad, amit az egybegyűltek nagyon szívesen vesznek. A modern korral kapcsolatos "áthallások" sora már itt megkezdődik. A kocsmai közönség között még egy fonográfos népdalgyűjtő is van, az egész kocsma pedig - bár magyaros borpince - valahogy mégis emlékeztet egy nem is olyan régi filmből Hobbitfalvára.

A mese megelevenedik, de a kocsmai közönség is a színpadon marad, s kétoldalról figyelik a történetet. A fonográfos néha rendező módjára beszól, ilyesmiket, hogy "Nem lehetne még egyszer?", vagy amikor a két nő hajbakap, "Pillanat! Most mehet!" stb.

Ott van az öreg Háry is, és szerintem az előadás legihletettebb pillanatai közé tartozik, amikor - a mesét követve - megelőlegez a párbeszédekből egy-két szót, hiszen ő már előre tudja, mi fog történni. Egyenesen szívszorító, amikor a valóságban rég halott kedvese, Örzse ifjú alakban megjelenik, s az öreg önkéntelenül utána indul. (S ha így emlékszik Háry, akkor talán nem is a fantázia szüleménye az egész?)

Nehéz lenne minden ötletet, geget felsorolni. Az előadás kedves, oldottan humoros momentuma, amikor - mindjárt az elején - a burkus (= porosz, német) határőr sajátosan eltorzítva közvetít egy párbeszédet Háry és Marci bácsi, az öreg magyar kocsis között. Dánielfy Zsolt alakítása annál inkább figyelemre méltó, mert kikacsint a mára, s a szövege aligha van így megírva.

Böjte Sándor Napóleonja telitalálat. A kis ember, a nagy akarat s a törpévé válás. Mindez elsőrangú humorral előadva.

A Háry csodaszerétől meggyógyult Ferenc császár  nagyjelenete - tánccal - Garay Nagy Tamásé, aki maximálisan kihasználja a lehetőséget - mindannyiunk örömére.

Ugyancsak nagy pillanat Krucifix generális haditanácsa, amelyben védekezés és támadás esetén is a "zurück", azaz hátra játssza a főszerepet. Csikos Sándor és a sereget alakító kórus jelenete végtelenül humoros és még mélyebb tartalma is van.

Óriási alakítások sorát látjuk, s majdnem mindenki más oldaláról tűnik fel.

A legnagyobb - szinte döbbenetes - felfedezés Cselóczki Tamás, aki elementárisan komédiázik a finomkodó Ebelasztin báróként,  Mária Lujza reménytelen (vagy nem is annyira reménytelen) szerelmeként. Minden mozdulata, szövege, fintora telitalálat. A festőlétrával bemutatott jelenete kuriózum. Interjúiból persze tudjuk, hogy korábban szobafestőként is dolgozott, s hogy ezt a momentumot átemelte, szerintem nagyon nagy dolog. Az ember, a művész, használjon fel mindent mások javára, amit csak tud. Más oldalról viszont, most jó nagy konkurenciát teremtett másik tevékenységi területének, ti. a hősi szerepeket alakító tenoristának.

Wágner Lajos, a debreceni operajátszás örök baritonja, az öreg, iszákos Marci bácsit alakítja csodálatosan. Klasszikus dala, az "Ó mely sok hal terem az nagy Balatonba", meglepően magasan kezdődik, de aztán szépen és hangulatosan szól.

Bódi Marianna mezzoszoprán ugyancsak a debreceni operajátszás klasszikusa, most illúziókeltően játssza - prózában is - Mária Lujzát. Igencsak megnehezíti Örzse dolgát a Háryért folyó versenyben, s nemcsak azért, mert szerepe szerint gazdag és előkelő.

Prohászka Ildikó Mária Terézia császárnőként remekül komédiázott, s ahol kellett, szép színű, világos szopránt csillantott meg.

Örzsét Gál Erika, az Operaház mezzoszopránja alakította. Prózában is jól hozta a figurát, de jól lehetett nála érezni a komoly, nagy vivőerejű operai hangot is. Ám nem élt vissza ezzel a hanggal, nem "áriázta el" a népdalokat, hanem "csak" szépen elénekelte azokat. Ez a "csak" azonban csak az igazi tehetségeknek sikerül, ahogyan én látom.

Háry János: Haja Zsolt. Az operaházi honlapja alapján 28 éves - egyébként Debrecenből indult - baritonista fiatalos, energikus alakítást nyújtott. Szép színű, magvas baritonhangon, szintén a népdalhoz alkalmazkodva énekelt. Fura módon nekem sokkal nagyobb kaliberűnek tűnt a hangja, amikor a színpad hátulján és/vagy nem a közönség felé énekelt. Vajon miért volt ez így?

Azért a Toborzóban ("A jó lovas katonának..." c. dalban) a színpad elejéről, közvetlenül felénk énekelve is szépen teljesített az énekes. Szándékosan meghallgattam nemrég néhány baritont, köztük a legnagyobbakat, hogyan küzdenek meg a Toborzóval, s Haja már most is előkelő helyen van. S még minden lehet.

Miske László volt az öreg Háry bátya. Egy hosszú színészi pálya minden tapasztalatával, technikájával s ugyanakkor érzékenyen és őszintén is. Klasszikus alakítás.

Az előadás szinte tömegeket mozgatott meg, kórust, néptáncosokat, gyerekeket. Kis kivételektől eltekintve mindenki rokonszenvesen teljesített.

Néhány negatívum:

- Szerintem a zenére a kelleténél kicsit kevesebb figyelem jutott.

- Az előadás mozgalmas, vidám perceihez képest az intim pillanatok kevésbé sikerültek.

- Én úgy éreztem, nem tudtam igazán kiélni a magyarságomat, hálát adni azért, hogy a gyermekeimmel már kiskorukban, fürdetés közben is népdalokat tudtunk énekelni, hogy legalább van múltunk, s hogy egyáltalán még vagyunk. Ugyanezt pozitívan is mondhatjuk persze, hogy az előadás nem volt "magyarkodó", s bár benne volt minden nemzeti, csak annyira, amennyire egy EU-taghoz illik. :-)

- Egyértelmű túlhajtás, hogy a nézőtéren Napóleont kereső színész zavarja a nézőket a közben folyó előadás élvezetében. Ahogyan a lányom mondta kiskorában: "Értem, de nem vicces."

Összességében viszont jó szórakozás, nézze meg mindenki. Olvasom a színházi honlapon, hogy a műsorban hagyományosan szereplő operettet kívánták kiváltani vele. Merthogy, annyira hasonlít egy operetthez. Hm...

Ki szereti az operettet vagy a musicalt? Hogy állunk a magyaros daljátékokkal, mondjuk a Háryval vagy a János vitézzel? Melyiket és miért?